Sugár Rezső: Szvit (II. vonósnégyes) (1954) (Éder Vonósnégyes)
(A harmadik (Andante) tétel szívszaggatóan szép.)

A Szép vagy, gyönyörű vagy Magyarország című nóta Vincze Zsigmond zeneszerző és Kulinyi Ernő szövegíró 1922-ben bemutatott A Hamburgi menyasszony operettjének egyik betétdala. A nóta mint irredenta alkotás 1945 után indexre került. Kevésbé tudott ugyanakkor, hogy a dalt a nyilasok is betiltották, mivel mind Vincze, mind Kulinyi zsidó volt, akiknek a műveit nem lehetett nyilvánosan előadni. Így történhetett meg az, hogy a Horthy-korszak legnépszerűbb hazafias dalát a nyilasok betiltották. A zeneszerző Vincze Zsigmond még '36-ban meghalt, de Kulinyi Ernő '45-ben az ausztriai Bruckban, egy német internálótáborban halt meg. Mindezt pedig a Magyarország története című televíziós sorozat harmincötödik, Konszolidáció és Trianon című epizódjából tudom meg. (Az a jó a tudatlanságban, hogy az ember mindig tanul valamit.)

Délután Diótörő a Bartók színpadán a Győri Tánc-és Képzőművészeti Iskola kis balett-növendékeinek előadásában (saját fotó) (2013. dec. 21.)

Edgar Degas: Várakozás (1882 körül)

Két hasznos olvasmány nevetséges áron a Századvég Kiadótól.
(Kattints a képekre!)

Chick Corea: Függelék hegedűre, gordonkára és zongorára (1984)
(Kavafian/Sherry/Corea)

Massy Tadjedin (r.): Tegnap éjjel (Last Night) (2010)
Roman Polanski (r.): Az öldöklés istene (Carnage) (2011)
Lana & Andy Wachowski (r.): Felhőatlasz (Cloud Atlas) (2012)
Joe Carnahan (r.): Fehér pokol (The Grey) (2012)

Kattints a képekre!

Van egy jelenség, amit a közgazdászok – Garrett Hardin 1968-as cikke után – a „közlegelők tragédiájának” (tragedy of the commons) neveznek. E jelenség lényegét jól ragadja meg az ismert bölcsesség, mely szerint közös lónak túros (sebes) a háta. Szóval tényleg csak röviden: ha egy jószágnak mindenki a gazdája, akkor senki sem a gazdája, így senki nem is fog tenni azért, hogy azt megóvja, ellenben mindenki próbál annyi pillanatnyi hasznot kipréselni belőle, amennyit csak bír, és ezáltal a jószágot idő előtt leélik, kimerítik, elpocsékolják. A közlegelők esetében ez azt jelenti, hogy a túllegeltetés következtében a legelők idejekorán elgyomosodnak, talajuk kimerül stb. Ezzel szemben, ha egy legelő magántulajdonban van, akkor a tulajdonos nem kizárólag a pillanatnyi haszonra van tekintettel, hanem a hosszú távú érdekére is. Még húsz év múlva is szeretne legeltetni azon a földön. Tudálékosan mondva: egy magántulajdonos a jószágnak nem csak a rövid távú jövedelemtermelő képességére van tekintettel, hanem annak tőkeértékére (jövőbeli jövedelemtermelő képességére) is. Más szóval a „közlegelők tragédiájára” a magántulajdon a megoldás (miként arra egyébként Hardin is utal).

Hans-Hermann Hoppe Demokrácia, a bukott bálvány című opusában azt a provokatív állítást fogalmazza meg (sok egyéb provokatív állítás mellett), hogy „a monarchiából a demokráciába való átmenet nem fejlődés, hanem a civilizáció hanyatlása”. Egy monarchikus uralkodó ui. még úgy tekintett az országra, mint a tulajdonára, amit megőrizni, gyarapítani és örökül hagyni vágyott, míg egy demokráciában bárkinek lehetősége van hatalomra kerülni, és ezáltal – vélekedik Hoppe – az államhatalom „közlegelővé” változik. (…) Innentől meg mindenki viszonylag könnyen végig tudja gondolni.  

Az aranystandardtól az eurón át a világvalutáig. Robert Mundell és Milton Friedman vitája 2001-ből. Informatív, tanulságos olvasmány. 

UPDATE!
„Az Egyesült Államok ölte meg az aranystandard rendszert” – állítja a vitában Mundell, majd Nobel-előadására hivatkozik, amiben úgymond részletesebben tárgyalja a dolgot. Ez az előadás magyarul is olvasható.

Beethoven Egmont-nyitánya kétségtelenül remekmű. Ugyanakkor mint programzene – mint Goethe Egmont drámájához írt zenei nyitány – teljes félreértés. A zenei karakter épp az ellentéte a drámainak. Beethoven sokkal inkább kanti-schilleri alkat mintsem goethei: nála a szabadság a világgal való állandó harcból fakad, a korlátokkal szembeni örökös küzdelemből. Ezzel szemben Goethénél a szabadság a könnyűség, a küszködés hiánya, a napfényes derű, a huzatosan áttetsző nagy terek, a nyitottság, az egészséges erő és virtus szeretete. Goethe számára a rabságot nem annyira az individuum külső korlátozása jelenti, mint inkább a nyomott légkör, vívódás, lapítás, hátsó szándék, meghunyászkodás, belső frusztráltság. Más szóval két alapjaiban különböző fiziológiai karakterről van szó. Goethe Egmontjának legfőbb alkati vonása épp az ellenérzéstől való irtózás, a harcra, a küzdelemre való képtelenség (lásd az olyan jeleneteket, amikor az orleáni herceg kéri Egmontot, hogy ne menjen Albához, mert az tőrbecsalja, vagy Egmont börtöni tűnődését, vagy azt, amikor a spanyol csapatok megérkeznek, az egész város otthon lapul, egyedül Egmont lovagol). Egmontnak az akadályokkal szembeszegülő, a korlátokat leküzdő hősként történő heroikus–romantikus ábrázolása a dráma lényegét véti el.

John Curran (r.): Stone (2010)
Phyllida Lloyd (r.): A Vaslady (The Iron Lady) (2011)
Fisher Stevens (r.): Született gengszterek (Stand Up Guys) (2012)
Philipp Stölzl (r.): Likvidálva (The Expatriate) (2012)

Szenzációs vétel! (Kattints a képekre!)

Mindkettő remek vétel! (Kattints a képekre!)

Jörg Guido Hülsmann

[A deflációról]

Részlet a Deflation and Liberty című esszéből

A társadalom általános érdekét tekintve irreleváns a pénzmennyiség nagysága. Bármilyen nagyságú pénzmennyiség képes ui. ellátni – hosszú- és rövid távon egyaránt – mindazokat a pénzfunkciókat, amelyek az áruforgalomhoz szükségesek. E tény adja bármilyen pénzügyi kérdésről való józan elmélkedés megingathatatlan kiindulópontját, és ez a legfontosabb szempont a defláció esetében is. A klasszikus közgazdászok által felismert elv fényében mondhatjuk, hogy – minden közkeletű állítólagossággal ellentétben – a defláció távolról sem jelent átkot a társadalom minden tagja számára. A defláció monetáris jelenség, és mint ilyen hatással van a vagyon eloszlására az egyének és a különböző társadalmi rétegek között, miként hatással van a különböző iparágak relatív jelentőségére is, mindazonáltal nem befolyásolja a társadalom teljes vagyonát és jólétét.

A defláció a pénzmennyiség vagy a pénzhelyettesítő pénzügyi eszközök mennyiségének drasztikus csökkenését jelenti, ami a pénzben kifejezett árak meredek esését vonja maga után. Ez az esemény viszont – legyen bármilyen drámai is az emberek egy jelentős csoportja számára – nem jelent halálos fenyegetést a társadalom egészére nézvést. Mert képzeljük csak el, hogy holnapra mindennek felére esik az ára! Vajon hatással lenne ez mindazon képességeinkre, hogy ételt, ruhát, lakhatást vagy közlekedést biztosítsunk önmagunk számára? A válasz az, hogy nem. Mert a pénz eltűnésével nem tűnne el párhuzamosan a termelés tárgyi struktúrája is. Egy drámai defláció során ugyan sokkal kevesebb pénz forog, mint korábban, így a termékeket és szolgáltatásokat nem lehet a korábbi árakon eladni, viszont a szerszámok és gépek, az utak, a gépkocsik és teherautók, a termés és az élelmiszerek még a helyükön maradnak. Ezért aztán a termelést is képesek lennénk folyatni. Méghozzá a nyereséges termelést. A profit ui. nem az eladott áruk árszínvonalától függ, hanem a beszerzési és eladási árak különbségétől. És a defláció során mind a vételi, mind az eladási árak esnek, ezért lehetséges a profit célú termelés folytatása.

A defláció valójában egyetlen lényeges változást idéz elő: radikálisan átalakítja a gazdaság tulajdonosi szerkezetét. A hitelekből finanszírozott cégek csődbe mennek, mert az alacsonyabb árak mellett már nem tudják visszafizetni azokat a hiteleiket, amiket akkor vettek föl, amikor még nem látták előre a deflációt. A jelzáloghitellel és egyéb jelentős adóssággal rendelkező háztartások szintén befuccsolnak, mert a csökkenő árak mellett nominális jövedelmeik is csökkennek, miközben adósságaik nominális értéke nem változik. És miközben vagyoneszközeik értékesítésével próbálják meg visszafizetni adósságaikat, valójában saját maguk nyomják tovább lefelé ezeknek az eszközöknek az árát, így téve önmaguk számára még nehezebbé, hogy utolérjék magukat hitelezőiknél. Avagy Irving Fisher nevezetes megfogalmazásában: "Minél többet törlesztenek az adósok, annál többel tartoznak".

Mindazonáltal Fisher ebből a helyes megfigyelésből egy helytelen megállapításhoz jutott, miszerint "az adósság felszámolása önmagát győzi le". Hangsúlyozzuk tehát még egyszer: a csődök – függetlenül attól, hogy hány embert érintenek – nem befolyásolják egy nemzet kézzelfogható vagyonát, és nem gátolják meg a termelés sikeres folytatását. A lényeg, hogy mások fogják majd működtetni a cégeket, és mások fogják tulajdonolni a házakat. Olyan emberek, akiknek a defláció beálltakor nem volt adósságuk, és volt pénzük megvásárolni a cégeket és ingatlanokat. És ezek az új tulajdonosok sokkal alacsonyabb eladási árak mellett is képesek nyereségesen működtetni a cégeket, mert a részvényeket és az egyéb termelési tényezőket is sokkal alacsonyabb árakon szerzik meg.

Egy szóval, az igazi bökkenő a deflációval az, hogy nem rejti el azt a vagyon redisztribúciót, ami pénzmennyiség minden változásával együtt jár. A defláció láthatóvá teszi számos ember szerencsétlenségét, és azt, hogy ez miként válik a defláció nyerteseinek javára. Mindez pedig éles ellentétben van az inflációval, ami névtelen nyerteseket teremt a névtelen vesztesek kárára. A társadalom egésze szempontjából valójában mind a defláció, mind az infláció egy zéró összegű játék. Mindazonáltal amíg az infláció egy rejtett átverés, és ezáltal a (hamis) elitek számára egy tökéletes eszköz a lakosság kizsákmányolására, addig a defláció egy nyílt és törvényes vagyon redisztribúciót jelent a csődök által.

(Eredeti kiemelések. Saját fordítás.)

Mundruczó Kornél (r.): Johanna (2005)
Paul Weitz (r.): American Dreamz (2006)
Ridley Scott (r.): Hazugságok hálója (Body of Lies) (2008)
Alexander Payne (r.): Utódok (The Descendants) (2011)
Nick Ormerod (r.): A szépfiú (Bel Ami) (2012)
Robert Zemeckis (r.): Kényszerleszállás (Flight) (2012)
Ang Lee (r.): Pi élete (Life of Pi) (2012)
Tom Hooper (r.): A nyomorultak (Les Misérables) (2012)
Ben Affleck (r.): Az Argo-akció (Argo) (2012)
Oliver Stone (r.): Vadállatok (Savages) (2012)

"Nyilvánvaló: egy kis nemzet, amely réges-rég kicsöppent a nagy folyamatból, az úgynevezett világtörténelemből, ráadásul sehogy sem sikerül megtalálnia hozzá illő, valódi szerepét a térben és időben (s ilyen szerep talán nincs is): az a nemzet mint nemzet őrült személyként viselkedhet csupán. Ha az elrontott személyes életeket és az elhibázott történelmet nem a saját maguk által elrontott életeknek és a saját hibáikból elpuskázott történelemnek akarják látni, hanem rosszindulatú, idegen erők okozta szerencsétlenségnek, netalán nemzeti átoknak, sorsnak, sőt végzetnek: nos akkor elmondható, hogy szükségük van az antiszemitizmusra. Az apakomplexusban szenvedő, szadomazochisztikus perverzióba süppedt kelet-európai kisnemzeti lélek, úgy tűnik, nem tud meglenni a nagy elnyomó nélkül, akire történelmi balszerencséjét háríthatja, és a kisebbségi bűnbak nélkül, akin a mindennapi kudarc során felhalmozódott gyűlölet- és ressentiment-fölöslegét kiélheti." Kertész Imre: Valaki más: A változás krónikája (1997)

Arany vagy papír: milyen pénzt támogassanak a szabadpiac barátai? címmel poszt olvasható tőlem a Kapitalizmus blogon. Az írás második fele holnap. (Köszönöm a blog szerkesztőinek a helyesírási hibák javítását. Meg persze a közlést.)

UPDATE! Második rész.

Ludwig van Beethoven: Egmont-nyitány
Bécsi Filharmonikus Zenekar/Wilhelm Furtwängler (1953)

Szentivánéji álom 2013. november 2. (saját fotó)

Kattints a képre!

A "market" monetarista Scott Sumner szerint nem a subprime válság indította el a világgazdasági válságot, hanem a FED szigorú(!) monetáris politikája: szemben a szokásos éves 5-6 százalékos rátával, 2007 februárja és 2008 áprilisa között az Egyesült Államokban mindössze 1 százalékkal növekedett a monetáris bázis. A recesszió csak rontott a subprime válságon, de nem okozta azt.

XIII. Győri Könyvszalon 2013. október 27. (saját fotó)

Babos Gyula, László Attila és Tátrai Tibor nyomják a bluest a Bartók színpadán
2013. október 25. (saját fotó)