A profit funkciója

(Henry Hazlitt 1946-os népszerű írásának, az Economics in One Lesson kötetnek 21. fejezete)

Az a felháborodás, ami az emberek részéről a "profit" szó említésekor tapasztalható, jól jelzi, hogy valójában mennyire kevéssé értjük a profitnak a gazdaságunkban betöltött alapvető szerepét. A jobb megértés végett ezért újra számot vetünk a XV. fejezetben az árrendszerrel kapcsolatban mondottakkal, csak épp egy másfajta szemszögből.

A teljes gazdaságon belül a profitok súlya valójában nem túl nagy. Az 1929 és 1943 közötti tizenöt évben pl. a legálisan működő cégek profitjának a teljes nemzeti jövedelmen belüli aránya évente átlagban öt százalék alatt maradt. Mégis a profit az a jövedelemforma, amit a legnagyobb ellenségesség övez. Figyelemre méltó, hogy miközben létezik a "nyerészkedő" kifejezés, megbélyegzendő mindazokat, akik állítólag túlzott nyereségre tesznek szert, addig a kimagasló béreket keresőkre, vagy épp a veszteségeket elszenvedőkre nincs ilyesfajta pejoratív kifejezés. Pedig egy fodrászat tulajdonosának profitja meglehet nem csak a filmcsillagok és az acélvállalatok fizetett igazgatóinak a fizetéséhez mérten kisebb, de még a szakképzett munkások átlagbéréhez mérten is.

A tisztánlátást mindenféle ténybeli tévedés akadályozza. Például az olyan cégek profitját, mint a General Motors, amely a világ legnagyobb iparvállalata, az emberek inkább tipikusnak vélik, mintsem kivételesnek. Csak kevesen vannak tisztában a csődbe ment üzleti vállalkozások arányával. Az emberek nem tudják (a TNEC tanulmányát idézve), hogy "az elmúlt ötven év tapasztalatai alapján a ma megnyíló tíz élelmiszerboltból átlagosan hét fogja csak megérni a második évet, illetve a tízből várhatóan csak négy fogja megérni a negyediket". Az emberek nem tudják, hogy a jövedelemadó statisztikák szerint 1930 és 1938 között minden évben több vállalat volt veszteséges, mint ahány nyereséges.

Mennyi átlagban a profitok összértéke? Ezidáig nem született még olyan megbízható becslés, amely minden vállalkozási formát, legálist épp úgy, mint illegálist, egyaránt számításba vett volna, és amely kellően hosszú időszakot ölelt volna föl ahhoz, hogy a gazdaságilag kedvező és kevésbe kedvező periódusokat is magába foglalja. Mindazonáltal néhány jeles közgazdász úgy véli, hogy egy hosszabb időszakot átfogó periódus esetében, ha az összes profitot diszkontáljuk az adott időszak kockázatmenetes kamatlábaival, majd abból kivonjuk az időszak összes veszteségének az értékét, valamint egyfajta "ésszerű" nagyságú bértömeget, mint a saját vállalkozásukat működtető emberek méltányos jövedelmét, akkor nettó profit nem is igazán marad vissza, vagy még inkább nettó veszteséget kapunk eredményül. Ami persze nem azért van, mintha a vállalkozók emberbarát humanisták lennének, hiszen alapvetően a saját érdekükben vágtak bele az üzletbe, hanem mert az optimizmusuk és a magabiztosságuk olyan kockázatos vállalkozásokra sarkallta őket, melyek aztán nem jártak végül sikerrel.

Mindenesetre világos, hogy bárki, aki valamilyen vállalkozásba kezd, az nem egyszerűen csak a hozamok elmaradásának kockázatát vállalja, hanem azt is, hogy a teljes befektetett tőkéjét elveszti. A múltban épp a nagy vállalati és ágazati profitok biztosították, hogy az emberek ennek dacára is vállalkozzanak. Ám ha a profitok nagysága limitálva van, pl. egy tíz százalék vagy akörüli értékben, miközben továbbra is fennáll annak kockázata, hogy valaki a teljes tőkéjét elveszítse, úgy ez vajon mekkora ösztönzést jelent a vállalkozásra, és ezáltal a termelésre és a foglalkoztatásra? A fokozott háborús nyereségadó kellőképpen megmutatta, hogy az ilyen korlátozás már rövidtávon is milyen mértékben képes aláásni a termelés hatékonyságát.

Mindazonáltal manapság a kormányzati politika csaknem mindenhol hajlamos azt feltételezni, hogy hozzon egyébként bármilyen ellenösztönző intézkedéseket, a termelés töretlenül folyik majd ugyanúgy tovább. Napjainkban a legnagyobb fenyegetést e tekintetben a kormányzati árrögzítés jelenti. Az árrögzítés nem csak azáltal jelent veszélyt, hogy kellő ösztönző hiányában egymás után számolja fel az egyes áruk kínálatát, hanem hosszú távon meggátolja a termelésnek a valós fogyasztói kereslethez igazodó egyensúlyát. Ha a gazdaság szabadon működhetne, akkor a kereslet hatására egyes ágazatok profitja valóban "túlzott" és "elfogadhatatlanul magas" lenne, legalábbis a kormányzati tisztségviselők szemében. Ámde éppen ez ösztönözné a szóban forgó ágazatban tevékenykedő cégeket, hogy a hasznot további munkaerő és gépek alkalmazásába fektetve a végsőkig növeljék kínálatukat, valamint ez vonzaná a gazdaság más részeiből a vállalkozókat és a befektetőket e területekre, mígnem aztán a termelés végül elérné a kereslet kielégítéséhez szükséges megfelelő volument, és a profitok lesüllyednének az átlagos szintjükre.
 
Egy szabad gazdaságban, ahol a bérek, költségek és árak szabadon alakulnak a versengő piacon, a profitkilátások határozzák meg, hogy mely termékből mennyit gyártanak, illetve azt, hogy mely terméket nem gyártanak egyáltalán. Amennyiben egy termék nem hoz profitot, úgy az jelzés arra, hogy a termék előállítására fordított tőke és munka téves felhasználásra került: a termeléshez felhasznált források ui. értékesebbek, mint maga az előállított termék.

A profit egyik funkciója valójában éppen az, hogy a termelési tényezők felhasználását úgy irányítja, és osztja szét a több ezer különféle áru termeléséhez, hogy az megfeleljen az áruk keresletének. Nincs az a bürokrata, legyen az egyébként bármilyen zseniális, aki ezt a problémát képes lenne maga megoldani. A szabadon alakuló árak és profitok rendszere biztosítja a lehető legnagyobb kibocsátást, és a hiány leggyorsabb enyhítését. Az önkényesen meghatározott árak és profitráták csak prolongálják a hiányt, valamint csökkentik a termelést és a foglalkoztatást.

A profit további funkciója, hogy szűnni nem akaró állandó nyomást gyakorol a versenyben résztvevőkre, hogy azok tovább javítsanak vállalkozásuk hatékonyságán és gazdaságosságán, függetlenül az e téren már addig elért eredményektől. A hatékonyság növelése elkerülhetetlen: prosperitás idején azért, hogy a vállalkozók növelni tudják hasznukat, normál időkben azért, hogy tartani tudják a versenyben való pozíciójukat, válságos időkben azért, hogy egyáltalán fennmaradjanak. Mert a profitok nem csak gyorsan apadnak, de hamar veszteségbe is fordulnak. Már pusztán a csőd elkerülése is jelentős erőfeszítést igényel a vállalkozásoktól, nagyobbat, mint a piaci pozíció javítása. 

A költségek és árak relációjából származó profitok így nem csak arra nézvést jelentenek útmutatást, hogy egy gazdaságban milyen javakat termeljenek, hanem arra nézvést is, hogy melyek a leghatékonyabb módok e javak előállítására. Márpedig olyan kérdések ezek, amire a szocialista rendszernek is választ kell adnia. Nem kevésbé minden egyéb elképzelhető gazdasági rendszernek. És a profitok és veszteségek által adott szabadpiaci válasz, összehasonlítva más gazdaságszervezési módszerekkel, biztosítja a javak és szolgáltatások lehető legnagyobb bőségét.

(saját fordítás)

Michael Mann (r.): Szemtől szemben (Heat) (1995)
(A filmben van egy rablási jelenet, ami alatt végig Ligeti Gordonkaversenye szól.)
Michael Mann (r.): Ali (2001)
Florent Emilio Siri (r.): Túszdráma (Hostage) (2005)
Uli Edel (r.): A Baader Meinhof csoport (Der Baader Meinhof Komplex) (2008)

Carlos Santana: Európa (Amigos album 1976)

Alberto Alesia és Francesco Giavazzi, a két olasz származású, de évtizedek óta az USA-ban élő neves közgazdász professzor közös könyvükben ébresztőt fúj az öreg kontinensnek. Reform vagy hanyatlás, szól sokatmondóan az alcím. A szerzők úgy vélik, hogy bár Európa gazdag kontinens, de lemaradóban: mi, európaiak még jól élünk, ám nem kizárt, hogy húsz év múlva a koreai turisták majd többet engedhetnek meg maguknak Párizsban, mint maguk a párizsiak. És ennek megfelelően alakul majd a kontinens politikai-hatalmi súlya is. Feltéve, hogy Európa nem változtat. Alesia és Giavazzi alapvetően az Egyesült Államokkal szembeállítva vizsgálja az európai gazdaságokat, nem titkolva, hogy a liberális piacpárti Amerikát tekintik Európa számára követendő mintának. A kötet külön fejezetekben veszi sorra a munkaerőpiac, az oktatás, a kutatás-fejlesztés, a verseny és innováció, a bevándorlás, az igazságszolgáltatás stb. területeit. És a konklúzió egyértelmű: Európa számára nem a kevesebb munka, még csak nem is az állami protekcionizmus, nem a bennfentes érdekcsoportok privilegizálása, nem a túlszabályozás, vagy a központi költségvetés egyre növekvő forrásai, a még-több-és-több állami pénz, az egyre kiterjedtebb érdekvédelem jelentik a felemelkedés útját, hanem a tiszta verseny, a teljesítményre ható kínálati ösztönzők, a rugalmasság, és a kevés számú világos, jól betartott keretszabályok. Ennek megfelelően a szerzők olyan kiterjedt reformlépéseket szorgalmaznak az európai országok számára, melyek a jóléti kontinentális állam modellt egy piacbarát angolszász modell felé vinnék. A szerzők persze tudják, hogy ezek a javaslatok ellenszenvesen hangoznak az európaiak számára. Nekünk európaiaknak ui. minden felmerülő problémára reflexszerűen a >>még-több-állami-pénz-kell, még-több-védelem-és-állami-beavatkozás<< megoldás jut az eszünkbe, és még véletlenül sem az, hogy esetleg épp a túlzott érdekvédelem, szabályozás, és állami költekezés jelentik a problémák forrását. Mind e mögött pedig egy jellemző európai mentalitás húzódik: a piactól való idegenkedés, a kockázatvállalás kerülése, a felelősség elhárítás ösztöne, illetve az, hogy mi, európaiak az égadta világon mindent igazságtalannak gondolunk, leszámítva talán azt, hogy egy 30 éves, az aktív életét éppen csak megkezdő, irodai munkát végző, gyermek nélküli munkavállalónak is már 5 hét fizetett szabadság jár egy évben, minek következtében az Egyesült Államokban a 15-64 éves korosztályba tartozó munkavállalók 30%-al több órát dolgoznak egy évben, mint az európai munkavállalók. A szerzők meglehetősen kritikus hangot ütnek meg az Európai Unió működését illetően is. Alesia és Giavazzi nem átallja a sztalinista ötéves tervekhez hasonlítani a lisszaboni ágendát, illetve a különféle "EU-projektek" célkitűzéseit, melyekben a francia etatizmus, és dirigista állam modell egész Európára történő kiterjesztését látják leginkább. Ugyanakkor üdvözlik az uniót, mint egységes piacot, ami lehetőséget teremt a kiterjedtebb verseny, és a nagyobb skálahozadékból származó előnyök kihasználására. A két szerző a kötet utolsó oldalain 6 pontba szedve ad iránymutatást az általuk szükségesnek vélt változtatásokhoz. Akit érdekel, olvassa el.

[A piac szerepe és természete]
Részlet Ludwig von Mises A gazdasági válságok okai című 1931-es esszéjéből

A "termelés anarchiájának" marxista mítosza

A marxista kritika rendre bírálja a kapitalista társadalmat a termelés anarchizmusa, avagy tervezetlensége végett. Mondják, minden tőkés vállalkozó merőben vakon termel, nyers profitvágytól vezérelve, nem törődve azzal, hogy működése valamilyen társadalmi szükségletet elégítsen ki. A marxisták számára így az sem különösképpen meglepő, ha gazdasági válságok formájában időről időre súlyos zavarok mutatkoznak a termelésben. Állításuk szerint ugyanakkor teljességgel hiábavaló ezekkel a válságokkal szemben magán a kapitalista rendszeren belül harcolni, mert azokra egyedül a szocializmus jelenthet csak ellenszert, azaz a profitérdekelt termelésnek egy olyan tervgazdasággal történő helyettesítése, ami a szükségletek kielégítését célozza.

Ám az igazat megvallva, e marxista szemrehányás, mely szerint tehát a piacgazdaság "anarchisztikus" lenne, valójában nem mond többet annál, mint hogy a piacgazdaság éppenséggel nem szocializmus. Vagyis a piacgazdaságban a termelés ügyvitele nincs alávetve egy központi hivatalnak, melynek legfőbb dolga lenne irányítani a termelési tényezők felhasználását, hanem e feladat a vállalkozókra és a termelőeszközök tulajdonosaira marad. Így aztán a kapitalista gazdaságot "anarchisztikusnak" bélyegezni épp csak annyit tesz, hogy a kapitalista termelés nem az állami intézmények függvénye.

Az "anarchia" kifejezés mindazonáltal egy másfajta jelentést is hordoz. Az "anarchia" szót ui. általában arra a társadalmi állapotra használjuk, amikor a kormányzat - megfelelő rendfenntartó apparátus hiányában - nem képes biztosítani a köznyugalmat és a törvények tiszteletét, így a folyamatos konfliktusok végül káoszhoz vezetnek. Következésképp az "anarchia" szó összekapcsolódik valamilyen fenntarthatatlan és elfogadhatatlan állapot jelenségével, minek okán a marxista teoretikusok nagy előszeretettel használják. A marxi elméletnek ui. szüksége van az ilyesfajta fogalmakra, hogy emocionális alapon rokonszenvet vagy ellenszenvet gerjesszen, ami aztán meggátolja a racionális kritikai elemzést. A "termelés anarchiája" szlogen e tekintetben tökéletesen betöltötte ezt a fajta szerepét, egész generációkat zavarva össze, illetve befolyásolva a jelenleg is működő pártok gazdasági és politikai gondolkodását, beleértve ebbe azon pártokat is, melyek egyébként hangosan hirdetik a maguk anti-marxizmusát.

A fogyasztók szerepe, és a piac törvénye

Még ha igaz is az, hogy a kapitalista gazdaság "anarchikus", azaz nélkülöz bármiféle központi irányítást, illetve az, hogy az egyes tőkések és vállalkozók a profit reményében egymástól függetlenül végzik a termelést, akkor is teljességgel téves az a feltételezés, hogy a tőkések és vállalkozók ne rendelkeznének útmutatással a termelés megszervezésére a fogyasztói igények kielégítéséhez. Ellenkezőleg, a kapitalista gazdaság legbelsőbb természetéhez tartozik, hogy a termelési tényezők felhasználása végeredményben a fogyasztói igények kielégítésére fordítódik.

A vállalkozók és a tőkések ui. nem menekülhetnek a piac erői elől, azaz a tőkejavakat és a munkaerőt oly módon kell elosztaniuk, hogy ezzel - az adott gazdasági fejlettség és technológiai színvonal mellett - a lehető legnagyobb megelégedésére legyenek a fogyasztóknak. Ebből következően teljesen félrevezető az a szembeállítás, hogy míg a kapitalista termelés pusztán a profitért folyik, addig a szocialista termelés a használati értékért. A kapitalista gazdaságban a fogyasztók kereslete határozza meg a társadalmi termelés irányát és szerkezetét, méghozzá éppen azért, mert a tőkéseknek és vállalkozóknak muszáj tekintettel lenniük a vállalkozásuk nyereségességére.

A termelési tényezők magántulajdonlásán alapuló gazdaság a piac által nyeri el értelmét. A piac úgy működik, hogy az árak változásán keresztül a kereslet és a kínálat újra és újra összhangba kerül. Ha egy áru iránti kereslet növekszik, akkor annak az árunak megnő az ára, ami a kínálat növekedéséhez vezet. A vállalkozók ui. olyan termékeket próbálnak előállítani, ami a lehető legnagyobb nyereséget ígéri számukra, illetve bármely termék gyártását addig fokozzák, amíg az nyereséget hoz. Ámde az a tény, hogy a vállalkozók csak olyan árukat termelnek, melyek eladása nyereséget ígér, egyúttal azt jelenti, hogy nem használnak el tőkejavakat és munkaerőt olyan áruk termelésére, amire a fogyasztóknak nincs sürgető igényük.

Végső soron a fogyasztók azok, akik eldöntik, hogy mit kell termelni és hogyan. A piac törvénye rákényszeríti a vállalkozókat és a kapitalistákat, hogy engedelmeskedjenek a fogyasztók utasításainak, és teljesítsék kívánságaikat, méghozzá a legkevesebb idő, munka és tőkeráfordítással. A piaci verseny ui. gondoskodik róla, hogy azok a tőkések és vállalkozók, melyek nem felelnek meg e feladatra elveszítsék a termelési folyamat fölötti irányításukat. Mert amennyiben nem képesek állni a versenyt, azaz a fogyasztói igények mennél jobb és olcsóbb kielégítését, úgy veszteséget szenvednek el, ami csökkenti a társadalom termelési folyamatában betöltött jelentőségüket. Ha tehát nem változtatnak rövid időn belül tőkebefektetéseik és vállalkozásaik irányításán, úgy veszteségeik révén teljesen megszűnnek, és elveszítik vállalkozói létüket, illetve a továbbiakban meg kell elégedniük egy szerényebb és kisebb jövedelmet biztosító alkalmazotti szereppel. 

A termelés célja a fogyasztás

A piac törvénye a munkaerőre is vonatkozik. Miként a többi termelési tényező esetén, a munkaerő értékét is az határozza meg, hogy mennyire alkalmas az emberek igényét kielégíteni. Ennek okán a munkaerő ára, a munkabér, éppen olyan piaci jelenség, mint bármely más piaci jelenség, melyet a kereslet és a kínálat határoz meg. A munkaerő annyit ér, mint amennyit annak terméke a vásárlók szemében. A bérek alakulása a munkaerőt azokba a termelési ágazatokba tereli, ahol arra a legnagyobb igény van, így a piac a különféle minőségű és mennyiségű munkaerőt olyan formán osztja el, hogy ezáltal a leghatékonyabban szolgálja a vevői igényeket.

A feudális társadalomban az ember háborúk és hódítások, valamint az uralkodó adományai által gazdagodott meg, illetve szegényedett el, amennyiben csatát vesztett vagy épp kegyvesztett lett az uralkodónál. A kapitalista társadalomban az ember azáltal gazdagodik meg, hogy a fogyasztók tömegeit szolgálja, közvetlenül fogyasztási javak, vagy közvetve, nyersanyagok és félkész termékek gyártásával. Más szóval, a kapitalizmusban valaki azáltal lehet gazdag, hogy más embereket szolgál. A kapitalista piacgazdaság egy olyan demokrácia, ahol minden egyes penny egy-egy voksot jelent. A sikeres üzletember gazdagsága a fogyasztók népszavazásának az eredménye. Ugyanakkor a már megszerzett gazdagságot csak azok őrizhetik meg, akik folyamatosan fenntartják a vevői elégedettséget.  

A kapitalista társadalmi rend a szó legszorosabb értelmében egy gazdasági demokrácia, ahol minden döntés végső soron a népnek, mint fogyasztónak az akaratán múlik. Mindannyiszor amikor véleménykülönbség alakul ki az üzletemberek és a fogyasztók között, a piac nyomása garantálja, hogy végül a fogyasztók kerüljenek ki győztesen. És ez a demokrácia bizonyosan másmilyen, mint az a fajta gazdasági pszeudo-demokrácia, amit a szakszervezetek képzelnek el. Egy olyan társadalmi rendszerben, mint amilyet a szakszervezetek javasolnak, az emberek nem mint fogyasztók, hanem mint termelők irányítanák a termelést. Más szóval, a termelés irányára nem mint a termékek vásárlói gyakorolnának befolyást, hanem mint a munkaerő eladói, azaz mint az egyik termelési tényezőnek a birtokosai. Ha egy ilyen rendszer megvalósulna, az teljesen elzüllesztené a termelést, ami viszont elpusztítaná civilizációnkat. A szakszervezetek céljának abszurditása teljesen nyilvánvalóvá válik, ha belátjuk, hogy a termelés nem önmagában vett cél. A termelés célja a fogyasztás.

A "termelési politika" veszedelmessége

A piac nyomására a tőkéseknek és vállalkozásoknak úgy kell megszervezniük a termelést, hogy ezáltal a fogyasztók vágyait teljesítsék. A termelés és a munka társadalmi elosztása mindenkor a fogyasztók legsürgetőbb vágyainak kielégítéséhez igazodik. És pontosan ez az, ami garantálja, hogy a fogyasztó legyen az egyedül irányadó a business számára. Dacára ennek, mégis azzal szokás a kapitalista rendszert leginkább vádolni, hogy az a haszon és a számítás logikáját az érzelmek fölé helyezi, és szenvtelenül, személytelenül, pusztán a pénzügyi profit érdekében működteti a gazdaságot.

Ám a vállalkozók valójában azért a lehető legnagyobb profit érdekében rendezik be a gazdaságot, mert a piac arra készteti őket, hogy a fogyasztók legolcsóbb és legjobb szolgálata érdekében vezessék üzletüket. Ha a vállalkozók nem vehetnék számításba a haszon lehetőségét, hanem ehelyett a munkások kívánságát tartanák szem előtt, és a termelést a munkások legnagyobb kényelme érdekében szerveznék meg, akkor ezzel a fogyasztók érdeke sérülne. Ellenben amikor egy vállalkozó a legnagyobb profit céljából vezeti a maga vállalkozását, akkor valójában a közösséget szolgálja. Mindazok pedig akik megakadályozzák ebben azáltal, hogy az üzleti haszon elé helyeznek más szempontokat, valójában a közösség érdeke ellen cselekszenek, és veszélyeztetik a fogyasztói igények kielégítését.

A munkások és a fogyasztók, természetesen, azonosak, és ha különbséget is teszünk köztük, úgy az csak egy gazdasági alapvetés keretén belüli elméleti elkülönítés. Ám ebből nem szabad arra a hibás gondolatra jutni, hogy az emberek két különböző csoportjával lenne dolgunk. Az, hogy a tőkések és a vállalkozók is fogyasztanak a volument illetően nem túl érdekes. Egy piacgazdaságban ui. a fogyasztást a széles tömegek fogyasztása jelenti.

Közvetve vagy közvetlenül, a kapitalista termelés elsődlegesen a tömegek fogyasztását szolgálja. Ezért az egyetlen mód a fogyasztók helyzetének javítására az, ha a vállalkozók egyre produktívabbakká válnak, vagy ahogyan azt az emberek manapság mondják, egyre gazdaságosabban termelnek. Így ha valaki csökkenteni kívánja a tömegek jólétét, úgy az mindenképp sürgessen különféle "termelési politikákat". Kivált olyan kormányzati intézkedéseket, melyek a termelők érdekeit a fogyasztók érdekei elé kívánja helyezni.

A termelés piaci törvényeivel szembeszegülni minden esetben csak a fogyasztás terhére lehet. Ezt az igazságot kell mindenkor szem előtt tartani, ha egyesek olyan kormányzati intervenciókat javasolnak, melyek mentesítenék a termelőket a piacnak való engedelmesség alól.

A piaci folyamatokban rejlik ti. a kapitalista gazdaság értelme. A piaci folyamatok teszik, hogy a tőkések és vállalkozók a fogyasztók szükségleteinek kielégítésén munkálkodnak. Ha beleavatkozunk a piac összetett folyamatainak működésébe, úgy az csak zavart visz a rendszerbe, ami meggátolja a kereslet és kínálat egymáshoz való alkalmazkodását, és tévútra viszi a termelést, megakadályozva ezáltal, hogy a gazdasági tevékenység elérje a célját. Azaz, a szükségletek kielégítését.

Ezek a zavarok jelentik a gazdasági krízist.

(saját fordítás)

Rob Marshall (r.): Chicago (2002)
Noah Baumbach (r.): A tintahal és a bálna (The Squid and the Whale) (2005)
Neil Burger (r.): A mágus (The Illusionist) (2006)
Danny Boyle (r.): Napfény (Sunshine) (2007)

Pink Floyd: Hey You

Szemben a mennyiségi pénzelmélet hagyományos szemléletével, a pénz nem semleges. Az új pénz nem szökőárként önti el a gazdaságot, hogy az összes jószág árát egyidejűleg és arányosan növelje, hanem egy meghatározott helyen lép be a gazdaságba, és meghatározott terjedési iránya van. Vagyis csak fokozatosan növeli az általános árszínvonalat. E folyamat nyertesei azok a gazdasági szereplők, akikhez a legkorábban ér el az új pénz, mert ezek a szereplők még döntően a régi árszínvonalon vásárolhatnak vele. Ez egyúttal azt jelenti, hogy terjedés közben az új pénz eltorzítja a relatív árakat, és ennek következtében a termelés szerkezetét. Más szóval, az új pénz birtokosai képesek erőforrásokat elvonni a gazdaság többi szereplőitől saját céljaikra. A folyamat vesztesei természetesen azok, akikhez legutoljára ér el az új pénz, miközben az árszínvonal fokozatosan növekszik. Miután gazdagságot nem lehet nyomtatni, így a nyertesek pusztán a vesztesek kárára nyernek. Azaz, az új pénz szétterjedése - túl a termelés szerkezetének torzításán, illetve azzal összefüggésben - egy meglehetősen igazságtalan jövedelem-redisztribúcióval jár, amennyiben egyes szereplőket kiszorít a termelésből, valamint kényszer-megtakarításokra kárhoztat. És Richard Cantillon mindezt javarészt már jól tudta (az a Cantillon, akit egyesek, Adam Smith ellenében, a közgazdaságtan tkp.-i atyjának tekintenek). Miként azzal is tisztában volt, hogy a pénzkínálat manipulálása előbb-utóbb hazavágja a gazdaságot.

Hans Rosling az elmúlt 200 évről (via mises.org)

Scott Sumner szerint a jegybankoknak nem az árszínvonalat, hanem a nominális GDP-t kellene stabilizálniuk, avagy Malthus is jóllakik, és Say is megmarad (vagy micsoda).

A minap ajánlottam egy Kornai könyvet, melyben a szerző nyolc tanulmánya olvasható. A kötet egyik - talán legfontosabb - írása a Mit jelent a "rendszerváltás"? címet viseli (eredetileg a Közgazdasági Szemle 2007/4. számban jelent meg). Kornai professzor szerint idehaza a '90-es évek elején megtörtént a rendszerváltás: a szocialista rendszert felváltotta a kapitalista rendszer. Mikor beszélhetünk kapitalista rendszerről? Kornai három szükséges és elégséges feltételt határoz meg: I. a tulajdonviszonyokat illetően a magántulajdon szerepe dominál, és az állami tulajdonnak csak alárendelt, kiegészítő szerepe van, II. a termelés koordinációját a piac dominálja, és a központilag vezérelt bürokratikus koordinációnak csak alárendelt, kiegészítő szerep jut, III. a politikai hatalom nem egy marxista-leninista ideológiát valló kommunista párt kizárólagos monopóliuma. E kritériumok alapján pedig egyértelműen megállapíthatjuk: ma Magyarországon kapitalista rendszer működik, ami a '90-es évek első felében jött létre. 1994-ben a magánszektor részesedése a GDP-ből 55 százalék volt, 1996-ban ez a szám már 70 százalék, és azóta is csak emelkedett. Kornai professzor úgy véli, hogy bár a kapitalista rendszer fennállásának nem feltétele a demokrácia (azaz kapitalista viszonyok között is működhetnek diktatórikus rezsimek (amire fájóan sok a példa)), a rendszerváltás mindazonáltal a demokráciát is magával hozta. Kornai professzor ui. Schumpetert követve határozza meg a demokrácia meglétének feltételét: egy ország kormányzati formája akkor minősül demokráciának, ha a vezetőket rendszeres időközönként, jól meghatározott eljárások keretében szabadon választják, és ahol a jelöltek alapvetően versenyeznek a választók szavazatáért. Márpedig e kritérium alapján 1989 óta Magyarországon tagadhatatlanul demokrácia van, és nem pusztán kapitalizmus. Nem árt ugyanakkor hangsúlyozni, hogy a schumpeteri demokrácia-kritérium értelmében nem akkor van demokrácia, ha a hatalomban lévők jól vezetik az országot, hanem akkor, ha a hatalmon lévőket rögzített eljárásrend keretében le lehet szavazni, illetve új jelölteket lehet helyettük a hatalomba beszavazni. Magyarországon 1989 óta hat országgyűlési választás volt, melynek során a nép öt alkalommal szavazta le az éppen hatalomban lévő kormányt. Nem lehetnek tehát kétségeink: hazánkban kapitalizmus van és demokrácia, szemben a '90 előtti szocialista diktatúrával. Ugyanakkor Kornai számot vet - legalábbis részben - azon vélekedésekkel is, melyek szerint nem történt valódi rendszerváltás. A két leggyakrabban hangoztatott érv az állítólagosan elmaradt rendszerváltást illetően: I. nem történt meg a >>régi elit<< leváltása, azaz a diktatúra emberei nem lettek végérvényesen kizárva a közhatalomból, a nyilvánosságból, a gazdasági életből stb., így átmenthették hatalmukat az új rendszerbe, illetve II. nem függetlenül az elmaradt elitváltástól, nem történt >>igazságtétel<<, azaz a régi rendszer bűnösei utólag nem lettek törvény elé állítva. Kornai professzor egyáltalán nem kívánja tagadni e megállapítások tényszerűségét, sőt elismeri, hogy az emberek joggal (vagy legalábbis nem minden alapot nélkülözve) nehezményezik mindezt. Ámde ettől még továbbra is igaz marad: '90 óta Magyarországon négyévente szabad választások vannak, illetve a magántulajdon dominanciáján alapuló piacgazdaság. Emellett Kornai olyan empirikus vizsgálatok eredményeit is közli, melyek értelmében mind a kulturális, politikai, mind a gazdasági eliten belül folyamatosan visszaszorulóban van az egykori állampárt volt tagjainak az aránya. 2002-ben (nyolc éve!) a gazdasági elit tagjainak 26,8 százaléka volt az egykori MSZMP tagja, a kulturális elitnek 25,9 százaléka. A többpárti politikai rendszer és a kapitalizmus hatékonyságának titka valójában épp a szelekciós mechanizmus demokratikus jellegében áll. Csak az maradhat benn az elitben, akit a választók a szavazócéduláikkal és a pénztárcáikkal beszavaznak, a múlttól függetlenül. Ennek okán az elit cserélődik. (Ez persze egyúttal azt is jelenti, hogy ha vannak ma az Országgyűlésben egykori MSZMP tagok, akkor ez csakis azért lehetséges, mert a népek önszántukból beszavazták ezeket az embereket; ha vannak ma olyan lapok, melyek szerkesztői az egykori diktatúra titkos ügynökei voltak, akkor ez csakis azért lehetséges, mert a népek önszántukból, a nehezen megkeresett pénzükkel dotálják ezeket a lapokat stb.) Éppen a jól működő kapitalizmus és demokrácia jelenti a valódi garanciát arra, hogy tényleg csak azok tartozhassanak a politikai, kulturális és gazdasági elitbe, akik a teljesítményük alapján oda valóak. Jóllehet, mindehhez idő szükségeltetik. Évek és évtizedek. Az elmaradt >>igazságtételt<< illetően Kornai maga is érez nemi bosszúságot, ugyanakkor úgy véli, hogy a vértelen, ún. bársonyos átalakulást pozitívan kell látnunk. Kornai szerint világtörténeti távlatból valójában páratlan sikertörténetnek kell értékelnünk a rendszerváltást, ami már a kötet egy másik tanulmányának, a Közép-Kelet-Európa átalakulása - siker és csalódás című írásnak a konklúziója (eredetileg a Közgazdasági Szemle 2005/12. számban jelent meg). A szocializmus negyvenévnyi zsákutcája után hazánk a rendszerváltással visszatért a történelem fő fejlődési irányához, méghozzá történelmi idővel mérve relatíve nagyon gyorsan és erőszakmentesen. Kornai professzor ugyanakkor tisztában van azzal, hogy a rendszerváltást nem mindenki tekinti sikernek. Az átalakulás hatalmas gazdasági visszaeséssel kezdődött. A kapitalizmus általában is egy olyan rendszer, ahol nem biztosak a munkahelyek, és ahol a versenynek nem csak nyertesei vannak, hanem vesztesei is. Kornai tudja, hogy akik ma élnek, azokat nem feltétlenül nyugtatja az meg, hogy hosszú távon a kapitalizmus - minden hibája ellenére - egy sokkal szabadabb, termelékenyebb, a közösség számára nagyobb jólétet biztosító gazdasági rend, mint a szocialista tervgazdaság. Tudja, hogy akik ma vesztesek, azokat nem feltétlenül nyugtatja az meg, hogy holnap mindenkinek valamivel jobb lesz. Mindazonáltal mégis csak igaz: a kapitalizmus egy sokkal szabadabb, termelékenyebb, a közösség számára nagyobb jólétet biztosító gazdasági rend, mint a szocializmus parancsgazdasága, ami egy történelmi zsákutca. Emellett Kornai úgy véli, a magyar embereknek eleve túlzott várakozásai voltak a rendszerváltást illetően. Mi, magyarok ui. leginkább a németek, a svédek, a norvégok életszínvonalához szertjük mérni a magunkét, azaz a világ legfejlettebb gazdaságához meg a legnagyobb jólétéhez. Mi, magyarok eleve a világ leggazdagabb népeit tekintjük referenciának, ami önmagában persze nem baj, sőt jó. Ugyanakkor naivitás volt az emberek részéről abban hinni, hogy a szocializmus évtizedei után majd pár éven belül úgy élhetnek, mint az osztrákok, a németek vagy a svédek. Ehhez ui. idő kell, méghozzá sok idő. A rendszerváltás sikere így leginkább azt jelenti: de most már legalább a jó úton vagyunk. És ez a lényeg.

VÁLASZOK:

is: Természetesen kapitalizmus és demokrácia van ma is. Olvassa el újra a vonatkozó kritériumokat!
gono: A szocialista rendszerben irigyeltük volna ezeket a problémákat. Kornai meg is említi: akik ma a fogyasztói társadalom állítólagos káros hatásai miatt panaszkodnak, azok elfelejtik, hogy a szocialista rendszer legfőbb jellemzője a kínzó áruhiány volt.

Portishead: Over

Peter Jackson (r.): Mennyei teremtmények (Heavenly Creatures) (1994)
Pat O'Connor (r.): Pogánytánc (Dancing at Lughnasa) (1998)
Samuel Benchetrit (r.): Janis és John (Janis et John) (2003)
Gárdos Péter (r.): A porcelánbaba (2004)
Peter Berg (r.): A királyság (The Kingdom) (2004)
Tímár Péter (r.): A Herceg haladéka (2006)
Helen Mirren (r.): A királynő (The Queen) (2006)
Thierry Klifa (r.): Kék Papagáj (Le Héros de la famille) (2006)
Paul Schrader (r.): A kísérő (The Walker) (2007)

Jeffrey M. Lacker és John A. Weinberg (a Federal Reserve Bank of Richmond elnöke és alelnöke) egy igazán olvasmányos tanulmányt írt a Phillips-görbéről, és annak utóéletéről. Ahogy a tanulmány Útmutató a Phillips-görbéhez laikusoknak alcíme is ígéri, a szöveg közérthető és lényegretörő. (Legsikerültebb része bizonyosan a várakozásokkal kibővített Phillips-görbe felvezetése, illetve a Phillips-görbe Lucas-féle kritikája, melyet olvasva önkéntelenül is Soros György reflexivitás-elmélete juthat eszünkbe.)

Leoš Janáček: I. Vonósnégyes ("Kreutzer"): III.-IV. tétel (Vlach Quartet Prague)

Elolvastam Oriana Fallaci Levél egy meg nem született gyermekhez című kis kötetét. És kéremszépen, egy újabb botránykönyv. Úgy értem, botrányosan rossz. (Mondjuk, akik fogékonyak a Nők Lapjás bölcselmekre meg a müllerpéteri mélységekre az élet ún. nagy dolgait illetően (amikről nekem leginkább az árnyékszék jut az eszembe), akik szeretik a nárcisztikus szenvelgést + a patetikus szóömlenyt, na azok éppenséggel ne hagyják ki.)

Könyvajándék? Egy tipp. (Nem elírás, annyi az ára (az újratermeléshez társadalmilag szükséges munkamennyiség kereslet-kínálat).)

A Konrád György honlapján olvasható életrajz ekképpen ír: >>[Konrád] Szüleit az ország német megszállása után a Gestapo és a csendőrség letartóztatta, majd Ausztriába deportálta. A két testvér és még két unokafivér, Zádor István és Pál 1944. június 5-én budapesti rokonokhoz utazott nehezen megszerzett utazási engedéllyel. A rákövetkező napon Berettyóújfalu minden zsidó lakosát a nagyváradi gettóba, onnan pedig Auschwitz-ba deportálták. Konrád osztálytársait Birkenauban szinte kivétel nélkül megölték. A két testvér és az unokafivérek nagynénjük Vágó Zsófia jóvoltából egy svájci védett házban a vészkorszakot túlélték.1945 február végén Éva és György hazautaztak Berettyóújfaluba. A házukat üresen találták, szüleikről semmi hír, egy bukaresti idősebb unokafivér, Kun László vette magához őket. 1945 júniusában a deportált szülők hazajöttek, és Berettyóújfalu mintegy 1000 fős zsidó lakosságából a Konrád család egyetlen kivételként együttesen életben maradt. Apja tovább folytatta vaskereskedését, és magához vette az elárvult unokafivéreket és unokahúgát.<< (Balikó Helga) Ezt a borzalmakkal teli kalandos évet meséli el Konrád Elutazás és hazatérés című önéletrajzi regénye.

A fiskális stimulus nem jó, az államadósság nem jó, az adóemelés nem jó. A jelentős mértékű, tartós adócsökkentés a jó. Michael J. Boskin cikke szerint.

...egy oldalban.

Legalábbis a Newsweek cikke szerint.

Larry Clark (r.): Még egy nap a paradicsomban (Another Day in Paradise) (1998)
Sarah Polley (r.): Egyre távolabb (Away from Her) (2006)
Santiago Amigorena (r.): Tíz nap szeptemberben (Quelques jours en septembre) (2006)
Jieho Lee (r.): Lélegzet (The Air I Breathe) (2007)
James Mangold (r.): Börtönvonat Yumába (3:10 to Yuma) (2007)

A marxista Maurice Dobb 1937-es tanulmánykötetének egyik írása a gazdasági válságokat taglalja. Mi a válság? A gazdasági válság az ipari tartaléksereg megújításának eszköze elvtársak. Ha a tőkefelhalmozás nyomában jelentkező munkaerőkereslet olyan mértékben felhajtja a bérszínvonalat, hogy a tőkések profitvárakozásai elmaradnak, jön a depresszió. Vagyis a tőkés társadalom termelőerői és termelési viszonyai közötti inherens antagonizmussal állunk szemben, ami a tudattól független objektív valóság. Amikor a növekvő bérek miatt az értéktöbblet megcsappan, a kapitalizmus mintegy megérzi a maga közelgő vesztét, és inkább lefullad, hogy jól visszaállítsa a munkaerő tartalékseregét. (Nota bene, ez a magyarázat azért is érdekes, mert Dobb egyébként meg nagyrészt azon töpreng, hogy vajh' fogyasztásihiány-elmélet-e a marxi válságelmélet, már ha van egyáltalán olyan, hogy marxi válságelmélet (illetve eltűnődik: ironikus, hogy a Malthus által eredetileg a földbirtokos egyház védelmében alkotott fogyasztásihiány-elmélet végül a proletariátus fegyvere lett annak a rendszernek a bírálatához, amely úgymond korlátozott fogyasztásra kárhoztatja a tömegeket).) (Joan Robinson jellemezte >>makulátlan kommunistaként<< Maurice Dobbot.) (A miértnememlékszem nevű kedves olvasónak tudom ajánlani a kötetet.)

Georg Philipp Telemann: Concerto négy hegedűre, TWV 40:201
(Harnoncourt/Pfeiffer/Schoberwalter/Theiner/Concertus musicus Wien/Harnoncourt)