Edie Brickell & New Bohemians: What I Am

Robert J. Barro és Xavier Sala-i-Martin Economic Growth című könyve olvasható a Scribden. Hm. Milyen kisszerű a szakdolgozatom, amit a gazdasági növekedési modellekről írtam! Jóllehet nekem ez a szöveg, hogy úgy mondjam, nagyon „neoklasszikus” és matekos (meg iskolás (pl. szerintem nincs is igazán olyan, hogy Harrod-Domar modell)), ugyanakkor lenyűgöz a kötet monumentalitása és tárgyi gazdagsága.

Jordan Roberts (r.): A kanyaron túl (Around the Bend) (2004)
Valérie Guignabodet (r.): Tartós kapcsolat (Mariages!) (2004)
Joe Wright (r.): Vágy és vezeklés (Atonement) (2007) (5*)

Hobo Blues Band: I Love You Budapest (teljes album)

"Which way should we choose?/more bottom up or more top down/ ...the fight continues…/ Keynes and Hayek’s second round" - szól John Papola és Russ Roberts Fight of the Century című klipjében a refrén.

Immanuel Kant bölcseletében a világ fenséges vadon: nincs fókusz, ahova állva kilátás nyílna a dolgok egészére, nincs tekintet, mely képes volna mindeneket maradéktalanul áttekinteni. Más szóval, a dolgok végtelen sokfélesége ellenáll annak, hogy egy maradéktalanul zárt rendszert alkosson. Tegyünk bármilyen sablont a világra, tegyük azt akármilyen irányból, akármilyen nagyot, a dolgok nagy része ki fog lógni alóla.

Friedrich von Hayek elvetette a közgazdaságtan hagyományos, walrasiánus ihletésű általános egyensúlyi elméletét. Az egyensúlyi elmélet ui. felülről akar beszállni a világba. Mintha lenne valamiféle kollektív szubjektum, ami a piac fókuszában állva előzetesen áttekintést nyert volna minden egyes gazdasági szereplő céljáról, és a rendet önmagában megkonstruálva felülről rendezné e célszerű egység alá a részeket.

Kantnál a világ felülről nyitott, nincs kész rend. Az egységet, és ezáltal a dolgok értelmét, úgy kell felépíteni. Alulról fölfelé építkezve. Ám ez távolról sem merőben episztemológia kérdése. Egy szabad világ nem lehet más csakis fenséges vadon, ahol az események maguk kristályosítják ki a maguk értelmét. A vadon ui. akkor vághat egybe egy kész sablonnal, ha a sokféleség a sablon alá van rendelve: vagyis ha a dolgok felülről nyerik el egységüket, felülről nyerik el értelmüket.

Kétféle rend lehetséges: a vadon szabadon, alulról építkező rendje, vagy egy, a vadonra felülről ráhúzott kész séma, amikor a részek alárendelődnek, alárendeltetnek e kész sémának (és ami így már nem is vadon, hanem regiment). 

Hayek szerint a közgazdaságtannak nem az a feladata, hogy kész sablonok alá szuszakolja be a vadont, hanem annak a vizsgálata, hogy miként építkezik alulról fölfelé a piac, hogy melyek azok az elemi koordinációs mechanizmusok és intézményi feltételek, amelyek segítenek tájékozódni a piac fenséges vadonjában, és némi stabilitást nyújtanak egy eredendően instabil világban. A gazdaság működése legfeljebb akkor felelhet meg maradéktalanul egy előzetes sablonnak, ha azt eleve egy sablon alapján irányítják.

John Papola és Russ Roberts említett klipjében Hayek a következőt kántálja: "Keynesian models are tidy and neat/But that top down approach is a fatal conceit". Avagy akik a közgazdaságtanból - Wilhelm Röpke szavaival élve - "egyfajta nemzetgazdasági mérnöktudományt fejlesztettek ki, amelyben a matematikai egyenletek egyre dúsabban burjánzanak", vagyis azok, akik felülről kívánnak beszállni a gazdaságba, avagy a módszertant illetően valamiféle kollektív szubjektum felől tekintenek a piacra, azok hajlamosak az intervencionista gazdaságpolitikára, vagyis módszertanuk kollektivista szellemét valódi kollektivizmusba fordítani. Az ilyen közgazdászok felismerni vélik a gazdaság fókuszát, a helyet, ahonnan állítólag mindenre maradéktalanul rálátni, és ahonnét sablonok alá igazítható a piac szent vadonja. Ez a vélt fókusz pedig az állam.

Amikor Kant tagadja, hogy az ész ideái megjeleníthetők volnának a szemléletben, valójában a szent vadont kívánja menteni. Menteni az alulról építkező szabad világot a maguknak bizonyosságot követelő eszméktől, az ész sablonjaitól. Amikor Hayek elveti a közgazdaságtan hagyományos, walrasiánus ihletésű általános egyensúlyi elméletét, lényegében ugyanezt teszi. Egy felülről zárt világ ui. nem szabad.

"Hárún nehéz szívvel lépett be az 1 + 6 Ház hatalmas kapuján. Belépett, és elveszetten megállt a terjedelmes, visszhangos előcsarnokban; fehér köpenyes Tojásfejűek jöttek-mentek szaporán körülötte. Hárún úgy érezte, mintha mindnyájan dühvel, megvetéssel, sajnálkozva pillantanának rá. Három Tojásfejűt is meg kellett kérdeznie, merre van Rozmár irodája, s miután annyit vándorolt és tévelygett, mint nemrég, amikor Fecsegit követte a királyi palotában, nagy nehezen rátalált az ajtóra. Arany volt az ajtó, s ez állt rajta: I. M. D. ROZMÁR, AZ EGYSZERŰEN MEGMAGYARÁZHATATLAN FOLYAMATOK FŐSZÁMVEVŐJE. TESSÉK KOPOGNI ÉS VÁRNI. No, végre sor kerül a beszélgetésre, amely miatt a Kahanira jöttem, gondolta Hárún korántsem vidáman." (Salman Rushdie: Hárún és a mesék tengere) (Amikor én gyerek voltam, a mesék arról szóltak, hogy a királylány egy elzárt, magas torony legfelső szobájában senyved, és amikor jön a királyfi, a lány az ablakból leengedi neki hosszú haját, ami rabsága alatt időközben jól megnőtt, vagy a sálat, amit éjjel-nappal kötögetett. Ezzel szemben manapság abszolút nem látni királylány-menekítős meséket a Minimaxon. Hovatovább sehol egy legkisebb fiú, egy csodalámpa, egy égig-érő fa. Van viszont Sam, a tűzoltó. Igazán praktikus fantáziája lesz ezeknek a mai gyerekeknek. Ha úgy veszem, a felnőtteknek szóló akciófilmek inkább tekinthetők meséknek, mint Thomas, a gőzmozdony. Vegyük csak azt, hogy minden valamirevaló akciófilmben van egy elrabolt szépség, akinek a zárójelenetben GonoszÚr az oldalához szorítja a stukkert, miközben felszólítja FőhősUrat, hogy az tegye le a fegyvert. Mi ez, ha nem a klasszikus királylány mentés? Csak másként, mentés másként. De ez a Rushdie regény, na, ez egy igazi mese. Mese a meséről. Vízidzsinnel, királylánnyal.)

Philippe Rousselot (r.): A kígyó csókja (The Serpent's Kiss) (1997)
Nick Gomez (r.): Dögölj meg, drága Mona! (Drowning Mona) (2000)
Tony Giglio (r.): Káosz (Chaos) (2005)
Joe Wright (r.): Hanna - Gyilkos természet (Hanna) (2011)

Ligeti György: 3 darab 2 zongorára: Mozgás (1976)
(Begona Uriarte & Karl-Hermann Mrongovius)

Immanuel Kant szerint a világba nem lehet felülről beszállni. A kanti világ alulról építkezik. A megismerés az érzéki szemlélet sokféleségének vadonjából indul, és onnan emelkedik felfelé egyre magasabbra és magasabbra, az értelem fogalmaihoz és az ész ideáihoz. Az egység nem eleve adott, hanem úgy kell felépíteni.

Van nő, aki már az első randevún tudni akarja, hogy a férfi vajon szereti-e. De ha nem az elsőn, akkor a másodikon. Épp ezért meg is kérdi a férfit. Az ilyen nő tkp. már az előtt érteni akarja, hogy mi történik vele, hogy lényegében bármi történt volna.

Kantnál a szép a kedély finom játéka. Amikor a sokféleség megjelenítésekor a kedély úgy hangolódik, hogy célszerűséget vél felfedezni ebben a sokféleségben. Valamiféle egységet. És mindezt úgy, hogy közben ennek a rendnek nincs bizonyossága, nem jelenik meg fogalom, a sokfélét nem tudja a megismerő képesség valamilyen adott, kész séma alá szubszumálni. A rend csak a képzelőerő szabad játékában van, ahogy az ítélőerő spontán önmagát stimulálja. Ez Kantnál a szép.

Van, hogy az embert szabadon viszik az események, spontán. Közben mégis olyan, mintha a történések mégsem vaktában zajlanának. Mintha az események vinnének valami felé, valamiféle egység felé, ami által majd értelmet nyer mindaz, ami addig történt. De ez az egység csak a hangoltságban van. És az egységnek ez a megsejtése gyönyörűséget okoz.

Az események akkor történnek célszerűen, ha egy előzetes fogalmat, azaz egy szabályt követve történnek. Más szóval, ha az események eleve valamilyen séma szerint zajlanak. Az eredmény ilyenkor előre tudható, hiszen maga a cél az, ami adott. Egy fogalom az, ami előzetesen szabályozza a történéseket. Ámde Kantnál a szép nem célszerűség, hanem célszerűtlen célszerűség.

Van nő, aki már az első randevún tudni akarja, hogy a férfi vajon szereti-e. Az ilyen nő előre rögzíteni akarja a történések értelmét, rögtön a célnál akar lenni. Ezzel viszont elejét veszi annak, hogy az események szabadon, spontán fejlődjenek valami felé. Annak, hogy az események maguk kristályosítsák ki a maguk értelmét.

Kantnál a szép nem értelem, azaz nem fogalom, tehát célszerűtlen. Az ember nem láthatja szépnek az olyan eseményeket, amelyekről eleve tudja, hogy azok milyen előzetes sémát követnek. Az ilyesmi ui. nem gyönyörködés, hanem megértés. Ugyanakkor Kant szerint a szépben mégis csak van valami célszerű. A szép lényegében kedélyállapot: az ember akkor érzi szépnek az események folyását, ha a megjelenítésük során úgy hangolódik, mintha azok tartanának ugyan valahova, mintha az eseményeknek lenne valamiféle céljuk, más szóval, mintha lenne bennük valamiféle értelem, mindazonáltal ez a cél és értelem mégsem direkt, nincs előre adva, és nem jelenik meg közvetlenül. Vagyis olyan mintha a történések tartanának úgymond egy célhoz, de mégsem előzetes szabályokat követve, nem eleve tudható kész sémák mentén, hanem spontán.

A kanti szép esetében valójában egyáltalán nem tudható, hogy a cél tényleg létezik-e, merthogy egyáltalán nincs a célnak bizonyossága, pusztán vélelem. Teljességgel kérdéses, hogy tényleg van-e az eseményeknek bármi értelme.

Van nő, aki már az első randevún tudni akarja, hogy a férfi vajon szereti-e. Az ilyen nő vélhetőleg nem ért a gyönyörökhöz. A szerelmet egyébként sem lehet akarni, az egység, a cél nem bizonyos. Vagy van, vagy nincs. Viszont milyen gyönyörűséges, amikor az események szabad folyásában mégis csak felsejlik az egység! Az ám a kedély hangoltsága, az ám a stimuláltság! Ellenben ha már az első randevún rögzül a történések értelme, ha az összefüggések felülről záródnak, akkor oda a hangoltság feszültsége, oda kedély szabad játéka, a szép. És egyébként is: ha eleve adott a cél, akkor minek megfutni a távot!

A szép nem megértés, nincs közvetlenül adott fogalom. A célszerűség a szép esetében csak egyfajta stimuláltság. A történések vélelmezett célja mint hangoltság dereng fel a képzelőerő játékában. A szép célszerűtlen célszerűség, éppen ez a lényege. Az, hogy miközben az események szabadon, spontán, vagyis nem valamilyen előzetes szabálynak alávetve zajlanak, mégis olyan mintha lenne bennük valamiféle mögöttes értelem. A kanti szép tkp. a célok titkos, jóleső megsejtése a spontán események megjelenítésében. Mintha a dolgok egy cél érdekében történnének, mégis szabadon, és bizonyosság nélkül. És éppen ez a célszerűtlen célszerűség adja a szép feszültségét, a kedély stimuláltságát.

Kantnál az ész ideái nem jelenhetnek meg a szemléletben, így az ismeretek nem szerveződhetnek egy abszolút rend bizonyosságába. A kanti világ felülről nyitott, az összefüggések nincsenek rövidre zárva. Valójában csak az érzéki szemlélet meg az értelem a priori fogalmai bizonyosak, ami a világ összefüggéseinek bizonyosságát illetően alig valami.

Van nő, aki már az első randevún tudni akarja, hogy a férfi vajon szereti-e. De ha a férfi már az első randevún szerelmet vall, akkor vajon mit mond majd a másodikon? A kész összefüggések unalmasak. A kedély hangoltságához, a stimuláltsághoz az kell, hogy az összefüggések ne legyenek idejekorán rövidre zárva, hogy ne legyen mindennek eleve rögtön értelme. A tudás ui. fogalom, a fogalom viszont séma. A sémák pedig csömört okoznak.  

Ha a világ abszolút kiismerhető lenne, akkor minden történésnek eleve adott lenne az értelme. Az események végeredménye már akkor jó előre tudható volna, amikor még semmi sem történt. Egy ilyen világ nem lenne szép. Az események szabad folyásában nem derenghetne fel semmilyen titkos cél. 

Ahol a fejlődés, ott a gyönyör. Ahol eleve túl szűkre van kimérve a dolgok perspektívája, ott hamar elkövetkezik a csömör. Kantnál az ész ideái nem jeleníthetőek meg a szemléletben, vagyis sosem zárulhat le a perspektíva véglegesen. A világ marad örökre fenséges vadon! Az ember meg törheti magának az utat ebben a szent vadonban, alulról építkezve, egyre magasabbra és magasabbra hágva. Aztán vagy célhoz ér, vagy nem. Meglehet céljai lehetetlenek. Csömört viszont nem kap. Sőt néhanap esetleg elfoghatja az érzés, hogy jó úton halad. A vadon olyankor szépnek tűnik fel. Mintha létezne valamiféle célszerűtlen célszerűség, a vadon titkos gondviselése.

Van nő, aki már az első randevún tudni akarja, hogy a férfi vajon szereti-e. Az ilyen nő felülről akar beszállni a világba, rögtön tudni akar, rögtön a célnál kíván lenni rövidre zárva ezáltal az események lehetséges értelmét. Az ilyen nő nem a fák hajlásából, a madarak röptéből, gyümölcsök illatából, a világ titkos jeleiből kívánja titkon megsejteni, hogy igen, a férfi valóban szereti. A szél susogása az ilyen nőnek sosem visz semmilyen üzenetet. Az ilyen nő egyszerűen nem ért a gyönyörökhöz. Sosem éri a meglepetés: tengerre látni a dombok mögött.

"Elemzésünknek vannak implikációi a fejlett nyugati országok demokratikus intézményeinek fejlődő nemzetekbe történő exportálását illetően. Az első tanulság az, hogy a nagyobb demokrácia nem játszik kulcsszerepet a gazdasági növekedésben, ámbár lehet némi kedvező hatása olyan országok esetében, ahol a politikai szabadságjogok kezdetben nagyon korlátozottak. A második tanulság az, hogy a politikai szabadságjogok idővel hajlamosak elporladni, amennyiben azok nem járnak együtt a megfelelő életszínvonallal.
Ennél általánosabb konklúzió ugyanakkor, hogy a fejlett nyugati országok többel járulhatnak hozzá a szegény országok jólétéhez azzal, ha inkább a gazdasági rendszerüket exportálják: inkább a tulajdonjogokat és a piacgazdaságot, mint a politikai rendszereket, amelyek jellemzően maguktól is kifejlődnek miután az életszínvonal egy bizonyos szintet elért. Ha a gazdasági szabadság bevezethető egy szegény országba, akkor az ösztönzi a gazdasági növekedést, és az ország hajlamos lesz végül magától is demokratikusabbá válni. Hosszú távon tehát a nyugati típusú gazdasági rendszerek terjedése a világ demokratizálódásának hatékony módja." Robert J. Barro: Getting It Right (1996)
 

Dennis Hopper (r.): Csapdában (Catchfire) (1989)
Philippe Rousselot (r.): A kígyó csókja (The Serpent's Kiss) (1997)
Jean-Jacques Annaud (r.): Ellenség a kapuknál (Enemy at the Gates) (2001)
Vicente Amorim (r.): A bűn útjai (Good) (2008)

Egy 2008-as Boettke-Leeson-Smith cikk szerint a közgazdaságtan elmúlt két évtizedének fő fejleményei a következők: I. a közgazdaságtan újra az olyan "nagy kérdések" felé fordult, mint a gazdasági fejlődés okai, II. növekvő empirikus-történeti érdeklődés az intézmények, intézményi változás és a gazdasági működés közötti kapcsolat iránt, III. az ún. közgazdasági imperializmus jegyében kivirágzott a "lökonómia"  (“freakonomics”). A szerzők üdvözlik e fejleményeket, illetve egy nagyívű tudománytörténeti perspektívába helyezik. Röviden: Adam Smithtől a XIX. század végéig a közgazdaságtan alapvetően politikai gazdaságtan volt, és mint ilyen a "társadalmi lét ontológiájához" tartozott, így - magától értetődően - szoros diszciplináris kapcsolatot tartott a szociológiával, pszichológiával, filozófiával stb.; ámde az ún. marginalista forradalom az 1870-es évektől kezdve szép lassan kipurgálta e társadalombölcseleti alapokat, hogy aztán az 1930-as évektől az 1980/90-es évekig az akadémiai közgazdaságtan átalakuljon egy axiomatikusan felépített általános egyensúlyi elméletté, magyarul matekká. Az elmúlt pár évtized fejleményei a szerzők szerint összefüggnek egymással, amennyiben egy általános ellenmozgást mutatnak: a közgazdaságtan útban van afelé, hogy újra politikai gazdaságtan legyen. Vagyis a pendulum visszaleng, a homokóra megfordul. Az, hogy a közgazdaságtan újra a "nagy kérdések" felé nyit, következésképpen újra kapcsolatba lép a szociológiával, pszichológiával, filozófiával, az, ami valamiféle módszertani imperializmusnak, "lökonómiának" stb. tűnik valójában semmi egyéb, mint a tudomány visszatérése az egyensúlyi modellek steril világból a "valóságba". A szerzők örülnek a "lökonómia" népszerűségének, és nem csak azért, mert ezáltal az "economic way of thinking" a nagyközönség körében egyre népszerűbb, hanem mert e népszerűség hatására talán a tudományon belül is egyszer újra népszerű lesz (az egyszerű és világos próza).

A bronz asok egyik felükön a kétarcú Janus-fővel, másikon egy hajóorral, a drachmák, a 60 sesterciusos aranyak, kis kerek kalitkájukban elszállni vágyó sassal, a Vespasianus képét viselő, Küzikoszban vert görög császári érmék, a mosolygó Augustus fejével ékes aureusok, egyik felükön Caesar, másik felükön az Augustus felirattal, Brutus és Cassius dénárjai, az oscusok tallérjai: mindez századok óta végetért. Ezekkel a vas és bronzdarabokkal valaha fogadásokat kötöttek, gazdagok voltak, villákat, rabszolgákat, jószágot vettek. Háborúkat viseltek, embereket öltek értük. És most mindez puszta csont, puszta rom. Szóra sem érdemes többé. (J. M. G. Le Clézio: A láz)

A mandiner.hu ma Jeffrey Tucker cikkét szemlézi. A cikk ugyan tavaly novemberi, de ez - ahogyan azt mondani szokás - semmit sem von le az értékéből.  

"A hitelminősítők tévedéseit és a kockázatok nagyvonalú kezelését nagyban megmagyarázza sajátos helyzetük. A nagy amerikai hitelminősítő intézmények oligopol piacon, félállami helyzetben működnek; félállami jellegük abból fakad, hogy a pénzügyi regulátorok és hatóságok, mint a pénzügyi szervezeteket felügyelő S.E.C., csupán a Moody's, a S&P és a Fitch számára szavatol országosan elismert státuszt (Nationally Recognized Statistical Rating Organization)." Bod Péter Ákos: Gazdaságpolitikai döntések válságos időkben: A magyar eset (2008-2010)

Dmitrij Sosztakovics: Concertino két zongorára, Op. 94
(Martha Argerich & Lilya Zilberstein)

Johnny Depp (r.): A halál ára (The Brave) (1997)
Mel Gibson (r.): A Passió (The passion of the Christ) (2004) (5*)
Eric Eason (r.): Utazás az éjszaka mélyén (Journey to the End of the Night) (2006)
Doug Liman (r.): Államtrükkök (Fair Game) (2010)

A fiatal Hegel azt írja, hogy "akik szeretik egymást, azok egymás számára minden tekintetben élők, semmilyen tekintetben sem halottak".

Képzeljük el, ahogy nagy dirrel-dúrral beharangoznak egy új filmet, egy hollywoodi lávsztorit! Főszerepben az ügyeletes sztár. Irány a mozi! Zizi, ropi, kóla. Fények a vásznon, pereg a film. Íme, a cselekmény: a fiú meg a lány diszkóban. A fiúnak foszforeszkál a cipője az UV zöldben. A lány érzi, hogy szerelmes. A fiú szívét is lángra lobbantja a lány dekoltázsa. Járni kezdenek, összeköltöznek, az évek múlnak, mint a percek. A pár nagyon boldog, összeházasodnak. Aztán lefut a szalag, ennyi volt. The End. Mi pedig hunyorogva lépünk ki a fénybe. Vesszük a kabátot, közben különös nyugtalanságot érzünk. Távolról, titkon sejtjük, hogy ez a film így nincs rendben.

Rómeó szereti Júliát, Júlia szereti Rómeót. Pedig igazából gyűlölniük kellene egymást. Mert Rómeó Montague, Júlia pedig Capulet. És mégis: Rómeó szereti Júliát, Júlia Rómeót. Merthogy Rómeó nem egy Capuletet szeret, hanem Júliát, szíve egyetlen Júliáját. Ha Rómeó Júliában csak egy Capuletet szeretne, pontosabban gyűlölne, akkor még nem egy élőt, hanem csak valami dolgot szeretne, pontosabban gyűlölne - a Capuletet. Így Rómeónak Júlia csak egy tárgy lenne, a Capulet. Ámde Rómeónak Júlia nem valami dolog, nem valami halott, hanem az egyetlen szerelme, és nálánál semmi sem lehet számára élőbb és elevenebb. Rómeónak Júlia a legközvetlenebb élet, és az életnek ebben a közvetlenségében nincsenek halott dolgok - nincs Capulet, nincs Montague. És ugyanígy Júlia Rómeóval. Capuletnek vagy Montaguenak lenni még csak valami halott dolog, ami elválasztja az élőt az élőtől. Mert akik szeretik egymást, azok nem egymás vezetékneveit szeretik.

Minden rendes szerelmi történet (film, regény stb.) a következőről szól: van a nő meg a férfi, akik szeretik egymást, de mégsem lehetnek egymáséi, mert valami szembeállítja őket. Ez lehet származás, rang, vagyon, a szülők viszálya, bőrszín, vallás, nyelv stb. (klasszikus esetek), de lehet a szembenállás oka valami félreértés, véletlen malőr, barátok, barátnők rosszallása, a régi szerető ármánykodása stb. (könnyedebb műfajok esetén). Ámde a szerelem végül beteljesül. Más szóval, a nő meg a férfi végül leküzdik a szembenállást. Azt, ami elválasztotta őket egymástól. Mert akik szeretik egymást, azok egymás számára minden tekintetben élők, és semmilyen tekintetben sem halottak. Nem dolgok. Vagyis akik szeretik egymást, azok nem származás, rang, vagyon, bőrszín stb. által vannak egymás számára, hanem közvetlenül. Mint élő az élőnek.

And the Oscar goes to...

Mi a baj a foszforeszkáló cipőjű fiú és az attraktív dekoltázsú lány mozis történetével? Az, hogy túl sima ügy. Nincs akadály, amit a szeretetnek le kellene győznie, nincs szembenállás. Nincs idegenség, melynek vastag falát a szeretetnek le kellene bontania. Mert a szeretet csak annyiban szeretet, amennyiben megszűnteti a másik idegenségét, vagyis amennyiben a halottat élővé teszi.

Hegel megérdemelne egy posztumusz díjat.

Hayek a  Cantillon-hatásról

A legfőbb kifogásom ezzel a teóriával (monetarizmus - én), mint "makroelmélettel" szemben, hogy a pénzmennyiség változásának kizárólag az árszínvonalra gyakorolt hatását veszi tekintetbe, és eltekint annak relatív árakra gyakorolt hatásaitól. Így aztán ez az elmélet hajlamos figyelmen kívül hagyni az infláció azon hatását is, ami számomra a leginkább károsnak mutatkozik: a gazdasági források téves allokációját, és a munkanélküliséget, ami e téves allokáció következménye.  (...) A hagyományos mennyiségi pénzelmélet hibái már kétszáz éve ismertek. Azóta, hogy Richard Cantillon bírálat alá vette John Locke hasonlóképp mechanisztikus mennyiségi pénzelméletét, megállapítván, hogy Locke

ugyan helyesen ismerte fel, hogy a pénzbőség mindent megdrágít, ellenben azt már nem vizsgálta, hogy e drágulás miként is megy végbe. Egy ilyen elemzésben épp annak felfedezése a legnehezebb, hogy milyen folyamatokon keresztül, és milyen arányban növeli az árakat a pénzmennyiség növekedése. (1755)

Cantillon volt az első, aki megpróbálkozott egy ilyen elemzéssel. Annak vizsgálata, hogy a többlet pénz beáramlása a gazdaságba miként változtatja meg a különböző termékek és szolgáltatások iránti relatív keresletet idővel annak magyarázatához is elvezetett, hogy az infláció miként okozza a termelési tényezők, különösen a munkaerő téves allokációját, amely munkaerő "fölöslegessé" válik mihelyst az infláció csökken, vagy épp csak az infláció növekedésének üteme csökken.   

(Részlet Friedrich A. Hayek Unemployment and Monetary Policy című 1979-es művéből)

(saját fordítás)

Egy "bölcs értekezés" (Mankiw), melyben Raghu Rajan felskicceli az amerikai gazdaság elmúlt 60 évének történetét. E történet pedig arra tanít, hogy a válságra nem Keynes a megoldás. A problémák mélyebbek.

Rézkarcok 2012. május 5. (saját fotó)

Robbie Williams még javában Daryl Hannaht akarta érezni (amit abszolút meg tudunk érteni), amikor Ron Paul már az ingatlanpiaci válság miatt aggódott.   

(Forrás)

Charles Chaplin (r.): A kölyök (The Kid) (1921)
Adam Marcus (r.): Tavaszi hó (Let it Snow) (2001)
Paul Scheuring (r.): A kísérlet (The Experiment) (2010)
Géla Babluani (r.): A 13-as (13) (2010)