Az év tán legérdekesebb és legfontosabb könyve, vélekedik Tyler Cowen a nemrég megjelent The Rise and Fall of American Growth című Robert Gordon kötetről írt recenziójában. A Bloomberg View két kisebb szemelvényt is közöl a könyvből: Goodbye, Golden Age of Growth és Jobs Are Under Attack, But Not by Robots címen.

Ha jól értem, Gordon szerint nincs okunk optimizmusra. Az 1870 és 1970 közötti időszak egy „különleges évszázad” volt, ami nem fog megismétlődni: az Egyesült Államok és a fejlett országok a termelékenység lassú növekedésének évtizedei elé néznek. A személyi számítógépek és az internet hoztak ugyan némi növekedést 1994 és 2004 között, de az inkább jelentett egyszeri ugrást a termelékenység szintjében, mintsem a termelékenység növekedési rátájának tartósan magasabb új korszakát. Valójában a ’70-es évek óta gyengélkedik a termelékenység növekedése, különösen az 1920-1970 közötti fél évszázadhoz viszonyítva.

Mi lehet az ok? Gordon szerint a harmadik ipari forradalom (a számítástechnika és digitalizáció) sokkal kisebb jelentőségűnek bizonyult, mint a második ipari forradalom, valamint a tudományos-technikai forradalom a II. világháborút követő három évtizedben. Az informatika ugyan radikálisan megváltoztatta a távközlést, emellett jelentősen hatott pl. a szórakoztatóiparra, valamint számos területen növelte a termékek minőségét, ámde mindezek hozadéka messze elmaradt attól, ahogyan a második ipari forradalom megváltoztatta az emberek életét (a lakhatástól elkezdve a közlekedésen át a házimunkáig, ruházkodásig, orvoslásig stb.). Más szóval: a harmadik ipari forradalom nem hozott hasonló áttörést.  Ráadásul az elektronika és a távközlés további fejlődésének hozadéka várhatóan egyre kisebb lesz. Magyarán, az autók műszerfala lehet még a mainál intelligensebb, de az ugye nem olyan, mint a konflis után a személygépkocsi.

Ugyanakkor Cowen szerint Gordon túl pesszimista. Az 1870 és 1970 közötti hatalmas fejlődés sem volt teljesen egyenletes, akkor is voltak kevésbé innovatív évtizedek, mint (állítólag) pl. az 1920-1930 közötti. Egy-két szerényebb évtized a 21. századba is belefér. Egyébként meg: a nagy technikai áttörések sokszor teljes meglepetésként érkeznek. Ki tudja, mi lesz még itten! A baljós jövőképek talán csak a fantáziátlanság tünetei.

A ’90-es évek végén Németország volt „Európa beteg embere”, így az ezredfordulón a német szakszervezetek, munkaadók és a kormány nyíltan megállapodtak abban, hogy a termelékenység növekedését nem a reálbérek emelésére fordítják (a nominális bérek csak az inflációnak megfelelő mértékben nőnek), hanem új munkahelyek létrehozására. Egy közkeletű narratíva szerint valójában ez vezetett az eurózóna válságához (a fizetési mérlegek növekvő egyensúlytalanságához az eurózónán belül), amennyiben a stagnáló reálbérek hatására I.) a fajlagos bérköltségek csökkentek ("belső leértékelés"), II.) a mérsékelt belső kereslet jóárasította a német árukat, III.) a német import csökkent, IV.) a német vállalati nyereségek növekedtek, és így a megtakarítások (pl. Bofinger).

Servaas Storm cikkében támadja ezt a válság-narratívát: a német áruk fajlagos bérköltsége ugyan valóban csökkent, de ezt nem a bérek visszafogása okozta (1999 és 2007 között a nominális bérszínvonal az eurózóna egészéhez viszonyítva relatíve nem változott), hanem a termelékenység növekedése. Azaz a német versenyképesség növekedését a termelékenység növekedése okozta, és nem a bérek leszorítása. (Egyébként is: a német exportcikkek alapvetően nem az áraikkal, hanem a minőségükkel versenyeznek, illetve a német export növekedését döntően nem a bérköltség határozza meg.)

Heiner Flassbeck és Costas Lapavitsas viszont vitázik Storm állításával. A szerzők abban egyetértenek, hogy a fajlagos bérköltségek csökkenése okozta a német áruk versenyképességének növekedését, ellenben úgy vélik, a közös pénzzel az eurózóna tagországai valójában arra szerződtek, hogy azonos szinten tartják a versenyképességüket, amennyiben termelékenységük növekedésének megfelelően emelik a reálbéreket. Vagyis: a németek a felelősek; mert a fajlagos bérköltség csökkenése nem következett volna be, ha a reálbérek is növekednek, tehát mégis csak a „leszorított bérek” okozták a válságot — a németek egyszerűen nem teljesítették a kötelességüket. Ámde kérdés: komolyan erre szerződtek volna az eurózóna tagállamai? Valóban a németek kötelessége volna pl. a spanyolok vagy az észtek kereskedelmi mérlegét egyensúlyban tartani?

Bartók Béla A fából faragott királyfi
Győri Filharmonikus Zenekar/Gilbert Varga
2016. 01.29.

Az elmúlt harminc év monetáris politikájának tanulsága az Egyesült Államokban, különös tekintettel a következő harminc év gazdasági teljesítményére. John B. Taylor cikke.

John B. Taylor úgy véli, az elmúlt hatvan évben az USA ingadozott a szabályalapú és a diszkrecionális gazdaságpolitika között. A ’60-’70-es években a diszkrecionális politika dominált: deklarált törekvés volt a konjunktúraciklusok kisimítása keynesi ihletésű intervenciókkal. Aztán a ’80-as évektől a költségvetési politikának már nem célja a „gazdaság finomhangolása”, inkább a kiszámítható, hosszú távú kínálatorientált megfontolások dominálnak, miközben a pénzpolitika az árstabilitásra fókuszál. A gazdaságpolitika kevésbé aktivista, inkább szabályalapú, egészen a ’90-es évek végéig. Aztán az ezredforduló után visszatér a kormányzati gazdaságélénkítés, majd a válságkezeléssel egy aktív, erőteljes kontraciklikus gazdaságpolitika időszaka veszi kezdetét. Nagy ívű, de bizonyára nem légből kapott korszakolás. És a tapasztalat? Míg a ’80-’90-es éveket a „nagy mérséklet” (Great Moderation) időszakának szokás emlegetni, addig a diszkrecionális politika évtizedeit a magas infláció, a magas munkanélküliség, a stagnálás és válság valamilyen kombinációja jellemzi, állapítja meg Taylor. Ergo: „rules rather than discretion” — miként az a közgazdaságtanban már a ’80-as évek óta járja. Persze nem is várhatunk nagyon más konklúziót a Taylor-szabály atyjától. (Nota bene Taylor szerint a 2008-as válságot éppen az okozta, hogy a FED eltért a Taylor-szabálytól, vagyis a diszkrecionális politika.)

Négy dolgot kell tisztán látnunk, ha érteni akarjuk az 1929-ben kirobbant Nagy Válságot, vélekedik Lawrence W. Reed Great Myths of the Great Depression című esszéjében. I.) A FED expanzív monetáris politikáját a ’20-as évek első felében, amit ’28-tól aztán esztelen restriktív politika követett, II.) a protekcionista ihletésű 1930-as Smoot-Hawley-vámtörvényt, amivel Hoover az amerikai áruk keresletét kívánta fellendíteni, de helyette pusztán az olyan importfüggő ágazatokat tette tönkre, mint az acélipar, papírgyártás, festékgyártás stb., illetve a vidéki gazdákat, és általuk a vidéki bankokat, III.) a Roosevelt-féle New Dealt, ami az 1933-as Országos Ipari Helyreállítási törvénnyel és az Országos Helyreállítási Tanáccsal tkp. fasiszta jellegű parancsgazdaságot hozott létre, IV.) az 1935-ös ún. Wagner-törvényt, ami sztrájkokhoz, gyárfoglalásokhoz, csökkenő termelékenység melletti növekvő bérekhez stb. vezetett. Mindezeknek persze semmi közük ahhoz a mítoszhoz, miszerint a válságot a kapitalizmus okozta, illetve a Roosevelt-féle New Deal húzta ki az USA gazdaságát a válságból. A fogtündér nem létezik.

Nézem ezt a Rand szöveget, amiről hirtelen eszembe jut, amit nem rég olvastam. A kommunizmus alatt a lengyeleknél állítólag volt egy vicc: A ruszkik vajon a testvéreink vagy a barátaink? Hát persze, hogy a testvéreink! A barátait az ember úgy választja.

Elolvastam Thierry Baudet A határok jelentősége című könyvét. A könyv tézise: képviseleti kormányzás és jogállamiság csak nemzetállami alapon lehetséges, ami viszont nemzetet feltételez. Egy pre-politikai közösséget. Ahogy anno Edmund Burke fogalmazott: “Az embereket nem papírok és pecsétek kötik össze. Az emberek hasonlóságok, rokonságok, szimpátiák alapján társulnak egymással”. Más szóval „hasonlóságok, rokonságok, szimpátiák” híján nincs „többes szám első személy”, ami nélkül viszont nincs démosz. Démosz nélkül pedig nincs demokrácia. Ergo azáltal, hogy a multikulturalizmus és szupranacionalizmus fokozatosan lebontja a nemzetállami határokat és megszünteti a nemzeti identitásokat, kiüresíti a képviseleti kormányzást és a demokráciát. Röviden: Baudet felmondja a jól ismert konzervatív tant a nemzetek szükségességéről. Viszont újabb érveket az olvasó nem igazán kap. Ugyanakkor Baudet nagy intellektuális anyagot mozgat. Bodinra, Tocquevillere és Roger Scrutonra hivatkozik, Lockekal, Rousseauval és Charles Taylorral vitázik, amitől kétség kívül sokkal elegánsabb, mint Bayer Zsolt. Valójában egy igazán elaboratív munkával van dolgunk: Baudet történeti áttekintést nyújt az államok és a nemzeti szuverenitás kialakulásáról, az Európai Unióról, az ENSZ és a GATT alapokmányának cikkelyeit elemzi, az Emberi Jogok Európai Bíróságának pereit ismerteti stb., stb. Mindezek tagadhatatlanul informatívak, és a könyv talán leginkább értékes részei, még ha ettől a szerteágazó tematikától egy kissé szedett-vedettnek is hat a kötet. Úgy tűnik, a szerző egy irigylésre méltó tudásanyagot prezentál egy kevésbé eredeti és kiforrott konzervatív társadalombölcseletre fölfűzve. Emellett Baudet alternatívát is kínál: a multikulturális nacionalizmust és a szuverén kozmopolitizmust. Csak sajnos nem derül ki a 420 oldalból, hogy azok vajon micsodák. Dacára ennek, migránsügyileg abszolút must-read.

Infláció. Allan H. Meltzer 1980-as National Affairs cikke. Miközben a cikk végéből egyértelműen kiderül, hogy az inflációt a pénzmennyiségnek a kibocsátást tartósan meghaladó növekedése okozza — elvégre egy monetarista nagyágyú a szerző —, addig az árszabályozás kapcsán Meltzer mégis azt sugallja, mintha az infláció oka önmagában a túlzott állami költekezés lenne.

***

Magyar kultúra napja. Galagonya.

Eszembe jut. Erik Truffaz Mantis albumát hallgatom. Sok évvel ezelőtt volt szerencsém egy fergeteges Truffaz koncerthez. Emlékszem, aznap este a Rómerben találkoztam a srácokkal. Épp kortyolgattuk az italunkat, amikor egy jegyszedő váratlanul az asztalunkhoz lépett. Döntenünk kellett: vagy veszünk jegyet a kezdődő koncertre vagy távozunk. Milyen koncertre? Aztán mint kiderült, a srácoknak már volt jegye. :)    

***

EU. Kathleen McNamara könyve kapcsán Ngaire Woods latolgatja az EU jövőjét. Woods szerint rövidtávon német vezetéssel folytatódik az EU tagállamok jelenlegi együttműködése, hosszabb távon viszont tovább mélyülhet az integráció, amennyiben Európa etnikai összetétele „változatosabbá” válik.

***

Boulez. A Heti Válasz néhány mondatban beszámol Boulez haláláról. A lap főként a karmestert méltatja. És valóban, Boulez karmesternek is egyéniség volt sajátos elképzeléssel a művek interpretációját illetően (nevezetesen, hogy a műveket a karmesternek nem interpretálnia kell, hanem egyszerűen eljátszatnia a zenészekkel azt, ami a partitúrában áll). De ennél azért talán fontosabb, hogy Boulez a XX. század második felének legjelentősebb zeneszerzője volt.

„Soha nem találkoztam még emberi lénnyel, aki ekkorát változott volna. Havel talán némileg feszesebb tartást vett fel, megtanult acélosabb tekintettel nézni, de Wałęsa… Nemcsak a modora alakult át, hanem egész fizikai megjelenése is. Az egykori széles csontú hajógyári vagányból mára holmi pohos Fenséggé, méltóságteljes Marsallá változott. Amíg a Szolidaritás vívta a maga (békés) háborúját a kommunista diktatúra ellen, ez rendjén is volt. A háborúban az embereknek Hadvezérre van szükségük. De mihez kezdjenek egy Hadvezérrel a békés demokrácia beköszönte után?” Timothy Garton Ash Kelet-Európa: A vízözön után (1990) (in)

„Igaz, nincs többé masszív középosztály. De miért is kellene, hogy ez izgasson minket, ha összességében viszont több magas jövedelmű és kevesebb alacsony jövedelmű háztartás van?”

Egy lemez, ami rögtön dupla. Kattints a képre!

Az előző FED-elnök, Ben Bernanke kis poszt-trilógiája arról, hogy (1) az Egyesült Államok a válság alatt nem folyatott "tedd koldussá a szomszédodat” politikát, (2) nem a FED dolga a nemzetközi pénzügyi stabilitás biztosítása, illetve (3) arról, hogy az amerikai dollár, mint globális tartalékvaluta ma már nem jelent „túlzott kiváltságot” az Egyesült Államok számára.

Olvasom Philip K. Dick 1962-es Az ember a Fellegvárban című lektűrjét. És a következő mondatba futok bele: „Mert elhagyatnak akkor mindenek”. Ez ugye Pilinszky Apokrif versének első mondata. Utána kerestem az angol eredetiben: „The sages leaving”. Jó kedvében volt a fordító.

1925-2016

(Joseph Stiglitz 2016-os beköszönő Project Syndicate cikke. És nem adhat mást, csak mi lényege: old school keynesianizmus padlógázzal. De van itten egy mondat: „A folyamatosan külső többletet fenntartó országok, mint Németország, jelentősen hozzájárulnak az elégtelen globális kereslet fő problémájához”. Ez sem ismeretlen gondolat Stiglitztől, ahogy másoktól sem. Igazi ’70-es évek. És tényleg: Carter amerikai elnök anno éppen azzal próbálta presszionálni Schmidt kancellárt, hogy az NSZK folytasson élénk keresletbővítő politikát, így segítve ki a világgazdaságot a recesszióból, egyúttal mérsékelve az amerikai fizetésimérleg-deficitet. Mert nyilván a németek tehettek róla. Persze Schmidt ellenállt a nyomásnak, mondván, az NSZK egyetlen „bűne”, hogy sokkal felelősségteljesebb politikát folytat más országoknál. De ez csak amolyan kis érdekesség.)

Egy könyv, ami inkább három. Hosszban, tematikában egyaránt. Nagyon tartalmas.

Klikk a képre!

A meztelen lányt halálra vesszőzni.

Jacques Deray (r.) Borsalino (1970)

Lefordítottam Murray Rothbard What Has Government Done to Our Money? című 1963-ban megjelent, majd később kibővített kis könyvének záró fejezetét. Ebben Rothbard röviden, közérthetően elmeséli a nemzetközi pénzügyi rendszer 20. századi történetét. Rothbard a klasszikus aranystandard híve volt, így számára az arany demonetarizálódásának 20. századi folyamata igazi hanyatlástörténet. Emellett a '70-es évek magas amerikai inflációja is erősen érződik a szövegen. Mindezek ellenére is tanulságos bevezető olvasmány.

Mivel a szöveg kicsit talán hosszabb a szokásosnál ezért itt olvasható. Innen pedig letölthető.

Újabb év. Újabb Rákász.

Városháza

Kocsis, Perényi és Berkes (in da house)

2013-ban a nők bruttó órabére az EU-ban átlagosan 16,4 százalékkal maradt el a férfiakétól a gazdaság egészét tekintve. Idehaza 18,4 százalékkal, amivel előzzük a finneket. A svédeknél ugyanez az érték 15,2 százalék.