A munka ünnepén alkalomhoz illő kikapcsolódás megnézni Ayn Rand Az ősforrás című regényének 1949-es filmadaptációját. :D A forgatókönyvet Ayn Rand írta. Howard Roark szerepében Gary Cooper. A filmet King Vidor rendezte. Íme!

„A kétezres években, az eurózóna tagjaként ez a periféria minden addig látottnál alacsonyabb kamatszinteken jutott tőkéhez, ami egyfajta befektetési boomot okozott a térségben. Görögországban mindezt megfejelte még a 2004-es olimpia is, amely extra lökést adott a gazdaságnak (…) Mindez azonban nem tesz semmissé két igen fontos tényt. Az egyik, hogy a káros és mesterséges buborékot az alacsony kamatláb okozta. Görögországnak a periódus alatt folyamatosan jelentősen magasabb kamatlábra lett volna szüksége annál, mint amekkorát az Európai Központi Bank az alacsonyabb növekedésű, nagyobb tagállamok érdekei miatt meghatározott” – írta Pogátsa Zoltán Optimális felzárkózási környezet-e az eurózóna? című cikkében (Európai Tükör 2011/2). És nekem ez épp annak az „uralkodó válság narratívának” tűnik, amit Pogátsa állítólag tagad. Mármint Pavlos Zafiropoulos szerint. Máskülönben meg a Pogátsa által előadott görög sztori arra rímel, amit 2009-es Álomunió könyvében már röviden felskiccelt.

Vukán György 1989-ben komponált miséjét 1991-ben II. János Pál pápának ajánlotta. Hallgassuk meg! (Számomra a csúcspont a 20:03-nál kezdődő ima (Anette Lowman ének, Vukán György zongora).)

"Szent István európai akart lenni, és európaivá kívánta tenni népét, országát" – írja Gyurcsány Ferenc. Amihez csak egy kis megjegyzést tennék: a XI. században nem létezett Európa fogalma, következésképpen István nem akarhatott európai lenni, és európai országot sem akarhatott. Európa mint földrajzi fogalom a XVI. században terjedt el, mint érték fogalom a XVIII. században. Európa olyasfajta politikai fogalma pedig mint amiről Gyurcsány ír teljességgel XX. századi. Persze értem én, hogy ez egy kampányszöveg, és nem is lenne nekem ezzel akkora nagy bajom (más politikus is elsütötte már ezt). Csak hát mostanság olyan érzékenyek lettünk a történelemhamisításra.

Az euró befejezetlen pénz, ahogy Soros György szereti mondogatni. Van ECB, de nincs európai kincstár. Pedig történelmi tapasztalat: nincsenek optimális valutaövezetek, a tényezőmobilitás nem tökéletes, a relatív árak változása nem képes súlyos aszimmetrikus sokkokat elnyelni, illetve csak lassan. Közös valután vagy rögzített valutaárfolyamon alapuló pénzügyi rendszer nem tud hosszabb távon pénzügyi transzferek nélkül működni. Erre volt az IMF a Bretton Woods-i rendszerben, az aranystandard érában pedig a jegybankok kölcsönöztek egymásnak aranyat elkerülendő a valutaválságot. Az euró bevezetésekor is tudható volt, hogy a létrejövő euróövezet nem lesz egységes gazdasági régió (ahogy Mundell értette), számos empirikus kutatás figyelmeztetett erre. Így aztán magam hajlamos vagyok Václav Klaus véleményével egyetérteni, miszerint a pénzügyi unió a politikai unió trójai falova, még ha a maastrichti kritériumokat azért is hozták, hogy politikai integráció hiányában megtámogassák a pénzügyi uniót. Sejteni lehetett, hogy a befejezetlen pénz idővel befejezést kíván, és hogy az eurózóna minden problémáját a harmonizáció, a közös intézmények meg a gazdasági kormányzás hiánya (meg a többi rosszul csengő EU frázis) fogja majd úgymond okozni. Magyarán a politikai unió hiánya. (Pedig az SGP működhetne, feltéve ha betartják, illetve ha a magánadósságokra is valamiféleképpen kiterjesztik, vagy csőd). Persze sosem volt titok, hogy a monetáris unió végső célja a politikai unió. Mindazonáltal lehet, hogy az EU politikai integrációjának elmaradása a monetáris integráció mögött, azaz a befejezetlen euró, a föderális Európa híveinek nagyon is tudatos terve volt. Enrico Spolaore tanulmánya azt pedzegeti, hogy a befejezetlen pénz igencsak passzol a funkcionalisták spill-over logikájába, ami az ESM, a bankunió, az európai szemeszter és a hasonlók részleteibe adagolva nyeleti le velünk a föderális EU békáját.

Roberto Rossellini (r.): Róma, nyílt város (Roma, cittá aperta) (1945)

Egy 2011-es tanulmányban olvasom, hogy versenyképességüket 1999 és 2008 között elvesztő Görögország, Portugália, Spanyolország és Írország – saját valuta híján – kénytelenek lesznek deflációs politikával javítani helyzetükön. A tanulmány szerzője, Paul De Grauwe megjegyzi: a tankönyvek többsége mostanra nem mulasztja el megemlíteni, hogy ez a folyamat bizony fájdalmas. Mostanra? Hm. A ’85-ös 12. kiadás alapján magyarul ’92-ben megjelent klasszikus Samuelson Közgazdaságtanban a következő áll: „Vér folyik azoknak az országoknak az utcáin, amelyek a belső költségdefláció révén próbálnak meg igazodni egy túlértékelt valutához” (III. kötet 1236 o.).  (Szokatlan drámaisága miatt jegyeztem meg a mondatot. Az újabb magyar kiadásokban nem is szerepel.) (Nota bene mind a négy országban jelentősen csökkentek azóta a reálbérek, de nem rémlik, hogy vér folyt volna az utcákon. (A dolog különössége, hogy az export éppen abban a Görögországban nem akaródzik növekedni, ahol a reálbérek csökkentése a legnagyobb társadalmi ellenállásba ütközött.))

Frank Zappa: Trouble Every Day

Babakocsi, ami túlélt egy bombatámadást benne a 10 hónapos gyermekkel
 1944. november 19-én Ménfőcsanakon.
Bombabiztosnak tűnik, az biztos. (saját fotó) 2014.04.11.

A közép tágulása esszéinek szólamai köszönnek vissza (sokszor szó szerint) Konrád György Itt, Európában címet viselő friss kötetében, így aztán az különösebb újdonsággal nem is szolgál. Konrád a föderális Európa régi prókátora.

"A társulás arra való, hogy semelyik európai államnak ne legyen módja egy zsarnok vezetésével megbolondulni és netalán háborúzni" – hangzik föl rögtön a hetedik oldalon a legfőbb érv, hogy aztán leitmotif módjára mind újra visszatérjen a következő kétszázon. A kisállami téboly konrádi ellenszere a nagy állam.

Pedig a kötetben Konrád minden létező liberális érvet fölsorakoztat az állam ellen, az egyén mellett. "Amit lehet államtalanítani, azt államtalanítani kell" – olvasható a veretes krédó a százhuszonhatodik oldalon. Ámde mindezek az érvek kizárólag a nemzetállam ellen szólnak.("Feltehetjük úgy is a kérdést, honnan várhatok több kellemetlenséget, az állami vagy a városi vezetéstől-e (sic!). Ha az utóbbival gyűlik meg a bajom, könnyedén átköltözhetem a szomszéd városba, és ettől még nem leszek emigráns". És a föderális EU-ból hova költözzünk? "Semmi sem kézenfekvőbb, mint a nemzeti identitás. A felbomló szocialista birodalmi kényszerközösségek alól kibújnak a virulens nemzeti közösségek". Nem úgy hangzik, mint a föderális EU konzervatív-liberális kritikája? És a többi.)

Mindazonáltal Konrád igazi ellensége a nacionalizmus. A nemzetállamban rejlő legfőbb fenyegetés pedig az, hogy elragadhatja a nacionalizmus. És ha a nacionalizmust engedik végiggurulni az útján lejtmenetben, akkor eljut a gázkamráig. Konrád számára a föderális EU valójában azt jelenti, hogy helyi nacionalizmusok nem szédíthetnek meg egy soknemzetiségű, soknyelvű ötszáz-milliós közösséget.  

A kötet eszmefuttatásainak ellentmondásossága abból fakad, hogy miközben Konrád liberális érvekkel támadja a nemzetállamot, mely támadásnak a nacionalizmus a tulajdonképpeni céltáblája, addig támogat egy európai szuperállamot. Szintén a nacionalizmus ellen.

Az árrendszer mellőzésével a keynesiánusok saját maguk kreálják a problémát. Ennek az ütődött közgazdaságtannak az olyan elemzés a védjegye, ami valahogy mellőzi az árakat, és kizárólag az olyan aggregátumok nyelvén beszél, mint a jövedelem, a kiadás és a foglalkoztatás.

A „mikroökonómiából” tudjuk, hogy ha valamiből „többlet” van a piacon, ha valamit nem lehet eladni, akkor annak az egyedüli oka az, hogy az árát valamiképpen túl magasan tartják. Így aztán a többletre vagy bármiféle piaci kihasználatlanságra az a gyógymód, ha csökkentik a kért árat, legyen szó munkabérről, gépek és berendezések vagy a kiskereskedelmi készletek áráról.
 
Röviden – ahogyan arra William H. Hutt az 1930-as években ragyogóan rámutatott, és amely üzenetet aztán elsodort a keynesi forradalom heve –: egy termelési tényező kihasználatlansága és tétlensége kizárólag azért következik be, mert a tényezőtulajdonos szándékosan visszatartja azt a piactól. Mert nem hajlandó elfogadni az érte felkínált árat. Ebben a mélyebb értelemben minden munkanélküliség és kapacitás kihasználatlanság önkéntes.    
 
Miért tartja vissza egy tulajdonos a termelési tényezőt szándékosan a piactól?  Általában azért, mert egy magasabb árra (vagy munkabérre) vár. Ám egy szabad és akadályoktól mentes piacon a tényezőtulajdonosok hamar szembesülnek a tévedésükkel, és amikor belefáradtak abba, hogy nem lesz bevételük munkából, gépből, termékből, végül kellően alacsony árat fognak kérni, hogy el tudják adni azt, amijük van.
(Murray N. Rothbard: Keynesian Myths In)

Stacey Kent: You've Got a Friend

Kattints a képekre!

Kattints a képekre!

"[A] demokrácia valójában a szocializmus egy – igen ravasz – formája" – állítja Karel Beckman és Frank Karsten Túl a demokrácián című kis könyvükben. A könyv a képviseleti demokrácia libertárius („anarcho-kapitalista”) kritikája, és egy kizárólag magánjogon alapuló társadalmi rend víziója. A szerzők kritikájukban főként Frédéric Bastiat, Ayn Rand és Hans-Hermann Hoppe nézeteire támaszkodnak. De nem kell ahhoz libertáriusnak lenni, hogy megszívleljük e kritikák egyikét-másikát. Az egyszerű prózában, közérthető nyelven írt mű letölthető a fordító weboldaláról. Kattint a képre!

Claude Debussy: g-moll vonósnégyes III. tétel (Flinders Kvartett)

Elolvastam Nicholas Wapshott Keynes és Hayek: Az összecsapás, amely meghatározta a modern közgazdaságtant című könyvét. Jóllehet a Keynes és Hayek közti '31-32-es "nagy összecsapás" alig több néhány homályos és személyeskedő hangvételű könyvrecenziónál az Economica és az Economic Journal hasábjain, valamint néhány LSE-Cambridge hallgatói vitaestnél, Wapshott igazán olvasmányos könyvet írt róla. Életrajz, tudománytörténet és gazdaságtörténet letehetetlen elegye számos anekdotikus elemmel fűszerezve. (Az egyik kedvencem, amikor Keynes in flagranti éri Richard Kahnt és Joan Robinsont az egyetemi tanáriban. Keynes úgy meséli el feleségének, Lydiának az esetet, hogy neki úgy tűnt, Kahn és Robinson éppen Edgeworth 1897-es A monopólium tiszta elmélete cikkét beszélték meg egymásba gabalyodva a padlón.) A Keynes-Hayek vita napjainkig tartó utóélete, mint a piacpártiak és etatisták "évszázados harca" jelenik meg a könyvben, ami erős glissando. Ha a '30-as évek vitája szólt egyáltalán valamiről (Frank Knight egy Oskar Morgensternnek küldött '33-as levelében azt írta, hogy nem találkozott emberrel, aki meg tudta volna mondani, hogy Hayek, Keynes és Sraffa miről vitatkoznak), akkor a beruházások és megtakarítások természetéről. Wapshottnál a vita utóélete viszont inkább Hayek '44-es Út a szolgasághoz című klasszikusa körül forog, mint a '31-es Árak és termelés körül. De ettől még a könyv persze remek. (Még azt is megtudtam belőle, hogy az elnökválasztáson (James "Jimmy" Carter ellen) induló Reagan azt kérdezte 1980 novemberében az amerikai választóktól: "Vajon jobban élnek-e, mint négy évvel ezelőtt?".) A szerző nem elfogult a vitában, könyve végén egy Friedmannel készített 2000-es interjút idézi: "Nem lehet kétség a tekintetben, hogy ki nyerte meg az intellektuális vitát... ma világszerte az értelmiség sokkal kevésbé elfogadó a központi tervezéssel és ellenőrzéssel szemben, mint 1947-ben. Az már sokkal kevésbé egyértelmű, hogy ki nyerte meg a gyakorlati vitát. A világ ma sokkal inkább szocialista, mint 1947-ben volt." (A könyv arra ösztönzött, hogy belelapozzak Keynes Általános elméletébe, és szomorúan kellett megállapítanom, hogy bizony újra kellene olvasnom. Miként Hayek Árak és termelés kötetét is.)

Bruce Springsteen: Dancing in the Dark

"A választási fénykép mindenekelőtt egy mélység elismerése, olyan eljárás, amely kirekeszti a politikát az ésszerűség birodalmából. A fénykép ugyanis nem a képviselőjelölt terveivel, hanem indítékaival, családi körülményeivel, gondolkodásmódjával, sőt vérmérsékletével, vagyis egy olyan életstílussal ismertet meg bennünket, amelynek a képviselőjelölt nemcsak mintaképe, hanem cégére is. Amit a legtöbb képviselőjelölt a fényképén elébünk tár, nem egyéb, mint társadalmi helyzete, a családi, jogi és vallási normák látványos kényelme, az olyan polgári javak vele született tulajdona, mint a vasárnapi nagymise, az idegengyűlölet, a hasábburgonyával körített bélszín meg a felszarvazás komikuma, egyszóval az, amit világképnek szokás nevezni." Roland Barthes: A politikus mint fotómodell (1957)

Robert Doisneau: A csók a városháza előtt (1950)

Nemrég emlegettem egy ismerősömnek Fritz Lang 1931-es klasszikus opusának, az M - Egy város keresi a gyilkost című filmnek egy jelenetét. A jelenet a következő: a rendőrfőnök Berlin utcáin követi a gyerekgyilkost, kis híján utol is éri. Aztán a nézők néhány másodpercig egy villamost láthatnak átrobogni a színen. Amikor az utolsó kocsi kifut a képből, a követett gyilkosnak nyoma veszett, mintha a föld nyelte volna el hirtelen. Ezt a mára közhelyes filmes megoldást elsőként Fritz Lang alkalmazta ebben a filmben. És tessék! Nézem Tom Tykwer A bűn árfolyama című 2009-es krimijét. Az Interpol nyomozó (Clive Owen) és szépséges társa (Naomi Watts) Berlin utcáin üldözik a gyilkos. És igen, jön a villamos. Gondolom, ez a kis reminiszcencia amolyan tisztelgés Lang előtt.

1925-ben Anglia úgy döntött, visszatér az aranystandardhoz, méghozzá a háború előtti paritáson. Az első világháború alatt a brit árszínvonal több mint háromszorosára emelkedett, ami később ugyan jelentősen csökkent, de '25-ben még mindig lényegesen magasabb volt, mint a háborút megelőzően. Keynes hiába próbálta meg lebeszélni az akkor pénzügyminiszter Churchillt erről a lépésről, mondván, a túlértékelt font súlyos csapást mérne az exportra és a foglalkoztatásra, hacsak nem csökkennek a nominális bérek, Churchill végül a Bank of England kormányzójára és pénzügyminisztériumi tanácsadóira hallgatott. Keynes viszont úgy vélte, bölcsebb "pénzünket azon az arany értéken hagyni, ahol néhány hónapja állt, mint harcot indítani az ország minden szakszervezete ellen, hogy csökkenjenek a pénzbérek" (ahogyan egy akkori újságcikkében írta). Tévedésnek tartotta a monetáris politikát egy irreálisan erős aranyparitás mesterséges fenntartásának szolgálatába állítani, miközben milliós nagyságú a munkanélküliség. És az erős font már '25 nyarának végén éreztetni kezdte negatív hatását a szén- és acélexportra, 1926-ban a költségcsökkentő intézkedések hatására a bányászok elhúzódó sztrájkokba fogtak, majd országos sztrájkok törtek ki.

Az aranystandardhoz történő visszatérés Keynes számára azt a „lehetetlen hármasságot” hozta felszínre, amit a közgazdaságtan később gazdaságpolitikai trilemmának nevezett el. E trilemma lényege, hogy hosszabb távon nem lehet egyszerre rögzített valutaárfolyam, szabad tőkemozgás és belföldi célokat szolgáló önálló monetáris politika. A három elemből legfeljebb kettő állhat fenn. Keynes jól érzékelte, hogy e trilemma alapvetően politikai természetű, amennyiben szabad tőkemozgás mellett a rögzített árfolyam érdekében, önálló monetáris politika híján, "harcot kell indítani az ország minden szakszervezete ellen". Mindazonáltal képviseleti demokráciában egy ilyen harc nem feltétlenül sétagalopp. Keynes, praktikus ember lévén, egyszerűen úgy vélte, "könnyebb és józanabb hagyni, hogy a hazai valuta megtalálja a maga árfolyamát", mint frontot nyitni az elégedetlen munkavállalók felé, akik nem mellesleg szavazópolgárok. Keynes számára az aranystandardhoz történő visszatérés lényegében azt jelentette, hogy egy demokratikus ország önként lemond gazdasági szuverenitásának egy részéről, amennyiben a „lehetetlen hármasságból” a szabad tőkemozgást és a rögzített árfolyamot választja. Ám miután egy erős választói nyomásnak kitett politikai rendszerben az önálló gazdaságpolitika mozgásterének korlátozása tartósan nem működhet, Keynes úgy látta, szabad áru- és tőkemozgás mellett a politikai realitások sokkal inkább a font menedzselt lebegtetése mellett szólnak, mint a rögzített paritás mellett. Más szóval a „lehetetlen hármasság” feloldása politikailag könnyebben kivitelezhető a rögzített árfolyam feladásával, mint a belföldi célokat szolgáló önálló gazdaságpolitika korlátozásával, kivált ha a gazdaság válságos állapotban van. (Nota bene az ’50-es évek közepén Milton Friedman érve a lebegő valutaárfolyamok mellett igencsak hasonló volt.)
 
A Princetoni Egyetem (korábban a Harvard) neves közgazdász professzora, Dani Rodrik A globalizáció paradoxona című könyvének fókuszában a politikai trilemma fogalma áll. E politikai trilemma tkp. a gazdaságpolitikai trilemma egyfajta általánosítása. Ha ui. a szabad tőkemozgást a globalizációval azonosítjuk, az önálló monetáris politikát általában a demokráciával, amennyiben a megvalósuló gazdaságpolitikai mix választói preferenciákat kell tükrözzön, a rögzített valutaárfolyamot pedig a világgazdasághoz kapcsolódó nemzetállammal, akkor el is jutunk a Rodrik-féle politikai trilemmához: egyszerre nem lehet demokrácia, globalizáció és nemzetállam. E három elemből legfeljebb kettő fér meg együtt. Rodrik szerint lehet I.) globalizáció és nemzetállam, de akkor a gazdaságpolitika nem a választói preferenciákat fogja tükrözni, hanem a globalizáció imperatívuszaihoz fog igazodni, vagyis nem lesz demokrácia, II.) globalizáció és demokrácia, de akkor a gazdaságpolitikának is nemzetállamok felettivé kell válnia, ami viszont nemzetek feletti, föderális jellegű politika képviseleti és kormányzó szerveket tesz szükségessé, illetve III.) demokrácia és nemzetállam, de akkor korlátozni kell a globalizációt.

Faludy György
Kínrímek

Jaj, jaj nekem!
Csupa ütés, csupa rúgás
az alfelem.

Mi lesz velem?
Tízévi börtön, pusztulás,
jaj, jaj, nekem!

Húszévi sitt:
az ember nők után visít,
de nincs vizit.

Szibéria!
Jajgathatok, mire megyek?
Visz Béria.

A tundra:
ahol elfagy a rab feje
s az ujja.

S az ávós banda!
Mikor megvertek, mindegyiknek
felállt a farka.

Jaj nekem!
Felakasztanak, tarkón lőnek.
Jaj nekem!

Ha pedig
szabadulnék, megírom őket.
Jaj nekik!

(Az ávósok összerúgdostak, majd 24 órára a
falhoz állítottak; akkor gondoltam ki ezt; 1950.)

Franz Schubert: d-moll vonósnégyes („A halál és lányka”), D. 180
2014. február 23. (saját fotó)