Két Nap, három Hold, négy kerék.

A New York-i Szabadság-szobor nem a levegőben lóg, hanem egy huszonhét-ezer tonnás beton talpazaton áll. Mert kell valami, ami tartja a szabadságot. Valami, ami nagy és erős. Erről szól Az amerikai világrend védelmében. Kaganiánus rövidposzt című írásom. A szöveg Seres László publicista blogján olvasható. Innen is köszönöm a közlést.

A londoni nagy szmog 1952. december 5-én kezdődött, és öt napig tartott. Mintegy ötven kilométer széles sárgás szmogfelhő ült Londonra, ami fekete, olajos lerakodást hagyott mindenen, amit beborított; beleértve az emberek arcát. A tömegközlekedés leállt, az autó vezetők az út közepén hagyták a járműveiket, mert nem látták az utat. A mozikat bezárták, mert az épületekbe beszivárgott szmog miatt nem lehetett látni a vásznat. A madarak belerepültek az épületekbe. Végül az időjárás megváltozott, és a szél kisöpörte a szmogot Londonból. 

Guns N’ Roses Dead Horse (1991)

Nézem, vasárnap napközben 36 fok lesz. Még pár év, és mi leszünk a migránsok.

A lány a vonaton Kundera Lassúságát olvasta, és én el is neveztem akkor magamban azt a lányt Lassúságnak. Régi, szép idők.

Az Amerika- és Nyugat-ellenességről. Rendszertelen reflexiók címmel vendégposztom olvasható Seres László kiváló publicista blogján. Ez a szöveg talán kevésbé kerek, de sebaj. Köszönöm Lászlónak a közlést.

The Cure A Night Like This (1985)

Hallani ugyan hallottam már a fény hullámtermészetéről, de látni még nem láttam. Az ember lát pirosat, lát kéket meg zöldet, de hullámot nem lát, hacsak nem vízparton. Az egyik a piros, a másik meg az elméleti modell, és a kettőből a piros a szín. Persze lehet, hogy a szín fényhullám, de akkor a szín az, amit nem látunk, és amit látunk, az nem a szín.

Nagy érdeklődéssel fogom olvasni.

Bob Becker Mudra (1990)
Bob Becker & Amadinda Ütőegyüttes 

A történelem útjai kifürkészhetetlenek. Rövid reflexiók az Egyesült Államok hanyatlásáról címmel vendégposztom olvasható Seres László blogján. Köszönöm Lászlónak a közlést.

"Európa a második világháború után amerikai befolyás alá került", állítja Lánczi András. A Vörös Hadsereg meg konkrétan megszállás alatt tartotta Magyarországot negyven évig. Persze ennek a kreténnek akkor is az Egyesült Államok volt az imperialista birodalom, amikor ruszki laktanyákkal volt tele az ország.  

Az Osiris kiadó és Felcsuti Péter fordító áldásos tevékenységének köszönhetően megjelent idehaza Kindleberger klasszikus műve. A magyar kiadás a kötet 2015-ös angol nyelvű kiadásának fordítása, ami az eredeti mű hetedik, bővített változata, de függelékként tartalmazza a legfrissebb nyolcadik kiadás Robert N. McCauley által írt új fejezetét a kriptopénzekről. (Nota bene a mű 2015-ös Palgrave Macmillan kiadásában szerepel egy alig kétoldalas utószó Robert Skidelsky tollából, ami viszont a magyar fordításban nem szerepel, de nem is hiányzik.) A magam részéről erősen ajánlom.

Az Amerika-ellenes nézetek nyugati termékek. Manapság amikor Ázsiában, Afrikában vagy Latin-Amerikában az Egyesült Államokat bírálják, legtöbbször olyan érveket használnak, amelyek eredetileg New Yorkból vagy Párizsból származnak. Amikor 2011. májusában a pakisztáni Abbotábádban az Egyesült Államok haditengerészetének különleges alakulata rajtaütött Oszama bin Ladenre, a rejtekhelyén —a fontosabb iszlám szövegek mellett— több, mint három tucat angol nyelvű könyvet találtak. Bin Laden olvasmányai között Noam Chomsky és Bob Woodward művek is szerepeltek, ahogy Paul Kennedy A nagyhatalmak tündöklése és bukása című kötete szintén. Az al-Kaida egykori vezetője közvetlenül is hivatkozott Noam Chomskyra, a szélsőbal ikonikus alakjára, egy korábbi Amerika-ellenes videofelvételen. Érdemes leszögezni: az amerikai „demokrácia-export” és „világcsendőri szerep” bírálatának nem a Korán vagy más szakrális szöveg a forrása, hanem az amerikai J. William Fulbright 1966-os Hatalmi gőg című könyve. A néhai demokrata szenátor írta —intelemként— említett művében: „A harmadik világ ázsiai, afrikai és latin-amerikai országainál annak van a legnagyobb valószínűsége, hogy ezek a népek nem tudnak simán áttérni a demokráciára, hanem hosszú és nehéz, belső zavarokkal teli időszak után juthatnak csak el odáig (…) Nézzünk szembe azzal a ténnyel, hogy Ázsiában, Afrikában és Latin-Amerikában a demokratikus módszerek alkalmazása gyakrabban vezet kudarchoz, mint sikerhez”. Az amerikai polgárok —szenátorok, társadalomtudósok, háztartásbelik— szabadon kritizálhatják az USA külpolitikáját, bevándorlási politikáját, oktatáspolitikáját, pénzügyi- és egészségügyi rendszerét, vagy amit épp kritizálni szeretnének, következésképp nincsenek híján az országukkal szemben megfogalmazott nyilvános kritikáknak, amelyekből bárki kedvére válogathat Buenos Airestől Budapestig, Moszkvától Pekingig.

Az, hogy Gulyás Márton képes volt összehozni egy közel egyórás interjút Paul Krugmannel önmagában is szép teljesítmény, függetlenül az abban elhangzottaktól, vagy attól, amit Krugmanről, Gulyásról és a Partizánról általában gondolok (klasszikust idézve, az osztályharc engem mindig a művelt burzsoázia oldalán fog találni). Bravó.

Az 1950-es évek közepén jelent meg C. Wright Mills Az uralkodó elit című könyve, melyben az amerikai szociológus kifejti, hogy a második világháborút követően befolyásos katonai vezetők, politikusok és vállalatvezetők frigyéből olyan új uralkodó elit alakult ki az Egyesült Államokban, amely uralkodó elit a hidegháború prolongálásában látta hatalma fenntartásának legfőbb eszközét. Mills műve adott elsőként közelítő leírást az ún. katonai-ipari komplexumról. Egy évtizeddel később, az 1960-as évek közepén jelent meg két amerikai marxista közgazdász, Paul Baran és Paul Sweezy közös könyve („A monopoltőke”), melyben a szerzők kifejtik, hogy a katonai-ipari komplexum hozzájárult a monopolkapitalizmus stagnáló hajlamának ellensúlyozásához, amennyiben a kormányzat hadiipari megrendeléseinek konjunktúra-élénkítő hatása nélkül súlyos munkanélküliség sújtotta volna a monopolvállalalatok által dominált amerikai gazdaságot. A két kötet egyfajta kiegészítése volt egymásnak, azzal az üzenettel, hogy a második világháborút követően az amerikai uralkodó elit tagjainak, saját hatalmuk fenntartása végett, közös érdekük volt a „hadi keynesianizmus”, azaz a jelentős volumenű haditermelés —vagyis a fegyverkezés— állandósítása. A vietnami háború elleni tiltakozások pedig nagy felhajtóerőt biztosítottak ennek az üzenetnek az 1960-as évek második felében az Egyesült Államokban, és amely elképzelés kiváltképp népszerű volt a háborúellenes mozgalom újbalos fiataljai körében, akik —antimilitarizmusuk dacára— élénk rokonszenvet mutattak a különféle szakállas, katonazubbonyos comandanték iránt. Azok az amerikai baloldali értelmiségiek, akiknek az 1960-70-es években meghatározó élményt jelentettek a háború elleni tiltakozások, később is fenntartották nézeteiket az USA-ról, mint imperialista birodalomról, az olaj- és fegyvergyártó cégek lobbijáról, a kardcsörtető, háborúfüggő politikusokról és az amerikai militarizusról, ami a stagnáló monopolkapitalizmus folyománya. A vietnami háború elleni tiltakozásukkal egykor nimbuszt szerzett figurák, mint pl. Chomsky vagy Howard Zinn szemében az Egyesült Államok történelme később sem tűnt sokkal többnek, mint imperialista háborúk vég nélküli sorának, amit nettó haszonvágy fűt, és amit az amerikai kivételesség- és küldetéstudat igyekszik igazolni, az ún. internacionalista külpolitikai hagyomány követése pedig ennek az imperializmusnak az explicit felvállalása. Amikor öt nappal a tragédiát követően Susan Sontag azt írta a The New Yorker magazinban, hogy „9/11” nem a „szabad világ”, hanem „a világ önjelölt szuperhatalma elleni támadás” volt, amit az USA kizárólag magának köszönhetett, mindössze az amerikai újbalos értelmiségiek szakállas véleményét mondta fel újra.

Kim Dzsongun betiltotta az öngyilkosságot Észak-Koreában. Aki megkísérli, azt kivégzik.

Kindleberger pénzügyi válságokról írt klasszikus műve megjelent itthon. Tolle, lege!

Adam Smith 300