Ugatnak a kutyák a lélek pincéiben.

Elon az égben, gyémántokkal. * Feketék az űrben. * David Gordon Kadosa Marcel könyvéről. * Mesélt már a mi kis Háry Jánosunk a brüsszeli birodalom ellen vívott csatáiról?

Eddig csak egy Vasarely litográfiával (egy Vegával) büszkélkedhettem. De már Vasarely zoknikkal is.

*

Javier Milei argentin elnök cikke az Economist kiadványában. Milei azzal zárja cikkét, hogy sokan talán argentin „gazdasági csodaként” fogják majd emlegetni a gazdasági stabilitás megteremtésében elért sikereiket, ám az valójában nem „csoda” lesz, hanem a prudens gazdaságpolitika és a gazdasági szabadság elveihez való ragaszkodás eredménye. Nem lennék meglepve, ha Milei kimondatlanul is Mises 1958-as Buenos Aires-i előadás-sorozatának szavaira utalna.

*

Az egy dolog, hogy Elon Musk nem Hérodotosz, Thuküdidész és George Kennan művein pallérozta magát. Máshol van a probléma.

2012-es Elég legyen a válságból! című könyvében Paul Krugman pellengérre állítja mindazon politikusokat és közgazdászokat (külön nevesítve Ron Paul-t, Peter Schiff-et és Allan Meltzer-t), akik látva az amerikai kereskedelmi bankok jegybanki tartalékainak szédületes növekedését a Lehman Brothers 2008-as csődjét követő időszakban, méretes inflációt jeleztek előre az Egyesült Államokban. Amely előrejelzések később látványosan tévesnek bizonyultak. Krugman helyesen állapítja meg, hogy a kereskedelmi bankok jobbára semmit sem kezdtek a kötvényeladásokból származó növekvő tartalékaikkal, azok szabad tartalékként halmozódtak fel. Vagy ahogy Krugman fogalmaz (némiképp tévesen), a FED által teremtett pénz „valójában nem ment sehova”. Krugman ugyanakkor elismeri, hogy a bankok másként viselkedtek volna „normál körülmények között”. De egy válságidőszak még véletlenül sem jelent normális körülményeket.

Eléggé idős vagyok már ahhoz, hogy időnként újraolvassak műveket. Jelenleg épp Murray Rothbard The Mystery of Banking című 1983-as művét. Ebben írja Rothbard: „A teljes pénzkínálat kizárólag a publikum [értsd: nem-banki gazdasági szereplők] által tartott pénzegyenlegeket tartalmazza. Nem tartalmazza a bankok központi banknál vezetett folyószámláit [értsd: tartalékszámláit], ahogy nem tartalmazza a bankok páncéltermeiben lévő készpénzt sem”. Ennek okát pedig a könyv egy másik helyén találjuk: „Egy ország teljes pénzkínálata az a pénz, ami (…) tényleges forgalmi használatban van”. A bankok jegybanki tartaléka nem válhat a nem-banki gazdasági szereplők pénzegyenlegének részévé, ezért nem is kerülhet tényleges forgalmi használatba, következésképp nem része a pénzkínálatnak, és persze inflációt sem okozhat. Plusz a könyv egy újabb helyén Rothbard kifejti: normális körülmények mellett a növekvő jegybanki tartalékok ugyan inflációs hitelbővítésre ösztönzik a kereskedelmi bankokat, ám az 1929-1933-as Nagy Válság kivételes időszak volt. Mivel a válság alatt a bankok féltek a hitelezéstől, ezért „hagyták, hogy szabad tartalékok halmozódjanak fel. Azaz, olyan jegybanki tartalékok, amikre nem építettek fel hitel- és betét-piramist”. Voilà! Krugman és Rothbard ugyanazt mondják.

Ennek fényében viszont érdemes szemügyre venni azt, amit könyvében Rothbard a jegybanki kötvényvásárlásról ír. Rothbard rámutat: ha a jegybank nem-banki gazdasági szereplőktől vásárol kötvényt (vagy bármilyen egyéb eszközt), akkor azok betétállománya a vételárral növekszik. De ami „ennél fontosabb”, vélekedik Rothbard, hogy ugyanezzel az összeggel megnövekszik a kereskedelmi bankok jegybanki tartaléka is, ami hitelexpanzióra, azaz a nem-banki gazdasági szereplők betétállományának további bővülésére biztosít lehetőséget. Ha a jegybank közvetlenül a kereskedelmi bankoktól vásárol kötvényt, akkor a nem-banki gazdasági szereplők betétállománya nem változik, de — „ami a lényeg” — a kereskedelmi bankok jegybanki tartaléka éppúgy megnövekszik a kötvények vételárával, ami éppúgy hitelexpanziót tesz számukra lehetővé. Ám egy válság során, amikor a bankok félnek a hitelezéstől, mégsem teljesen mindegy, hogy a jegybank nem-banki szereplőktől vagy kereskedelmi bankoktól vásárol-e eszközöket, hiszen az első esetben növekszik a pénzkínálat, a második esetben viszont nem. Részben ez a különbség 2008 és 2020 között.

Francis Poulenc 1958-as egyszereplős, egyfelvonásos operája félszcenírozott előadásban a Richter Teremben.

"A civilizáció nem fog fennmaradni, a szabadság nem fog tovább élni, a békét nem tudjuk megtartani, ha az emberiség igazán nagy többsége nem egyesül, hogy megvédje ezeket, és nem mutatja meg, hogy rendelkezik egy olyan, a rend védelmét szolgáló hatalommal, amely előtt a barbár és atavisztikus erők bámulattal megtorpannak”.
Winston Churchill (1938)

1959-es interjú Fidel Castróval a U. S. News & World Reportban. Az interjút Clark Hewitt Galloway készítette nem sokkal Castro hatalomra kerülését követően. Néhány Castro mondat az interjúból: „a Július Huszonhatodika Mozgalom gondolatrendszerének semmi köze a kommunizmushoz”, „a mi mozgalmunk bár nagyon radikális elveket vall, de nem kommunista, és több szempontból is különbözik attól”, mozgalma a jövőben „biztosítja a demokráciát, a szabadságot és az emberi jogokat”, illetve „semmiféle államosításról nincs szó”. Castro persze szemérmetlenül hazudik. Avagy Donald Trump USA elnököt idézve: „Ezt én mondtam? Nem hiszem, hogy mondtam ilyet”.

*

„Zenei élmény helyett zenei koncepciót kapunk”, vélekedik Roger Scruton a 20. század avantgárd zenéjéről. Illetve: „A tipikus avantgárd mű önmaga koncepciója”. (A jövő zenéje, 2018) Ez igazán frappáns megfogalmazás. (A század címet viselő könyvében Alain Badiou úgy véli, a 20. századot a „történelem szenvedélye” határozta meg, avagy a történelmi reflexió, és e reflexió okán az újrakezdés és önteremtés vágya. A történelmi tudat fogságába esett zene. Tradíció helyett koncepció. Schönberg. Még megfontolni.)

*

A Dead Kennedys 1980-as Fresh Fruit for Rotting Vegetables albumát hallgatom. "Let's lynch the landlord man".

„Tényleg nagyon szerencsés fiú vagy. Jól kifogtál engem”.
Mike Leigh (r.) Vérmes remények (High Hopes), 1988

Nézem Gyurcsány Ferenc 2024-es évértékelő beszédét a legnagyobb videómegosztón. Azt mondja a szónok, idézem: „Azoknak a hangjai vagyunk [mármint a Demokratikus Koalíció], akik minden nap úgy érzik, hogy mindig ők húzzák a rövidebbet”. Ez nekem valahonnan ismerős, szóval le is teszem a gesztenyepürét, hogy gyorsan utánanézzek. Bill Clinton mondta 1992-es kampányában: „Elegem van abból, hogy akik derekasan dolgoznak, és betartják a szabályokat, mindig azok húzzák a rövidebbet”. És hogy ez honnan ismerős nekem? Geoffrey Nunberg Jobban mondva című 2006-os könyvéből, ami a DEMOS-könyvek sorozatban jelent meg idehaza. (Nunberg könyve többször visszatér erre a clintoni mondatra, így maradt meg.)

A hozzánk, európaiakhoz intézett döntő kérdés tehát: akarjuk-e politikai és gazdasági szinten a globális játékos szerepét alakítani, és ha igen, tudjuk-e egyáltalán? Elegendőek a politikai és gazdasági forrásaink adott esetben ahhoz, hogy a nagyhatalmak körébe kerüljünk? A válaszunk erre a kérdésre messze többről dönt, mint csupán a számunkra oly fontos jólét jövőbeni fenntartásáról. Arról is, sőt elsősorban arról van szó, hogy a mi nyugati, liberális-demokratikus értékrendünk, a felvilágosodás által definiált emberképünk legalább európai kontinensünknek meghatározó ereje lesz, és hogy — ha lehet, ismét szorosan az USA-val együttműködve — a Nyugat nyitott, pluralista társadalmai maradunk, vagy beszívnak minket a populista, idegengyűlölő és végső soron autoriter politikai rendszerek, amelyek magukat legjobb esetben is illiberális demokráciaként határozzák meg.

Friedrich Merz Új idők, új felelősség, 2020.

Ludovico Einaudi Berlin Song (Royal Albert Hall 2010)

Európa találkozása a hobbesi külvilággal. Robert Kagan írja 2003-ban.

Haladok a korral. Beszereztem az első e-book olvasómat.

*

A guruló dollárok nyomában. Avagy nemzeti szuverenitás, ahogyan azt Lenin elvtárs elképzeli.

Kisfaludy Terem, 2025.02.14.

Csurran, cseppen.

*

Hogyan lehet eljutni Walter Laqueur Putyinizmus könyvének néhány üresen maradt lapjától Bokor Pál Megváltottam a világot! Vagy mégsem? könyvéig? Viszonylag könnyen.

*

Eszem egy kis fekete áfonyát tejszínhabbal. Vajon Tate McRae hallgat Ludovico Einaudit?

Ady megmondja. Nem a svéd Svenska Dagbladetben. (Nota bene Ady alig múlt 24, amikora a cikk megjelent. Ma jogosult lenne a 25 év alatti fiatalok SZJA-kedvezményére meg kamatmentes munkáshitelre.)

*

A Toy Dolls punkzenekar 1993-as Absurd-Ditties albumát hallgatom. Épp a My Wife's a Psychopath című épületes nóta szól.

Szóba se jöhet Skandinávia, csak a jó meleg Afrika. Esetleg Tádzsikisztán. Avagy a kleptokrácia diszkrét bája.

Ahogy Ganxsta Zoli megénekelte: Ha valaki elad, az üt, aki nem, az lófasz! Bernie Sanders az antikapitalizmust árulja.

Egy golden retriever lehetne Oxford vagy Kissinger, vetettem fel egy hölgy ismerősömnek.

Tegnap írtam. Donald Trump a Davosi Világgazdasági Fórumon tartott beszédében közölte, kérni fogja Szaúd-Arábiát és a többi OPEC országot, hogy csökkentsék az olaj árát. Trump nem rejtette véka alá, hogy az olajár csökkentésének célja Oroszország gyengítése volna, hiszen köztudomású, hogy az orosz állami bevételek fele-harmada olaj és földgáz értékesítéséből származik. Nincs ebben az elképzelésben semmi új. Nem sokkal a Krím-félsziget orosz elfoglalását követően, 2014 márciusában Soros György ugyanezzel az elképzeléssel állt elő. Mondhatni, Trump a Soros-tervet vette elő. (Persze nem teljesen. Soros 2014-ben az amerikai stratégiai olajkészletek felszabadításával kívánta letörni az olaj árát. Trump az OPEC országokkal kívánja megfizettetni a tervét.)

*

Valamikor láttam Russell Mulcahy Hegylakó (Highlander) című ’86-os filmjét Christopher Lamberttel és Sean Connery-vel. És kedvem támad újra nézni. A filmben elhangzó Queen dalok zseniálisak. A Heather szerepét alakító fiatal Beatie Edney pazar látvány. Gyors kérdés a Copilot-hoz. Christopher Lambert Diadora Borg Elite csukát visel a filmben.

*

Here we are, born to be kings...

Az idei Lámfalussy-konferencián Matolcsy György értekezett kicsit a jegybanki függetlenségről. Matolcsyt követően Christine Lagarde, a Lámfalussy-díj idei kitüntettje, rövid előadásában szintén a jegybanki függetlenségről beszélt. Az előadás leiratából látszik, hogy Lagarde asszony hivatkozik Lámfalussy egy 1997-es beszédére. Ebben a Lámfalussy beszédben hangzott el: a jegybanki függetlenség haszna, hogy általa „a központi bankok középtávú célokat tűzhetnek ki, és nem térítik el őket rövid távú politikai indítékok, és ez a megközelítés előnyös a monetáris politika hitelessége, átláthatósága és hatékonysága szempontjából”. (Kieg. Néhány napja Donald Trump a Davosi Világgazdasági Fórumon tartott beszédében közölte: kérni fogja Szaúd-Arábiát és az OPEC-országokat, hogy csökkentsék az olajárat, egyúttal követelni fogja a kamatlábak azonnali csökkentését is, mert a kamatlábaknak csökkeniük kell, és nem csak az USA-ban, hanem a világon mindenütt, éppen ezért a világnak követnie kell az USA-t.)

A Scruton-zoknik után egy Scruton-kötettel lettem gazdagabb, ami az Árral szemben címet viseli, és az öt éve elhunyt konzervatív gondolkodó publicisztikáiból válogat, valamint néhányat a korábban nem közölt írásaiból. Az eredetileg 2022-es kötet nemrég jelent meg idehaza a NER-közeli MCC Press — rendkívül kellemes kivitelű — kiadásában. Számomra ez egy szerethető könyv. A „Margaret Thatcher jelentősége”, a „Bárcsak Chomsky megmaradt volna a szintaxisnál” vagy a „Freud és a csalás” című cikkek egészen kedvemre valók, miként az „Amit Trump nem ért a konzervativizmusból” címet viselő írás is, ami eredetileg 2018-ban jelent meg a The New York Times-ban. Utóbbi cikkében Scruton a közgazdaságtan klasszikus művét, Adam Smithtől az 1776-os A nemzetek gazdagságát, a konzervativizmus meghatározó művének nevezi, és elítéli Trump protekcionista politikáját, ami „a háború utáni Európa szocialista kormányainak gyakorlatára emlékeztet”. Úgy vélem, a Scruton-kötet kiváló ajándékkönyv, amivel mind NER-es, mind NER-ellenes ismerőseinkből megrökönyödést válthatunk ki, és amivel teljességgel hűen lehetünk Scruton szelleméhez.

Jegyek begyűjtve.