Valamennyien keynesiánusak vagyunk, miként azt Nixon elnöktől tudjuk. De egyesek keynesiánusabbak a többinél. Mint pl. Paul Krugman, aki ennek mindújra hangot is ad.

en irok esemest maganak kell tobb nem mond ez eleget meltan tarthatja joganak hogy kuldjek ememest

A Rothbard tanítvány Hans-Hermann Hoppe kétségbe vonja, hogy Hayek liberális lenne. Hovatovább Hoppe szerint Hayeket liberálisként feltüntetni csak afféle bolsevik trükk: elvégre, ha egy olyan tőrőlmetszett szociáldemokratából, mint Hayek lehet liberálist csinálni, akkor a vér szocialisták is lehetnek mérsékelt baloldaliak, miközben az olyan úgymond valódi liberálisok, mint Mises vagy Rothbard meg szélsőségessé válnak. (Amire persze mondhatjuk, nézőpont kérdése. Egy anarcho-kapitalista szemében az ember nem is igazán lehet más mint baloldali elhajló. (Mises '73-ban halt meg. Hayek pedig '74-ben kapott Nobel-díjat a Wicksell-Mises-féle monetáris cikluselmélet részletes kifejtéséért. Hoppe szerint Hayek azért kapott olyan 'megkésve' Nobelt, mert a Svéd Tudományos Akadémia egyszerűen megvárta, hogy Mises meghaljon. Ui. kínos lett volna, állítja Hoppe, Hayeknek Nobel-díjat adni úgy, hogy Mises meg nem kap, miközben Mises persona non grata volt úgymond a jegybankok szemében. No persze érteni vélem Hoppe okfejtésének üzenetét: Mises érdemelte volna azt a Nobelt, és nem Hayek; Misesnek kellett volna olyan népszerűvé válnia, mint Hayeknek. Ugyanakkor közgazdasági Nobel-díjat csak '69-ben adtak először, vagyis Hayek az elsők között kapta azt meg. Másfelől kérdés, hogy Hayek miért is lett volna kevésbé persona non grata, mint Mises. Ergo Hoppe okfejtése nem egyszerűen csak irigy, sértődött és dehonesztáló, hanem kellően nevetséges is. Mindazonáltal valóban pikáns, hogy egy jegybank pénzjutalmat adjon olyasvalakinek, aki szerint a gazdasági válságokat a jegybankok okozzák. Méghozzá éppen ezért a gonolatáért.))

Orbán Viktor kormányfő múlt kedden az Országgyűlésben előadott 29 pontos >>akciótervének<< egyik - kardinálisnak tekintett - eleme a 16 százalékos, egykulcsos személyi jövedelemadó, ami Gyurcsány Ferenc és Schiffer András szerint tőrőlmetszett liberalizmus. Annak is az elfajzott kókaista változata (nota bene, az idősebbek tán még emlékezhetnek rá, hogy Kóka Jánost Gyurcsány Ferenc tette meg saját kormányának gazdasági és közlekedési miniszterévé). Kóka maga üdvözli a kormányfő egykulcsos adótervét, illetve önmaga és az Orbán közti hasonlóságot a következőképpen látja: 'legfeljebb annyit lehet mondani, hogy Kornai János legjobb tanítványai vagyunk (igaz a szófordulat kissé rosszemlékű, de legalább önbizalomról tanúskodik - én)' (idézi origo.hu). Kóka az 1989-ben megjelent Kornai írásra, az Indulatos röpiratra hivatkozik. No de mit is ír Kornai János ebben a műben? A rendszerváltozás dicső hajnalán Kornai professzor valóban azt javasolja, hogy az egyes adónemek esetében az adókulcs legyen szigorúan egyöntetű. Döntően két megfontolásból: I. nincs addig igazi piacgazdaság, amíg nincs jól működő árrendszer; ha a különféle termékek, szolgáltatások, tevékenységek, alanyok stb. egy-egy adónemen belül eltérően adóznak, akkor az eltorzítja az árakat; vagyis az adó legyen szektorsemleges, illetve II. a jól működő árrendszer kívánalmával összhangban, az adózás váljék el a szociálpolitikától; ha az állam támogatni, segélyezni stb. akar bizonyos tevékenységeket, csoportokat, egyéneket stb., akkor azt tegye nyíltan, és ne rejtse el a mentességek és kedvezmények ágas-bogas (az árakat és ezzel a termelést torzító) rendszerében; a szociálpolitikára és a gazdaságfejlesztésre legyenek külön elkülönített kiadási tételek, és az állam szedjen be annyi adót, amiből aztán ezeket a kiadásokat fedezni tudja, és ennyi. A személyi jövedelemadó esetében Kornai azért is különösen kívánatosnak tekinti a lineáris (tehát nem progresszív) adózást, mert az - úgymond - többletmunkára, avagy a gazdaság növekedésére ösztönöz, illetve segít a gazdaság >>kifehéredésében<<. Mindezeken túl Kornainak van egy további hangsúlyos érve is az egykulcsos személyi jövedelemadó mellett: a jövedelemadót éppen eléggé progresszívvé teszi már az is, hogy ki-ki mennyi jövedelmet bír eltitkolni, illetve az, hogy ki-ki mennyi adóterhet bír másokra áthárítani. És ami Orbán Viktort illeti, a kormányfő az egykulcsos személyi jövedelemadó kapcsán valóban elismerte annak munkára ösztönző hatását, ugyanakkor a (pillanatnyilag közelebbről meg nem határozott formában történő) családi adózás terve némiképp ellentmond a Kornai által javasoltaknak, azaz az árrendszerre semleges adórendszernek, valamint az adópolitika és a szociálpolitika szigorú különválasztásának. Írásában ugyanakkor Kornai megemlíti, hogy az emberek gyakran jutnak olyan kisebb-nagyobb jövedelmekhez, amit különféle nem bejelentett tevékenységgel szereznek: diáklány időnként esti gyerekmegőrzést vállal, kisiskolást korrepetál, nyelvórát ad stb., titkárnő néha >>maszekban<< is gépel, nyugdíjas bácsi rendbe teszi a szomszédok kertjét stb. Kornai szerint az a legcélszerűbb, ha az állam egyszerűen szemet huny az ilyen jövedelmek felett, és nem törekszik minden polgára háta mögé adóellenőrt állítni, hanem elfogadja, hogy az emberek élelmesek, képesek ilyen formában is dolgozni, hasznos tevékenységet folytatni, illetve az egyszer már adózott jövedelmükből ilyen szolgáltatásokért fizetni. És mintha Orbán Viktor is valami hasonló gondolatot pendített volna meg >>adószabadság<< címszó alatt. De az is lehet, hogy tévedek.

Bille August (r.): Goodbye Bafana (2007). Dél-afrikai Köztársaság 1968-1994, apartheid, Nelson Mandela, Robben-sziget stb., és egy börtönőr.

J.S.Bach: Olasz koncert: Andante, BWV 971 (Schiff András)

Hayek 1944-es kötete, a híres The Road to Serfdom a tegnapi napon 13 000 példányban kelt el. Pillanatnyilag az amazon.com bestsellere. És láss csodát, ez a mű magyarul is hozzáférhető! A magyar kiadás címe pediglen: Út a szolgasághoz. És akkor egy kis reflexió e cím okán. Az Út a szolgasághoz cím egy igen-igen erőteljes, szuggesztív cím. Csak éppen pontatlan. A Hayek mű címe ugyanis: Út a jobbágysorba. És ez most nem pusztán tudálékosság kíván lenni. Hayek nem véletlenül beszél jobbágyságról: a jobbágysors ui. nem egyszerűen csak szolgaság, hanem a szolgaság egy sajátos formája. Azt ui. Karl Marx is világosan látta, hogy a kapitalizmus felszabadítja az embert a feudalizmus korábbi személyi jellegű függőségi viszonyaiból, hogy aztán a polgári magántulajdon és a piac személytelen dologi hatalmának vesse alá. És Marx ezt a folyamatot bizony jelentős emancipatorikus folyamatnak tekintette: mert a személytelen függőség - még ha furcsán hangzik is - humánusabb, mint a közvetlen személyi függőség. Mert bár a piaci kényszerek igencsak masszív kényszerek, ámde mégsem olyan megalázóak, mint az ember közvetlen személyi függése egy feljebbvaló uraságtól. Az, ahogyan egy rabszolga vagy egy cseléd függ az urától, vagy ahogyan a jobbágy függ a földesúrtól. A piac meghagyja az egyént a maga szabadságában és méltóságában, még ha annak tényleges megélhetése végett többnyire alá is kell magát vetnie a piac személytelen törvényeinek, vagy legalábbis nem hagyhatja azokat figyelmen kívül. Mindazonáltal a piac uralma távolról sem egy személyi függőségen alapuló vazallus rend, ahol a jobbágy alattvalóknak le kell térdelniük kezet csókolni, ha akarnak valamit. Meg persze akkor is, ha nem. Marx és Hayek között tehát e tekintetben nincs valódi különbség. Marx mindazonáltal emancipálni akarta az egyént a piac személytelen erőinak hatalma alól is. És ez az, amiben Hayek már nem hisz. Miért? Mert kényszerek mindenkor lesznek. Mindenkinek minden vágya egyszerre nem teljesülhet, vagyis valami módon mindig korlátok közé lesz zárva az egyén. A feladatokat, az erőforrásokat és javakat mindenkor el kell osztani valahogyan. A világ ui. szűkös, tehát gazdálkodni mindenkor kell, a korlátok elkerülhetetlenek. A valódi kérdés tehát az, hogy micsoda jelölje ki az egyes egyének számára e korlátokat: a piac személytelen mechanizmusa vagy az osztó igazságosság homályos elvei szerint valamilyen feljebbvaló (vezér, párt, testület stb.), ami szükségszerűen diktátor, amennyiben diktál, azaz amennyiben diktátumszerűen közvetlenül dönt az emberek fölött azok helyzetéről valamiféle érdem (hűség, jó viselkedés stb.) vagy valamiféle kollektív cél (ötéves terv, vas és acél országa, nagyobb élettér stb.) alapján. Hayek szerint nem létezik egyéb alternatíva. Amikor a marxizmus az utasításos tervgazdaság és a központosított, hierarchikus és bürokratikus hatalom segédletével kívánja felszabadítani az egyént a piaci függőség személytelen mechanizmusai alól, akkor valójában csak visszaveti egy, a személyi függőségen alapuló vazallus világba. A marxizmus nem még egy lépést tesz előre, hanem szimplán egyet hátra. Mert a kommunista rendszerek feudális rendszerek, királyokkal, kiskirályokkal, vazallusokkal és hűbérurakkal, de leginkább persze szolga jobbágyokkal, ahol a személytelen formális mechanizmusok helyett a személyi függőség igazgat,- kijelölve mindenki helyét és javait. És ahol a magukat elszámolók nem adósok lesznek, hanem rabok, és ahol az ellenszegülők nem sikertelenek lesznek, hanem akasztott halottak. Így, Hayek szerint, amikor az emberek az individualizmus és a piacgazdaság helyett kollektivizmusra és valamilyen igazságosan osztó hatalomra (vezérre, pártra és testületekre) vágynak, akkor tulajdonképpen a személytelen kényszerek helyett visszavágynak a személyi függőségbe. Nem egyszerűen szolgák, hanem újra jobbágyok akarnak lenni, kézcsókra térdelő hűséges alattvalók.

The Cure: Lullaby (átirat) (Vitamin Kvartett)

Kérdezi Axel Leijonhufvud, és még válaszol is: egyiket se kövessük, de  tanuljunk mindegyiktől. Kivált az oszták közgazdászoktól és Minskytől (már ami a jelen gazdasági válságot illeti). Meg az 1990-es Japán válságból. (Oké, de mi van az elmélettel? 'If we have learned one thing since the 1930’s, it is the importance of acting quickly and decisively. But that is not a lesson drawn from formal theory.')

Igor Sztravinszkij: Duo Concertant (1932) (Itzhak Perlman/Bruno Canino) (I. & II.)

Francis Poulenc: Suite française (1936) (Gabriel Tacchino) (I.-IV. és V.-VII.). (A Pavane (II. tétel) gyermekien egyszerű melódiája mindig megindít.)  

Ron Howard (r.): Apollo 13 (1995). Egy film az Apollo 13 űrhajó kalandos útjáról.

Rendre jelennek meg cikkek (most éppen a HVG e heti számában) arról, hogy a magyar diákok nem tudnak olvasni. Vagy ha tudnak is, hát nem értik, amit olvasnak. És bevallom, engemet ez a hír mindannyiszor elképeszt. Az, hogy a magyar gyerekek jelentős része úgy kerül(het) ki az általános iskolából, hogy effektíve nem tud olvasni. Ismétlem, olvasni. És én ilyenkor látom magam előtt Kerpen Gábort, a PDSZ elnökét, amint éppen arról nyíg, hogy milyen kevés a pedagógusok bére. Hát szerintem meg sok. Kedves tanár nénik és tanár bácsik, tessenek először szépen megtanítani a gyerekeket olvasni meg írni, mert hogy ez amolyan elemi elvárás vagy miféle lenne Önökkel szemben! Állampolgárilag, meg egyáltalán. Ezért tartjuk fenn az iskolákat, és nem a tanári bérek miatt. Tudniillik olvasni illik tudni állampolgárilag. Meg egyáltalán. Szóval, addig nincs is értelme pedagógusi bérekről beszélni, amíg a gyerekek nem tudnak olvasni. Az informatikusoknak sem alacsony a bérük, amíg bekapcsolni sem tudják a számítógépet.   

Hayek elvetette a közgazdaságtan hagyományos, walrasiánus ihletésű általános egyensúlyi elméletét. Miért? A választ leginkább Hayek '37-es Economics and Knowledge című esszéjében kell keresnünk.  Hayek szerint a hagyományos egyensúlyi elmélet úgy képzeli el a piaci egyensúly létrejöttét, mintha volna valamilyen rendező értelem, amely rendező értelem ismervén minden piaci körülményt úgy hozza összhangba az egyes piaci szereplők tevékenységét, hogy ezáltal létrejön egy, az egész gazdaságra kiterjedő általános egyensúlyi állapot. Vagyis a hagyományos elmélet teleologikus: az egyensúlyi helyzetben a részek, vagyis az egyes piaci szereplők, úgy nyerik el a helyüket az egészben, vagyis a piac egészében, hogy előtte már hallgatólagosan létezik az egész rendnek a kész ideája. Mintha legalábbis egy tervező terve lenne az egyensúly, amikor is minden piaci szereplő csak mintegy része a tervszerű elrendezésnek, és minden szimultán, vagyis egyszerre rendeződik el. Mint egy mátrix-egyenlet megoldása. Hayek szerint pedig, miként azt '45-ös esszéje, a The Use of Knowledge in Society is megerősíti, mindez azért történhet, mert a hagyományos egyensúlyi elmélet naivan (vagy még inkább öntudatlanul) azt feltételezi, hogy a gazdaság egyes szereplői számára az információk úgy vannak adva, mintha e szereplők egy minden körülményt ismerő ideális külső megfigyelők lennének. Más szóval, a tudós (az elmélet) összekeveri a saját kvázi sub specie aeternitatis szemléletét a gazdasági szereplők tényleges tudásával. És mert a tudós elvben mindenkor meg tud oldani egy egyenletrendszert, amennyiben ahhoz minden szükséges adatot ismer, ezért a tudós (az elmélet) öntudatlanul azt feltételezi, hogy akkor a gazdaságban is van valamiféle (makro-)szubjektum, ami egyszerre ismeri ezeket az adatokat és egyenleteket, és ami maga rögvest meg is oldja azokat, és persze el is rendezi ennek megfelelően a gazdaság egyes szereplőit. Ám ez nyilvánvalóan nonszenesz. Nonszensz, mert a dolgok tényleges rendje helyére titkon a gondolkodás rendje lép, illetve ennek megfelelően a dolgok tényleges hatásmechanizmusa helyére az egyéni cselekvésnek a sokfélét integráló célracionalizmusa (innen az elmélet burkolt teleologikus jellege). Így az igazi kérdés, mondja Hayek, valójában épp a fordított: hogyan jöhet létre piaci egyensúly (vagy legalábbis egyensúly közeli állapot), azaz az egyes piaci szereplők összhangja úgy, hogy egyébként senki nem ismeri az egészet? Hogyan találhatja meg minden egyes szereplő az egészben az egyetlen lehetséges egyensúlyi helyét úgy, hogy csak egy kis területre kiterjedő korlátolt résztudása van? Hogyan lehet az egészben rend, miközben ezt a rendet valójában külön-külön senki nem ismeri? Hayek szerint a hagyományos egyensúlyi elmélet azt feltételezi, amit éppenséggel meg kellene magyaráznia. A gazdaságelmélet feladata valójában éppen azoknak a koordinációs mechanizmusoknak a feltárása és magyarázata lenne, amelyek lehetővé teszik, hogy az elkülönült gazdasági szereplők a szétszórt és részleges tudásuk ellenére mégis összehangolják a tevékenységüket. Mert a gazdasági egyensúly mechanizmusa a valóságban nem az egyenletrendszer ismeretleneinek szimultán megoldása, és a gazdaság sem azért viselkedik egységes piacként, mert a papíron együtt vannak egymás alatt az egyenletek, hanem mert léteznek olyan intézmények (legfőképpen persze maga az árrendszer ilyen, de pl. a reklám is), amelyek személytelen működési mechanizmusa képes információkat közvetíteni a korlátolt tudású egyéni szereplők között, akik így a próbák és tévedések, az állandóan változó körülményekhez való folyamatos igazodás által képesek összhangba hozni a tevékenységüket. Hayek a '46-hos tanulmányában, a The Meaning of Competitionben azt írja a verseny kapcsán, hogy amikor a hagyományos elmélet a versenyről beszél, akkor valójában nem a verseny folyamatáról beszél, hanem már csak arról a végállapotról, amit a versenyfolyamat maga létrehoz, és így végső soron semmit nem mond a versenyről. És épp így, amikor a hagyományos elmélet a piaci egyensúlyról beszél, akkor nem magáról az egyensúlyi folyamatról beszél, annak intézményi feltételeivel és sajátos mechanizmusaival, hanem már csak magáról az egyensúlyról mint végeredményről, amihez így akár mátrix-egyenletek által is eljuthatunk.

Alekszandr Szkrjabin: f-moll prelűd Op.17, No.5 (Evgeny Zarafiants) 

(Önöknek is felsejlik Chopin F-dúr etűdje az Op.10-es sorozatból?)

Amos Gitai (r.): Kivonulás (Disengagement) (2007) Film a Gázai övezetben élő zsidó telepesek 2005. augusztusi evakuálásáról, családtörténettel. (Az egyik jelenetben a gyönyörű Juliette Binoche meztelenkedik egy kicsit, ami számomra nagymértékben emeli a film művészi értékét.)

John Curran (r.): Színes fátyol (The Painted Veil) (2006) Szerelem, Kína, kolera.

John Frusciante: Fallout

Egy éve írtam: [E]gy kis gazdasági válság még jót is tesz az elméleti közgazdászoknak, - belengeti a libidójukat. Felkavarja az elmélet lábvizét, lehet okosnak lenni megint. (Persze szigorúan utólag.) Vagy ahogy Mankiw írta 2006-ban: ‘There is nothing like a crisis to focus the mind.’. Plusz ilyenkor sokkal könnyebben lehet új, merész teóriákkal előállni. Ahogy Röpke írta 1933-ban: ‘When big banks collapse overnight, and whole countries become insolvent, everything becomes possible in the realm of ideas as well.’. És valóban, válságteóriával tele lett a padlás. (Egy-két teória eleve a padlásról került elő, épp csak le lett porolva.) Valamelyik merészebb, valamelyik kevésbé. Mark Jickling pedig csokorba szedte ezeket a teóriákat (állítólagos válság okokat) (via eltecon.blog). Szóval, már csak egy kérdés marad: szigorú tudomány-e a közgazdaságtan?

Killing Me Softly    (Prűdek ide kattintsanak!)

(bónusz)

Max Borders szenvedélyes kirohanása a modellek és aggregátumok ellen, à la Hayek. Csak röviden idézném: '[E]conomies are not pumps to be primed, but economic ecosystems. Economists are thus notoriously bad at predicting, much less planning, economies. That’s why next-generation economics must focus on the fundamentals — namely, the rules that give rise to successful entrepreneurship and sustainable growth. Not aggregates. Not models. Rules.' (Magam ehhez még annyit tennék: a közgazdaságtan közgazdaságtan.)

bikicsunáj Killing Me Softly

Kis interaktív játék a WSJ jóvoltából. 

(Igazán nem szeretnék a ténylegesnél okosabbnak tűnni, de azt hiszem, erre szokás mondani: ehhez nem kellett túl sok ész (FED has financed these programs mostly by creating money).)

Terry George (r.): Hotel Ruanda (Hotel Rwanda) (2004) Egy film az 1994-es ruandai népirtásról, melynek során néhány hónap alatt hutu milíciák kb. 1 millió tuszit (illetve a népirtásnak ellenszegülő hutut) öltek meg. A világ pedig tétlenül nézte.