Michelangelo Antonioni (r.): A kaland (L' avventura) (1960)

 Faragó Béla: Gregor Samsa vágyakozása (1987-1991)
(Tihanyi/Faragó)

Gyakran hangoztatott érv a föderális EU mellett, hogy Európa csak akkor kaphat valódi súlyt a világpolitikában, ha államszövetséggé szerveződik. Már Coudenhove-Kalergi gróf is úgy vélte, Európának egyesülnie kell, ha Amerikához vagy Oroszországhoz hasonló igazi global player szeretne lenni. Ma Kína és India felemelkedését szokás emlegetni. Ámde ennek az érvnek nem sok köze van a békéhez, sokkal inkább Európa nagyhatalmi ambícióihoz. Mi is szeretnénk egy széket a következő jaltai konferencián? Az új Churchill, Roosevelt és Sztalin mellé odaülhet majd egy negyedik kretén. Na az ilyesmi jelent fenyegetést Európa békéjére, a birodalmi politika. Az, ha Henry Kissinger az éjszaka közepén "felhívhatja Európát" susmusolni.

Rajcsányi Gellért interjúja egy Thierry Baudet nevű chippendale fiúval, aki ha rendesen be van gombolkozva, akkor holland jogfilozófus és történész. Találok a halón egy – állítólag nagy visszhangot keltő – 2012-es rövid cikket tőle. E szerint Európa történelmében nem a nacionalizmus, hanem a birodalmi törekvések okozták a nagy háborúkat, Napóleontól Hitlerig.

Michelangelo Antonioni (r.): Az éjszaka (La notte) (1960)

Olvasom Tallián Miklós posztját a Kapitalizmus blogon. Ennyi sületlenséggel ritkán találkozni ilyen rövid szövegben. Egyetlen állítást emelnék csak ki, épp mert világosan hangzik: "ha Európa nem indul el a tényleges szövetségi állammá alakulás felé, akkor közép- és hosszútávon lényegében le is húzhatjuk a rolót, mert az egyes európai államok gazdasága önállóan képtelen lesz fenntartani a technikai innováció és a versenyképesség feltételeit". Tallián persze nem indokolja állítását.

Viszont jó okunk van ennek az állításnak az ellenkezőjét feltételezni. Európa évszázadok óta tartó történelmi sikere valójában épp abból fakad, hogy ezen a földrészen — Kínától és Indiától eltérően — sohasem állt fenn huzamosabb ideig egyetlen nagy birodalom se, és sosem volt a kínai császárhoz hasonló páneurópai uralkodó. A középkorban még több száz versengő autonóm állam volt Európában, és az uralkodók közötti verseny nem csak az uralkodók hatalmát szorította korlátok közé, hanem ösztönözte a politikai, gazdasági és technikai innovációt. A kereskedelmi utaktól az ezüst lelőhelyekig mindenért késhegyre menő verseny folyt. És ha a protestáns órások 1685 után nemkívánatos személyekké váltak Franciaországban, akkor a svájciak szíves-örömest fogadták őket (Ferguson). Emellett az egyes államokon belül is folyt a rivalizálás: a vidéki báróktól a kléruson át a városi céhekig minden és mindenki hatalomra és autonómiára törekedett. Ez Európa felemelkedésének titka.

Az a társadalom fogja az idők folyamán legvalószínűbben megoldani a problémákat, amelyik a maximális számú próbálkozást engedi meg. Hayektől tudjuk, hogy a verseny mint felfedező folyamat teszi lehetővé az alternatív megoldások felkutatását, és hogy mennél decentralizáltabbak a döntéshozatali folyamatok, annál nagyobb az adaptív hatékonyság. Bár Európa etnikai, politikai és vallási megosztottsága számtalan háború forrása volt, ugyanakkor ebben áll történelmi sikere is. Amennyiben Európa a központosítás útján jár és egy európai nagyállam kialakítására törekszik, úgy feladja ezt a történelmi sikerreceptet, és az ázsiai modell felé fordul. Brüsszel pedig olyan lesz, mint egykor a pekingi Tiltott Város, ahol az új konfuciánus mandarin had, a bürokrata-eurokrácia tízezrével tipeg-topog, szabályoz, harmonizál és őrzi az Égi rendet, miközben a birodalom hanyatlik. Tallián téved: az innováció nem a centralizációból, harmonizációból stb. fakad, hanem a versenyből. A versenynek pedig a diverzitás az alapja.  

Klikk a képekre!

A nyugat-európai "blue-collar" munkavállalók félelmei és az EP választások eredménye. Scruton a nemzetek szükségességéről újfent.

Sydney Pollack (r.): A keselyű három napja (Three Days of the Condor) (1975)

A Szolidaritás 25 évvel ezelőtti választási győzelmének apropóján Leszek Balcerowicz tanulságos cikket írt Poland must stick to winning formula címmel a FT-ba. Cikkében Balcerowicz rólunk is megemlékezik: míg Lengyelországban 1989 és 2013 között az egy főre eső GDP több mint duplájára emelkedett, addig idehaza mindössze 22 százalék volt az emelkedés. Szlovákiában ugyanez az érték 83 százalék, Csehországban 48 százalék, Észtországban 90 százalék (Balcerowicz számai). Lemaradásunk okai – Balcerowicz szerint – a túlméretes államban, a krónikus költségvetési hiányban és a hatalmas államadósságban keresendők. Utal emellett a magánberuházások alacsony voltára is, mint amiben a lengyelek hasonlóan rosszul állnak.

Lenny Kravitz: Freedom Train (Billy Elliot Video Montage)

Ami azonban az új pénzügyi eszközöket illeti, a tapasztalat egy szigorú szabályt alapoz meg, amelynek megértése kevés gazdasági ügyben fontosabb. És gyakori, hogy nem is elegendő. A szabály pedig így hangzik: a pénzügyi műveletek nem alkalmasak a megújításra. (John Kenneth Galbraith: A pénzügyi spekulációk rövid története, 1990)

Nathaniel Branden írása a Kapitalizmus blogon.

Kattints a képekre!

A Népszabadság hétvégi mellékletében Révész Sándor recenziója Wapshott Keynes és Hayek könyvéről. Révész szóba hozza a kötet fordítóját, Felcsuti Pétert, a Raiffeisen Bank egykori vezérét, a Bankszövetség volt elnökét. Révész szerint Felcsuti "nyilván nem a konyhapénz kiegészítése végett fordította le" a Wapshott könyvet, hanem állítólag üzenni kíván a népnek: a Keynes és Hayek közti középútra van szükség. Arra, hogy "beletendáljunk végre a szintézis szürkéjébe" (értsd: a mindent feketén vagy fehéren látó szemlélettel szemben). Bizonyára. Mindazonáltal Felcsuti a fordítói előszóban expressis verbis Keynes mellett teszi le a voksát, igaz, Hayek meglátásait is méltatja. Nota bene Felcsuti MaNcs-cikkeiből (posztjaiból) is valamiféle szociáldemokrata világlátás tükröződik, ha egyáltalán. Felcsuti valójában több könyvet is lefordított az elmúlt években: pl. Liaquat Ahamednek A pénzvilág urait, Dani Rodiknak A globalizáció paradoxonát vagy az Akerlof és Shiller szerzőpáros Animal Spirits kötetét. Ezek a könyvek premier ligás szerzők nagy sikert aratott művei, amik sokkal inkább a minőségi ismeretterjesztést képviselik, mint a "szintézis szürkéjét" (és inkább keynesi vonalon, ha már így nézzük). Szóval amit Felcsuti csinál, az nekem inkább hiánypótlásnak tűnik (amihez a magam részéről jó egészséget kívánok neki).

Valaki a „taoista taichi” kifejezésre keresve talált rá a blogomra. A kedves érdeklődőnek íme a Magyarországi Taoista Tai Chi Társaság honlapja: http://www.taoistataichi.hu. Én immáron több mint egy éve járok edzésre, és mindenkinek csak ajánlani tudom. További részletek a honlapon.

Hasonlóan korábbi könyveihez, Tim Harford új kötete, Az oknyomozó közgazdász szintén olvasmányos és szórakoztató. Harford ezúttal az ún. modern makroökonómiát mutatja be népszerű stílusban: negatív keresleti és kínálati sokk, infláció, kibocsátási rés, munkanélküliség, gazdaságélénkítés, a GNP kultusza és a nemzetek boldogsága. Phillips-görbe, Beveridge-görbe, Lucas-kritika, hatékony bérek, nominális GDP célkövetés és hasonlók mesélősen (már amennyire persze lehet; nem vagyok benne biztos, hogy egy laikus olvasó számára mindenhol kristálytisztán érthető a szöveg – szerénység visszakapcsolva). Bár Harford vonzódik a viselkedési közgazdaságtanhoz, és némi inflációs hajlam is tetten érhető nála, de alapvetően a mainstream tankönyvi anyagot hozza. Azt viszont nem dogmatikusan: érveket és ellenérveket ismertet, kellően kidomborítva a közgazdaságtan polemikus jellegét. A könyv műfaja is rendhagyó, dialógus. A szerző egy elképzelt kormányzóval (főhivatalnokkal vagy valami hasonlóval) beszélget arról, hogy mit lehet és érdemes tudni nagyjából a mai gazdaságok működéséről. Mert a közgazdászok csak nagyjából ismerik a gazdaság egészének működését. A könyvet természetesen végig áthatja a válság-fíling. Makroökonómia kurzusokhoz kötelező ajánlott olvasmány.

Samuel Barber: Adagio vonószenekarra
Brigham Young Egyetem Kamarazenekara/Kory Katseanes
2014. május 16. (saját fotó)

(De nem is kell 2011 elejéig visszamenni. Az Interpress Magazin e havi számának A válság igazi arca 2. című cikkében Pogátsa szintén prezentálja EU „uralkodó válság narratíváját” (első rész az áprilisi számban).)

Kazimir Malevics Szuprematizmus (1915)

A Danube Institute meghívására Václav Klaus előadást tartott a hét elején Budapesten. "Beszéde sokakat szinte hipnotizált" – számol be az Index. A Danube Institute honlapján semmit nem találok. Klaus privát honlapján viszont olvasható a beszéd.

Az euró, az adósságválság és a föderális Európa címmel poszt olvasható tőlem a Kapitalizmus blogon. Köszönet a szerkesztőknek a közlésért.

Kattints a képekre!

Louis Armstrong: We Have All The Time In The World