„Jöjj, néma gyász, áradj szívemben szét feketén: jégmarkú láz, ölelj meg engem, úgyis elveszek én!" - szól az elhunyt hőst sirató szoprán ária. Én pedig erősen küszködöm a könnyeimmel.

Lengyel László szerint az elvtársak idehaza ’85/86-ban „európai színvonalú közgazdaságtant” műveltek. Igaz, előtte humorról beszél.

Kattints a képekre!

Szenzációs vétel! (Kattints a képekre!)

Bernardo Bertolucci (r.): Az utolsó kínai császár (The Last Emperor) (1987)
Woody Allen (r.): Rómának szeretettel (To Rome with Love) (2012)
Martin McDonagh (r.): A hét pszichopata és a Si-cu (Seven Psychopaths) (2012)
David Cronenberg (r.): Cosmopolis (2012)
Lee Daniels (r.): Az újságos fiú (The Paperboy) (2012)

Bohr, Born és Heisenberg szerint az elektron részecske és hullámtermészete közötti ellentmondást feloldja a határozatlansági reláció, illetve az, ha kauzalitás gondolatát száműzzük a kvantummechanikából. Vagyis a kvantumfolyamatok valószínűségi felfogása. Einstein viszont nem osztja ezt az ortodoxiát, és az elektronhoz rendelt hullámfüggvényt az elektronok viselkedését statisztikailag leíró függvénynek tekinti, ami statisztikai rendszersokaságokra vonatkozik, és nem egy egyedi rendszerre. A hullámfüggvény ily módon nem érinti az elektron önmagában vett természetét és a kauzalitást. A statisztikai jelleg, állítja Einstein, illetve az elektron hibrid természete csak a rendszer nem teljes leírásából fakad, és nem maga a folyamat statisztikai vagy indeterminisztikus. Az, hogy a hullámfüggvény értelmében egy elektron egy adott helyen p százalékban van jelen, pusztán azt jelenti, hogy száz kísérletből 100p-szer ott találjuk. De az egyes kísérlet esetében csak két lehetőség van: vagy ott találjuk az elektront, vagy nem. Az, hogy pl. 17 százalékban ott van, értelmetlen. Egy hasonlattal élve, annak valószínűsége, hogy egy kocsit egy adott parkolóhelyen találunk lehet 17 százalék. Viszont a kocsi egy adott alkalommal vagy ott van, vagy nincs. Annak, hogy egy adott alkalommal 17 százalékban ott van, 83 százalékban meg nincs, értelmetlen. Az, hogy az egyes kísérlet esetében az elektron ott van-e a vizsgált helyen, vagy nincs, Einstein szerint, önmagában teljesen determinált, a rendszer állapotából kauzálisan fakad. Vagyis a statisztikai jelleg pusztán abból jön, hogy nem ismerjük (vagy ismerhetjük) az egyes rendszer teljes leírását, és a hiányzó rendszer paramétereket statisztikai változókkal helyettesítjük. Az iménti hasonlattal, az, hogy a kocsi egy adott alkalommal az adott parkolóban van-e meghatározott okok eredője, viszont szinte szakadatlanul sok tényező hathat közre. A statisztikai leírás éppen abból fakad, hogy a teljes rendszert képtelenség lenne leírni. Másrészt, ha város minden parkolóhelyéhez hozzá lenne rendelve a kocsi ott tartózkodásának p valószínűsége, amit éppenséggel egy hullámfüggvénnyel le lehetne írni, akkor abból még nem következnék az, hogy a kocsi valamiféle hullám, illetve kettős természetű. A függvényalak az, nem a dolog maga. A kocsira mindig kocsiként találunk valahol egy parkolóban, ahova éppen odavetődött.

A csendőrtoll árnyékában széttárt karok, a pusztában álló magányos alak a kiszolgáltatottság, megalázottság élményét közvetíti. (Bíró Yvette, 1973)

Reményi Attila: Quartetto dobokra 2014.01.26 (saját fotó)

Guns N' Roses: Patience

Kattints a képekre!

A XX. század egyik legnevesebb marxista közgazdásza, Oskar Lange szerint a szocialisták olyan sokat köszönhetnek Ludwig von Misesnek, hogy "a pontos gazdasági elszámolás kiemelkedő fontosságának jeléül Mises szobrának megbecsült helyen kellene állnia az Államosítási Minisztérium vagy a szocialista állam Központi Tervezése Hivatalának nagytermében". Ennek fényében rendes szocialisták bizonyára nem vennék zokon azt sem, ha egy Mises szobor állna a Corvinus Egyetem Marx szobrának helyén. És ez a piacpártiaknak is abszolút megfelelne, gondolom. Szóval konszenzusos alapon egy Mises szobrot lehetne állítani Marx helyére. :)

Kattints a képekre!

Mindig szimpátiával tekintettem Schmidt Mária történészre. Frissen megjelent Nyugaton a helyzet változóban című kötetét is szimpátiával olvastam. Jóllehet a könyv nem olyan nagy durranás. Kissé csapongó, pár oldalas esszék gyűjteménye. Mindazonáltal üdítőleg hat rám a szövegek egészséges, – a „pénzügyi dereguláció”, a „globalizáció” meg a hasonlók helyenkénti szokványos ekézése ellenére is – alapvetően republikánus világlátása és harcos antikommunizmusa, ami miatt egyébként szimpátiával vagyok Schmidt iránt. Üdítőleg hat rám, ha egy magyar értelmiséginek Szolzsenyicin a referencia, és nem Marcuse. És hogy nem a posztkádárista balos felvilágosultság szürke mellénykés avítt, cincogó hangján kíván szólni a világ dolgairól.

René Magritte Golconda (1953)

A napokban láttam Miloš Forman nyolc Oscar-díjat nyert nagyszabású filmjét Mozartról, az Amadeust. Az Amadeus név kétségkívül Mozart védjegyévé vált, ami azért felettébb pikáns, mert Mozartot valójában Joannes Chrysostomus Wolfgangus Theophilus Mozart néven anyakönyvezték. Wolfgang keresztnéven szólították, illetve Wolferl becenéven. Vagyis nem volt Amadeus. A Theophil görög név, aminek Gottlieb a német, Amadé a francia, Amadeo az olasz változata, és mindegyik változat előfordult Mozart dokumentumaiban. Az Amadeus a Theophil latin változata. Némiképp rejtély, hogy miként lett Mozartból Amadeus Mozart. 

Milos Forman (r.): Amadeus (1984)
Jiří Menzel (r.): Őfelsége pincére voltam (Obsluhoval jsem anglického krále) (2006) (5*)
Clint Eastwood (r.): Azután (Hereafter) (2010)
Quentin Tarantino (r.): Django elszabadul (Django Unchained) (2012)

Reményi Attila: Rapszódia fuvolára (1987) (Paczolay Judit)

Michael Powell (r.): Kamerales (Peeping Tom) (1960)
Carl Reiner (r.): Halott férfi nem hord zakót (Dead Men Don't Wear Plaid) (1982) (5*)
Ben Bolt (r.): Vörös és fekete (Scarlet and Black) (1993)
Michael Apted (r.): A szabadság himnusza (Amazing Grace) (2006)
Guy Ritchie (r.): Sherlock Holmes (2009)
David Levien (r.): Visszavonuló (Solitary Man) (2009)
Jo Baier (r.): IV. Henrik (Henri 4) (2010)
Gregor Jordan (r.): Nincs határ (Unthinkable) (2010)
Julia Leigh (r.): Alvó szépség (Sleeping Beauty) (2011)
Steven Spielberg (r.): Lincoln (2012)
Rian Johnson (r.): A jövő gyilkosa (Looper) (2012)
Ruben Fleischer (r.): Gengszterosztag (Gangster Squad) (2012)

A fényképezésről értekezvén Susan Sontag egy helyütt megjegyzi, hogy az utazás egyfajta megtervezett fényképszerző hadműveletté vált. Az emberek büszkén mutogatják fotóikat: nézzétek ezeket a képeket, élményeim voltak! Mert élmény az, ami le van fotózva. Sőt – némileg tovább gondolva Sontagot – a fényképezés megváltoztatja magának az élménynek a természetét, amennyiben az eseményeket már eleve beállításszerűen akarjuk megélni, mintha minden történés eleve fotóra kívánkozna. Más szóval nem élményeket élünk meg, és fotózunk le, hanem eleve az élmény sablonos (sokszor filmekből, reklámokból, divatfotókból ellesett (a képek diktatúrája)) beállításaiban pózolunk, mintha csak szüntelen kattogna körülöttünk a fényképezőgép. „Ma minden avégből létezik, hogy fénykép váljék belőle" – ahogy Sontag fogalmaz '77-ben. Ámde Sontag azt is írja, hogy a pillanatot nem lehet egyszerre megélni és lefényképezni. Aki fényképezik, az bizonyos fokig kívül van az eseményen. És aki beállításszerű pózokban keresi az élményt, az szintén kimarad az élményből.

A rózsa rügy, de nem rügy, hanem bimbó, de nem bimbó, hanem szirmot bontott virág, de nem szirmot bontott virág, hanem elszáradt kóró. Egy dolog minden pillanatban valami, és valami más. A rügy átmegy bimbóba, tehát valami másba, a bimbó átmegy virágba, tehát valami másba, a virág átmegy kóróba, tehát valami másba. A dolog valaminek léte, és ugyanabban a pillanatban tagadása is ennek a létnek – átmenet a másba. A dolog léte egyszerre meglét (önmagával való azonosság) és átmenet valami másba (önmagával való nem-azonosság). Ám amikor a rózsa a rügyből átmegy bimbóba, a bimbóból virágba, és abból kóróba, akkor nem egyszerűen valami másba megy át, hanem saját más-létébe: nem idegen lényegbe, hanem saját lényegébe. Mert a rózsa rügy, de nem csak rügy, hanem bimbó, de nem csak bimbó, hanem virág, de nem csak virág, hanem kóró. A rózsa igazsága tehát nem a rügy, nem a bimbó, nem a virág, nem a kóró, de a rügy is, a bimbó is, a virág is, a kóró is. A dolog azonosság és nem-azonosság azonossága. Egyszerre lét és létrejövés. A rózsa léte maga e mozgás, amelyben kibomlik saját lényege. A dolog léte mozgás. Önmaga mássá-levésének önmagával való közvetítése, ami lényegének kibontakozása. Igaz az egész, ahogy Hegel mondja.

Athén az adócsalás fővárosa, állítja Aristides Hatzis. 2009-ben 364 athéni lakos nyilatkozott arról, hogy van úszómedencéje. Műholdfelvételekről viszont tudható, hogy 16 974 athéni családi házban van úszómedence. Valójába nem is az a kérdés, hogy a medencetulajdonosok 97,9 százaléka miért hazudott, hanem hogy a 2,1 százalék miért nem.

Rákász Gergely orgonakoncertje a Belvárosi Református Templomban
(ilyenkor az ünnepek között szinte bármire vevő vagyok) (saját fotó) (2013.12.27.)

Itt láttam a hatalmas, mauzóleumszerű síremléket, melyet a helyi virágkereskedő özvegye állított férje emlékének: díszes, kupolás épület, családi házat lehetne építeni árából, s a szürke márványból faragott mauzóleum láttán arra kellett gondolnom, hogy talán Kassa az egyetlen magyar vidéki város, ahol a kellemes életformák s azok gáláns kelléke, a virág, módot adtak egy kereskedőnek ilyen tollasodásra... Mert az igazi város nemcsak ház- és jogalkotás, tűzoltók és pecérek, közterek és hirdetőoszlopok, nem, az igazi város magatartás és udvariasság, társas élet sok virágbukétával, gyöngédséggel és a csokorhoz mellékelt névjegyekkel. (Márai Sándor: Kassai őrjárat)