Hayek 1944-es kötete, a híres The Road to Serfdom a tegnapi napon 13 000 példányban kelt el. Pillanatnyilag az amazon.com bestsellere. És láss csodát, ez a mű magyarul is hozzáférhető! A magyar kiadás címe pediglen: Út a szolgasághoz. És akkor egy kis reflexió e cím okán. Az Út a szolgasághoz cím egy igen-igen erőteljes, szuggesztív cím. Csak éppen pontatlan. A Hayek mű címe ugyanis: Út a jobbágysorba. És ez most nem pusztán tudálékosság kíván lenni. Hayek nem véletlenül beszél jobbágyságról: a jobbágysors ui. nem egyszerűen csak szolgaság, hanem a szolgaság egy sajátos formája. Azt ui. Karl Marx is világosan látta, hogy a kapitalizmus felszabadítja az embert a feudalizmus korábbi személyi jellegű függőségi viszonyaiból, hogy aztán a polgári magántulajdon és a piac személytelen dologi hatalmának vesse alá. És Marx ezt a folyamatot bizony jelentős emancipatorikus folyamatnak tekintette: mert a személytelen függőség - még ha furcsán hangzik is - humánusabb, mint a közvetlen személyi függőség. Mert bár a piaci kényszerek igencsak masszív kényszerek, ámde mégsem olyan megalázóak, mint az ember közvetlen személyi függése egy feljebbvaló uraságtól. Az, ahogyan egy rabszolga vagy egy cseléd függ az urától, vagy ahogyan a jobbágy függ a földesúrtól. A piac meghagyja az egyént a maga szabadságában és méltóságában, még ha annak tényleges megélhetése végett többnyire alá is kell magát vetnie a piac személytelen törvényeinek, vagy legalábbis nem hagyhatja azokat figyelmen kívül. Mindazonáltal a piac uralma távolról sem egy személyi függőségen alapuló vazallus rend, ahol a jobbágy alattvalóknak le kell térdelniük kezet csókolni, ha akarnak valamit. Meg persze akkor is, ha nem. Marx és Hayek között tehát e tekintetben nincs valódi különbség. Marx mindazonáltal emancipálni akarta az egyént a piac személytelen erőinak hatalma alól is. És ez az, amiben Hayek már nem hisz. Miért? Mert kényszerek mindenkor lesznek. Mindenkinek minden vágya egyszerre nem teljesülhet, vagyis valami módon mindig korlátok közé lesz zárva az egyén. A feladatokat, az erőforrásokat és javakat mindenkor el kell osztani valahogyan. A világ ui. szűkös, tehát gazdálkodni mindenkor kell, a korlátok elkerülhetetlenek. A valódi kérdés tehát az, hogy micsoda jelölje ki az egyes egyének számára e korlátokat: a piac személytelen mechanizmusa vagy az osztó igazságosság homályos elvei szerint valamilyen feljebbvaló (vezér, párt, testület stb.), ami szükségszerűen diktátor, amennyiben diktál, azaz amennyiben diktátumszerűen közvetlenül dönt az emberek fölött azok helyzetéről valamiféle érdem (hűség, jó viselkedés stb.) vagy valamiféle kollektív cél (ötéves terv, vas és acél országa, nagyobb élettér stb.) alapján. Hayek szerint nem létezik egyéb alternatíva. Amikor a marxizmus az utasításos tervgazdaság és a központosított, hierarchikus és bürokratikus hatalom segédletével kívánja felszabadítani az egyént a piaci függőség személytelen mechanizmusai alól, akkor valójában csak visszaveti egy, a személyi függőségen alapuló vazallus világba. A marxizmus nem még egy lépést tesz előre, hanem szimplán egyet hátra. Mert a kommunista rendszerek feudális rendszerek, királyokkal, kiskirályokkal, vazallusokkal és hűbérurakkal, de leginkább persze szolga jobbágyokkal, ahol a személytelen formális mechanizmusok helyett a személyi függőség igazgat,- kijelölve mindenki helyét és javait. És ahol a magukat elszámolók nem adósok lesznek, hanem rabok, és ahol az ellenszegülők nem sikertelenek lesznek, hanem akasztott halottak. Így, Hayek szerint, amikor az emberek az individualizmus és a piacgazdaság helyett kollektivizmusra és valamilyen igazságosan osztó hatalomra (vezérre, pártra és testületekre) vágynak, akkor tulajdonképpen a személytelen kényszerek helyett visszavágynak a személyi függőségbe. Nem egyszerűen szolgák, hanem újra jobbágyok akarnak lenni, kézcsókra térdelő hűséges alattvalók.

The Cure: Lullaby (átirat) (Vitamin Kvartett)

Kérdezi Axel Leijonhufvud, és még válaszol is: egyiket se kövessük, de  tanuljunk mindegyiktől. Kivált az oszták közgazdászoktól és Minskytől (már ami a jelen gazdasági válságot illeti). Meg az 1990-es Japán válságból. (Oké, de mi van az elmélettel? 'If we have learned one thing since the 1930’s, it is the importance of acting quickly and decisively. But that is not a lesson drawn from formal theory.')

Igor Sztravinszkij: Duo Concertant (1932) (Itzhak Perlman/Bruno Canino) (I. & II.)

Francis Poulenc: Suite française (1936) (Gabriel Tacchino) (I.-IV. és V.-VII.). (A Pavane (II. tétel) gyermekien egyszerű melódiája mindig megindít.)  

Ron Howard (r.): Apollo 13 (1995). Egy film az Apollo 13 űrhajó kalandos útjáról.

Rendre jelennek meg cikkek (most éppen a HVG e heti számában) arról, hogy a magyar diákok nem tudnak olvasni. Vagy ha tudnak is, hát nem értik, amit olvasnak. És bevallom, engemet ez a hír mindannyiszor elképeszt. Az, hogy a magyar gyerekek jelentős része úgy kerül(het) ki az általános iskolából, hogy effektíve nem tud olvasni. Ismétlem, olvasni. És én ilyenkor látom magam előtt Kerpen Gábort, a PDSZ elnökét, amint éppen arról nyíg, hogy milyen kevés a pedagógusok bére. Hát szerintem meg sok. Kedves tanár nénik és tanár bácsik, tessenek először szépen megtanítani a gyerekeket olvasni meg írni, mert hogy ez amolyan elemi elvárás vagy miféle lenne Önökkel szemben! Állampolgárilag, meg egyáltalán. Ezért tartjuk fenn az iskolákat, és nem a tanári bérek miatt. Tudniillik olvasni illik tudni állampolgárilag. Meg egyáltalán. Szóval, addig nincs is értelme pedagógusi bérekről beszélni, amíg a gyerekek nem tudnak olvasni. Az informatikusoknak sem alacsony a bérük, amíg bekapcsolni sem tudják a számítógépet.   

Hayek elvetette a közgazdaságtan hagyományos, walrasiánus ihletésű általános egyensúlyi elméletét. Miért? A választ leginkább Hayek '37-es Economics and Knowledge című esszéjében kell keresnünk.  Hayek szerint a hagyományos egyensúlyi elmélet úgy képzeli el a piaci egyensúly létrejöttét, mintha volna valamilyen rendező értelem, amely rendező értelem ismervén minden piaci körülményt úgy hozza összhangba az egyes piaci szereplők tevékenységét, hogy ezáltal létrejön egy, az egész gazdaságra kiterjedő általános egyensúlyi állapot. Vagyis a hagyományos elmélet teleologikus: az egyensúlyi helyzetben a részek, vagyis az egyes piaci szereplők, úgy nyerik el a helyüket az egészben, vagyis a piac egészében, hogy előtte már hallgatólagosan létezik az egész rendnek a kész ideája. Mintha legalábbis egy tervező terve lenne az egyensúly, amikor is minden piaci szereplő csak mintegy része a tervszerű elrendezésnek, és minden szimultán, vagyis egyszerre rendeződik el. Mint egy mátrix-egyenlet megoldása. Hayek szerint pedig, miként azt '45-ös esszéje, a The Use of Knowledge in Society is megerősíti, mindez azért történhet, mert a hagyományos egyensúlyi elmélet naivan (vagy még inkább öntudatlanul) azt feltételezi, hogy a gazdaság egyes szereplői számára az információk úgy vannak adva, mintha e szereplők egy minden körülményt ismerő ideális külső megfigyelők lennének. Más szóval, a tudós (az elmélet) összekeveri a saját kvázi sub specie aeternitatis szemléletét a gazdasági szereplők tényleges tudásával. És mert a tudós elvben mindenkor meg tud oldani egy egyenletrendszert, amennyiben ahhoz minden szükséges adatot ismer, ezért a tudós (az elmélet) öntudatlanul azt feltételezi, hogy akkor a gazdaságban is van valamiféle (makro-)szubjektum, ami egyszerre ismeri ezeket az adatokat és egyenleteket, és ami maga rögvest meg is oldja azokat, és persze el is rendezi ennek megfelelően a gazdaság egyes szereplőit. Ám ez nyilvánvalóan nonszenesz. Nonszensz, mert a dolgok tényleges rendje helyére titkon a gondolkodás rendje lép, illetve ennek megfelelően a dolgok tényleges hatásmechanizmusa helyére az egyéni cselekvésnek a sokfélét integráló célracionalizmusa (innen az elmélet burkolt teleologikus jellege). Így az igazi kérdés, mondja Hayek, valójában épp a fordított: hogyan jöhet létre piaci egyensúly (vagy legalábbis egyensúly közeli állapot), azaz az egyes piaci szereplők összhangja úgy, hogy egyébként senki nem ismeri az egészet? Hogyan találhatja meg minden egyes szereplő az egészben az egyetlen lehetséges egyensúlyi helyét úgy, hogy csak egy kis területre kiterjedő korlátolt résztudása van? Hogyan lehet az egészben rend, miközben ezt a rendet valójában külön-külön senki nem ismeri? Hayek szerint a hagyományos egyensúlyi elmélet azt feltételezi, amit éppenséggel meg kellene magyaráznia. A gazdaságelmélet feladata valójában éppen azoknak a koordinációs mechanizmusoknak a feltárása és magyarázata lenne, amelyek lehetővé teszik, hogy az elkülönült gazdasági szereplők a szétszórt és részleges tudásuk ellenére mégis összehangolják a tevékenységüket. Mert a gazdasági egyensúly mechanizmusa a valóságban nem az egyenletrendszer ismeretleneinek szimultán megoldása, és a gazdaság sem azért viselkedik egységes piacként, mert a papíron együtt vannak egymás alatt az egyenletek, hanem mert léteznek olyan intézmények (legfőképpen persze maga az árrendszer ilyen, de pl. a reklám is), amelyek személytelen működési mechanizmusa képes információkat közvetíteni a korlátolt tudású egyéni szereplők között, akik így a próbák és tévedések, az állandóan változó körülményekhez való folyamatos igazodás által képesek összhangba hozni a tevékenységüket. Hayek a '46-hos tanulmányában, a The Meaning of Competitionben azt írja a verseny kapcsán, hogy amikor a hagyományos elmélet a versenyről beszél, akkor valójában nem a verseny folyamatáról beszél, hanem már csak arról a végállapotról, amit a versenyfolyamat maga létrehoz, és így végső soron semmit nem mond a versenyről. És épp így, amikor a hagyományos elmélet a piaci egyensúlyról beszél, akkor nem magáról az egyensúlyi folyamatról beszél, annak intézményi feltételeivel és sajátos mechanizmusaival, hanem már csak magáról az egyensúlyról mint végeredményről, amihez így akár mátrix-egyenletek által is eljuthatunk.

Alekszandr Szkrjabin: f-moll prelűd Op.17, No.5 (Evgeny Zarafiants) 

(Önöknek is felsejlik Chopin F-dúr etűdje az Op.10-es sorozatból?)

Amos Gitai (r.): Kivonulás (Disengagement) (2007) Film a Gázai övezetben élő zsidó telepesek 2005. augusztusi evakuálásáról, családtörténettel. (Az egyik jelenetben a gyönyörű Juliette Binoche meztelenkedik egy kicsit, ami számomra nagymértékben emeli a film művészi értékét.)

John Curran (r.): Színes fátyol (The Painted Veil) (2006) Szerelem, Kína, kolera.

John Frusciante: Fallout

Egy éve írtam: [E]gy kis gazdasági válság még jót is tesz az elméleti közgazdászoknak, - belengeti a libidójukat. Felkavarja az elmélet lábvizét, lehet okosnak lenni megint. (Persze szigorúan utólag.) Vagy ahogy Mankiw írta 2006-ban: ‘There is nothing like a crisis to focus the mind.’. Plusz ilyenkor sokkal könnyebben lehet új, merész teóriákkal előállni. Ahogy Röpke írta 1933-ban: ‘When big banks collapse overnight, and whole countries become insolvent, everything becomes possible in the realm of ideas as well.’. És valóban, válságteóriával tele lett a padlás. (Egy-két teória eleve a padlásról került elő, épp csak le lett porolva.) Valamelyik merészebb, valamelyik kevésbé. Mark Jickling pedig csokorba szedte ezeket a teóriákat (állítólagos válság okokat) (via eltecon.blog). Szóval, már csak egy kérdés marad: szigorú tudomány-e a közgazdaságtan?

Killing Me Softly    (Prűdek ide kattintsanak!)

(bónusz)

Max Borders szenvedélyes kirohanása a modellek és aggregátumok ellen, à la Hayek. Csak röviden idézném: '[E]conomies are not pumps to be primed, but economic ecosystems. Economists are thus notoriously bad at predicting, much less planning, economies. That’s why next-generation economics must focus on the fundamentals — namely, the rules that give rise to successful entrepreneurship and sustainable growth. Not aggregates. Not models. Rules.' (Magam ehhez még annyit tennék: a közgazdaságtan közgazdaságtan.)

bikicsunáj Killing Me Softly

Kis interaktív játék a WSJ jóvoltából. 

(Igazán nem szeretnék a ténylegesnél okosabbnak tűnni, de azt hiszem, erre szokás mondani: ehhez nem kellett túl sok ész (FED has financed these programs mostly by creating money).)

Terry George (r.): Hotel Ruanda (Hotel Rwanda) (2004) Egy film az 1994-es ruandai népirtásról, melynek során néhány hónap alatt hutu milíciák kb. 1 millió tuszit (illetve a népirtásnak ellenszegülő hutut) öltek meg. A világ pedig tétlenül nézte.

Kérdezi Fritz Machlup 1937-ben egy, a Minnesotai Egyetemen tartott konferencián. Válasza pedig az, hogy igen. Machlup ui. Mises tanítvány, aki tudni véli, hogy a gazdasági boomokat a hitelexpanzió okozza. Ergo, a boomokat a hitelexpanzió fékezésével lehet kontrollálni. Miként? Amikor a hitelállomány kezdene elszabadulni, a FEDnek korlátoznia kell a kereskedelmi bankok tartalékait a tartalékráta emelésével, valamint államkötvények saját portfolióból való eladásával. Machlup szerint viszont a FED inkább veszi, mintsem eladja az államkötvényeket, hogy ezáltal megtámogassa azok piaci árfolyamát, azaz indirekte a költségvetési deficitet. Ezzel viszont a hitelexpanziót is megtámogatja, illetve az azzal járó inflációt.

Faithless: Muhammad Ali

Dióhéjban az Ecostattól.

Miután a szépirodalommal mostanság igencsak csehül állok, így fogtam magam és elolvastam Kunderának a Nemtudás című kisregényét (apám, micsoda frappáns szójáték). Nemtetszett. Megjegyzem, egykoron – kamaszként – két Kundera regényt is olvastam, A lét elviselhetetlen könnyűségét meg a Tréfát (egy cimborám ajánlotta nekem ezeket anno). Na, azok viszont tetszettek. Ellenben semmire nem emlékszem belőlük (csak arra ugye, hogy tetszettek (nota bene, lehet, hogy máma már ezek sem tetszenének)). És erre a mostani kisregényre sem fogok emlékezni úgy jó egy hónap múlva (pláne nem évek múltán). De ez nálam nem Kundera specifikus. Én ugyanis minden regényt, novellát és filmet (a szerző korára, nemére és származására való tekintet nélkül abszolúte korrekten) kb. 3-4 hét után elfelejtek. Szereplők, cselekmény – huss! (Mondjuk, egynémely filmet többször is láttam, azok jobban megvannak.) Ami azért is különös, mármint a nemtudás, mert az értekező szövegekre meg annál inkább emlékszem. Meg egyáltalán, elég jó az emlékezetem. Persze gyanítom az okot. Az értekező szövegek ui. igénylik a tartalmi rekonstrukciót, avagy az exegézist, míg a szépirodalom meg nem. Más szóval, csak hogy én is értsem, egy regény olvasása közben viszonylag ritkán kell megállnom megkérdezni magamtól, hogy >>akkor most mi a bánatos jó édesanyja van?<<. Nem így pl. Hirofumi Uzawa Neutral Inventions and the Stability of Growth Equilibrium című helyes kis tanulmánya esetén. És akkor ugye az én szeretett bölcselőimet pl. Heideggert (pfuj, náci!) ne is említsem. Azaz, ha az ember gyermeke kellően sokat vesződik egy szöveggel, akkor az megmarad (ergo, igaz a mondás: aki, mindent rögtön megért, az semmit nem tanul).  

François Truffaut (r.): A Mississippi szirénje (La Sirène du Mississippi) (1969) (Jelenet. A nő és a férfi beszélget. Férfi: Hallottam, hogy építettek egy dohánygyárat Grenoble mellett, ott talán kaphatok munkát. Nő: Munkát? Munkából akarsz megélni?! Ki nem állhatom az ilyen férfiakat!)

Narayana Kocherlakota, a Federal Reserve Bank of Minneapolis elnöke esszéjében a modern makromodellek rövid fenomenológiáját nyújtja.  Kocherlakota szerint az elmúlt három évtizedben igenis sokat fejlődtek a makromodellek. Ilyen sikernek tekinti K. a ragadós árakat feltételező új-keynesiánus modellek megjelenését úgy általában, valamint a pénz- és tőkepiaci súrlódások felvételét a makromodellekbe, továbbá a kereslet- és kínálatorientált makromodellek egymáshoz való közeledését. Ugyanakkor Kocherlakota rámutat a hiányosságokra: I. a modellekben a piaci súrlódások jellemzően egyik vagy másik piacra korlátozódnak csak (vagy csak a munkaerőpiacra vagy csak a pénzpiacra stb.), II. a pénz- és tőkepiacok modellezése többnyire elnagyolt (pl. egy vagy két pénzügyi eszköz van csak), III. a modellezett sokkok valószerűtlenek és elvontak (K. szerint pl. nagyobb figyelmet kellene fordítani az önbeteljesítő jóslatok mechanizmusa szerint működő eszközbuborékokra).