Jane Fonda és Cliff Robertson
Peter Tewksbury (r.) Vasárnap New Yorkban (Sunday in New York) (1963)

Olivier Messiaen Couleurs de la Cité Céleste (1963)
Emanuel Ax/New York Philharmonic Orchestra/Alan Gilbert

Jelenet
Bob Clark (r.) Malackodók (Porky's) (1981)

Néha egészen különös könyvek akadnak a kezembe. Most épp ezt olvasom.

Minden, amit az euróról tudni akartál, de nem merted megkérdezni Pogátsa Zoltántól.

Herbert Marcuse nevezetes tézise a ’60-as években úgy szólt, hogy a munkásosztály megszűnt a kapitalizmus ellenzéke lenni. Ami alatt Marcuse nem azt értette, hogy megszűnt volna a munkásosztály vagy a bérmunka-tőke „antagonizmusa”, hanem azt, hogy a munkásosztály, mint forradalmi osztály szűnt meg. Ennek oka pedig Marcuse szerint a technikai haladásban keresendő, ami egyfelől jelentősen megnövelte a munkásosztály életszínvonalát, másfelől megváltoztatta az ipari termelés jellegét. Amikor Az egydimenziós ember 1964-ben megjelenik, Marcuse már évtizedek óta az Egyesült Államokban él. Tanúja lehet annak, hogy a kétkezi munkások külvárosi családi házban élnek, kocsijuk, tévéjük, rádiójuk, hűtőszekrényük, porszívójuk, mosógépük van, nyáron pedig vakációra mennek. A munkásosztály nem él nyomorban; kényelemben él; és nem csak a láncait veszítheti. A termelés jellege szintén átalakul, melynek folyományaként a munkavállalók munkakörülményei számottevően javulnak. A munkásosztályon belül a „kékgalléros” munkavállalók aránya csökken, ezen belül is a hagyományos ipari munkások aránya, illetve az olyan nehéz fizikai munkát igénylő ágazatok, mint bányászat, kohászat, acélgyártás stb. súlya csökken; a szakképzett és magasan iskolázott „fehérgalléros” munkavállalók aránya pedig növekszik. Vagyis a munkavállalók élet- és munkakörülményei meredeken javulnak. Mindez a munkásosztály polgárosodását, középosztályosodását eredményezi, ami által az teljességgel „beintegrálódik” a rendszerbe. Vagyis nem képviseli többé a fennálló rendszer tagadását. A munkásosztály valójában egyre konformistább és konzervatívabb lesz. (Marcuse szerint (1967) a „modern ipari állam” munkásosztálya valójában olyannyira beintegrálódott a kapitalizmusba, hogy előbb válik egy újfasiszta mozgalom társadalmi bázisává, mint egy szocialista vagy bolsevik mozgalomnak. (Nota bene manapság a fehér, heteroszexuális, munkásosztálybeli férfiak röhögik ki leghangosabban a kék hajú feministákat, a Che Guevara-polós egyetemistákat meg a Tamás Gazsit.)) Hovatovább, vélekedik Marcuse, a szakszervezetek és kommunista pártok is integrálódtak a rendszerbe. A szakszervezeteknek nem célja a kapitalizmus megdöntése, pusztán magasabb bérekért és jobb munkakörülményekért küzdenek a rendszer keretein belül. Még a kommunista pártok is „cinkelt lapokkal játszanak”, amennyiben a forradalom „lekerül a politikai napirendjükről” (az „objektív feltételek hiánya” miatt), és elfogadják a parlamentarizmus, a politikai pluralizmus játékszabályait, ami Marcuse szerint „fegyverletétel az uralkodó hatalmi struktúra előtt”. Azaz, a szakszervezetek és kommunista pártok sem jelentik többé a kapitalizmus valódi tagadását. Valójában semmi nincs, ami ellenzéke lehetne a rendszernek: az élet minden területén a fennálló viszonyok képzik a teljes horizontot; a kapitalizmus a társadalmi élet egyetlen dimenziója; mindent maga alá gyűr. Kizárólag a rendszer kitaszítottjai (a „kívülállók”) jelentenek még némi forradalmi tartalékot: a gettók népe, a bevándorlók, a szexuális és faji kisebbségek, a hippik, diákok, az antikapitalista értelmiségiek stb., vagyis azok a társadalmi csoportok, amelyek nem integrálódtak még be maradéktalanul a rendszerbe. Ám Marcuse szerint ezek a csoportok nem képesek forradalmi változást hozni. (Marcuse felől továbbgondolva: a progresszív identitáspolitika azon törekvése, hogy különféle affirmatív intézkedésekkel elismerést és igazságot szolgáltasson e kisebbségek számára, megerősítve ezáltal társadalmon belüli helyzetüket, valójában e kisebbségek „beintegrálását” jelenti a rendszerbe. Mint ilyen: a maradék „forradalmi tartaléksereg” felszámolása. Nem radikális politika, hanem további depolitizálása a kapitalizmusnak (lásd Žižek).) A TINA-t nem Thatcher találta ki, hanem Marcuse. És a baloldal ismételgeti azóta frusztráltan. Mint pl. Mark Fisher Kapitalista realizmus: Nincs alternatíva? c. 2008-as kis kötetében, ami nemrég jelent meg idehaza, és ami ennek a kis posztnak az ihletője. Meglepő módon Fisher egyszer sem említi Marcusét, jóllehet szorosan kapcsolódik hozzá, és tkp. alig mond Marcuséhez képest újat. (…)

Nézem a reklámot a mandineren. Scruton néven kávézó, étterem és amolyan klubhelyiség nyílik Budapest szívében. Roger Scruton konzervatív filozófus után. Ez eléggé cool; és kevesebből kijön, mint egy stadion, gondolom.

(A szocializmus szebbik arca: az elvtársnő kiselőadása.)

Két karcsú könyv a 2008-as gazdasági válságról. Mindkettőt a szocialista Monthly Review folyóirat könyvkiadója, a Monthly Review Press adta ki 2009-ben. Mindkét könyvnek társszerzője bizonyos Fred Magdoff, aki annak a Harry Magdoffnak fia, aki a ’70-es évektől haláláig Paul Sweezyvel társszerkesztője volt a folyóiratnak. Amibe szakmányban írták közösen az érett monopolkapitalizmus stagnálásáról, illetve a financializációról, mint e stagnálás következményéről szóló esszéket, melyek aztán külön kötetekben is megjelentek (End of Prosperity, Deepening Crisis, Stagnation and the Financial Explosion). A Foster-Magdoff-kötet, The Great Financial Crisis, szintén a szerzők Monthly Reviewban 2006 és 2008 között megjelent közös esszéinek tematikus válogatása. Foster és Magdoff szimplán felveszik a fonalat, amit Sweezy és az idősebb Magdoff a halálukkal elejtettek. A 2008-as pénzügyi válság a financializáció következménye; a financializáció pedig a későkapitalizmus stagnálásának. (…)

Hothouse Flowers Yes I Was (1988)

Tom Thum. Ausztrál beatbox bajnokság 2019.

Nézem ezeket a pojácákat. Ezeket a tornából felmentett paprikajancsikat, ahogy állnak ott, mint a jóllakott napközisek. Bilivel a fejükön. Gyanítom, egyikük sem volt katona.

Nemrég megvettem életem első gördülőtalpas cipőjét, főként kíváncsiságból. Ma délelőtt aztán elsőként kicsit kimozdultban benne. Kétségtelenül furcsa érzés vele a járás, ámde nem is vártam mást. Ellenben némileg begörcsölt tőle a jobb lábfejem. A jobb bokám kissé befelé dől. De semmi komoly. Nincs lúdtalpam, és leginkább a cipőimen látom csak, hogy jobb lábra enyhén befelé taposom mindegyiket. Ebben a cipőben viszont érzem is. Ortopédushoz kellene mennem?

via PogiBlog

Pogátsa Zoltán talált egy kétségtelenül bizarr fotót Hayekről. Valami szocialista UFO behatol magánterületre. Ámde Hayek mester, a galaxis utolsó obi-wan kenobija, aki még látta Horthyt pónilovon, rezzenéstelen vigyorral előveszi fénykardját, és egy tortán demonstrálja, hogy mire számítsanak mindazok, akik nem tisztelik a nőket.

Nemrég olvastam Heller Ágnes Hol az otthonunk? című esszéjét. Az esszé azt állítja, a modernizmus jellegzetessége, hogy az otthon földrajzi helyből egyre inkább időbelivé válik. Mondhatni, a modernek otthona a jelen.

Amiről nekem Ernst Bloch „egyidejűség” fogalma jut eszembe. A baloldaliak a globális jelenben vannak otthon; és az identitásuk legalább annyira kötődik a „globális egyidejűséghez”, mint a földrajzi helyhez, ha nem jobban. A különböző nemzetek baloldali értelmiségét az köti össze egymással, hogy ugyanahhoz a „globális egyidejűséghez” tartoznak. (Beleértve ebbe a kulturális javak globálisan standardizált fogyasztási mintáit; az Ulickaja regényektől a BBC világhíradóig.) A Zeitgeist amolyan lokális lerakatai.

A baloldaliak kozmopolitizmusa valójában időbeli. Ebből következik, hogy ha egy ország történelmi késésben van, vagyis „nem-egyidejű” (Bloch) a világtörténelem jelenével ("elmaradott"), akkor az adott ország baloldali értelmiségije éppenséggel közelebb érezheti magát azokhoz a földrajzi helyekhez, ahol a történelmi jelen úgymond formálódik, mint saját országa anakronisztikus valóságához (vö. „idegenszívű”). A „nyugatosság” valójában nem földrajzi, hanem időbeli: vágyakozás a történelmi „egyidejűségre” („felzárkózásra”). A progresszív baloldali annyiban tűnik „valóságidegennek”, amennyiben egy történelmileg elmaradott vidéken akarja a globális jelen élharcosát játszani, eltévesztve ezzel a házszámot. (Jászi Az új Magyarország felé című 1907-es cikkében azt írja: miközben a világ haladó országaiban épp küszöbön áll a szociális forradalom, és a polgári demokráciát épp felváltja a munkás demokrácia, addig a magyar radikálisoknak a polgári demokráciáért kell harcolniuk, tkp. a múlt harcát kell megvívniuk, miközben tudni vélik, hogy az, amit elérni vágynak maga is meghaladandó. Ahogy Ady mondja 1910-ben: „Minden, minden ideálunk/Másutt megunt ócskaság már,/Harcba szállunk/S már tudjuk, hogy kár a harcért”.)

Az élvonalbeli alkotók, kvázi definíció szerint, a tudomány és művészet „globális egyidejűségéhez” tartoznak. A „világszínvonal” tkp. éppen e „globális szimultaneitást” jelenti. Azaz, az élvonalbeli alkotók, tudósok és művészek, alapvetően avantgárd figurák, akik ezért kulturálisan a baloldalhoz kötődnek.

(Iménti zavaros és dilettáns eszmefuttatás (mivel távolról sem vagyok elmélyülve a témában) eredetileg Béndek Péter mai posztjához írt komment.)

U2 Stay (Faraway, So Close!) (1993)

Új könyvében Piketty a kínai egyenlőtlenségeket kritizálja. Én a könyvet egyáltalán nem ismerem. Mindazonáltal tudott, hogy Kínában — még a hivatalos statisztikák szerint is — magas a jövedelemegyenlőtlenség. Ami viszont alapvetően területi, Kína hatalmas ország. A tengerparti tartományok egy főre jutó GDP-je több, mint duplája a szárazföldi tartományokénak, illetve a városi jövedelmek háromszor magasabbak a vidéki jövedelmeknél. Ami nem olyan rendkívüli: képzeljük el, hogy az EU egyetlen ország, aminek van egy Belgium meg egy Bulgária nevű tartománya is. És Kína kétszer nagyobb, mint az EU. Ekkora területen bármilyen különbség elképzelhető. Az, hogy egy embernek milyen életszínvonal adatik, valóban attól függ, hova születik — Burkina Fasoba, Magyarországra, Luxemburgba, Kanadába, Kína Csiangszu vagy Kanszu tartományába. Még az egyes országokon belül is döntően a regionális különbségek számítanak, illetve város és vidék különbsége. Azok a területek gazdagok, ahol kapitalizmus van. Még Kínában is.

Ma bevittem az egyetemi könyvtárba öt könyvet. Ezekből eddig nem volt példányuk; most már van.

Gazdasági válságok: Okuk és gyógymódjuk címmel jelent meg a napokban idehaza kötet az Ellenpropaganda oldal kiadásában. A kötetről írt könyvajánlóm a Carl Menger Intézet blogján olvasható. Köszönet a szerkesztőnek a közlésért.

Olvasom: „(…) az utóbbi években senkit sem támadtak annyit, mint Sorost. Ahogy George Jonas kanadai író és politikai elemző fogalmazott, Sorosnak 15 milliárd dollárnál jóval kevesebb is elég lett volna ahhoz, hogy a földrész egyik leggyűlöltebb személyiségévé váljon”. Kétségtelen, embernek még ennyi pénzébe nem került, hogy utálják.