Pierre Boulez: Notation VII (Berlini Filharmonikus Zenekar/Pierre Boulez)

Ezt a címet viseli Robert B. Reich könyve. Művében Reich az 1945-től 1975-ig tartó ún. gazdasági aranykort veti össze az azóta eltelt időszakkal, amit szuperkapitalizmusnak keresztel el. Figyelme elsősorban az USA-ra irányul. A II. világháborút követő három évtizedet Reich a Galbraith-féle új ipari államként írja le: a termelést a legtöbb ágazatban két-három nagyvállalat uralja (három autógyártó, három légitársaság, három televíziós hálózat stb.), az oligopol vállalatok olcsó tömegtermelést végeznek, a big business szoros szimbiózisban működik az állammal, a munkavállalói szakszervezetek pedig erősek, és jelentős politikai befolyással bírnak. A nagyvállalatok, az állam és a szakszervezetek együtt tkp. egyfajta kvázi tervgazdaságot képeznek. Az olyan ágazati nagyvállalatok, mint pl. a General Motors, General Electric, DuPont, CBS vagy az AT&T amolyan minisztériumi ágazati alosztályként működnek, ahol a cégvezetők is inkább hivatalnokok (>>vállalati államférfiak<<), akiknek sokkal inkább a vállalati, munkavállalói és az állami érdekek egyeztetése a feladata, mintsem a business. Mert ez a fajta technokratikus-bürokratikus oligopol-rendszer sokkal inkább az érdekek egyeztetéséről szól, avagy a tömegtermelésből származó vállalati hasznok széleskörű terítéséből, mintsem a piacról, a versenyről, és az innovációról. A vállalatvezetők jól aludhatnak, mert piaci helyzetüket és profitjukat igazán nem veszélyeztet semmi, másfelől a munkavállalók munkahelyei is stabilak, illetve az olyan cégeknél, mint pl. a Chrysler vagy a General Mills egy egyszerű kétkezi állás is biztos belépő a középosztályi jólétbe. Reich ezt a korszakot >>nem egészen aranykornak<< nevezi, ahol a rendszer egyetlen szépséghibáját a színesbőrű lakosság diszkriminácója jelenti (erre utal a >>nem egészen<< kitétel). És hogy mi vet véget ennek a korszaknak? Reich szerint nem az ún. neoliberális gazdaságfilozófia előretörése, nem a szakszervezetek súlyának hirtelen csökkenése, vagy a piaci dereguláció, de még csak nem is az ipari termelés kiszervezése Ázsiába, vagy az ún. globalizáció (jelentsen az egyébként bármit is). Mindezek legfeljebb következmények. Ha Galbraithnál a >>technika imperatívuszai<< vezetnek az új ipari államhoz, akkor Reichnél a technikai fejlődés vezet ennek az aranykori ipari államnak a felbomlásához, illetve vezet át a szuperkapitalizmusba. Régi igazság, hogy technikai fejlődés, innováció ott van, ahol verseny van. A merev oligopol-rendszerben ugyanakkor egyetlen területen van csak igazán verseny: a fegyverkezésben. Ne feledjük ui., hogy az ún. gazdasági aranykor a hidegháború korszaka! Reich szerint az aranykor felbomlását valójában a hadiipari kutatásokból származó új technológiák és technikai eszközök indítják el: a Pentagon és a NASA, akarva-akaratlan, egy új korszak eljövetelén munkálkodik. A távközlési műholdak, a műanyagok, az optikai kábelek, a különféle elektronikai mütyürök, az ARPANET, a konténeres szállítás stb., stb. mind-mind olyan állami pénzen hadászati célokra kifejlesztett eszközök, amelyek fokozatosan átszivárognak a szinte korlátlan felhasználási területet biztosító polgári alkalmazásokba, és ez aztán teljesen felborítja a termelés addigi menetét. A konténeres áruszállítás szabványosítása például, amit eredetileg a Vietnamban harcoló amerikai hadállások olcsó és gyors utánpótlására fejlesztenek ki, hamarosan az olcsó Japán termékek importjának is primus motorja lesz. Nem az IMF vagy a Bilderberg-csoport ármánykodása, hanem az olcsó konténeres szállítás lesz valójában a termelés kiszervezésének is az alapja, illetve annak, hogy az amerikai cégek beszállítói hálózata globálissá válik. Többé nem csak az oligopol tömegtermelés lesz jóáras. Új technológiákat alkalmazó kis cégek jelennek meg a piacon konkurenciát támasztva ezzel az ipari állam elkényelmesedett, lassan reagáló mamutvállalataival szemben. A technokratikus oligopol-rendszerben újra megjelenik a verseny. Az MCI Communications előáll egy új mikrohullámú hálózattal, ami olcsó, és az AT&T vevőinek egy része máris integet a kezével, hogy adieu. Mert a vevők, szintén régi igazság, oda mennek, ahol olcsóbb. És Reich éppen ebben látja az új korszak, az általa szuperkapitalizmusnak hívott elmúlt húsz-harminc év legfőbb nóvumát: a II. világháborút követő három évtizednyi bürokratikus-korporatív gazdaságszervezés után, ami a termelők érdekeit tartotta proritásnak, újra megjelenik a heves piaci verseny, ami viszont a fogyasztókat és a befektetőket tekinti prioritásnak, miközben ez a verseny, köszönhetően az olcsó új szállítási és hírközlési technológiáknak, egyre globálisabb lesz. Az emberek mint fogyasztók és beruházok folyamatosan nyernek és nyernek, mert újabb és újabb áruk jelennek meg, amelyeket egyre olcsóbban és olcsóbban vehetnek meg (Szőke kapitány mindent jóárasít, nem csak a tányéros tévét). A szuperkapitalizmus korában az emberek a számítógépük előtt ülve egyetlen kattintással jószerével azt vesznek, amit akarnak, akármilyen színben, szagban és árfekvésben, miközben egy másik kattintással olyan értékpapír-portfolióba teszik át a megtakarításainkat, amilyenbe a kockázatvállalási kedvük, vagy épp a hóbortjuk kívánja. Reich szerint tévedés a globalizáció kapcsán a nagyvállalatok mérhetetlen hatalmáról beszélni: valójában a bürokratikus-korporatív ipari állam alapult a nagyvállalatok teljhatalmán, és soha nem volt még a vevő akkora úr, mint épp a szuperkapitalizmusban. A cégek hatalma, szemben az ún. aranykori gazdasággal, ma valóban a vevőktől származik. Szokás pl. a Wal-Martot (Tescot) szidni. Ámde Reich hangsúlyozza: egyedül a sok millió olcsón bevásárolni akaró vevő jelenti a Wal-Mart kezében azt az adut, amivel aztán minden beszállítót, szakszervezetet és fogyasztóvédelmi hatóságot üt. És amikor az emberek bemennek hétvégén a Wal-Martba, hogy ott olcsón bevásároljanak, akkor annak a Wal-Mart alkalmazottaknak fizetett alacsony bérek, és a Wal-Mart beszállítóknak fizetett alacsony árak vannak a másik végén. És ugyanígy, az amerikai vállalatok nem azért szervezik ki Indiába a termelést, mert szeretik Indiát, hanem mert akkor olcsóbban tudják eladni a portékáikat. Az emberek pedig alig várják, hogy olcsóbban vásárolhassanak. És ennek van valóban egy másik vége: nincsenek többé nyugdíjas állások és garantált hozamok. A szuperkapitalizmus nem a mamutcégeket (és így közvetve az alkalmazottakat is) védő félpiaci-félfeudális ipari állam, hanem a fogyasztók demokráciája. Ludwig von Misest idézve: "A piacgazdaság (a valódi - én) a vevők demokráciája, ahol minden egyes elköltött penny egy-egy leadott szavazatot jelent, és a nép mint valami nagy törvényszék mindenkinek kiutalja azt az összeget, amit neki a terméke vagy munkája után jár. Ebben a folyamatban minden résztvevő egyfelől vevő, vagyis a jövedelmeket kiutaló törvényszéki tag, másfelől kenyérkereső, vagyis egyike azoknak, akinek e törvényszék a jövedelmét kiutalja." Ez a vevői demokrácia ugyanakkor valóban nem életbiztosítás, amennyiben bárkit bármikor semmi perc alatt leszavaz, és akinek így nem lesz jövedelem kiutalva. És akkor demokrácia. Reich szerint a szuperkapitalizmus legnagyobb rákfenéje, hogy a politikát megszállja a business. Ám ez a megszállás már egészen más természetű, mint az, amikor az aranykorban a big business és az állam eleve közösen kormányoz. Szemben a közkeletű vélekedéssel, az elmúlt harminc évben egyáltalán nem történt dereguláció, sőt inkább nőtt a szabályozás. És ez épp a szuperkapitalizmusban érvényesülő kiélezett verseny miatt történt így. A vevőkért és a befektetőkért folyó ádáz harcban ugyanis minden vállalkozás a szabályozás befolyásolásával próbál magának versenyelőnyt kiharcolni, ami azzal jár, hogy a vállalati lobbycsoportok pénze mára sokkal többet nyom a politikai latba, mint a választási ígéretek és politikai meggyőződések. Persze Reich teljesen helyénvalónak tekinti, hogy a vállalkozások a fogyasztókért és a befektetőkért versenyeznek, és így nincsenek tekintettel a közérdekre. A vállalkozások ui. az olcsó és jó árukkal szolgálják a közt, és teljes ostobaság valamiféle >>vállalati társadalmi felelősséget<< várni a cégektől (ami oly nagy divat). Ez pusztán képmutatásra kárhoztatja a vállalkozásokat, és semmilyen valóságos közérdeket nem szolgál, inkább csak eltereli a figyelmet a politika feladatairól. Reich szerint ui. épp az a baj, hogy miközben az emberek, mint fogyasztók nyernek a versennyel, a globalizációval stb., addig állampolgárként egyre kevéssé tudnak csak érvényt szerezni nem-fogyasztói érdekeiknek, vagy éppenséggel az olyan érdekeiknek és igényeiknek, amelyek közvetve vagy közvetlenül, részben vagy egészben szembe mennek saját fogyasztói elvárásaikkal. Mert az emberek fogyasztóként csak az árát nézik pl. a tonhal konzervnek, és olyankor nem gondolnak arra, hogy az olcsó konzerv hány delfin életébe kerül; az emberek szeretnék, ha pl. a befektetési jegyeik árfolyama emelkedne, de azt nem szeretnék, ha a jövőbeni piaci előnyök érdekében a Google együttműködne a Kínai kormánnyal a kínai >>másként gondolkodók<< kézrekerítésében; az emberek szeretnének pl. olcsón bevásárolni a Wal-Martban (Tescoban), de városlakóként szeretnék, ha a főutcáról nem tűnnének el a kisboltok, amik olyan hangulatosak. És így tovább. Viszont azáltal, hogy a fogyasztókért és befektetőkért versengő vállalatok lobbycsoportjai megszállják a politikát, az emberek egyre kevéssé tudják a demokratikus rendszeren keresztül érvényesíteni a >>közérdekeiket<< - lényegében saját fogyasztói és befektetői érdekeikkel szemben. Az embereknek ui., vélekedik Reich, egyszerre vannak fogyasztói és befektetői érdekei (pl. legyen olcsóbb az internet hozzáférés), és vannak állampolgárként >>közérdekei<< (pl. ne legyen orrvérzésig pornó a neten). Az emberek a fogyasztói/befektetői érdekeiket a piacon tudják érvényesíteni, a >>közérdekeiket<< pedig állampolgárként a szavazófülkében, a közhivatalokban, civil fórumokon stb. És ez nagyjából rendjén is van így. Viszont ha állampolgárként egyre csökken az emberek érdekérvényesítő képessége, akkor ez szükségképpen azzal jár, hogy a fogyasztói érdekeik kerekednek felül. És Reich lényegi tézise éppen ez: a szuperkapitalizmusban az emberek fogyasztói és befektetői érdekei dominálnak, mert az állampolgári érdekeiket érvényesítő politikai rendszert is elsősorban a fogyasztói és befektetői érdekek uralják. Mi a megoldás? Reich szerint erre csak egyfajta orvosság van: a businesst szigorúan le kell választani a politikáról. A business csinálja azt, ami a business dolga, és csak azt. A politikusok viszont ne a zsebeiket meg a pártkasszát tömjék, hanem csinálják azt, amire a szavazóktól felhatalmazást kaptak, és csak azt.

"For many economists, defending free trade isn’t just about gross domestic product; it’s fighting for core values of freedom and human interdependence" - írja Glaeser. Ehhez egy Hicks idézet: "A klasszikus (smithi vagy ricardói) közgazdászok liberális avagy beavatkozásellenes elvei elsősorban nem is közgazdaságtani elvek voltak, hanem olyan elvek alkalmazása a közgazdaságtanra, amelyeket egy sokkal tágabb területre véltek alkalmazhatónak. Az az állítás, hogy a gazdasági szabadság a gazdasági hatékonyságot szolgálja, másodlagos jelentőségű..." Vagy ahogy Amartya Sen mondja: a választás szabadsága önmagában érték. Azaz, a választás szabadsága nem egyszerűen a jólét eszköze, hanem maga a jólét. (via eltecon.blog)

Kinopuskin: Hétfő (1994)

Paul Schrader (r.): Idegenek Velencében (The Comfort of Strangers) (1990)
Spike Lee (r.): Egy sorozatgyilkos nyara (Summer of Sam) (1999) (5*)
Gérard Jugnot (r.): Bomlott Boudu beköltözött (Boudu) (2005)
Mark Pellington (r.): Itt járt Henry Poole (Henry Poole Is Here) (2008)

Az amerikai kereskedelmi bankok lényegében kamatmentesen jutnak a FEDtől pénzhez, amiből hosszú lejáratú 3-4% százalékos kamatozású állampapírokat vesznek. Axel Leijonhufvud szerint ez tkp. a bankok indirekt kimentése, ahol a számlát - magasabb állami kamatszolgálat formájában - természetesen az adófizetők állják majd.

Lemegy ez a film, de aztán újra jön a reklám.

Ha egy téli vasárnap korán ébrednénk, és épp nem akad egyéb dolgunk, úgy bátran olvassuk el Ljudmila Ulickaja Szonyecska című kisregényét (vagy inkább hosszabb elbeszélését).

Acemoglu és Glaeser nem osztja Rajan elképzeléseit.

Ligeti György: Artikulation (1958)

I.

Marx A filozófia nyomorúságában nevetség tárgyává teszi Proudhon ún. konstituált értékét. Határozottan fellép a ricardói értékelmélet proudhoni meghamisításával szemben. Marx hangsúlyozza, az áruk csereértékének az áruk előállításához szükséges munka mennyiségével, illetve a munkaidővel történő meghatározása nem valamiféle elvont flogiszton-elmélet. A proudhoni ún. >>arányossági viszony<<, >>viszonylagos érték<< és >>kereskedelmi érték<<, amit a munkaidő úgymond a priori >>konstituál<< szimpla metafizikai koholmány. Marx leszögezi: Ricardo érdeme, hogy megmutatta az ún. polgári termelés valóságos mozgását, míg vele szemben a vulgáris Proudhon elvonatkoztat ettől a konkrét mozgástól, minek következtében az érték kategóriája, ami valójában a konkrét és valóságos tőkés termelés mozgásának eredménye, Proudhonnál metafizikai alapelvvé lesz. Marx így figurázza Proudhont, idézem: „Kezdjétek el a termék viszonylagos értékét a benne foglalt munkamennyiséggel mérni, és akkor a kínálat és a kereslet múlhatatlanul kiegyensúlyozza egymást. A termelés meg fog felelni a fogyasztásnak, a termék mindig kicserélhető lesz, s piaci ára pontosan a valóságos értéket fogja kifejezni. Ahelyett hogy, mint mindenki más azt mondaná: ha szép az idő, sok embert látunk sétálni, Proudhon úr sétálni küldi az embereit, hogy szép időt biztosíthasson nekik.”. Az áruk, állítja Marx, ártatlanul kerülnek a piacra, semmilyen önmagukban vett, belsőleg rögzített, elvont értékük nincs. Nem >>tudják<< eleve csereértéküket, keresletüket, az ún. természetes árukat stb., meglehet eladhatatlanok. Tehát azt, hogy az áruk csereértéke általában - ex post - folyvást a bennük tárgyiasult társadalmilag szükséges munkaidő szerint alakul, valójában épp a piaci konkurencia törvényei kényszerítik ki mindújra, mintegy egyszerű eredőjeként az egyébként bonyolult és összetett tőkés társadalmi termelés mozgásának. Vagyis Marx félreérthetetlenül, expressis verbis világossá teszi, idézem: „nem egy eleve „konstituáló” érték van, hanem egy „konstituáló” mozgás”. Azt a proudhoni elgondolást, mely szerint az áruk csereértékét az előállításukra fordított munkaidő már mindenek előtt és önmagában a priori meghatározná, Marx azzal a felette egyszerű ellenvetéssel tesz nevetségessé, hogy ily módon a lusta termelő árujának nagyobb volna a csereértéke, mint szorgalmasabb társai hasonló portékáinak. Valójában, és ez Marx mondandójának lényege, az értéktörvényt a tőkés termelés esetében éppen a piaci konkurencia érvényesíti (vö. pl. Bérmunka és tőke vagy Bér, ár és haszon). Más szóval, tőkés termelésnél, amennyiben a konkurencia törvényei szabadon érvényesülhetnek, úgy az áruk csereértékét ex post a társadalmilag szükséges munka mennyisége határozza meg. Megint más szóval, az áruk csereértéket a konkurencia törvényei határozzák meg, de kifejlett tőkés árutermelés, szabad verseny, szabad tőkeáramlás stb. esetén, hosszú távon, mindez végső soron azt eredményezi, hogy az áruk csereértékét vagy cserearányát éppen az áruk termeléséhez társadalmilag szükséges, átlagos stb. munkaráfordítások aránya határozza meg. Röviden, nem az értéktörvény az, ami valamiféle elvont a priori törvényként ex ante meghatározza a konkurencia mozgását, a kínálatot, a keresletet, ezek egyensúlyát, a piaci árat stb., hanem ellenkezőleg, a konkurencia mindenkori mozgása az, ami önmagát éppen ezen egyszerű törvényre redukálja ex post. Vagyis az értéktörvény a tőkés termelés konkrét formája, ami csak és kizárólag a piaci konkurencia konkrét mozgása révén, általa áll fenn. A társadalmi termelés mozgásának van törvénye, és nem az elvont értéktörvénynek valamiféle misztikus tárgyiasulása; nem a séta >>konstituálja<< a szép időt. A filozófia nyomorúságában Marx természetesen egyetért a ricardói tétellel, mely szerint kifejlett tőkés termelés esetében az áruk értékét a termelésükhöz társadalmilag szükséges átlagos munka mennyisége határozza meg, ám ugyanakkor, ismételve az előzőeket (mert ebben rejlik a lényegi tézis), Marx számára az értéktörvény nem valamiféle proudhoni eleve fennálló örök természeti törvény, ami maga igazgatná a piacot, határozná meg a kínálatot, a keresletet, a piaci árat stb. ex ante, hanem épp ellenkezőleg, a csereérték, mint a munkaidővel meghatározott, már a tőkés termelési viszonyok között közvetített társadalmi termelésnek, mint mozgásnak a mindenkori eredménye, amely tőkés társadalmi termelés a maga állandó folytonossága által körvonalazza ki saját összetett mozgásának ezen ex post egyszerű lényegre redukált eredőjét, így kristályosítva ki egyúttal a maga általában érvényes törvényszerűségét. Proudhonnál a valóság fejtetőn áll, amennyiben Proudhon úgy véli, akkor is van társadalmi-gazdasági törvény, ha nincs társadalmi-gazdasági mozgás, illetve az elvont törvény határozza meg e mozgást. Valójában: ha nincs társadalmi-gazdasági mozgás, akkor nincs törvény sem, mert a törvény mindenkor a konkrét társadalmi-gazdasági mozgásnak a reflexiója vagy törvénye. Azaz, az áru konkrét csereértékét a piac logikája határozz meg, ám a piac logikája ex post többnyire az értéktörvénynél köt ki, illetve amennyiben megváltozik a társadalmi termelést közvetítő mozgás, úgy természetesen változik annak törvénye is, hiszen nincs valamilyen a valóságos mozgáson kívüli önmagában vett törvény.

II.

A tőke III. kötetében a dolgok fordulatot vesznek. A filozófia nyomorúságával ellentétben a III. kötetben a piaci konkurencia mozgása már a költségárra redukálja magát, nem pedig az értékre, illetve éppen a piaci konkurencia mozgása volna az, ami az áruk értékének költségárukra történő redukcióját úgymond véghezvinni hivatott (oly módon, hogy a társadalmi értéktöbbletet a befektetett tőkék aranyában elosztja a társadalom egyes tőkései között, így alakítva ki az átlagprofit rátát). Kérdésként felmerül: mi hát a piaci konkurencia mozgásának a törvénye? A piaci konkurencia mozgása ui. vagy az értéket vagy a költségárat hozza létre eredményül, mert ugyanaz a mozgás ugye ex post nem redukálhatja magát két különböző eredőre. Ezért aztán egyfelől, ha a piaci konkurencia mozgásának ex post eredője az érték, miként A filozófia nyomorúságában, akkor az kínálatóstól-keresletestől, átlagprofit rátástól, piaciárastól az (vagy egyáltalán nem az), amit ugyanaz a mozgás, tehát a konkurencia mozgása mégegyszer nem redukálhat aztán megintcsak valami más eredőre, nevezetesen a költségárra. Így láthatóan A tőke III. kötetében a konkurencia által költségárra redukálódó áruérték elvileg nem lehet A filozófia nyomorúságából megismert érték. Másfelől, ha a piaci konkurencia mozgásának ex post eredője a költségár, miként A tőke III. kötetében, akkor a konkurencia mozgása mindig is csak ezt a költségárat hozza létre, így kérdésként merül fel, hogy akkor pontosan miféle értéket is redukál költségárra a konkurencia. Vagy mindez más megközelítésben: mi határozza meg A tőke III. kötetében az áruk értékét? Azt az áru értéket, amit a piaci konkurencia mozgása költségárra redukál. A tőke I. kötetéből egyértelműen megtudjuk a választ: az áruk értékét az áruk előállításához társadalmilag szükséges munkaidő határozza meg. Tehát A tőke I. kötetében az áruk értékét Marx számára épp úgy az áruk előállításához társadalmilag szükséges munkaidő határozza meg miként A filozófia nyomorúságában. Érezzük az ellentmondást. Kérdés tehát, hogy A tőkében szereplő érték kategóriát akkor vajon miféle társadalmi-termelési mozgás „konstituálja”?

Egy rövid, ám lényegretörő poszt John B. Taylortól.

Milos Forman (r.): Száll a kakukk fészkére (One Flew Over the Cuckoo's Nest) (1975)
David Lynch (r.): Dűne (Dune) (1984)
Curtis Hanson (r.): A kéz, amely a bölcsőt ringatja (The Hand that Rocks the Cradle) (1992)
Paul Haggis (r.): Elah völgyében (In the Valley of Elah) (2007)
Gerald McMorrow (r.): Franklyn (2008)

Micsoda fotó! És a Rajan cikk sem rossz. (via eltecon.blog)

Silló Sándor (r.): Bartók Béla: A Kékszakállú herceg vára (részlet) (2005)
(Kolonits/Kovács/MR Szimfonikusok/Selmeci)

 [A profit felszámolása]

Részlet Ludwig von Mises Profit and Loss című 1951-es esszéjéből

A profit megszűntetésének következményei

A profitnak a fogyasztók állítólagos előnyére történő megszűntetése azt jelentené, hogy a vállalkozókat kényszeríteni kellene, hogy a termékeiket olyan árakon adják el, amely árak nem haladhatnák meg a termelési költségeiket. Ám ilyen árak mellett az egyébként profitot hozó termékek árai a potenciális piaci áruk alatt lenne, így kínálatuk elégtelennek bizonyulna. Vagyis lennének olyanok, akik bár szívesen vásárolnának ezeken az árakon, mégsem jutnának hozzá a kívánt termékekhez. A hatósági árplafon ui. lebénítja a piacot, és felszámolja a termékek hatékony allokációját, illetve valamilyen kvóta-rendszer bevezetését teszi szükségessé.

Mindazonáltal a vállalkozói profit eltörlésének javaslata valójában nem is annyira magának a profitnak a megszűntetését célozná, mintsem inkább a profitnak a vállalkozóktól való elvételét, és a munkavállalók kezére játszását.

Egy ilyen rendszerben a profitok a munkavállalókhoz kerülnének, a felmerülő veszteségek viszont a vállalkozókat sújtanák, ami valószínűleg a profitok folyamatos csökkenéséhez és a veszteségek növekedéséhez vezetne. Mindenesetre a profitnak nagyobb része kerülne fogyasztásra, és kisebb része lenne a vállalkozásokba fektetve. Így aztán nem lenne rendelkezésre álló tőke az új termelőágazatok megteremtésére. Emellett nem lenne tőketranszfer sem a különféle - a fogyasztói kereslet változásának hatására - hanyatló és növekvő ágazatok között, mert ez sértené mindazoknak a munkavállalóknak az érdekeit, akik olyan vállalkozásokban vagy ágazatokban dolgoznak, amelyektől tőkét kellene elvonni más vállalkozások vagy ágazatok számára. Ha fél évszázaddal ezelőtt egy ilyen rendszer bevezetésre került volna, akkor az azóta eltelt időszak minden újítása lehetetlenné vált volna. Még ha az egyszerűség kedvéért el is tekintünk a tőkefelhalmozás problémájától, akkor is be kell látnunk, hogy a profit felosztása a munkavállalók között szükségképpen a termelésnek egy adott állapotban való megrekedését eredményezné, és kizárna bármiféle gazdasági igazodást, javulást és haladást.

Egy ilyen rendszer valójában a munkavállalók kezébe adná a befektetett tőke tulajdonjogát, ami végső soron a szindikalista rendszer létrehozását jelentené, annak minden sajátosságával együtt. Még egyetlen szerző vagy reformer sem vette ez idáig a bátorságot, hogy egy ilyen rendszert nyíltan propagáljon.
    
Újabb megoldás lehetne, ha az állam kisajátítaná a vállalkozók által megkeresett teljes profitot egy erre alkalmas módszer, a nyereség száz százalékos megadóztatásával. Ez a vállalkozókat végeredményben a gyárak és műhelyek felelőtlen ügyintézőivé változtatná, akik többé nem lennének alávetve a fogyasztók fennhatóságának, és akik úgy irányítanák a termelést, ahogyan azt éppen jónak látják.

Mindazonáltal manapság a (nyíltan még nem szocialista) kormányok mindhárom módszert egyidejűleg alkalmazzák: egyrészt a fogyasztók állítólagos érdekeire hivatkozva különféle árszabályozással megfosztják a vállalkozókat a potenciális profittól, másrészt támogatják a szakszervezetek azon törekvéseit, hogy a profit egy része a munkavállalókhoz kerüljön, harmadrészt megfosztják a vállalkozókat a profittól a különféle jövedelemadók, nyereségadók, és „extrapofit” adók formájában, amelyek így egy egyre növekvő állami elvonást jelentenek a nyereségből. Jól látható, hogy amennyiben ez a politika tovább folytatódik, akkor az hamarosan minden haszontól sikeresen megfosztja majd a vállalkozókat.

E módszereknek az együttes alkalmazása ui. már jelenleg is csak a káoszt növeli, ami a vállalkozók kifüstölésével végezetül a szocializmus teljes magvalósításához vezet. A kapitalizmus egyszerűen nem életképes profit nélkül. A profit és a veszteség léte az, ami a vállalkozókat arra kényszeríti, hogy a tőkéjükkel a fogyasztókat a lehető legjobban szolgálják. A profit és a veszteség az, ami lehetővé teszi, hogy azok az emberek irányítsák az üzletet, akik a leginkább képesek kielégíteni a közösség igényeit. Ha a profit megszűnik, pusztán a káosz marad vissza.  

A profit elleni érvek

Mindazok az érvek, amelyekkel a profitellenes politikát megpróbálják igazolni, a piacgazdaság működésének félreértéséből fakadnak.

Az iparmágnások túl hatalmasok, túl gazdagok, túl nagyok, amolyan felelőtlen zsarnokok, akik az erejüket pusztán saját gazdagságuk gyarapítására használják. Már az is az ördögtől való, ha egy vállalkozás nagy. Egyébként sincs semmilyen ésszerű ok arra, hogy egyeseknek milliói legyenek, miközben mások meg szegények. A kevesek gazdagsága okozza a tömegek szegénységét. Valahogy így szólnak a profitellenes vádak.

Mindazonáltal az ilyesfajta szenvedélyes vádak mindegyike téves. Az üzletemberek távolról sem felelőtlen zsarnokok. Valójában épp a profitéhség, illetve a veszteségek elkerülésének szorító kényszere által képesek a fogyasztók markukban tartani a vállalkozásokat, hogy azok ne a saját, hanem az emberek kívánságainak tegyenek eleget. Egy céget az tesz naggyá, hogy a legsikeresebben találja el és szolgálja ki a vásárlók igényeit, és ha egy nagyobb cég nem szolgálná jobban az embereket, mint a kisebb, akkor épp úgy kicsinységre lenne ítélve. Valójában nincs semmi rossz abban a törekvésben, ha egy üzletember a profitja növelésével akar gazdag lenni. Egy üzletembernek ui. üzletemberként csak egyetlen feladata van: küzdeni a lehető legnagyobb profitért. A hatalmas profit azt bizonyítja, hogy a fogyasztóknak kínált szolgáltatás jó. Ezzel szemben a veszteség csak a vállalkozó által elkövetett hibákra bizonyíték, vagyis arra, hogy a vállalkozó nem volt képes kielégítően elvégezni a rámért feladatokat. A sikeres vállalkozók gazdagsága továbbá nem oka senki szegénységének, hiszen a fogyasztókat épp a vállalkozók látják el, és nélkülük nem lennének. Az elmaradott országokban élők nyomorúságát sem valakik fényűzése okozza. Ez a nyomorúság sokkal inkább azzal a ténnyel van összefüggésben, hogy ezekben a szegény országokban nincsenek vállalkozók, akik gazdagok lennének. Az átlagembereknek azokban az országokban a legmagasabb az életszínvonala, ahol a legtöbb a gazdag vállalkozó. Mindenkinek elsőrendű érdeke, hogy a termelési tényezők felügyelete azok kezébe összpontosuljon, akik tudják, hogy miként kell azokat a leghatékonyabb módon hasznosítani. 

Dacára ennek, manapság minden kormánynak és politikai pártnak bevallott célja, hogy megakadályozza az új milliomosok születését. Ha az Egyesült Államok ötven évvel ezelőtt magáévá tette volna ezt a profitellenes politikát, akkor az új termékek ipari termelése mára elsatnyult volna. Az autók, hűtőszekrények, rádiókészülékek, és vagy száz más egyéb kevésbé látványos, ámde annál hasznosabb innováció nem válhatott volna a legtöbb amerikai háztartást alapvető részévé.

Az átlagos bérből élők mindazonáltal úgy vélik, hogy a termelés társadalmi apparátusának működtetése, a fejlesztés, és a növekvő kibocsátás valójában semmi mást nem igényel, mint egy olyan relatíve egyszerű rutinmunkát, mint ami számukra is adatott. Az ilyen emberek nem látják, hogy pusztán a kemény munka nem elég. Ui. szorgalom és szakértelem mit sem ér, ha nincsenek olyan vállalkozók, akik ezt a szorgalmat és szakértelmet az előrelátásukkal a legfontosabb célok félé fordítják, és ha nincs a tőkések által felhalmozott tőke, ami ezeknek a céloknak a megvalósulását elősegíti. Az amerikai munkás nagyot téved, amikor azt hiszi, hogy magas életszínvonalát saját kiválóságának köszönheti. Az amerikai munkás ui. nem szorgalmasabb, és nem is szakképzettebb, mint a nyugat-európai munkás. Az, hogy az amerikai munkás mégis többet keres, mint európai társai, annak köszönhető, hogy országa, az Egyesült Államok sokkal tovább ragaszkodott a „nyers individualizmushoz”, mint Európa. Az amerikai munkásnak ui. megadatott az a szerencse, hogy az Egyesült Államok csak negyven-ötven évvel később tért rá arra az antikapitalista politikára, amire előtte Németország. Az amerikai munkás bére valójában azért magasabb a világ többi részén élő munkásokéhoz képest, mert Amerikában a legnagyobb az egy munkavállalóra jutó tőke. Köszönhetően annak, hogy az amerikai vállalkozó nincs annyi sanyargató diktátummal korlátozva, mint más országok vállalkozói. Az Egyesült Államok relatíve nagyobb prosperitása valójában annak a ténynek az eredménye, hogy a New Deal csak 1933-ban jött, és nem 1900-ban vagy 1910-ben.

Így ha valaki tanulmányozni akarja Európa lemaradásának az okait, akkor szükségképpen meg kell vizsgálnia azt a sokféle törvényt és szabályozást, amelyek meggátolták, hogy Európában olyan intézmények jöhessenek létre, mint amilyen az amerikai háztartási és vegyescikk boltok, és amely szabályozás elnyomta a bevásárlóláncok, áruházak, és szupermarketek kialakulását. Fontos lenne továbbá vizsgálnia a német állam azon törekvését, hogy megvédje a kézműipart a kapitalista üzleti versenytől. Még relevatívabbnak ígérkezne az osztrák Gewerbepolitik vizsgálata, vagyis annak az állami politikának a vizsgálata, ami az osztrák gazdasági szerkezetnek az ipari forradalmat megelőző állapotát kívánta megőrizni.

Mindazonáltal a legnagyobb veszélyt a prosperitásra, a civilizációra, és a bérből élők anyagi jólétére a szakszervezeti vezetők tehetségtelensége jelenti, valamint a „szakszervezeti közgazdászok”, illetve nem utolsósorban a munkásoknak azon kevéssé értelmes rétege, amelyik nem képes tisztán felfogni a vállalkozóknak a termelésben betöltött szerepét. A belátásnak ugyanezen hiánya ölt testet Lenin írásaiban is. Lenin ti. úgy látta, hogy a mérnökök tervező munkáján, és a munkások kétkezi munkáján túl a termelés pusztán a „termelés és elosztás ellenőrzését” igényli, azaz egy olyan feladatot, amit úgymond még a "felfegyverzett munkások” is el tudnak látni. Mert a termelés "számbavételét, ellenőrzését a kapitalizmus rendkívül leegyszerűsítette minden írni-olvasni tudó ember által elvégezhető felügyeleti és feljegyzési műveletekre, a négy számtani alapművelet ismeretére". (Lenin: Állam és forradalom) Ez talán nem igényel kommentárt.

(Saját fordítás. A szöveg nem feltétlenül tükrözi a véleményemet.)

Giuseppe Tornatore (r.): Malena (2000)
Martin Scorsese (r.): Aviátor (The Aviator) (2004)
James Ivory (r.): A fehér grófnő (The White Countess) (2005)
Szomjas György (r.): A Nap utcai fiúk (2007)
Mark Herman (r.): A csíkos pizsamás fiú (The Boy in the Striped Pyjamas) (2008)

Egy Kornai kötet kapcsán Is nevű kommentelő nemrég aggódva érdeklődött nálam a kapitalizmus és a demokrácia jelen állapota felől. Kornai maga így látja.

Carlos Santana: Mirage

[Az osztrák iskola cikluselmélete]

Részlet Murray Rothbard 1969-es Economic Depressions: Their Cause and Cure című esszéjéből

A ricardói és az osztrák közgazdasági iskola hagyományaira építve dolgozta ki Mises az üzleti ciklusok alábbi elméletét:

Banki hitelexpanzió nélkül nem alakulnak ki gazdasági fellendülések és válságok, mert a szabad árak rendszere egyensúlyba hozza az áruk keresletét és a kínálatát. Ám a jegybanki források bővítésével a kormány növeli a kereskedelmi bankok pénztartalékait, ami hitelexpanzióra ösztönzi a bankokat. A hitelexpanzió pedig, növekvő folyószámla betétek formájában, növeli a pénzkínálatot. A folyószámla pénz növekedése viszont, miként azt már a ricardiánusok is helyesen megfigyelték, a javak árának emelkedéséhez vezet. Vagyis inflációhoz. Ám ezen túl, ahogyan azt Mises megmutatta, valami sokkal vészjóslóbb dolog is történik. A hitelexpanzió új pénzzel árasztja el az üzleti világot, ami mesterségesen a szabadpiaci szint alá szorítja a kamatrátát.

Egy szabad, megkötésektől mentes gazdaságban a kamatrátát egyedül a gazdaságot alkotó egyének időpreferenciája határozza meg. A kölcsön lényege ui. az, hogy az emberek a jelenbeli fogyasztásukat (a jelenlegi pénzt) elcserélik egy jövőbeni fogyasztásra (egy olyan követelésre, ami egy jövőbeli időpontban esedékes). Ám miután az emberek a jelenlegi pénzt mindenkor többre értékelik, mint ugyanazt a pénzt egy későbbi időpontban, így a jelenbeli fogyasztásról csak prémium fejében hajlanók lemondani. Ez a prémium a kamat, melynek értéke attól függően változik, hogy az emberek épp mennyire preferálják a jelenlegi fogyasztást a jövőbelihez képest. Azaz, az emberek időpreferenciájának alakulásától függ.

Az időpreferencia egyúttal azt is meghatározza, hogy az emberek fogyasztása hogyan viszonyul megtakarításaikhoz és befektetéseikhez. Ha ui. az emberek időpreferenciája csökken, azaz a jövőbeni fogyasztáshoz viszonyítva a jelenlegi fogyasztási igényük lecsökken, akkor kevesebbet fogyasztanak, minek következtében többet takarékoskodnak, illetve többet fektetnek be. Ezzel egyidejűleg, és ugyanezen okból a kamatráta is csökken. A gazdasági növekedés jelentős részben tehát az időpreferencia csökkenésének az eredménye, ami megnöveli a megtakarítások és beruházások arányát a fogyasztással szemben, és csökkenti a kamatrátát.

De vajon mi történik akkor, ha a kamatráta nem az alacsonyabb időpreferencia és a nagyobb megtakarítások miatt csökken, hanem a kormányzati beavatkozás okozta hitelexpanzió végett? Más szóval, mi történik, ha a kamatráta mesterséges okból, azaz a kormányzati intervenció miatt esik, és nem természetes okból, azaz a vásárlóközönség preferenciájának és értékítéletének változása miatt?

Baj történik. Mert látva a kamatráta csökkenését, az üzletemberek úgy reagálnak, ahogyan mindenkor reagálniuk kell, és ahogyan valóban reagálnak is az ilyen piaci jelzésre: többet fektetnek be tőkejavakba és termelési eszközökbe. Ui. azok a beruházások, különösen a hosszú és időigényes projektek, amelyek előzőleg nem tűntek jövedelmezőnek, a lecsökkent kamat ráfordítások miatt immáron profitábilisnak mutatkoznak. Vagyis az üzletemberek úgy reagálnak, mintha a megtakarítások valóban megnőttek volna: a tartós javakba, tőkejavakba, ipari nyersanyagokba és építményekbe történő beruházások aránya növekszik a fogyasztási javakba történő beruházáshoz képest.

Magyarán, a vállalkozások örömmel kölcsönöznek alacsony kamatra az olcsó pénzből, amit aztán tőkejavakba fektetnek, és ami végső soron a magasabb bérleti díjakra és a tőkejavakat előállító ágazatokban alkalmazott munkások magasabb béreinek kifizetésére fordítódik. Bár a vállalkozások növekvő kereslete felviszi ugyan a bérköltségeket, ám a vállalkozások úgy vélik, e magasabb költségeket is képesek fizetni, mert a pénzügyi intervenció által eltorzított kamatráta felülteti őket.

Ám a gondok nyomban megjelennek, amint a munkások és járadékosok - főként persze az előbbiek, hiszen a kiadások döntő része munkabér - kezdik elkölteni az új pénzből finanszírozott magasabb jövedelmüket. Mert az emberek időpreferenciája valójában nem lett alacsonyabb, és nem akarnak annyit megtakarítani, mint amennyi a beruházás. A munkások elkezdik fogyasztásra költeni az új jövedelmük nagyrészét, ami így visszaállítja a gazdaságban a fogyasztás és a megtakarítás régi arányát. A pénz újra a fogyasztási javak felé kezd áramlani, és nem képződik annyi megtakarítás, ami lehetővé tenné az újólag gyártott gépek, tőkejavak, nyersanyagok stb. megvételét. Mindez pedig hirtelen tör rá a termelési eszközök iparára, és depressziót okoz. Vagyis amint a fogyasztók visszaállítják az általuk kívánatosnak talált fogyasztás/beruházás arányt, rögvest megmutatkozik, hogy a vállalkozások túl sokat fektettek tőkejavakba, miközben fogyasztási javakba meg keveset. A termelést valójában félrevitte a kormányzati beavatkozás és a mesterségesen alacsony kamatráta, azaz a vállalkozók úgy viselkedtek, mintha nagyobb megtakarítások állnának rendelkezésre a ténylegesnél. Mihelyst az új banki számlapénz átszivárog az egész gazdaságba, és a fogyasztók visszaállítják a régi fogyasztási arányokat, világossá válik, hogy nem volt elegendő megtakarítás az összes termelőeszköz megvételéhez, az üzleti világ pedig tévesen fektette be a rendelkezésre álló véges megtakarításokat. A tőkejavakba történő beruházás túlzott volt, míg a fogyasztási javakra nem került elég.

Az inflációs fellendülés az árrendszer és a termelés szerkezetének eltorzításához vezet. A boom során a munkaerő és a nyersanyagok árai a termelési javakat gyártó ágazatokban túl magasra emelkedik ahhoz, hogy az nyereséges maradhasson az után is, hogy a fogyasztók visszaállították az eredeti fogyasztás/beruházás preferenciájukat. A "depresszió" ennek megfelelően egy szükséges és egészséges állapot, melynek során a piac lenyesegeti és felszámolja a fellendülési időszak azon beruházásait, amelyek valójában nem voltak kellően megalapozottak és nem gazdaságosak, illetve visszaállítja a fogyasztásnak és a beruházásnak azt az arányát, amit a fogyasztók ténylegesen igényelnek. Így a depresszió egy fájdalmas, de szükséges folyamat, ami által a szabad piac kigyomlálja a gazdasági boom túlzásait és tévedéseit, valamint visszaállítja a piacgazdaság azon funkcióját, hogy hatékonyan szolgálja a fogyasztók tömegeit. Mivel a termelési tényezők ára a boom során túl magasra kúszott, engedni kell, hogy munkaerő és a termelőeszközök ára a tőkejavakat előállító ágazatokban addig csökkenjen, amíg vissza nem áll a normál piaci állapot.

Minthogy az új pénzt, a magasabb bérek formájában, a munkások viszonylag gyorsan megkapják, így felmerül a kérdés, hogy miként is húzódhat el a boom évekig anélkül, hogy lelepleződnének azok a téves beruházások, amiket a piaci jelzések manipulálása okozott. Miért is nem kezdődik el hamarabb a depresszió általi regenerálódási folyamat? A válasz az, hogy a boom valóban nagyon rövid éltű lenne, ha a banki hitelexpanzió, és a kamatráta azt követő természetes szintje alá csökkenése, egyszeri alkalom lenne. Ám a lényeg éppen az, hogy a hitelexpanzió nem egy egyszeri alkalom, hanem folyamatos, minek következtében nincs lehetőség, hogy a fogyasztók helyreállíthassák az általuk preferált fogyasztás/megtakarítás arányt. A folyamatos hitelexpanzió nem engedi, hogy a költségek növekedése utolérje az árak inflációs növekedését a tőkejavakat gyártó ágazatokban. Olyan ez, mint a folyamatos doppingolás. A hitelexpanzió újabb és újabb dózisa úgy stimulálja a gazdaságot, hogy az mindig egy karhosszal az elkerülhetetlen összeomlás előtt haladjon. Csak amikor a hitelexpanzió végleg abba marad, vagy mert a bankok kezdenek meginogni, vagy mert az emberek kezdenek megijedni a folyamatos inflációtól, jön a feketeleves. A pincér benyújtja a számlát, és az elkerülhetetlen kiigazítási folyamatban sorra csődbe mennek a boom időszak megalapozatlan, túlzott beruházásai, miközben nagyobb súly helyeződik a fogyasztási javak előállítására.

Az üzleti ciklusok misesi elmélete így képes megmagyarázni minden talányt: a ciklusok ismétlődő és visszatérő természetét, a vállalkozások tömeges csődjét, valamint azt a tényt, hogy a boomok és válságok elsősorban a termelési eszközöket gyártó ágazatokat érintik intenzíven.   

Mises tehát rámutat, hogy a válságok felelőse a kormányzati és jegybanki intervenció által ösztönzött banki hitelexpanzió. De vajon mit javasol, mit kellene a kormánynak tennie, ha a depresszió egyszer beköszönt. Mi a kormány szerepe a válságból való kilábalás során? Mindenek előtt, amint lehet, a kormánynak fel kell hagynia az inflációs politikával. Igaz, ezáltal hirtelen megszakad az inflációs boom, és elkerülhetetlenül kezdetét veszi a depresszió vagy a recesszió. Ámde mennél tovább vár a kormány, csak annál fájdalmasabb lesz a szükséges kiigazítási folyamat. Mennél előbb elkezdődik tehát a recessziós kiigazítás, annál jobb. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy a kormánynak nem szabad megtámogatnia a kialakult egészségtelen gazdasági helyzetet, nem szabad kimentenie vagy pénzt kölcsönöznie a bajba jutott üzleti vállalkozásoknak. Ezzel pusztán elhúzódó agóniába, krónikus pangásba fordítaná át az egyébként hirtelen jelentkező, de gyors lefolyású depressziót. A kormánynak nem szabad próbálkoznia ár- és bértámogatással sem a termelő eszközöket gyártó ágazatokban, mert ezzel szintén csak prolongálná a bajt, és a végtelenségig késleltetné, hogy a depressziós kiigazítási folyamat végre megtörténjék. Bármi ilyen kísérlet csak elnyúló depressziót és tömeges munkanélküliséget okoz. Mindemellett a kormánynak nem szabad újra inflációs politikát alkalmaznia, hogy a gazdaságot kijuttassa a válságból. Mert még ha sikerrel járna is a kormány re-inflációs politikája, ezzel csak egy későbbi, még nagyobb bajnak vetné el a magvait. A kormánynak éppen így nem szabad bátorítania a fogyasztást sem, illetve növelnie saját költekezését, hiszen ezzel pusztán még tovább emelné a gazdaságban a fogyasztás/beruházás arányt. A kormánynak valójában csökkenteni kell a kiadásait, hogy ezzel javítson az arányon. A gazdaságnak ui. nem több fogyasztási kiadásra van szüksége, hanem több megtakarításra, hogy ezáltal is igazolja a boom túlzott beruházásainak legalább egy részét.

A depresszió misesi elemzésének fényében a kormánynak tehát mindössze egyetlen dolga van: nem csinálni a világon semmit. Az egészséges gazdasági működéshez, valamint a depresszióból való minél előbbi kilábaláshoz a kormánynak valójában egy szigorúan önmegtartóztató, "laissez-faire" politikát kell folytatnia. Mert mindaz, amit a kormány tehet, csak hátráltatja és gátolja a piac önkorrekciós működését. Azaz, mennél kevesebbet próbál a kormány tenni, annál gyorsabban működik a piaci önkorrekció, és annál hamarabb jön el a tartós gazdasági felépülés.   

(Eredeti kurziválás. Saját fordítás, a szöveg nem feltétlenül tükrözi a véleményemet.)

"Ez a felvétel szokatlan kísérletnek engedett teret: Bach-zene szólal meg szaxofonon. (...) A CD-t hallgatva különös érzés kerít hatalmába, meglehet, némi beleérzés jóvoltából: mintha Bach zenéje is egyfajta jazzé alakulna át. Nem New Orleansra, vagy a swingre, netán a bebopra gondolok, hanem a jazz modern, alternatív nyelvezetére. A Vázsonyi felvétel innen hallgatva Bach-féle hangokból építkező alternatív jazz, amonnan viszont jazzes asszociációkkal átfestett Bach-interpretáció. Döntse el a hallgató, hogy a híd melyik oldaláról közelít felé. Egy biztos: a túlsó partra nem jutunk át. Az élmény valahol középen lebeg."

Batta András

Carlos Santana: Everything's Coming Our Way

"Hirtelen megértettem, hogy nem csak magamért játszom, hanem életem minden útitársáért: a föld alatt élő emberekért, a Javelot utcai pince lakóiért, az emigránsokért, akikkel egy hajón érkeztem, s akik velem kapaszkodtak felfelé a Valle de Aran kanyargó útjain, de éppúgy a Szuikha és a Tabriké nyomornegyed lakóiért is, akik ott várakoznak a folyótorkolatnál, s a láthatárt bámulják szüntelenül, mintha várnának valamit, ami megváltoztatja a sorsukat." 
 Jean-Marie Gustave Le Clézio regényében, az Aranyhalacskában, egy marokkói arab kamaszlány útját követhetjük nyomon Mellahból Párizsba, majd Nizzába, onnan Bostonba és Chicagóba, majd végül vissza Afrikába, a Hilálok földjére. Az igézően szép fiatal lány útja egy öreg zsidó nevelőasszony házából indul, majd egy bordélyon át vezet a külvárosi nyomortelepre, egy párizsi pincelakásba, leszbikus doktornő előkelő házába, nizzai cigánytáborba, dzsesszfesztiválra, egy öregasszony sima és kemény kézfejéhez. Számos helyszínen játszódik a regény, és általa bepillanthatunk a nagyvárosok román, haiti, szaúdi, szenegáli stb. menekültjeinek nomád világába, a számkivetettek szubkultúrájába, a menekülttáborok világába, avagy a >>föld rabjainak<< (F.F.) sorsába.

Dorian Electra: I'm in Love with Friedrich Hayek