Bibó István Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem című 1948-as híres tanulmánya valójába nem annyira történetírás, mintsem inkább lélektan.

Lelki alkata szerint, vélekedik Bibó, az ember kétféleképpen viszonyulhat a problémákhoz: vagy összeszedi a bátorságát, és illúziók nélkül felméri a problémát, hogy a dolog természetének megfelelően racionális, gyakorlati lépéseket tegyen a reális megoldás felé, vagy - jóllehet nagyon is tudja és érzi az igazi problémát - nem képes szembenézni a nagy és nehéz feladattal, hanem helyette inkább mindenféle álproblémával foglalatoskodik és látszat ügyekbe menekül, hátrahagyva és elodázva ezáltal az igazi teendőt.

Az igazi nagy problémákat mindenkor azok a körülmények jelentik, amelyek meggátolják, hogy az ember továbblépjen egy élethelyzetből: a falak, amelyekbe rendre beleütközik, és amelyek ily módon helybennjárásra, egy helyben toporgásra kárhoztatják. A zsákutcás élethelyzet azt jelenti, hogy egy fal mind újra gátat vet az előrelépésnek, és ezáltal a kiteljesedés lehetőségének.

Az ember vagy álproblémákkal foglalatoskodik, és akkor minden látszólagos szorgoskodása ellenére is benne ragad a zsákutcás helyzetben, vagyis marad lényegében ott, ahol volt, vagy nagy levegőt véve felgyűri az ingujját a fal előtt, mert belátja - még ha egyébként egészen kilátástalannak tűnik is számára helyzete -, hogy végső soron nincs más választása, ha egyszer valóban tovább kíván lépni. Nekiállni a valódi feladatnak. Mert az álproblémák körüli sürgéssel csak becsapja önmagát, csak húzza az időt, és marad az élethazugságban.

És nincs ez másként a népek életében sem. Lelki alkata szerint egy nép is kétféleképpen reagálhat csak a problémákra: vagy álproblémákat kezelve azt mímeli, hogy történik valami, vagy feltűri az ingujját a súlyos falak előtt. Mert a tulajdonképpeni megoldás mindig az, ha a nép kitör a torlaszok közül, ha kilép a hazugságokból, a helyben járásból, a zsákutcában tartó látszat problémákból, hogy aztán tiszta helyzetet teremtve elinduljon egy olyan irányba, amin tovább is lehet menni.

Liszt Ferenc: Orfeusz (Drezdai Filharmonikus Zenekar/Michel Plasson)

Temetni jött Friedmant cikkében Dani Rodrik, nem dicsérni. Dicséretét a Kínai Népköztársaság Államtanácsának tartja meg. Történt ugyanis, hogy a kommunista kormány áldásos tevékenységének köszönhetően Kína mára nagyhatalom lett ceruzában.

Mármost a ceruzáról ez esetben azt kell tudni, hogy az a XVIII. század terméke. Akkoriban a ceruza volt a jövő. Épp ahogy manapság az iPhone.

(Friedman itt mesél arról a bizonyos ceruzáról. És innen ceruza története.)

Az állami intervenció és a szocializmus gondolata távolról sem a tömegek fejében szökkent szárba, vélekedik Ludwig von Mises egy 1951-es cikkében. A tömegnek ui. többnyire nincs semmiről semmiféle elképzelése. Még a proletariátus sem gyárt csak úgy magának elméleteket. Ezek az ideológiák eredendően értelmiségi kreálmányok. Valójában az értelmiségiek változtatták az embereket a szocializmus és az állami intervenció híveivé. Éppen ezért ahhoz, hogy ezeknek a gondolatoknak a jelenlegi hegemóniája megtörjön, vélekedik Mises, mindenek előtt szintén arra lenne szükség, hogy az értelmiség antikapitalista mentalitása megváltozzék. Így aztán örvendetes, ha vannak olyan kezdeményezések, mint most a kapitalizmus.hu, még ha jelenleg nem is tudható, hogy ennek az új internetes oldalnak mekkora lesz majd a látogatottsága (és persze pontos profilja), és ezáltal a véleményformáló szerepe. De hajrá! Mert ha az értelmiségiek gondolkodása megváltozik, állítja Mises, akkor idővel a tömegek gondolkodása is követni fogja ezt a változást.

Kristijan Milić (r.): Élők és holtak (Živi i mrtvi) (2007)
Oren Moverman (r.): A harcmező hírnökei (The Messenger) (2009)
Sam Mendes (r.): Továbbállók (Away We Go) (2009)
Anton Corbijn (r.): Az amerikai (The American) (2010)

A házajtó be van zárva.

Geiser úr igazában nem a lépcső alján ül, hanem az asztal mellett a padlón; az egyik szék felborult -

A tükörben nem látni arcsérülést.

A foltos szalamandra még a fürdőszobában van.

A bal oldali szemhéj az. Nem fáj. Ha az ujjával megérinti az ember a szemhéjat, semmit sem érez a szemhéj. Később csöngettek a házajtónál. Hisz van áram megint, és Geiser úr nem süket. Újra meg újra csöngettek.

Geiser úr nem óhajt látogatót.

Mi van még a konyhában: mandula, egy üveg uborka, méz, hagyma, egy doboz olajbogyó, egy doboz paradicsom, liszt, dara, zabpehely minden mennyiségben; Geiser úrnak ki sem kell lépnie a házból.

Mégis a fején a kalapja.

Dorian Electra: Roll With The Flow (ráadás)

"A természet nem kezdi jobban az emberrel, mint többi művével: cselekszik helyette ott, ahol ő mint szabad intelligencia még nem tud maga cselekedni." Friedrich Schiller: Levelek az ember esztétikai neveléséről (III. levél) (1795)

U2: October

Aki Kaurismäki (r.): Külvárosi fények (Laitakaupungin valot) (2006) (5*)
James C. Strouse (r.): Grace nélkül az élet (Grace Is Gone) (2007)
Paolo Sorrentino (r.): A megfoghatatlan (Il Divo) (2008) (5*)
Robert Rodriguez (r.): Machete (2010)

[A protekcionizmusról]
(Részlet Henry Hazlitt 1946-os Economics in One Lesson című népszerű kötetéből)

Egy amerikai gyapjúpulóvereket gyártó vállalkozó a Kongresszushoz vagy a Külügyminisztériumhoz fordul, hogy közölje az illetékesekkel: abból bizony nemzeti tragédia lenne, ha az angol pulóverekre kivetett importvámot megszüntetnék, vagy akár csak csökkentenék. Most ugyanis 15 dollárért adja a pulóvert, miközben az angol gyártók ugyanezt a minőségű terméket már 10 dollárért kínálják. Vagyis neki gyártóként, állítja, szüksége van arra az 5 dollár vámra, hogy életben tudja tartani a vállalkozását, amivel - és ez csak természetes - nem elsősorban önmagára gondol, hanem arra a több ezer férfira és nőre, akiket foglalkoztat, és akiknek a fogyasztása közvetve szintén munkát ad más derék polgárok számára. A cég alkalmazottainak az elbocsátása, így szól az érv, növelné a munkanélküliséget, ami által a gazdaságban csökkenne a kereslet, ami viszont további munkanélküliséget okozna, és így tovább. Egyre szélesebb hullámokban. És amennyiben a vállalkozónak sikerül elhitetnie, hogy a vám eltörlése valóban kiszorítaná őt a piacról, úgy érvei valószínűleg meg is győzik a Kongresszust.

Ám ez az okfejtés téves. A tévedés pedig abban áll, hogy az érvelés kizárólag az adott termelőt és annak alkalmazottait veszi tekintetbe (vagy pusztán az amerikai pulóvergyártókat, mint partikuláris ágazatot).  Más szóval, csak azt veszi számításba, ami látható: a pillanatnyi következményeket. Ezzel szemben figyelmen kívül hagyja azt, ami nem látható, mert nem is történik meg.

A protekcionisták által folyamatosan hivatkozott érvek egyszerűen nem helytállóak. Mindazonáltal mégis tételezzük fel, hogy a példában szereplő pulóvereket gyártó vállalkozó igazat mond, és valóban szüksége van arra az 5 dolláros importvámra, hogy üzletben tudjon maradni, és ezáltal munkát tudjon biztosítani az embereinek. (Most szándékosan eltekintünk attól az érvtől, amely valamilyen feltörekvő ágazat védelmében sürget új vám kivetését, és kizárólag annak a protekcionista érvnek a vizsgálatára szorítkozunk, amely valamelyik, már létező ágazat védővámjának megtartása mellett szól, és amely vámot ezáltal nem lehet megszűntetni anélkül, hogy az ne fájjon szükségképpen valakinek.)

Szóval tegyük fel, hogy a vámot eltörlik, minek eredményeképpen a pulóvert gyártó vállalkozás valóban beszűnteti a termelést, több ezer ember állása megszűnik, és egyes helyi kereskedők ténylegesen kisebb kereslettel kénytelenek szembesülni. Ez tehát a vám eltörlésének azonnali, látható következménye. Ámde vannak egyéb következmények is, amelyek - bár nehezebb azokat nyomon követni - nem kevésbé azonnaliak és valóságosak. A korábban 15 dollárba kerülő pulóver immár 10 dollárba kerül. Vagyis a fogyasztók ugyanazt a minőségű pulóvert olcsóbban vehetik meg, vagy épp a régi pulóver árán egy sokkal jobb minőségű pulóvert vehetnek. Ha a fogyasztók ugyanazt a minőségű pulóvert választják, akkor immár nem csak egy pulóverük lesz, hanem a felszabaduló 5 dollárjukkal vásárolhatnak valami mást is, amit előzőleg nem tehettek volna meg. Persze nem vitás - ezt az amerikai gyáros helyesen látta -, hogy a pulóverre költött 10 dollárral az amerikai fogyasztók ezentúl az angol pulóvergyártókat támogatják, de a felszabaduló 5 dollárjukkal viszont valamelyik másik amerikai vállalatot kezdhetik el dotálni, és ezen keresztül élénkíteni az amerikai foglalkoztatást.

De a történet itt még korántsem ér véget. Azáltal ui. hogy az amerikai fogyasztók angol import pulóvereket vesznek, ellátják az angolokat dollárral, hogy azok aztán e dollárokkal amerikai termékeket vásárolhassanak. Mert a sokoldalú kereskedelmi kapcsolatok, a közvetítő hitel- és kölcsönügyletek, a bonyolult pénzmozgások dacára végeredményben csak erre lehet azokat a dollárokat felhasználni. Vagyis azáltal, hogy megengedjük az angoloknak, hogy több árut adjanak el nekünk, valójában lehetővé tesszük számukra, hogy egyúttal több árut vásároljanak tőlünk. Ugyanis az angolok, hacsak nem kívánnak folyamatosan dollárt felhalmozni, kénytelenek a dollárjukat nálunk elkölteni: vagyis azzal, hogy beengedjük az angol árukat, több amerikai árut kell exportálnunk. És bár ezáltal kevesebb ember dolgozik majd az amerikai pulóvergyártásban (ez kétségtelenül igaz), viszont több ember és hatékonyabban dolgozik, mondjuk, az amerikai gépkocsigyártásban vagy az amerikai mosógépgyártásban. Tehát az amerikai foglalkoztatottság mindent összevetve nem csökken. Ugyanakkor viszont az amerikai és az angol termelés növekszik, mert a munkaerőt immár mindkét országban nagyobb arányban foglalkoztatják olyan ágazatokban, melyekben az relatíve hatékonyabban működik. Más szóval, a munkaerő nem kényszerül olyan ágazatban dolgozni, amelyben nem hatékony, vagy egyenesen rossz teljesítményű. A fogyasztók is mindkét országban jobban járnak: attól vehetik a szükséges termékeket, aki azokat a legolcsóbban képes számukra kínálni. Így az amerikai fogyasztók jobban el lesznek látva gyapjúpulóverrel, az angol fogyasztók pedig gépkocsival és mosógéppel.

Ámde nézzük most a dolgot ellenkezőleg, amikor első körben vetnek ki valamire importvámot. Tegyük fel, hogy mindeddig nem volt vám a külföldi kötött árukon. Az intézkedés mellett az az érv szolgált, hogy egy 5 dolláros importvám lehetőséget adna egy önálló amerikai ágazat, a kötött pulóverek gyártásának létrejöttére.

Mindeddig nincs is baj ezzel az okoskodással. Van abban logika, hogy importvámmal az angol pulóvert mesterségesen olyan drágává tegyük, hogy az amerikai termelők üzletet lássanak belépni a pulóver piacra. Ám ez valójában azt jelenti, hogy az amerikai fogyasztókat arra kényszerítjük, hogy saját zsebből támogassák ezeket az új termelőket, amennyiben minden egyes megvásárolt pulóver után végső soron 5 dollár kvázi-adót kellene fizetniük, amit a magasabb ár formájában szednének be tőlük a pulóver gyártó új amerikai cégek.

Nem vitás, az importvám lehetővé tenné, hogy olyan amerikai polgárokat lehessen alkalmazni a pulóvergyártásban, akiket előtte ez az ágazat nem foglalkoztatott (hiszen nem is létezett ilyen). Ez tagadhatatlan. Mindazonáltal ettől a hazai ipar és foglalkoztatás mindösszességében nem bővülne. Nem bővülne, mert az amerikai fogyasztóknak 5 dollárral többet kellene fizetniük ugyanazért a minőségű pulóverért, és ezáltal ennyivel kevesebb jutna nekik más javak fogyasztására. Vagyis a fogyasztóknak valahol 5 dollárral vissza kellene fogniuk a költekezésüket. Ahhoz tehát, hogy egy iparág ilyen formán növekedhessen vagy létrejöhessen száz másik ágazatnak némileg vissza kellene esnie. Azért, hogy az új pulóvergyártás 20 000 főt alkalmazhasson, 20 000 ezer főtől a gazdaság egyéb részeiben valahol meg kellene válni.

Mindazonáltal az új ágazat jól látható lenne: az alkalmazottak tömege, a befektetett tőke nagysága, a termékek piaci értéke dollárban stb. - mindezek jól számszerűsíthető értékek. A szomszédok is láthatnák, ahogy az új pulóvergyártó üzemek alkalmazottai nap, mint nap munkába mennek. Az eredmény közvetlen és kézzelfogható volna. Ezzel szemben a százféle egyéb vállalkozás zsugorodása, a 20 000 elveszett állás szétszórva a gazdaság egészében már annál kevésbé. Még a legokosabb statisztikus sem volna képes feltárni, hogy pontosan hol mennyi férfit és nőt bocsátottak el, és hogy hol melyik cég épp mennyi forgalom kiesést köszönhet annak, hogy a fogyasztóknak immáron 5 dollárral többe kerülnek a pulóverek. Képtelenség ui. precízen felmérni, hogy az egyes fogyasztók egyébként mire költötték volna azt az 5 dollárt, ami importvám híján náluk maradna. Mindazonáltal az egész gazdaságra szétterítve ez a veszteség relatíve nem lenne szembetűnő. Éppen ezért lehetséges, hogy az emberek többsége, megtévesztve ettől az optikai csalódástól, úgy vélje, hogy egy új iparág protekcionista megteremtése nem kerülne neki semmibe.

Fontos ugyanakkor megjegyezni, hogy a pulóverekre kivetett vám nem emelné az amerikai béreket. Nem kétséges, hogy a pulóvergyártásban dolgozó emberek megközelítőleg az amerikai átlagbéreket keresnék (persze munkakörüknek és képességeiknek megfelelően), és nem kellene az angol bérekkel versenyezniük. Ámde az amerikai átlagbérek nem emelkednének a védővám következtében, lévén - miként azt az imént láttuk - hogy sem a teljes munkaerő kínálat, sem a javak iránti összkereslet nem növekedne. Illetve nem növekedne tőle a munka termelékenysége sem. Sőt a termelékenység csökkenne a védővám következményeként.

És ezzel el is jutunk a védővám valódi hatásához. Ugyanis nem csak arról van szó, hogy a védővám minden látható és kedvező hatását ellensúlyozza egy kevésbé szembeszökő, ámde nem kevésbé valódi veszteség. A védővám egyértelműen nettó veszteséget jelent az ország számára. Ellentétben ui. az évszázadok óta folyó tudatos propagandával és kevésbé tudatos zavarodottsággal, a vámok nem emelik az amerikai bérszínvonalat, hanem csökkentik azt. Lássuk tisztán az okot! Láttuk: amennyivel többet kell fizetniük a fogyasztóknak a vámokkal védett árukért, annyival kevesebb jut nekik egyéb áruk fogyasztására. A teljes gazdaság számára nem jelenik meg semmilyen nettó többlet. Ámde a külföldi áruk elé állított mesterséges akadályok azt eredményezik, hogy az amerikai munkaerő, tőke és természeti erőforrások nem ott kerülnek alkalmazásra, ahol a leghatékonyabban lennének felhasználhatók, hanem egy kevésbé hatékony termelésre fordítódnak. Más szóval, a védővámok eltérítik a hazai gazdaság erőforrásait a leghatékonyabb felhasználási területektől a kevésbé hatékonyak felé. Éppen ezért az amerikai munkaerő és tőke átlagos termelékenysége csökken.

(Saját fordítás.)

Brecht, kérem szépen, lapos gondolkodó és középszerű író. Kamaszkorában, egy szép, melankonikus nyárestén azt gondolja magában, hogy messze innen, a nagyvárosban most mennyi háború dúl, mennyi ember éhezik, mennyi a beteg, aki ezen az órán éppen meghal stb. Valóban beteges gondolatok. A nyárestén, amit leír, a fiúk a szerelem reménytelenségén szoktak gondolkodni, s érzelmi gazdagságukban, a nagy fölösleg birtokában, akár sírva is fakadnak. Vagy víziójuk támad az életről, amely egyszerre felcsillan előttük, s ők belebámulnak, káprázó szemmel, mint ahogy a napba néz az ember. De ő szociális igazságtalanságon gondolkodik, ami a francia forradalom óta az ember betegsége. A szociális igazság vágya teremtette a világ legsúlyosabb szociális igazságtalanságait, a mások sorsával való törödés - a saját egzisztencia elhanyagolása - pedig a világ legszörnyűbb tömeggyilkosságaihoz vezetett.

Texas: Put Your Arms Around Me (1997)

A betört ablak

(Részlet Frédéric Bastiat 1850-es Ce qu'on voit et ce qu'on ne voit pas című esszéjéből)

Volt már szerencséje a jelenethez, amikor a jó boltos, Polgártárs János gondatlan fiacskája épp betöri a kirakatablakot? Mert ha igen, úgy Ön is tanúsíthatja, hogy ilyenkor a szájtáti közönség a következő bölcsességgel próbálja vigasztalni a pórul járt boltost: "Látja, minden rosszban van valami jó! Mindenkinek élnie kell valamiből, és hát mi lenne szegény üvegesekkel, ha soha nem törne el egyetlen ablak sem!"  

Nos, ez a fajta vigasztalás egy egész teóriát rejt magában, ami jól megmutatkozik majd ebben az egyszerű példában, és amely teória - sajnos - a gazdasági intézmények nagy részének szabályozását is meghatározza. Tegyük fel ui. hogy a javítás hat frankba kerül, amire Ön mondhatja, hogy ez a baleset hat frankot hoz az üveges konyhájára, ami így lendületet ad az üveges forgalmának, és amely állítással szemben nincs is különösebb kifogásom. Jogos meglátás. Az üveges jön, elvégzi a munkát, kap hat frankot, dörzsöli a markát, és közben lélekben hálás a gondatlan gyereknek. Ez az, ami látszik.   

Másfelől, ha Ön ebből esetleg arra a következtetésre jutna, miként az egyébként gyakran lenni szokott, hogy az ablak betörése tulajdonképpen jó dolog, mert mozgásba hozza a pénzt, ami viszont ösztönzi az ipart en général, akkor viszont kötelességemnek érzem szólni: "Ácsi, kérem, az Ön teóriája csak azt veszi figyelembe, ami látható, és figyelmen kívül hagyja azt, ami nem látható."

E kis történetből ugyanis az már nem látható, hogy Polgártárs János az általa kifizetett hat frankot nem költheti el valami másra. Vagyis nem látható, hogy ha nem kellene kicserélnie az ablakot, akkor kicserélhetné a régi cipőjét, vagy épp vehetne egy új könyvet a házikönyvtárba. Más szóval, ha nincs ez a kis baleset, akkor a hat frankját másra használhatná.
 
Lássuk, miként hat általában az iparra ez a kis incidens! A kirakat eltörött, az üveges forgalma hat frankkal növekedett. Ez az - mint mondtuk -, ami látható. Ha viszont emellett figyelembe vesszük azt is, ami nem látható, és ami a látható pozitív fejlemény mellett egyfajta negatív fejlemény, akkor érthetővé válik, hogy az ablak eltörése nincs sem az iparra általában, sem a foglalkoztatásra általában semmiféle kedvező hatással.

Tekintsük a dolgot Polgártárs János oldaláról: a kirakat eltört, a hat frank elment, van neki egy jó kirakata, épp miként előtte. Nem lett gazdagabb. Ha viszont az ablak nem törik el, akkor Jánosunk a hat frankot egy új cipőre költhetné, és így egyidejűleg lehetne egy ép kirakata plusz egy új cipője. Így amennyiben Polgártárs Jánost a haza részének tekintjük, úgy megállapíthatjuk, hogy mindent összevetve a haza mind javakban, mind munkában szegényebb lett egy kirakatüveg árával. És ezzel rögvest meg is érkezünk egy hallatlan konklúzióhoz: "A feleslegesen elpusztuló eszközök veszteséget jelentenek a társadalom számára". Tudom, a protekcionizmus híveinek égnek fog tőle állni a haja, mégis meg kell, hogy állapítsuk: a tönkretétel, a pazarlás, az elkopás, eltörés stb. nem ösztönzi a foglalkoztatást. Vagy röviden megfogalmazva: a pusztítás nem hasznos.

Mit fog most írni a Moniteur Industiel? Mit fognak mondani annak az M.F. Chamansnak a tanítványai, aki oly precízen kiszámolta, hogy mennyi forgalmat hozna a lángoló Párizs, az elpusztuló házak, amiket újra kellene építeni? Igazán sajnálatos, hogy el kell rontanom ezeket a szellemes kalkulációkat, amennyiben azok szelleme már behatolt a törvénykezésbe, de egyúttal könyörgöm is, kezdje újra azokat a számításokat figyelembe véve immáron azt is, ami nem látható, és ne csak azt, ami látható.
 
Az olvasót pedig emlékeztetnem kell, az általam felhozott kis jelenetnek nem kettő, hanem három szereplője van. Egyrészt Polgártárs János, a fogyasztó, aki a kis incidens miatt nem élvezhet két dolgot, csak egyet, másrészt az üveges, aki a termelőt képviseli, és akinek a kis incidens bevétel növekedést jelent, harmadrészt viszont ott van a cipőkészítő (vagy más iparos), aki hasonló nagyságú bevétel kiesést szenved el ugyanezen okból. És éppen ez a harmadik személy az, aki mindig árnyékban marad, és aki az események nem látható oldalát képviseli, jóllehet elhagyhatatlan szereplője minden ilyen jelenetnek. Ez a harmadik szereplő mutatja meg, hogy valójában mennyire abszurd dolog abban hinni, hogy a rombolásból bármiféle haszon származhat, minként ez a harmadik személy fog - lentebb majd látjuk ezt is -  megtanítani minket arra is, hogy ugyanilyen abszurd a protekcionizmustól bármiféle hasznot remélni, ami maga is részben rombolás. Ezért, ha a protekcionizmus melletti érvek mindegyikét megvizsgálja, akkor arra fog jutni, hogy mindegyik érv mélyén ugyanaz a naiv kérdés áll: mi lenne az üvegesekkel, ha senki sem törne be néha egy ablakot?  

(Angolból fordítva. Saját fordítás.)

Ingmar Bergman (r.): Kígyótojás (The Serpent's Egg) (1977)
Jane Campion (r.): Fényes csillag (Bright Star) (2009)
Christopher Nolan (r.): Eredet (Inception) (2010) (5*)

Manuel de Falla: Versenymű csembalóra, fuvolára, oboára, klarinétra, hegedűre és gordonkára: Lento (Elizabeth Anderson/The Schirmer Ensemble/Brett Kelly)

Georg Simmel, a XIX. század - máig nagy hatású - szociológusa szerint kétféle individualizmus létezik: a román szellem individualizmusa, avagy a reneszánsz individualizmus, illetve a germán szellem individualizmusa, avagy a német romantika (és az abból később kinövő francia egzisztencializmus) individualizmusa. Simmel szerint a reneszánsz ember attól individuális, hogy valamilyen meghatározott karaktert testesít meg. Azaz, a reneszánsz ember individuális elkülönülése a személyiség zsánerszerűségében nyilvánul meg. Maga a karakter az, ami elkülönít és kiemel. Ugyanakkor ez a karakter vagy zsáner önmagában nem feltétlenül eredeti, sokkal inkább egy típus. Felvilágosult, kozmopolita, kelet-közép-európai humánértelmiségi. Ez pl. lehet egy karakter, ami egyfajta zsánert ad az embernek, egyfajta tartást, gondolkodást, életérzést stb. Az ember ettől valamilyen, ettől testesít meg valamit, jóllehet a karakter maga nem eredeti, hanem egy típus. A germán szellem individualizmusa, Simmel szerint, ennek épp ellentéte. A romantikus individualizmus a személyiség egyszeriségét és megismételhetetlenségét jelenti, az egyéni élet semmihez sem fogható és hasonlítható szinguláris jellegét. Éppen az általános karakter lehetetlenségét és egzisztenciális semmisségét. Az ember egyéni elkülönülése így a maga szorongató és magányos egyedüllétébe való visszavettetése. Vagy ahogy Leibniz mondotta: a szíve mélyén minden bölcs ember tudja, hogy valójában csak két dolog létezik a világon, saját maga meg a jóistenen. A romantikus (egzisztencialista) individualitás ily módon soha nem is képviselhet valamilyen általánost: minden értékválasztása a szinguláris lét semmisségében áll.

Az amerikai közgazdászok között egy ideje élénk vita folyik arról, hogy a következő években várható-e jelentős infláció az USA-ban. Inflation and Debt című cikkében John H. Cochrane mindazonáltal úgy véli, a vita rossz nyomon jár. Amíg ui. a keynesiánusok (köztük a FED vezetői) szokásukhoz híven a kamatlábak, az aggregált kereslet és a szabad kapacitások (munkanélküliség) felől közelítenek az inflációhoz, addig ellenlábasaik, a monetaristák szintén a maguk fikszációját követve a pénzkínálatra, közelebbről, a kereskedelmi bankok hatalmasra nőtt jegybanki tartalékaira vetik vigyázó szemüket. Pedig az inflációt illetően a döntő tényező, vélekedik Cochrane, az államadósság és a költségvetési deficit. Ha valamitől tartani kell, akkor az a fiskális infláció. Ez, legalábbis Cochrane értelmezésében, azt jelenti, hogy a befektetők egy esetleges államcsődtől vagy az adósság kormányzati elinflálásától tartva elfordulnak az államkötvényektől, és a pénzt reáleszközökbe fektetik, vagy egyenesen fogyasztásra költik, ami így inflációhoz vezet. (Túl azon, hogy intézményi befektetők ritkán vesznek kakaót meg kalácsot, ez nem okozna inflációt. Ez a kakaó és kalács árának emelkedését jelentené meg persze államcsődöt.)

Brian De Palma (r.): Nővérek (Sisters) (1973)
Roman Polanski (r.): Egy tiszta nő (Tess) (1979)
D.J. Caruso (r.): Pénz beszél (Two for the Money) (2005)
Roman Polanski (r.): Szellemíró (The Ghost Writer) (2010)

Állítólag Hayek is rábólintana, avagy megérteni a quantitative easinget. A válságból való lassú kilábalás egy (kvázi-)monetarista magyarázata.

Egy „remek cikk” Evsey Domartól, melyben a kapitalizmus mint többletgazdaság (keresletkorlátos gazdaság; vevői dominancia), a szocializmus pedig mint hiánygazdaság (erőforráskorlátos gazdaság; eladói dominancia) jelenik meg. Nem csoda, hogy Kornai professzor „teljes egészben közeli szellemi rokonságot érez” e cikkel.

Walter Salles (r.): Központi pályaudvar (Central do Brasil) (1998)
Ethan & Joel Coen (r.): Nem vénnek való vidék (No Country for Old Men) (2007)
James Gray (r.): Két szerető (Two Lovers) (2008)
John Maybury (r.): A szerelem határai (The Edge of Love) (2008)

"A szabadelvű gazdasági rendszer hosszú távon csak akkor maradhat fenn, ha és amíg a nemzet társadalmi életében a legnagyobb fokú szabadság, egyéni kezdeményezés és önmagáról való gondoskodás érvényesül. Ha viszont a szociálpolitika erőfeszítései arra irányulnak, hogy az embernek születése pillanatától az élet minden megpróbáltatása ellen teljes biztonságot nyújtsanak, azaz teljességgel meg akarják védeni az élet viszontagságaitól, akkor az ilyen emberektől egyszerűen nem követelhetjük meg többé, hogy annyi erőt, teljesítményt, kezdeményezést és más fontos emberi értéket fejtsenek ki, mint amennyi a nemzet élete és jövője szempontjából sorsszerű, és ezen túlmenően a személyes kezdeményezésre alapuló "szociális piacgazdaság" előfeltételét is jelenti (...) Egy nép nem fogyaszthat többet, mint amennyi értéket ő maga teremtett, ugyanígy az egyes ember sem tud több biztonságot elérni, mint amennyi biztonságot a teljesítményünkkel nyújtunk magunknak. Ezt az alapigazságot kollektív elosztási eljárások mezébe bújtatott ködösítő próbálkozásokkal sem lehet eltüntetni. Sőt, ennek a bizonyára szociális célzatú elosztási eljárásnak nagy ára van. Ezáltal ugyanis semmivé lesz az a törekvés, hogy az egyes embert megszabadítsuk a túl nagy állami befolyástól és túl erős függéstől (...) Végül hadd mondjam el: a szociális biztonság valóban jó és igencsak kívánatos dolog, de a szociális biztonságnak először is saját erőből, saját teljesítményből és saját igyekezetből kell fakadnia. A szociális biztonság nem egyenlő a mindenkinek nyújtott szociális biztosítással, nem egyenlő azzal, hogy az egyéni emberi felelősséget átruházzuk valamilyen közösségre. A saját felelősség az első, és az állam és a közösség kötelezettsége csak ott kezdődik, ahol ez nem elég vagy csődöt mond." (eredeti kiemelések) (Ludwig Erhard: Jólétet mindenkinek (1957))