Ha aranygyűrű van az ujjunkon vagy aranylánc a nyakunkban, tudnunk kell: annak a gyűrűnek vagy láncnak az atomjai évmilliárdokkal ezelőtt keletkeztek egy csillag felrobbanásakor. De nem csak aranyékszereinkkel vagyunk így. Tulajdon testünk is egykori csillagok elemeiből épül fel. Íme, csillagpor és csillaghamu vagyunk. Hisszük vagy sem, szupernóva-robbanásokban keletkezett elemek alkotnak bennünket.
Jut eszembe, Tim Harford Az alkalmazkodás logikája című könyve számos példát sorakoztat föl demonstrálandó, hogy a felfedezés, a kísérletezés, a próba-szerencse alapon történő szelekció a piac legnagyobb erénye. Vagy ahogy Kornai fogalmaz: "A kapitalizmus lehetővé tesz száz vagy ezer meddő vagy alig-alig eredményes próbálkozást — hogy aztán egy a száz vagy ezer közül befusson, és roppant sikert hozzon". Harford emellett folyamatosan hangsúlyozza azt, amit Hayek az "adott helyhez és időhöz kötött egyedi tudásként" jellemez. Minden valódi felfedezés a "frontvonalon" történik. Az alkalmazkodás (felfedezés, kísérletezés, szelekció) sikere azokon múlik, akik helyben vannak. Az "átfogó kép" csak önámítás: a piac állapota épp úgy nem látszik a műholdképekről, ahogy a felkelők sem látszanak egy távoli ország hírszerzésének radarjain. A szükséges információ helyben van. A piac sikere pedig éppen abból fakad, hogy a helyben lévő releváns információt idővel valaki mindig kiszúrja, és lehetősége van abból profitálnia.
Israel Kirzner remek dolgokat ír Discovery and the Capitalist Process című könyvében. A szabályozásról szóló hatodik fejezet különösen jó. Hayek tanítása a szétszórt tudásról és a versenyről mint felfedező folyamatról egy új, döntő fontosságú szempontot nyújt a gazdaság széles értelemben vett intézményrendszerének és a gazdaságpolitikai intézkedéseknek az értékeléséhez: azt, hogy azok mennyire segítik vagy hátráltatják a felfedező folyamatot.
A piaci folyamatokba történő bármiféle kormányzati beavatkozás, vélekedik Kirzner, azon a hallgatólagos feltevésen alapul, hogy a piac maga nem képes megoldást találni egy fennálló problémára, ezért a hatalomnak kell azt megoldania. Ami viszont azon a további feltevésen nyugszik, hogy ha a piac maga is képes lenne megoldani egy felmerülő problémát, akkor azt azon nyomban, automatikusan meg is oldaná, vagyis a piacnak nem kell felfedeznie vagy próba-szerencse alapon kikíséreteznie a megoldást, ami időbe telik. Vagyis az állami intervenciók hallgatólagos feltevése szerint, ha egy probléma huzamosabban fennáll, akkor az nem azért van, mert a szóban forgó probléma valójában egyáltalán nem is probléma, vagy éppenséggel nincs rá egyáltalán megoldás, vagy van rá megoldás csak a piacnak éppenséggel még nem volt kellő ideje azt felfedeznie vagy kikísérleteznie, hanem a probléma azért áll fenn, mert a piac olyan problémákat generál, amiket aztán maga nem tud megoldani.
Így amikor az állam egy problémát érzékelve rögvest nekiáll szabályozni, azaz türelmetlenül maga akar megoldást eszközölni, akkor ezzel nem az a legnagyobb gond, hogy az ilyen megoldások gyakran bizonyulnak kontraproduktívnak, illetve később további problémák forrásai lesznek, ámbár ezek sem mellékesek, hanem az, hogy az állam által kínált bürokratikus megoldások rövidre zárják a lehetőségét annak, hogy a piac idővel megtalálja a maga saját megoldásait. Az állami intervenciók kínálta megoldásokkal valójában az a legnagyobb gond, hogy soha sem tudjuk meg, hogy végül milyen egyéb megoldások születhettek volna, ha az állam hagyja, hogy a piac maga fedezze fel, illetve próba-szerencse alapon maga kísérletezze ki a saját megoldásait, amely megoldások vélhetően sokkal hatékonyabbak lennének, mint a hatalom által diktált bürokratikus megoldások, amennyiben a piacnak jellemzően sokkal nagyobb merítése van tudás, szemfülesség, érdek, szempont stb. tekintetében a megfelelő megoldások megtalálásához, jóllehet egy felfedezési folyamat eredménye természeténél fogva előrejelezhetetlen.
Az állami intervenció hívei kimondva-kimondatlanul úgy képzelik, hogy a piac egyfajta folyamatos statikus egyensúlyban van, így aztán bármilyen éppen észlelt piaci egyensúlytalanságban, diszkrepanciában és anomáliában sem egy átmeneti állapotot látnak, annak a folyamatát, ahogy a piac számos buktatón és sikertelen próbálkozáson keresztül éppen próbálná megtalálni a jó megoldást és az egyensúlyt, hanem sokkal inkább egy azonnali állami beavatkozást igénylő „piaci kudarcot”. Pedig minden ilyen „piaci kudarc” maga a színtiszta profit lehetőség, amire a szemfüles vállalkozók úgy buknak rá, mint tyúk a takonyra. A piaci egyensúlytalanságok, diszkrepanciák és anomáliák megoldásához mindenek előtt maguknak a piac szereplőinek fűződik érdeke, mert a megoldásban pénz van; és mennél nagyobb a probléma, annál nagyobb pénz. A piacot éppen ezek az egyensúlytalanságok, diszkrepanciák és anomáliák éltetik, amennyiben a piac lényegében egy nagy probléma megoldó gépezet, ami számos próbálkozáson keresztül keresi a megoldást, amely próbálkozásoknak az egyik része sikeres (nyereséges) lesz, a másik (nagyobb) része pedig sikertelen (veszteséges). Ha az állam a dolgok minden felmerülő új konstellációjára problémaként tekint, amit maga rögvest meg kíván oldani, akkor az szükségképpen a szabályzás elburjánzásához vezet, ami viszont egyre inkább elzárja a piac elől annak lehetőséget, hogy az maga találjon megoldást.
A piac valójában egy nagy kísérletezési folyamat, amivel megpróbáljuk megtalálni a legjobb megoldásokat a problémáinkra. Ha felszámoljuk a piacot, ha a szabályozás folyamatos kiterjesztésével egyre zártabbá tesszük, akkor felszámoljuk ezt a kísérletezést, és onnantól fog már csak azt fogjuk tudni, hogy mi az, ami van, és nem azt, ami máskülönben lehetne.
Lényegét tekintve egyet kell értsek Techet Péter cikkével. Többnyire azok az emberek szokták Trianont a leghangosabban fájlalni, akik egyébként a homogén nemzetállamban hisznek. Miközben, tudjuk, a Trianon előtti Nagy-Magyarország egy par excellence multietnikus, multikulturális ország volt. Tegye fel a kezét, aki szerint pl. egy Novák Előd tényleg olyan országban szeretne élni, ahol a lakosság fele nem magyar ajkú! Köszönöm, letehetik. Ne legyenek kétségeink, ha Nagy-Magyarország ma létezne, akkor az EU zászlót égető bátor szabadságharcos Novák egy lánglelkű szeparatista lenne. Valójában épp Trianon teremtette meg azt a fajta nemzetállamot, amiben a Novák-félék hisznek, és akiknek még Csonka-Magyarország sem elég homogén etnikailag és monolit kulturálisan.
Nem tudok kommentárt írni az Örülünk, Vincent? blogra. Kis üzenet tájékoztat, hogy ki vagyok tiltva. Úgy tűnik, számomra ismeretlen okból, Vincent nem örülne nekem.
(saját rajzom; régről)
Elolvastam Nietzsche Bálványok alkonya című kis kötetét (amibe egy hírlapüzletében botlottam bele). Korábban Nietzsche számos művét olvastam, de ez anno valahogy kimaradt. Jóllehet a könyv az életmű kései darabja (1888-as), mégis egy fiatalkori írás frissességével hat (Zarathustra előttinek). Egyik-másik fragmentum különös élességgel világít rá a vitalitásnak az értékek átértékelésében játszott szerepére. Nietzsche egy helyütt pl. azt írja: "Minden egyént aszerint kell szemlélni, hogy az élet emelkedő vagy leszálló vonalát képviseli-e". Amihez a magunk részéről rögtön hozzá is tehetjük, Nietzsche minden dolgot eszerint szemlélt: egyént éppúgy mint egész népeket, államalakulatokat és történelmi korokat. És persze eszerint értékelt és értékelt át morált, vallást, filozófiai tant és művészetet; mindezeket mint az emelkedő vagy süllyedő vitalitás szimptómáit olvasta. Így minden fragmentuma egy-egy fiziológiai látlelet. És e séma viszonylag egyszerű: ami "az élet emelkedő vonalát" képviseli az előkelő, erős és ösztönös; ami pedig a "leszálló vonalát" az dekadens, elfáradt (gyenge) és ösztön elfajzás. Ekképpen dőlnek meg bálványok, és így válik a vitalitás perspektívájából szemlélve a modernitás minden ízében hanyatlás-képződménnyé... (bla-bla-bla)
Fassang László orgonakoncertje a Kossuth utcai katolikus templomban
2015. május 9.
Aki kérdez: Rajcsányi Gellért. Aki válaszol: Antonio Martino. Az interjú jórészt fedi Martino beszédét is. (Kieg. A Martino-féle trilemma egészen okos. Hosszú távon nem lehet egyszerre tartós gazdasági növekedés, kiterjedt jóléti állam és kiegyensúlyozott központi költségvetés. Más szóval lehet I. folytonos gazdasági növekedés kiterjedt jóléti állam mellett, de csak állandó költségvetési deficit, vagyis növekvő államadósság árán, II. folytonos gazdasági növekedés kiegyensúlyozott költségvetés mellett, de csak a kiterjedt jóléti államról való lemondás árán, illetve III. kiterjedt jóléti állam kiegyensúlyozott költségvetés mellett, de akkor ennek a tartós gazdasági növekedésről való lemondás az ára. Kétség kívül van ebben egy nagy adag tapasztalat és gyakorlatias ráció, még ha esetleg nem is szigorúan apodiktikus összefüggésekről van szó. Az is világos, hogy a liberális Martino a gazdasági növekedést és a fiskális fegyelmet preferálja, aminek e trilemma értelmében a kiterjedt jóléti államról való lemondás lenne az ára. E trilemma fényében aggodalma adhat okot, hogy amennyiben a közös pénz megtartása érdekében az eurózóna tagállamai kénytelenek lesznek fiskális fegyelmet gyakorolni, akkor ez tartósan alacsony gazdasági növekedéshez fog vezetni, lévén hogy kiterjedt jóléti államokról van szó.)
Elolvastam Houellebecq Behódolását. A regényben Rediger, az Új Sorbonne új rektora elmeséli az iszlámra való áttérésének "történetét": 2013. március 30-án végleg bezár a brüsszeli Métropole szálló kávéháza, ami úgymond a szecesszió építészetének csúcspontja, és amiből Rediger villámcsapásszerűen belátja, hogy "Európa végett vetett a saját életének", és három nappal később nyilvánosan áttér. Mint cseppben a tenger: kész röhej. Ennél kellemesebb élmény Todd Haynes Mildred Pierce filmje. A James M. Cain regényéből készült "ötrészes minisorozat" igazán remek alkotás. Egyetlen hiba: ha egy kislánynak meg kell halnia a vásznon, akkor az ne egy tündér legyen.
Május elsején kénytelen vagyok Lenin elvtársat idézni: először — tanulni, másodszor — tanulni, és harmadszor — tanulni. Teljesen igaza volt.
Tudjuk, Thomas Piketty híres ember: A tőke a 21. században címet viselő könyve rocksztárokéval vetekedő népszerűséget hozott számára. Az ritkábban kerül szóba, hogy könyve nem csak ismertté, de gazdag emberré is tette. Valószínűleg euromilliókat hozott neki a konyhára; annyi pénzt, amiről a Paris School of Economicson tanító kollégái még csak nem is álmodhatnak. Mondanám, Piketty egy gazdag burzsuj, akinek még a bőre alatt is pénz van.
De mi tette Pikettyt gazdaggá? Honnan ez a szemérmetlen jövedelemegyenlőtlenség? A válasz szinte banális: Piketty létrehozott egy terméket, amire van kereslet. Más szóval azok az emberek teszik gazdaggá, akik megveszik a könyvét. Többek között én.
Persze hajlanék arra, hogy azt mondjam, a könyv rossz, és Piketty nem érdemli meg azt a sok pénzt. A vevők valójában többet fizetnek a könyvért, mint a "benne megtestesülő érték", és Piketty piaci sikere valójában egy "piaci kudarc". Mindazonáltal Piketty könyve láthatólag kielégít egy valóságos szükségletet, így a piac jutalmazza. Függetlenül attól, hogy én mit gondolok: egy vevővel kevesebb,— ennyit számít a véleményem; vagy egy csalódott vevővel több, mindegy. És ez jól is van így. Plusz Pogátsa Zoltán joggal mondhatja: haver, ha nem tetszik, írj jobbat, ha tudsz, és gazdagodj meg a fényes cáfolattal! És akkor Pogátsa egyszer az életben hitet tenne a verseny mellett.
Piketty gazdag ember lett, és ebben nincs semmi igazságtalan. Az sem lett volna igazságtalan, ha egyetlen példányt sem adnak el a könyvéből. Persze akkor nincs gazdagság se. Pikettynek szerencséje volt azzal, hogy Krugman favorizálni kezdte. De a sikerhez néha szerencse is kell, tudjuk. Meg egy kis reklám. Paul Krugman vagy épp Michael Jordan.
Hiánypótlás. "Beiratkoztam" a Kornai-kurzusra. Mihányinak az Anti-Equilibriumról tartott előadásán, illetve Csillagnak a Röpiratról és a rendszerváltásról tartott előadásán már túl is jutottam.
***
A felszabadítás teológiája. Mint KGB találmány.
***
A szabadság vihara. Remek dokumentumfilm '56-ról és a magyar vízilabda válogatott melbournei győzelméről.
***
Gazdagok legyünk vagy szabadok? Czeglédi Pál remek cikke már online is olvasható.
(Ha már előhoztam Polányit...) A nagy átalakulásban Polányi azt állítja, hogy a kapitalista piacgazdaságot a gép hozza létre. Okfejtése a következő: mivel a tömegtermelést végző gépek nagyon drágák, így aztán gépekbe fektetni baromi kockázatos. Amennyiben az árupiacot a kereslet-kínálat által meghatározott árak irányítják, úgy a gépi termeléshez szükséges összes termelési tényezőnek is stabil piaccal kell rendelkeznie, melyeket szintén a kereslet-kínálat által meghatározott árak kell irányítsanak, máskülönben még a lehetősége is kizárt bármiféle megterülésnek. Így aztán nincs mese, ahol drága gépek árupiacra termelnek, ottan bizony munkaerőpiacnak, nyersanyagpiacnak és pénzpiacnak is lenniük kell, hogy szüntelenül biztosíthassák a gépi termeléshez szükséges inputokat, méghozzá az árupiac által diktált feltételekhez igazodva. Más szóval specializált gépi tömegtermelés kizárólag egy olyan társadalomban lehetséges, ahol a társadalmi termelés az árrendszer irányítása által szerveződik meg az egymáshoz kapcsolódó piacokon. Az meg nyilvánvaló, hogy ez egy feudális mezőgazdasági társadalomban nem adott; a gépeket csak egy ipari társadalom fogadhatja magába. A Polányi-féle nagy átalakulás valójában annak viszontagságos története, ahogy a XIX. század során létrejön a munkaerőpiac, illetve a nyersanyagpiac és pénzpiac azért, hogy a gépi termelés rentabilitásának megteremtse a feltételeit. Viszont azáltal, vélekedik Polányi, hogy mind a munkaerő, mind a természeti kincsek piaci árukká változnak, valójában a teljes társadalmi élet és természeti környezet alávettetik az önszabályozó piac mechanizmusainak (tudjuk, Marxnál is a munkaerő áruvá válása a kapitalizmus lényege). Így az ipari társadalom nem egyszerűen azt jelenti, hogy egy államnak van fejlett ipara, hanem azt, hogy a társadalmi élet en bloc a profitorientált gépi termelés imperatívuszainak van alárendelve. Egy szó mint száz, Polányinál az önszabályozó piacokon nyugvó ipari társadalmat lényegében a drága gépek hozzák létre, amennyiben technikailag fejlett drága speciális gépekbe fektetni roppant tőkeigényes és kockázatos.
És Galbraith? Galbraith Az új ipari államban azt állítja, hogy a nagyvállalatok technikailag fejlett gépi termelése olyan roppant tőkeigényes és kockázatos, hogy a nagy cégek törekszenek mennél inkább kiiktatni a piac önszabályzó mechanizmusait: megpróbálják irányítani az árakat, a termelési költségeket, a fogyasztói reagálást és a kormánypolitikát. Csökkentendő gigantikus beruházásaik megtérülésének a kockázatát a big business vállalatai kilobbizzák az állami szabályozást, előre hosszútávú ármegállapodásokat kötnek szállítóikkal, előre felhajtják vevőiket (sokszor az államot), előre felosztják egymás között a piacokat, megdolgozzák a közvéleményt stb., stb. Vagyis kvázi tervezik a gazdaságot. Nincs mese, az egyre drágább speciális gépeken történő magas technikai igényű termelés, vélekedik Galbraith, szükségképpen vezet a tervezéshez, vagyis az önszabályozó piac felszámolásához. Más szóval az ipari termelőerő fejlődése olyan hatalmas összegű vállalati beruházásokat igényel, melyek rentábilis megvalósítása egyszerűen túlnő az önszabályozó piac nyújtotta lehetőségeken, és szükségszerűen vezet el a big business és az állam által közösen menedzselt kvázi-tervgazdasághoz. Galbraith egy XX. századi nagy átalakulás történetét mutatja be, melynek során létrejön egy új ipari állam, melyet szintén a gép teremt, és ami részben ugyan kiveszi a termelést a piac fennhatósága alól, és ezáltal egyfajta tudatosan tervezett technokratikus-bürokratikus társadalmat hoz létre, de szintén a hatalmas tőkeigényű beruházások rentábilis megtérülése érdekében.
Fogalmam sincs, Galbraith vajon mennyire ismerte Polányit, és ha igen, akkor az hatott-e rá. Mindenesetre úgy tűnik: ha Polányinál a technikailag fejlett tőkeigényes gépek hozzák létre az önszabályozó piacon alapuló ipari államot a XIX. században, akkor Galbraithnél szintén a technikailag fejlett tőkeigényes gépek hozzák létre az új ipari államot az önszabályozó piac felszámolásával a XX.-ban. Minkét mű a baloldali közgazdászok kedvence, és mindössze 23 év van a két kötet megjelenése között.
A lánynak valami gondja támadt az EKB monetáris politikájával
