Elolvastam Oriana Fallaci botránykönyvét, A harag és a büszkeséget. A kötet egy nagy lélegzetű, indulatos kirohanás Európa iszlamizációja, az iszlám vallás, illetve általában az arab világ és kultúra ellen, ami a 2001. szeptember 11-i tragikus terrortámadást követően született. A szerző saját műfaji meghatározása szerint a szöveg egy hosszúra nyúlt prédikáció, amiből annyi kétségtelenül igaz, hogy Fallaci nem fukarkodik a tömjénnel, ha önmagáról, az apjáról, vagy épp az ük-ük nagyapjáról esik szó. A harsányan öntelt stílus ellenére Fallaci nincs minden igazság nélkül. A könyv legfőbb üzenetével minden további nélkül egyetérthetünk: szemben a nihilizmus és dekadencia gyakorta hangoztatott vádjával, az európai kultúra egyáltalán nem értéksemleges. Mi, európaiak az egyéni méltóságban és szabadságban hiszünk. A szabad életben, a szabad szerelemben, a szabad vállalkozásban, és általában az egyének szabad önrendelkezésében. Való igaz, a liberális demokráciák nagyon sokféle egyéni életcélt és életformát megengednek, színesek, plurálisak. Ámde csakis az együttélés elemi normáinak a keretein belül, amely normák az emberek egyéni méltóságának és szabadságának biztosítékai. Más szóval, a liberális demokráciák jóllehet számtalan egyéni életcélt elismernek, de olyat nem, ami mások méltóságát és szabadságát kizárja. E tekintetben tehát szó sem lehet valamiféle értékrelativizmusról. A liberális társadalom eredendően befogadó, azaz nyílt társadalom, melynek bárki tagja lehet, feltéve, hogy hajlandó elfogadni az együttélés elemi normáit. Ahhoz ugyanis, hogy valaki egy liberális demokrácia tagja lehessen, nem kell semmilyen kollektív céllal azonosulnia. Amennyiben az egyén elfogadja az együttélés szabályait, úgy e szabályok keretein belül szabadon keresheti egyéni céljait, azaz a közösségen belüli egyéni helyét és boldogságát. Ám ez egyúttal azt is jelenti, hogy a liberális demokráciák nem befogadók, nem toleránsak azokkal szemben, akik nem hajlandók elfogadni az együttélés ezen elemi normáit, amely normák a nyugati kultúra civilizációs alapnormái, és mint ilyenek ennek a kultúrának az alapvető értékeit fejezik ki. Vagyis a nyugati világ mindenkit szeretettel vár, aki tiszteletben kívánja tartani mások életét, testi épségét, önrendelkezési jogát és magántulajdonát. Akik viszont ezeket nem kívánják tiszteletben tartani, azokat nem várja. Nekik megköszönjük az érdeklődést, de mi itt európai normák szerint élünk. És Fallaci harcos iszlámellenességének nagyjából ez volna a veleje. Az, hogy a liberális demokráciák nem lehetnek toleránsak azokkal szemben, akik tagadják a liberális demokráciát. Fallaci szerint éppígy tévedés a tolerancia nevében minden eltérő kultúrát tisztelnünk. Ez ui. hamis tolerancia. Nekünk európaiaknak egyáltalán nem kell tisztelnünk olyan vallásokat vagy kultúrákat, amelyek tagadják az alapvető európai értékeket, nem kell magunkat megtagadnunk. Akkor fölösleges volt szüleinknek és nagyszüleinknek Hitler és Sztalin ellen harcolniuk, ha egyébként meg valamiféle hazug korrektség jegyében olyan vallásokat tisztelünk, amely vallások szerint a nők nem számítanak embernek. Nekünk európaiaknak egyáltalán nem kell olyan >>kultúrákat<< tisztelnünk, ahol nyilvános kivégzések vannak, vagy ahol nőket lehet halálra kövezni pusztán azért, mert nyilvános helyen merészeltek megérinteni egy férfit, aki nem a férjük. Hamis liberalizmus az, ami a szabadság nevében védelembe veszi a szabadság tagadását, hamis korrektség az, ami védi a védhetetlent, vélekedik Fallaci.                        

Az elmúlt hetekben több cikk is napvilágot látott, melyben szerzője azt latolgatja, ha élne, vajon mit szólna Milton Friedman a FED új kötvény vásárlási akciójához. De vajon mit szólna hozzá John Maynard Keynes? Keynes a következőket írja 1933-as év végi Roosevelthez intézett nyílt levelében: "The other set of fallacies, of which I fear the influence, arises out of a crude economic doctrine commonly known as the Quantity Theory of Money. Rising output and rising incomes will suffer a set-back sooner or later if the quantity of money is rigidly fixed. Some people seem to infer from this that output and income can be raised by increasing the quantity of money. But this is like trying to get fat by buying a larger belt. In the United States to-day your belt is plenty big enough for your belly. It is a most misleading thing to stress the quantity of money, which is only a limiting factor, rather than the volume of expenditure, which is the operative factor." (via Robert Skidelsky)

Itt vagyok politikailag. Legalábbis a The Political Compass tesztje szerint.

Ezt a címet viseli Niall Ferguson, a Harvard Egyetem történészprofesszorának nemrégiben idehaza napvilágot látott kötete. A könyv hátoldalán a The Economist ekképp méltatja a művet: >>Niall Ferguson egyetlen huszárvágással átformálja a szellemi horizontot<<, illetve azt is megtudhatjuk, hogy a The Times az évtized legfontosabb könyvei közé választotta a kötetet. Úgy vélem, mindez erős túlzás, de kétségtelenül egy jól megírt népszerűsítő munkát olvashatunk >>a világ pénzügyi történelméről<<, ahogyan azt a kötet alcíme is ígéri. A könyv némileg anekdotikus stílusban meséli végig a kötelező toposzokat: a bankok születése és a Mediciek, a Bank of England születése és Walter Bagehot, a kötvénypiac felemelkedése és a Rothschildok, a Mississippi buborék és John Law, Robert Wallance és Alexander Webstern, avagy a biztosítótársaságok megjelenése, a jóléti állam tündöklése és bukása, Lord Beveridge és Milton Friedman, a chicagói fiúk Pinochet Chiléjében, az ingatlantulajdonos demokrácia és a subprime válság, a fedezeti alapok új világa, a Quantum Fund és az LTCM, avagy Soros vs. Merton és Scholes, a mikrofinanszírozási mozgalom és Muhammad Yunus, Bretton Woods, IMF, Világbank, Stiglitz vs. Rogoff, Amerika és Kína ezredfordulós szimbiózisa, megtakarítási bőség és kereskedelmi mérleghiány stb., stb. És mindez 358 oldalon. Ferguson műve tkp. egy színesen kavargó történeti, kultúrtörténeti munka a pénzügyi eszközök és rendszer fejlődéséről, amelyet ugyanakkor tekintélyes felhasznált irodalom ékesít. A mesélős szövegfolyam nem mentes a személyes hangvételű részektől és jópofaságoktól sem. Megtudhatjuk pl. hogy az ingatlanok és a nemi betegségek között az a különbség, hogy az utóbbiaktól meg lehet szabadulni. Szóval a könyv egy könnyen habzsolható igazi desszert, ami - talán mondani sem kell - a jelenlegi gazdasági válságra játszik. És Ferguson nem rejti véka alá a véleményét: dacára a történelmi botrányoknak és kudarcoknak, a pénzügyi innováció és integráció fejlődése legalább annyira fontos volt az emberiség felemelkedéséhez, mint a tudomány fejlődése vagy a jog elterjedése, ha éppenséggel nem fontosabb. (Nota bene, a szerző konzervativizmusa is kitűnik a szövegből. Nem kérdés, hogy Ferguson Friedman oldalán áll Beveridgedzsel szemben, Rogoff oldalán Stiglitzcel szemben stb., jóllehet a szöveg egyáltalán nem erőszakos. Ferguson tán még Soros reflexivitás-elméletét is többre becsüli, mint Merton és Scholes matematikáját (>>A Pénzügyi bolygó csodálatos elméletét pontosan értették, viszont nem számoltak a Föld bolygó zűrös múltjával<<). Illetve az után, hogy szerzőnk a buborékok kapcsán azt írja, hogy a >>kulcsszerepet szinte mindig a jegybankárok játszák<<, már azon sem lepődünk meg, hogy a múlti heti Mr. Bernankehoz intézett nyílt levél egyik aláírója.)

Krugman szerint nem túl szerencsés a >>quantitative easing<< kifejezés. Annak ui. >>monetary policy<< a neve, ha egy jegybank kötvényeket vásáról. Más kérdés, hogy ezt a fajta monetáris politikát az ellenzői úgy hívják, >>printing money<<.

Irving Fisher főműve 1911-ben jelent meg, Ludwig von Mises főműve 1912-ben. A pénzelmélet végül a Fisher által megkezdett úton haladt tovább. És ez rossz választás volt, legalábbis Mark Thornton szerint.

Az Egyesült Államok 1776-os Függetlenségi Nyilatkozatának híres passzusa szerint minden embernek elidegeníthetetlen joga van az élethez, a szabadsághoz és a boldogság kereséséhez. Mindhárom közül pedig a boldogság keresésének joga a legfontosabb. Az eredeti szövegben a >>pursuit of happiness<< kifejezés olvasható, ami a boldogság űzését (keresését, kergetését), avagy a boldogságra való törekvést jelenti. Persze a boldogság űzésének joga távolról sem valamiféle mohó hedonizmushoz való jogot jelent. A boldogság itt annyit tesz, hogy az ember megtalálja a maga helyét a világban. Mert az ember azáltal találja meg a maga boldogságát, hogy megtalálja a helyét. Megtalálni azt a nőt vagy férfit, akit szeretünk, annyi mint megtalálni a helyünket a világban. Megtalálni azt a várost, ahol élni szeretnénk, megtalálni azt a szakmát, amit űzni szeretnénk, megtalálni azokat az embereket, akiket a barátunknak fogadunk stb., annyi mint megtalálni a helyünket a világban. Nem boldog az, aki nem találta még meg a helyét. Az élethez és a szabadsághoz való jog tkp. előfeltétele a boldogság keresésének. Azaz, senkit nem lehet megakadályozni, hogy szabadon keresse a helyét a világban, és ezáltal meglelje a maga boldogságát, senkit nem lehet megfélemlítéssel eltántorítani. Más szóval, senkinek sem lehet kényszerrel előírni, hogy hol van a helye, és hogy mitől kell boldognak lennie. Senkinek sem lehet előírni, hogy kit szeressen, és kit nem, senkinek, hogy hol éljen, és hogy mivel foglalkozzék, hogy kikkel barátkozzon stb. Mindenkinek joga van saját magának keresni a boldogságot. Javaslatom tehát a következő, az új alkotmány preambulumába kerüljön bele: minden embernek elidegeníthetetlen joga van keresni a boldogságot. 

Dolgozni nem jó, a szabadidő a jó. Munkanélkülinek lenni mégsem jó, jóllehet a vele járó szabadidő nem rossz. És ez tudományosan bizonyított.

John Hillcoat (r.): Holdfényév (Moonlight Mile) (2002)
John Curran (r.): Már nem lakunk itt (We Don't Live Here Anymore) (2004)
Terrence Malick (r.): Az új világ (The New World) (2005) (filmzene)
John Hillcoat (r.): Az ajánlat (The Proposition) (2005)

A felsőoktatási törvény koncepciója szerint egy rektor havi fizetése legfeljebb 1 millió 390 ezer forint lehetne. A rektorok úgy vélik, ekkora összegért jó szakemberek nem vállalják a tisztséget, inkább a versenyszférában helyezkednek el. Hm. Szerintem meg egy igazán jó szakember még az éhezést is vállalná, csak hogy rektor lehessen. Persze nem kívánom, hogy egyetlen rektor is éhezzék. Mindazonáltal értsük jól a dolgot: a rektorok végső soron azt állítják, hogy pusztán a magas fizetésük végett hajlandók rektorok lenni, egyébként meg veszik a kalapjukat. Ez utóbbi szívük joga. Én viszont mint adófizető üzenem a törvényalkotóknak: sok lesz az az 1 millió 390 ezer forint is.

Oasis: Cast No Shadow

"A kádárok felálltak, Pepin bácsi félé hajoltak, az vinnyogta a magas cét, a kádárok meg torkuk szakadtából röhögtek, hanyatt feküdtek a zsíros kenyereikkel, aztán felültek, és fuldokoltak a cigányútra ment morzsáktól, a kádárműhely falának támaszkodva röhögtek, hogy meg ne fulladjanak nevettükben." Avagy a sörgyári gondnok hibbant felesége is >>blogol<<.

Rövid cikk a The Washington Postban. Dacára a bankokba pumpált eddigi őrületes pénzeknek, így Mr. Bernanke, az USA-ban még mindig >>túl alacsony<< az infláció (ami ráadásul >>nem egészséges<<). A maginfláció 2% sincs. Félni a közel 10%-os munkanélküliségtől kell, és nem a QE2-től. Hm. Igazán nem kívánnék Mr. Bernankenél okosabbnak látszani (mert nyilvánvalóan nem vagyok az), de talán nem elképzelhetetlen, hogy a FED monetáris lazítása nem az amerikai fogyasztóiár-indexet növeli, hanem pl. Brazíliában kreál eszközbuborékokat. Meglehet, a jelenlegi alacsony inflációs ráta éppen azt bizonyítja, hogy a már eddigi is laza FED monetáris politika sem a termelést serkentette, hanem csak a spekulatív pénzkiáramlást. Illetve azt, hogy amerikai pénzkínálat növekedése - a kialakuló valutaháború miatt - nem az USA-ban csinál inflációt, hanem világon mindenhol másutt.

...nem semmi hír.

I.

Heidegger szerint az ember léte lehetőség, és az életben éppen erre a lehetőségre megy ki a játék. A tét nagy, mert az embernek csak egyetlen élete van: amit elnyer, azt örökre elnyeri, amit elveszít, azt örökre elveszíti. Avagy az ember vagy megragadja az élet lehetőségeit, vagy elmegy mellettük.

II.

Az ember élete lehetőség. Minden embernek a saját lehetősége. Az én életemben nem valaki más léte a tét, hanem a saját létem. Nem valaki más lehetőségeit ragadom meg, vagy épp szalasztom el, hanem a saját lehetőségeimet. Mindenki a magáét.

III.

A hétköznapok elaltatják az ember lelkét. A monoton mindennapok szorgos tevés-vevésében, a tolakodó világ szemkápráztató forgatagában és zajos fecsegésében az ember eltűnik önmaga elől - önmaga vakfoltjában áll. Az élet pedig szépen megy el mellette, az egyetlen élet. Mintha nem is lenne igazán tét, úgy fogynak a napok. Egyre csak hullanak a naptárból a lapok, és az egyik nap épp csak azt hozza, amit a másik. Az ember közben észre sem veszi, hogy átalussza az életét. Éppen, mert aluszik. Mert az elringató hétköznapok szorgoskodó zajlásában valójában föl sem tűnik neki, hogy elaludt. Létének holdkórosa, aki csak belepottyan élete lehetőségeibe. Abba, amit a világ éppen fölkínál, ami jön. Az ember így veszti el a maga tulajdonképpeni lehetőségeit, a tulajdonképpeni önmagát: nem választja az életét, hanem sodródik; nem önmaga. A mindennapokban sodródó ember életének nincs hőse, eltűnt, belesüppedt a világba. Épp csak van valaki, aki rendre bemegy a gyárba, az irodába, valaki, aki betér a közértbe, a hivatalba, a gyerekért az óvodába, feladja a csekket, papírt tesz a nyomtatóba, lemossa a kocsit, felteszi főni a levest. Valaki, akiről nem tudni kicsoda. Valaki, aki bárki. Az elmúlóban időzik.

IV.

Hangtalan hívja az embert a szív, némán. Hívása csöndes órán jön. A szív a szorongással hív. Szorongással szólítja a embert a szív önmagához. Vissza a mindennapok holdkórosságából, vissza önmaga vakfoltjából, az eltűnésből. A szív úgy szólítja az embert, hogy visszahívja önmaga elé. Hangtalan, szorongással teli szembesítés ez a hívás. Figyelmeztetés: >>Elaludtál komám, ébredj, az nem te vagy, aki vagy! Észre sem vetted, csak eltűntél. De az idő közben múlik, és az életed elmegy!<< Heidegger ezt a hívást nevezi lelkiismeretnek. Ez a lelkiismeret az ember önmagával szembeni lelkiismerete.

V.

Azt, hogy kicsoda az ember, a szíve súgja neki. Mindenkinek a saját szíve. Az embernek nem kell kérdeznie magát, hogy a lelkiismerete mire szólítja, mert nagyon is tudja azt. A szíve nem tud hazudni az embernek, és az ember nem hazudhat a szívének. A szív mindig tudja az igazat, mert az igaz maga az, amit a szív tud, és amit a csöndes órán hangtalanul súg. Ez a hangtalan súgás az, ami szorongón visszahívja az embert önmagához a hétköznapok felejtéséből, a nem önmaga létből.

VI.

A szív ismeri az ember minden vágyát, és számon tartja minden adósságát, amivel neki tartozik, vagyis azt az adósságot, amivel az ember önmagának tartozik. A lelkiismeret hangtalan hívása a szorongásban önmagára szólítja fel az embert, felfedve azt, hogy hányadán is áll saját magával, a legsajátabb lehetőségeivel, a legsajátabb életével és a múló idővel.

VII.

A lelkiismeret hívása visszahívja az embert a hétköznapok tevés-vevéséből, a világ ricsajából, a felejtéséből. Ez a hívás szembesítés, ami a szorongásban újra felfedi az embernek, hogy léte lehetőség, és hogy az életében erre a lehetőségre megy ki a játék. A szorongásban az ember újra érzi a tétet, és hogy van mit elnyernie vagy elveszítenie.

VIII.

Az ember alapvetően két dolgot tehet: vagy hallgat arra, amit a szíve súg, vagy próbál úgy tenni, mintha nem hallaná. Az embernek sokszor könnyebb úgy tennie, mintha nem hallaná meg önmagát; lerázhatja magáról a szorongást, elhessegetheti magától lelkiismerete hívását, rendre visszamenekülhet a hétköznapok önmagát felejtő holdkórosságába, mindújra visszasüppedhet a hétköznapok monotóniájába, a világ ismerős fecsegésébe és káprázatába. De ha az ember folyvást így tesz, akkor elveszíti a maga legsajátabb életét. És az idő lejár, a lehetőség elmegy. Az ember pedig végül visszatekint és látja: nem az lett, ami lenni akart. Nem ott élt, ahol mindig is szeretett volna, és nem úgy. Nem azzal a nővel vagy férfival, nem azt a hivatást űzve, és így tovább. Elvesztegette a létet, elvesztegette a lehetőségét, hogy önmaga legyen. Mert gyáva volt szívből élni, és mert a kezeivel betapasztotta a fülét, amikor a csend óráiban a szíve szólította, vagy mert éppenséggel teljesen belesüketült a világ lármájába. Könnyebb volt a hétköznapok sodrásával vitetnie magát, könnyebb volt az éppen szembe jövő lehetőségeket választania, és a világ elvárásaihoz igazodnia.

 IX.

A hétköznapok felejtésében élő ember a múltban időzik, amennyiben egyáltalán nem eszmél rá a jövőre. Amikor a szorongató lelkiismeret kipenderíti az embert a világból, és számonkérőn odaállítja önmaga elé, valójában a jelenbe hívja vissza. A saját jelenébe. Egy olyan jelenlétbe, ami megnyitja az ember számára a jövőt. A szorongásban az ember újra érzi a tétet, és hogy van mit elnyernie vagy elveszítenie, ami a saját tulajdonképpeni életének lehetősége. Mert a jövő az a lehetőség, amire az ember, mint eljövőre vár, mint önmaga valódi életére.

X.

Aki vár, az éber. Aki éber, az nem aluszik el. Az, aki arra az eljövendő emberre vár, amivé maga lenni akar, vagyis az, aki önmagára vár, a maga tulajdonképpeni létére, annak lelkét ez a várás ébren tartja, és nem engedi, hogy a hétköznapok elaltassák, és hogy a körülmények meg a világ zajos fecsegése, mint holmi holdkórost céltalanul terelgesse. Az ember, aki a maga eljövendő, tulajdonképpeni létlehetőségeiből érti meg önmagát, az tudja, hogy van tét, és nem engedi, hogy elmenjen mellette az élet, és a lapok csak úgy számolatlanul hulljanak a naptárból. Nem pusztán belezuhan az eléje kerülő lehetőségekbe, hanem a saját lehetőségeit keresi. Az eljövőben időzik.

XI.

Az idő úgy zajlik, ahogy az ember időzik. Az ember léte úgy zajlik, ahogy az ideje. Erről szól Martin Heidegger Lét és idő című műve.

(Vajon elolvasnánk-e azt a könyvet, amit a saját életünkről írtak? Mert életünk regénye minden nappal íródik. Ma is íródott egy lap. Ám a hétköznapok felejtésében élve valójában nem is tudjuk, hogy íródik ez a könyv, és hogy ennek a könyvnek mi magunk vagyunk a hőse.)
 

Joaquín Rodrigo: Concierto de Aranjuez: Adagio (ismeretlen előadók)

Érdemes idézni: "Összefoglalóan mondhatjuk, hogy a közgazdászok egész generációját képezték kizárólag arra, hogy globális nemzetgazdasági mennyiségekkel dolgozzék. Így közben elfelejtették, mi is volt a nemzetgazdasági elmélet igazi tartalma. Az ilyen feledékenység büntetése azonban sohasem marad el. Elfelejtették, hogy a gazdaság árak, bérek, kamatok és egyéb értéknagyságok mozgató és mozgó rendszere. Keynes globális függvényrendszere bűvöletében elavultnak és érdektelennek nyilvánították a gazdaság egyedi árak által szabályozott működési módját. Ennek az elvnek megfelelően egyfajta nemzetgazdasági mérnöktudományt fejlesztettek ki, amelyben a matematikai egyenletek egyre dúsabban burjánzottak. Korábban az számított jó közgazdának, aki a mindenkor ható gazdasági erők hatásait mérlegelni tudta. Akkor többre becsülték az ítélőképességet, a tapasztalatot és a józan emberi észt, mint azt, hogy az ember olyan módszerekkel tudott bánni, amelyeket helytelenül a természettudományokból a szellemtudományokba átvittek. Újabban egyre inkább az a közgazda típus kerül előtérbe, amely gazdasági függvénykapcsolatokra vonatkozó föltételes megállapításokat matematikai képletekben és görbékben képes kifejezni." Röpke (1979) (In)

Melchior Palyi nevét bizonyára hamarosan megtanulják a közgazdászok - írja a Világgazdaság Online. Hm. Aki keres, talál. (Tekintettel a FED legújabb akciójára (QE2), kicsit bele is olvastam (III. fejezet The Fountainheads of Inflation).)

The Ramones: She Talks To Rainbows

Jánossy szerint az európai >>akkumulációs lavina<< (kapitalista tőkefölhalmozás) megindulásában két tényező játszott döntő szerepet. I. A Verleger-rendszer. Ui. azzal, hogy a Verlegerek (munkakiadó vállalkozók) pénzt előlegeztek és szövőgépeket kölcsönöztek a vidéki takácsok számára, azok lassanként függő bérmunkások lettek. II. A takácsok által előállított szövet a mezőgazdaságból élő vidék lakossága számára is jól eladható áru volt. E két tényező rést ütött a primer kör (mezőgazdaságból élő vidék) zárt termelési vertikumán: a vidéki emberek egyrésze munkaerőként és fogyasztóként is a szekunder kör (városi kereskedők, kézművesek) függőségébe került (a városi polgárságtól függő árutermelés és árufogyasztás megjelenése a mezőgazdaságból élő vidéken). A szekunder kör ugyanakkor ezáltal függetleníteni tudta magát az annextől (adókból és járadékból élők), illetve közvetlenül érdekelté vált a primer kör technikai fejlődésében. A szekunder kör előzőleg kizárólag az annextől függött anyagilag, így érdekelt volt a primer kör annex általi mennél nagyobb megcsapolásában. Az új körülmények között ennek immáron az ellenkezőjében érdekelt, hiszen a primer kör felvevőpiac lett számára, méghozza az annexnél lényegesen nagyobb piac. 

Todd Haynes (r.): Távol a mennyországtól (Far from Heaven) (2002)
Martin Scorsese (r.): New York bandái (Gangs of New York) (2002) (kamuklipp)
Denys Arcand (r.): Barbárok a kapuknál (Les invasions barbares) (2003)
Pejó Róbert (r.): Dallas Pashamende (2004)

Hayek believed that recovery from the crisis caused by over-consumption and under-saving has to run its course, and cannot be speeded up by a Keynesian fiscal or monetary stimulus - írja Desai és Skidelsky. De ez súlyos félreértés. A mondat helyesen: Hayek believed that recovery from the crisis caused by malinvestment and forced saving has to run its course (...). Micsoda különbség!

Tisztelet mindazoknak, akik az elnyomás ellen harcolnak, és az életüket adják a szabadságért.

A Jánossy-féle trendelmélet lényege, hogy egy gazdaságban a termelékenység növekedési ütemét a szakmastruktúra változási üteme határozza meg. De mit is jelent ez?

Ismerjük a hegeli logikát: a mennyiség mindenkor egy meghatározott minőség mennyisége. Avagy a termelékenység növekedése nem pusztán egy mennyiségi változás, hanem mindenkor a termelés minőségi átalakulása, azaz a konkrét munkafolyamatok megváltozása. A statisztikai idősorok egyre növekvő számai mögött nem valamiféle luftballonként táguló gazdaság áll, hanem egy szakadatlanul változó gazdaságszerkezet; a munkaerő a mezőgazdaságból az iparba vándorol, a kitermelő ipar gazdasági súlya csökken, a szolgáltató iparé növekszik, az egyik ágazat elhal, a másik éppen növekedésnek indul. A gazdasági növekedés leginkább a hatékonyabb gazdaságszerkezetre történő átállást jelenti; vagyis az egy főre jutó jövedelem, szén- és acélfogyasztás stb. változása pusztán a termelés kvalitatív változásának a kvantitatív oldala. A gazdasági növekedés során döntően nem több, mint inkább más lesz a termelés. Az átalakulás hajtóereje természetesen a tőkések profitvágya és konkurenciaharca, ami egyre újabb és hatékonyabb eszközöket, anyagokat, eljárásokat honosít meg a termelésben.

Egy gazdaságban az éppen rendelkezésre álló termelési eszközökön (telephelyek, üzemek, gépek stb.) mindig csak meghatározott konkrét munkák végezhetők, azaz egy gazdaságban a termelőeszközök tárgyi konstellációjának mindenkor megfelel egy munkahelystruktúra, ami egyfajta negatívja (vagy pandantja) a termelés e tárgyi konstellációjának a munkaerő oldalán. Más szóval, kölcsönvéve Ludwig Lachmann kifejezését, a termelés egy konkrét tőkestruktúrájának egy konkrét munkahelystruktúra felel meg, ami nem kizárólag az egyes üzemekre áll fenn, hanem teljes ágazatokra, valamint a gazdaság egészére is. A munkahelystruktúra így a gazdaságban ténylegesen felkínált, az adott technológiai folyamatok és termelési szerkezet által kijelölt állások összetételét jelenti. A termelési folyamatok megváltozása megváltoztatja a munkahelystruktúrát. Azaz, a tőkések profitvágyának és konkurenciaharcának eredményeként bevezetett újabb és újabb termelőeszközök, anyagok és eljárások folyamatosan átalakítják a munkahelystruktúrát is.

A szakmastruktúra egy gazdaság teljes munkaerő-állományának szakmák szerinti tagozódását jelenti, szakma alatt értve a tanult szakmáktól az egy konkrét eszközön elsajátított ismereteken át egészen az olyan tacit tudást, mint a piaci körülmények, a >>dörgés<< ismerete stb. A munkahelystruktúra és a szakmastruktúra természetesen nem feltétlenül fedik egymást. Sőt a kapitalista termelés egyik, Kornai János fogalmával élve, rendszerspecifikus vonása éppen az a strukturális feszültség, amit a munkahelystruktúra és a szakmastruktúra inkongruenciája jelent, és aminek oka döntően maga a technikai fejlődés. A tőkések szakadatlan konkurenciaharca, és a vele járó innovációk következtében a munkahelystruktúra folyamatosan előzi a szakmastruktúrát, és az ennek hatására fellépő strukturális feszültség okozta reálbér arányok változása idézi aztán elő a szakmastruktúra igazodását; vagyis a fejlődés hatására átalakuló tőkestruktúra a munkahelystruktúra átalakításával fejti ki a maga húzó hatását a szakmastruktúrára.

És itt következik Jánossy fő mondandója: a szakmastruktúra átalakulása viszonylag lassú folyamat, tehát a technikai innovációból fakadó új munkahelystruktúra nem szakadhat el drasztikusan a meglévő szakmastruktúrától, azaz nem szaladhat előre tetszőleges ütemben. Jánossy legfőbb megállapítása éppen az, hogy a modern kapitalizmusban az innováció üteme gyorsabb, mint a szakmastruktúra változási üteme, ezért a tényleges fejlődési ütemet az utóbbi határozza meg, amennyiben felső korlátot állít az új tőkestruktúra elterjedésének, és az abból fakadó nagyobb termelékenységnek. Más szóval a gazdasági fejlődésnek a piaci konkurencia és az innováció a motorja, ugyanakkor a fejlődés tényleges ütemét a munkaerő felkészültsége határozza meg. Jánossy szerint mi sem bizonyítja jobban a szakmastruktúra korlátozó hatását a fejlődésre, mint az a tény, hogy a Föld teljes lakosságát tekintve hatalmas eltérések vannak az egy főre eső kibocsátás tekintetében. Ma is léteznek országok, ahol az egy főre jutó jövedelem, valamint a naturáliákban mért kibocsátás nem éri el az angol ipari forradalom szintjét. Más szóval bizonyos országok őrületes történelmi lemaradásban vannak. Ezeknek az országoknak a lemaradását természetesen nem okozhatja egyszerűen az, hogy a technika évszázadok alatt sem lett volna képes eljutni hozzájuk, hiszen a fejlett világban az új gépek, anyagok, az új eljárások gyakorlatilag néhány év vagy évtized alatt elterjednek. Ezeknek az országoknak a lemaradása abból fakad, hogy a munkaerő-állományuk még a XIX. századi Anglia tőkestruktúráját sem képes működtetni (mert néhol éppenséggel még kunyhóban lakik és fakérget rágcsál). Jánossy szerint hosszú távon (a szekuláris trendet tekintve) a szakmastruktúra változási üteme meglehetősen egyenletes és kemény korlátot szab a gazdasági növekedésnek.

Az iparosodás intenzív szakaszába lépett államok esetében nincsenek "gazdasági csodák", legfeljebb helyreállítási periódusok. Fejlett ipari államok gazdasági növekedése csak háborúk, természeti katasztrófák, járványok stb. okán bekövetkező jelentős termeléskiesése után emelkedhet számottevően a szekuláris trend értéke fölé, mikor is a helyreállítási periódus magasabb növekedési üteme addig tart, amíg a gazdaság el nem éri azt a kibocsátási szintet, amit a gazdaság a háború, katasztrófa, járvány stb. elmaradása esetén ért volna el. A helyreállítási periódus végeztével pedig a gazdasági növekedés üteme visszatér a szekuláris trendhez, vagyis ahhoz az értékhez, amit a szakmastruktúra változása kvázi természetes rátaként számára kijelöl. Jánossy a helyreállítási periódust is úgy értelmezi, mint a háború, katasztrófa, járvány stb. miatt a szakmastruktúra és a munkahelystruktúra között létrejött jelentős diszkrepancia fokozatos megszűnésének folyamatát.

A trendelméletből több gazdaságpolitikai implikáció fakad. Pl. az, hogy a gazdasági növekedést nem lehet pusztán az innováció, még kevésbé a beruházási hányad erőltetett növelésével fokozni, főként ha az a fogyasztás olyan mértékű lenyomásával jár, ami a munkaerő-állomány leépülését okozza. Miután a gazdasági növekedés hosszú távú trendjét alapvetően a szakmastruktúra változása határozza meg, így a gazdasági növekedést elsősorban olyan gazdaságpolitikai intézkedésekkel lehet a leginkább előmozdítani, ami a szakmastruktúra nagyobb dinamizmusát segíti, avagy csökkenti annak a tőkestruktúra változását gátló merevségét.

Ha két közgazdász találkozik, szinte bármiben képes egyetérteni. Kezdve onnan, hogy vajon Furtwängler vagy Toscanini nagyobb karmester, egészen addig, hogy a szőke vagy a barna nők szebbek-e. Egy dologban viszont biztosan nem fognak egyetérteni: abban, hogy miként is működik a gazdaság. Elmélet nincs, csak elméletek. (via eltecon.blog)

(Kiegészítés: a közgazdász hölgyek Latinovits és Mastroianni sármját illetően jutnak közös nevezőre.)