Murray Rothbard
Tíz közgazdasági mítosz
(A cikk eredetileg a The Free Market 1984. áprilisi számában jelent meg)

Számtalan közgazdasági mítosz sújtja hazánkban a közgondolkodást. Mítoszok, amelyek torzítólag hatnak fontos problémák megítélésében, és amelyek megalapozatlan, veszélyes kormányzati intézkedésekhez vezetnek. Íme a tíz legveszélyesebb mítosz, illetve az azokban rejlő tévedés.

No.1. A költségvetési deficit inflációt okoz; a költségvetési deficitnek semmi köze az inflációhoz

Az utóbbi néhány évtizedben folyamatos volt a költségvetési deficit. A mindenkori ellenzék, függetlenül attól, hogy éppen melyik párt volt ellenzékben, a költségvetési deficitet okolta a szűnni nem akaró infláció miatt, amire a mindenkori kormánypárt részéről, szintén függetlenül attól, hogy éppen melyik párt volt hatalmon, az volt a válasz, hogy a deficitnek semmi köze az inflációhoz. Mindkét állítás mítosz.

A költségvetési deficit azt jelenti, hogy a kormány többet költ annál, mint amennyi adót beszed. Ezt a deficitet pedig kétféleképpen lehet finanszírozni. Ha a kormány a hiányt államkötvények lakossági értékesítésével finanszírozza, akkor az nem inflációs hatású. Ebben az esetben ui. nem keletkezik új pénz. Az emberek és a különféle szervezetek egyszerűen megterhelik a bankbetétjüket, amikor fizetnek az államkötvényekért, a kincstár pedig elköti a kapott pénzt. Vagyis a meglévő pénz pusztán gazdát cserél, azaz valaki más költheti el.

Másfelől, a költségvetési hiány finanszírozása történhet oly módon is, hogy a kormány kötvényeket ad el a bankoknak. Ebben az esetben a bankok új pénzt teremtenek azáltal, hogy a kötvények árát jóváírják a kincstár számláján. Magyarán, a bankok bankszámla pénz létrehozásával fizetnek a kötvényekért. Az új számlapénzt, azaz az új pénzt, aztán a kormány elkölti, ami így bekerül a pénzforgalmába. Ez viszont az áremelkedést, azaz inflációt okoz.

A bankok e számlapénz teremtését valójában a FED teszi lehetővé azáltal, hogy az új számlapénzhez szükséges banki tartalékot megteremti. Amikor a bankok vásárolnak pl. 100 milliárd dollár értékű új kötvényt, hogy finanszírozzák a költségvetési deficitet, a FED megvesz a bankoktól kb. 10 milliárd dollár régi államkötvényt, ami ezzel az összeggel megnöveli a bankok pénztartalékait. Ez a jegybanki többlettartalék az, ami aztán lehetővé teszi, hogy a bankok 100 milliárd dollárral növeljék a betétállományukat. A kormány és az irányítása alatt álló bankrendszer lényegében új pénz „nyomtatásával” finanszírozza a deficitet.

Vagyis a költségvetési deficit annyiban inflációs hatású, amennyiben a bankrendszer finanszírozza, illetve nincs inflációs hatása, amennyiben azt a lakosság finanszírozza eredeti megtakarításokból.

Az 1982-83-as években egyidejűleg volt növekvő deficit és mérséklődő infláció, így néhány politikus erre az időszakra hivatkozva „bizonyítja statisztikailag”, hogy a költségvetési hiánynak és az inflációnak nincs közük egymáshoz. Ami persze fals okoskodás. Az általános árszínvonalat ui. két tényező határozza meg: a pénzkereslet és a pénzkínálat. 1982-ben és ’83-ban a FED jelentős mértékben növelte a pénzkínálatot, kb. 15%-os éves ütemben. Az új pénz nagy része a költségvetési deficit finanszírozására ment. Másfelől, a nevezett két év súlyos gazdasági visszaesése következtében a pénzkereslet megnőtt, azaz csökkent a fogyasztási hajlandóság. Ugyanakkor ez az átmeneti kompenzáló jellegű pénzkereslet növekedés távolról sem tette a deficitfinanszírozást kevésbé inflatorikussá. Ahogy a gazdaság kezdett egyenesbe jönni, és a fogyasztás megindult, a pénzkereslet visszaesett, az új pénz pedig felpörgette az inflációt.

No.2. A költségvetési deficit nem szorít ki a magánbefektetéseket

Az utóbbi években komoly aggodalmak merültek fel az Egyesült Államokban tapasztalható alacsony megtakarítási és beruházási ráta miatt, és teljes joggal. Az egyik ilyen aggodalom, hogy a hatalmas költségvetési deficit a kormányzat improduktív kiadásai felé tereli a gazdaság megtakarításait elvonva így azokat a produktív beruházásoktól, ami viszont megakadályozza a lakosság életszínvonalának hosszú távú növekedését, vagy akárcsak annak egyszerű szinten tartását.

Egyes politikusok persze ezt is „statisztikával” próbálják cáfolni, mondván, hogy 1982-83-ban a költségvetési deficit magas volt, illetve a deficit még növekedett is, miközben a kamatlábak csökkentek, ami úgymond annak jele, hogy a deficitnek nincs kiszorító hatása.

Ez az érvelés természetesen újfent abba a tévedésbe esik, hogy „statisztikával” próbálja cáfolni a logikát. A kamatlábak ui. a recesszió okozta hitelkereslet csökkenés hatására estek. Mindazonáltal a reálkamatlábak (a nominális kamatlábak mínusz az infláció) még így is példátlanul magasak maradtak, részben mert az emberek többsége az infláció újbóli emelkedését várta, részben pedig a kiszorítási hatás miatt.

Mindenesetre a statisztika nem cáfolja a logikát, a logika pedig azt mondja, hogy ha a megtakarítások egy része államkötvényekre megy, akkor kevesebb jut termelő beruházásokra, és a kamatlábak is magasabbak lesznek ahhoz képest, mintha egyáltalán nem volna költségvetési deficit. Ha a deficitet a lakosság finanszírozza, akkor a megtakarításoknak az állami kiadások felé történő elterelése meglehetősen közvetlen és kézzelfogható. Ha viszont a deficitet a bankok inflációs pénzteremtéssel finanszírozzák, akkor ez az elterelés közvetett. Ilyenkor a kiszorító hatás úgy működik, hogy az újonnan „nyomtatott” pénz versenyre kél a gazdaság erőforrásaiért a lakosság eredetileg megtakarított pénzével.

Milton Friedman szerint minden állami költekezés végső soron magánmegtakarításokat és beruházásokat szorít ki, és nem csak a deficit, így aztán nincs is különösképpen értelme a deficit kiszorító hatásáról beszélni. Ebből mindenesetre annyi igaz, hogy mindazon pénz, amit az állam az adók által elvon, ezen adók híján valóban magánmegtakarítások és beruházások lennének. Mindazonáltal a deficitnek sokkal nagyobb kiszorító hatása van, mint általában a költségvetési kiadásoknak, mert amíg az adók a lakosság megtakarításain kívül épp úgy csökkentik a fogyasztást is, addig a deficit, miközben nyilvánvalóan megcsapolja a rendelkezésre álló megtakarításokat, csakis a megtakarításokat csapolja meg, de a fogyasztást nem fogja vissza.

Bárhogy nézzük is, a költségvetési hiány súlyos gazdasági problémát okoz. Ha a bankok finanszírozzák, akkor inflációhoz vezet, ha a lakosság eredeti megtakarításai finanszírozzák, akkor viszont a kiszorítási hatás miatt a deficit létfontosságú megtakarításokat von el a produktív magánberuházásoktól a pazarló kormányzati kiadások javára. Emellett az sem mellékes, hogy mennél nagyobb a deficit, annál nagyobb jövedelemadó nehezedik az amerikai polgárokra, hogy az állam fizetni tudja a hatalmas kamatterheket. A problémát tovább súlyosbítja, hogy a hitelkamatok az infláció miatt magasak, miközben az inflációt részben maga a „pénznyomtatással” finanszírozott deficit okozza.

Bëlga: Királyok a házban

Pataky találkozott egy gömbvillámmal ("How do you do?"). Azóta történnek vele dolgok. (Erre a hírre, asszem, most kicsit rá kell pihennem.)

Neil Jordan (r.): Michael Collins (1996) (5*)
Gregory Martin (r.): Biliárd életre-halálra (Poolhall Junkies) (2002)
Spike Lee (r.): A belső ember (Inside Man)
Michael Winterbottom (r.): Genova (2008) (5*)

>>Segítsetek! Segítsetek! Segítsetek!<< Így szólt a Szabad Kossuth Rádió utolsó felhívása 1956. november 4.-én, amit a Magyar Írószövetség tett közzé a föld minden civilizált nyelvén. Ez a kétségbeesett segélykiáltás visszhangzik Faludy György, felesége Faludy Zsuzsa (eredetileg Tatár Mária álnéven), valamint Palóczi-Horváth György Egy nép tragédiája: A magyar szabadságharc évszázadai című kötetének minden egyes lapjáról. A rendhagyó történelemkönyv 1957. februárjában jelent meg német nyelven Bécsben az Europa Verlagnál. A kötet szerzői, nyolcvan-ezer egykori honfitársunkhoz hasonlóan, 1956. novemberében menekült Ausztriába Szerov elvtárs tankjai, a Kádár-Münnich-féle Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány és az ÁVO elől. A könyv ötven évvel később, 2007-ben jelent meg idehaza magyarul.

A három fejezetből álló könyv középső, A vasfüggöny mögött címet viselő fejezetét Faludy felesége írta. Faludy Zsuzsa rendkívül érzékletesen jeleníti meg a rákosista diktatúra mérhetetlen primitívségét és bestialitását, illetve az ahhoz vezető utat. Ötven oldalban nem is lehetne nálánál kifejezőbben megragadni a kommunizmus lényegét.

Két részlet a műből:

Tolle, lege!

Chopin: E-dúr etűd, Op.10 No.3 (Murray Perahia)

"Az idealista fanatikus nyomába szegődik a gazember, a csőcselék és a képmutató - ez a sorsa minden forradalomnak. Ezért nem túl érdekes a csőcselék - mindig ott bukkan fel, ahol a zavarosban halászhat, spicliskedéssel gyarapodhat, intrikával juthat előre, és azzal szerezhet hírnevet, ha belerúg a legyőzöttbe. Érdekesebb az eszmék embere - hajlandó életét áldozni az ideáljaiért, bár szívesen gyilkol másokat ugyanezen ideálok nevében. Mielőtt vérpadra küldi, kivégzi őket szavakkal. A fanatikus idealista előbb nyúl a sárhoz, mint a tőrhöz. Mielőtt megsemmisíti ellenfelét, le kell alacsonyítania, be kell mocskolnia. (...)
Az erény és a szabadság nevében indított forradalom hitszegő hazugok diktatúrájává vált; a hatalomban ülő jakobinusok a legteljesebb közönnyel nézték az egyes emberek megalázását és megszomorítását. Ezeket az embereket most már minden lelkiismeretfurdalás nélkül fel lehetett áldozni a forradalmi megtisztulás nevében. Az öntisztulás tisztogatás lett." Adam Michnik: Az erkölcsi megújhodás bajnokai

"A sportban, a különböző vizsgákon vagy állami megrendelések odaítélésekor vagy költők vetélkedésében értelmetlen lenne versenyt szervezni, ha előre tudnánk, ki lesz a legjobb." (Friedrich A. von Hayek)

Közhely, hogy rendes ember homo oeconomicushoz nem adja a lányát. Manapság egyenesen illik elhúzni a szánkat, ha szóba jön még olykor e fogalom. Az elmúlt két évtizedben egymás után születtek azok az úgymond tabudöntögető behavioral economics kötetek, melyek minden kétséget kizáróan bebizonyították: olyan, hogy homo oeconomicus egyszerűen nincs is. Földiekkel játszó égi tünemény, nettó fantazmagória az egész, ami bár istenségnek látszik, valójában ódivatú, korlátolt közgazdászok teremtik csak maguknak, hogy aztán mint védangyaluknak bókolhassanak untalan, pedig ha tudnák...

...hogy ez már egyáltalán nem is olyan cool.

Nem úgy, mint a Richard H. Thaler és Cass R. Sunstein által közösen írt könyv, a Nudge (kb. Nógatás), ami az említett tabudöntögető kasszasikerek egyike, az intellektuális jófejség legújabb netovábbja, ami most Kárpátoktól ölelt kis hazánkban is megjelent, jóllehet pár év késéssel. 

Thaler és Sunstein szerint, ha ekonok (azaz homo oeconomicusok) volnánk, és nem mezei járókelők (homo sapiensek), akkor mindig mindenben jól választanánk. Döntéseink racionálisan lennének meg haszonmaximalizálók. Fejünkben állandóan ott zakatolna az Excel Solver és nem mellesleg az apró betűk olvasása lenne a hobbink. Az ekonok utópikus világában - véli a két chicagói közgazdászprofesszor - nem lennének bedőlő lakáshitelek, rosszul megválasztott értékpapír portfoliók, az emberek kalóriatáblázatokkal járnának menzára, és a fejünkben futó Solver azonnal úgy válogatná össze az aznapi kínálatból az ebédet, hogy az éppen az egészségesnek tekinthető 60 gramm szénhidrátra jöjjön ki. Ámde a helyzet az, hogy nem vagyunk ekonok, csak mezei járókelők, ami így nem elhanyagolható következményekkel jár. Pl. azzal, hogy döntéseink nem teljesen racionálisak. Mert a választásainkat mindenféle nagyon is emberi tényező eltorzítja: a sima szájjal kecsegtető, kétes kedvet csepegtető csalfa, vak remények, avagy az optimizmus és túlzott önbizalom, a csordaszellem, a status quo fenntartására hajló intellektuális konformizmus és egyéb torzító heurisztikák, a kísértések és meggondolatlanságok, az önuralom hiánya stb.

De van megoldás! - állítja Thaler és Sunstein. A neve tervezés. Választástervezés.

A szerzők úgy vélik, az emberi döntésekben tetten érhető szisztematikus torzításokat tkp. remekül fel lehet használni arra, hogy kedvezőbb döntések felé tereljük az emberek választását. Pl. ősrégi tapasztalat, hogy az önkiszolgáló éttermekben az emberek sokkal gyakrabban veszik el azokat az ételeket, amelyek szemmagasságban vannak kitéve, mint a többit. Vagyis ha a besamel mártásban sütött karfiolt tennék a menzán szemmagasságba és nem brassói aprópecsenyét, akkor ezzel finoman lehetne terelni (nógatni) az embereket az egészségesebb táplálkozás felé. Mondjuk az iskolai menzán a skacokat. Vagy köztudomású, hogy az emberek hajlamosak az előre felkínált alapértelmezett beállításokat elfogadni. Pl. azokban az országokban, ahol az állami szervdonor programban való részvétel az alapértelmezett, és az embereknek arról kell külön írásban nyilatkozniuk, hogy nem kívánnak donorok lenni, sokkal több donor van, mint azokban az országokban, ahol viszont arról kell az írásos nyilatkozat, hogy ha valaki szeretné a szerveit eladományozni. Ergo, ha a kormány azt szeretné, hogy több legyen a donor, akkor finoman a szervadományozás felé terelheti az embereket úgy, hogy a szervprogramban való részvételt teszi alapértelmezetté.

Thaler és Sunstein a választástervezést valójában egyfajta libertárius paternalizmusnak tekinti: az okosan megtervezett választási alternatívákkal az emberek a helyes döntések felé terelhetők, ugyanakkor mégis megmarad a választás szabadsága. Ui. attól még, hogy a menzán a besamel mártásban sütött karfiolt teszik szemmagasságba és nem brassói aprópecsenyét, a brassói aprópecsenye is épp úgy ki van téve, és a világon senki sem kényszeríti az embereket arra, hogy ne azt válasszák. Vagy attól még, hogy a szervdonor programban való részvétel az alapértelmezett, bárki írásban nyilatkozhat arról, hogy nem kíván donor lenni. A választástervezés így tkp. nem egyéb, mint egy enyhe, ámde szándékos pszichológiai manipuláció annak érdekében, hogy az embereket jobb döntésekre ösztönözzék. Az ekonok és az emberek között pedig az az eredendő különbség, hogy az ekonokat nem lehet választástervezéssel manipulálni, de az esetükben erre nincs is szükség, hiszen ők eleve mindig racionálisan döntenek. Homo sapiensek esetében viszont helyenként nem árt a nógatás.

(Nota bene, ezt a fajta választástervezést igen csak régóta ismerik pl. az értékesítési szakemberek. Szintén klasszikus választási torzítás, hogy az emberek ösztönösen kerülik a szélsőségeket, azaz nagy előszeretettel a középső kategóriát választják mindenben, legyen szó akár három különböző kockázatú értékpapír portfolióról vagy éppen három széles sávú internet előfizetési csomagról. Gipsz Jakabnak többnyire fogalma nincs, hogy az 5 Mbit/s, 15 Mbit/s vagy a 25 Mbit/s mit jelent, viszont erősen hajlik rá, hogy a 15 Mbit/s csomagra fizessen elő. Ez a szisztematikusan középre húzó választási hajlandóság viszont lehetővé teszi, hogy az emberek választását egy előre meghatározott csomag felé tereljék. Nevezetesen úgy, hogy azt a csomagot teszik középkategóriássá.) 

Mindazonáltal van egy alapvető probléma ezzel választástervezéssel (amire Glen Whitman is felhívja a figyelmet). A választás szabadságának általában az a lényege, hogy feltárja, egyáltalán mi számít jó vagy rossz választásnak. Ha ui. előre tudjuk, hogy mi a dolgok legjobb megoldása, akkor eleve nincs szükség választásra sem. Akkor csak azt kell tenni, ami tudvalévőleg a legjobb. A Thaler-Sunstein-féle libertárius paternalizmus viszont éppen ezt feltételezi. Vagyis azt, hogy már eleve ismert a helyes döntés. A választástervezés így lényegében arra való, hogy kijátssza a választás szabadságát, ahol a választás szabadsága is csak pusztán azért van meghagyva, hogy éppenséggel lehessen a tudvalévően rosszat is választani, ha valaki éppenséggel nagyon azt akarja.

De ettől még persze jó ötlet a férfi mosdók piszoárjainak közepébe előre egy műlegyet gravírozni. Drasztikusan csökken tőle a mellévizelések gyakorisága.

Erik Satie: Gnossienne nº 4 (Reinbert de Leeuw)

"Ég és föld különbség van aközött, hogy az embereket egyenlőkként kezeljük, és hogy megpróbáljuk egyenlővé tenni őket. Míg az előbbi a szabad társadalom feltétele, az utóbbi - mint azt De Tocqueville megfogalmazta - >>a szolgaság új formáját<< jelenti." Friedrich A. von Hayek: Igaz és hamis individualizmus

Bizonyára nem tévedek, ha azt állítom, Alan Greenspan kötetével, A zűrzavar kora című opusszal új egyéni rekordot állítottam be. [Persze abszurd, hogy saját magamat illetően bocsátkozzak feltételezésbe, de mindegy.] Még az életben nem tartott ui. ilyen hosszú ideig egy könyvet elolvasnom. Az eddigi csúcsot egyébiránt Sütő András Anyám könnyű álmot ígér című regényével tartottam, amit kötelező olvasmányként adott föl M. Károlyné, azaz Klári néni a hetediket követő nyárra. Emlékszem, Sütő regénye - a méltán híres szovjet író, Valentyin Katajev Távolban egy fehér vitorla című regényével egyetemben - a szülői munkaközösségben is kivágta a biztosítékot, mondván, hogy 13 éves gyerekeknek ez a mű mission impossible. Ámde Klári néni hajlíthatatlan vasladyként viselkedett, így a project maradt. És hát be kell valljam töredelmesen, néhány oldal elolvasása után anno nekem is meg kellett magamban állapítanom, hogy iszonyat kemény fába vágtam a fejszémet, és hogy ezzel művel bizonyosan le fog zárulni életem egyik nagyon fontos szakasza, az ártatlan gyermekkor. Mondanom sem kell, az is rögvest világossá vált, hogy ennek a feladatnak a megoldása egyben komoly stratégiát is igényel. Így aztán az oldalak számát elosztottam a szünidei napok számával, hogy megkapjam a napi penzumot. Két és fél hónap alatt (hosszú forró nyár) valahogy aztán csak a végére jutottam a dolognak, amit így utólag talán nem túlzás a hétköznapok csendes hőstettei közé sorolnom. (Nota bene, a Katajev opus is lement.) Nos, a Greenspan könyvvel három egész hónapig csatáztam. (Mondjuk az igazsághoz tartozik, hogy a Greenspan könyv sokkal hosszabb, mint a Sütő regény, viszont én meg nem vagyok már 13.)

Én az intoleranciával szembeni intolarencia híve vagyok.

(The Ramones Ayaan Hirsi Ali)

Seres László radikálisan szabadelvű újságíró. A minimális állam és maximális szabadverseny, a liberális demokrácia, a Davosi- és McWord-kultúra (Berger/Barber), a Reagan-doktrína, valamint Milton Friedman, Robert Nozick és Ayn Rand elkötelezett híve. (További kútfők: Charles Krauthammer, Leonard Peikoff, Daniel Pipes). Cikkeit ebben a szemérmetlen >>neoliberális<< szellemben írja, helyenként nem kevés nyelvi leleménnyel (humorral). A Kapitalizmus vagy halál címet viselő kötete a 2003-2009 között, zömében a Hírszerzőn és az Élet és Irodalomban megjelent írásaiból válogat. (Találóbb cím lett volna a Kapitalizmus vagy barbárság (vö. Rosa Luxemburg (aki Seres szerint a >>világon élt összesen két intelligens marxista gondolkodó egyike<< (a másik állítólag: Rudi Dutschke), de azért kellőképpen provokatív a Kapitalizmus vagy halál cím is).
Publicisztikáiban Seres ádáz >>Rambo-háborút folytat a civilizáció és globalizáció ellenségeivel szemben<<, ahol civilizáció alatt szigorúan az észak-atlanti értendő. (Bár a többi inkább civilizálatlanság. Avagy Seres szerint itten nem civilizációk harcolnak egymással, hanem a nyugati civilizáció a barbársággal.) Node. Node kik is lennének ezek az állítólagos ellenségek? Sorolom: a baloldaliak, hardcore zöldek (>>ökofasiszták<<) és alterglobok, + a populista politikusok, Kádár népe, a palesztin terroristák, az Európába bevándorló muzulmánok meg persze a muzulmán öngyilkos merénylők. Sőt. És hogy mindezek a népek miben közösek? Hát abban, hogy nem tisztelik az egyén szabadságát, a szekuláris képviseleti demokráciát, illetve az ezzel egyedül kompatibilis termelési módot (hogy egy marxista frázissal éljek), a kapitalizmust (ami meg egyenesen Marx nyelvújítása) (>>a kapitalizmusban a morálja a legjobb<<, mondja Seres (Ayn Rand után szabadon (értik, szabadon) (The moral justification for capitalism lies in the fact that it is the only system consonant with man’s rational nature, that it protects man’s survival qua men, and that its ruling principle is: justice.)) (Vagyis nem tisztelik a nyugati civilizációt.) És persze masszív utálatot éreznek az USA iránt is, éppen mert a leginkább szabad, individualista és piacbarát köztársaság, tehát a leginkább morális társadalom. (Szintén Ayn Randtől tudjuk ugye: The United States was the first moral society in history. Valamint: The most profoundly revolutionary achievement of the United States of America was the subordination of society to moral law.) (Vagyis minimálisan sem szeretik a nyugati civilizáció első számú reprezentánsát, az Amerikai Egyesült Államokat (és ebben hasonlítanak az amerikai anarcho-kapitalistákra (értik, minimálisan se) (dehogy értik). (Ha a kedves olvasó mostanra elvesztette volna az alanyt, a baloldaliak, hardcore zöldek (>>ökofasiszták<<), Kádár népe stb.))   
(...és itten most egy hangyafasznyit beleuntam az írásba... (tudom na, hamar, de ha egyszer kisütött közben a nap))
Tolle, lege! Tolle, lege! Allah Akbar!

Piacgazdaság vs. parancsgazdaság

(Jim Cox The Concise Guide to Economics című kis könyvéből)

Kétféle, egymással szöges ellentétben álló működési módja lehet a gazdaságnak: egyfelől a felülről lefelé irányított, központilag tervezett szocialista gazdaság, másfelől a piacok szabadságán alapuló decentralizált piacgazdaság. A legalapvetőbb eltérés a kétfajta gazdaság között, hogy amíg a piacgazdaságban létezik magántulajdon, addig a parancsgazdaságban nem.

A parancsgazdaság állítólagos erénye, hogy működése előre megtervezett, szemben a terv nélküli piacgazdasággal. Mindazonáltal e vélemény komoly tévedés, amennyiben a piacgazdaság is fölötte racionálisan irányított, csak éppen a fogyasztói kereslet és az árrendszer által. Emellett van négy ok, ami miatt a parancsgazdaság nem működik.

1. A gazdaságnak valamilyen központi bizottság általi megtervezése eleve kudarcra van ítélve pusztán a feladat nagysága által. Egyszerűen képtelenség, hogy pl. egy háromszáz fős bizottság ismerjen minden, a gazdaságban létező fogyasztói igényt, rendelkezésre álló erőforrást és tudást.

2. A motiváció eszközét illetően a parancsgazdaság végső soron kényszerítésen alapul. Persze a szocialisták erre általában azt mondják, hogy az erőszak (berlini fal, szovjet gulagok stb.) nem szerves része a rendszerüknek, hanem egyedül a politikai vezetők rossz döntéseinek az eredménye. A szocializmus, állítják, valójában csak a nemzetgazdaságot törekszik kontrollálni, és nem az egyéni szabadságjogokat. De mert a gazdasági rendszerek legfőbb elemei valójában maguk az emberek, így a gazdaság kontrollja elsősorban mégis csak az emberek kontrolálását jelenti. A berlini fal nem merő véletlen volt. Elég ehhez annyit megjegyezni, hogy a motiváció erősen csökken, ha kényszer hatására cselekszik az ember.

3. A parancsgazdaság egy kollektivizált rendszer, ahol mindenki a teljes kibocsátás arányosan ráeső részéért kénytelen dolgozni. Pl. egy százfős gazdaságban az össztermék század részéért. Következésképp hiányzik az egyéni ösztönzés. Ha az egyik ember kibújik a munka alól, akkor neki a személyes vesztesége ezáltal mindössze egy százaléka annak a termék mennyiségnek, ami akkor lenne, ha maga is dolgozna. (Képzeljük el az ösztönzés mértékét, ha a százfős gazdaságot kibővítjük egy kétszázmillós nemzetté!) Végül mindenki a többi ember költségére próbálna meg élni, a kibocsátás pedig mélyrepülésbe kezdene.

4. Egy parancsgazdaságban a termelés az állami hatóságok kedvét keresni, mely hatóságok élet-halál urai. Szemben a piacgazdasággal, ahol a termelést a fogyasztói kereslet szentesíti, a paranacsgazdaságban a fogyasztó el van felejtve.

(saját fordítás)

Szlukovényi Katalin

Verandán

Tavaszodik. Versenyt ragyognak
a polcon a dunsztosüvegek.
Az üvegfalban egy nagy, bolond
repedés aranyik s nevet.

A Shelley-kötetben szél lapoz,
fehér versek közt, mint az ég,
elül, és langyos lesz a föld,
öreg, hasas virágcserép.

Átforrosodó asztalon,
vázában karcsú nárcisz áll,
ábrándozik oldalra biccent
fejjel, és árnyékodra vár.

Franco Zeffirelli (r.): Mindörökké Callas (Callas Forever) (2002)
Francis Lawrence (r.): Legenda vagyok (I Am Legend) (2007)
Antoine Fuqua (r.): Brooklyn mélyén (Brooklyn's Finest) (2009)

"Közép-Európa az a térség, ahol az állami bürokrácia, a hadsereg és az intelligencia politikailag erősebb volt, mint a tulajdonos-polgárok. Ezen a térségen a megélhetés elsőrendű forrása a tanultabbak számára az állam volt, és nem a piac, de ez utóbbi is létezett, és feszegette a túl hatalmas állam kereteit.
Itt a polgárok még ma is sokat, túl sokat várnak a kormányzattól, miatta boldogok vagy boldogtalanok, bajaik és reményeik omnipotens ősokát benne keresik. Az elhagyott, bizonytalan polgár itt nosztalgiát érez a gondoskodó, igazságos, de szigorú pártállam után, amely persze a bűnözőket alkalmasint felköti.
Választási retorikájukban ezt a nosztalgiát hol a baloldali, hol a jobboldali pártok kamatoztatják. A közép-európaiak azonban lemondanak a felkötésről, ha már ezt kívánja tőlük Európa. Mindent Európáért!" Konrád György: Mire jó Európa? (1999) (In Konrád: A közép tágulása)

The Fall: Two Librans (ráadás)

A következőt olvasom:

A bankok a devizahitelezésben kialakult helyzet fő felelősei. A pénzkihelyezés előtt hitelbírálatot végeznek, így ha az emberek nem tudnak fizetni, az az esetek döntő részében azt jelenti, a bankok nem jól dolgoztak. Ezért pedig az ügyfelek kártérítést követelhetnek – mondta lapunknak Róna Péter.

Értik ugye, bemegyek a bankba, veszek fel hitelt, a pénzt elverem a kaszinóban, aztán meg kártérítést követelek a banktól, mert az nem látta előre, hogy én egy ilyen felelőtlen hülye vagyok. Kéremszépen, a bankok a hitelbírálatot nem a hitelfelvevők érdekében végzik, hanem a saját érdekükben. Ha Róna úrnak igaza lenne, akkor soha egyetlen adósnak nem kellene visszafizetnie a hitelt, hanem helyette elég volna kártérítést követelnie. 

"Céljaink elérése érdekében meg kell tanulnunk megfelelő módon cselekedni. Ez pedig mindenkor áldozattal jár. Minden tettünknek ára van. Ami azt jelenti, hogy minden emberi cselekvésnek létezik gazdasági aspektusa. Amikor valamilyen tevékenység mellett döntünk, akkor lemondunk mindarról, amit nem választottunk. Mindarról, amit tehettünk volna ahelyett, amit aztán ténylegesen teszünk. Ez a választás gazdasági aspektusa: legjobb tudásunk szerint felhasználni a rendelkezésre álló szűkös eszközeinket, hogy létrehozzuk azt, amit a leginkább akarunk. Ez a gazdálkodás tulajdonképpeni problémája. Amikor egy adott cél elérésének legjobb eszközét keressük, az pusztán technikai probléma. Amikor viszont az előttünk nyitva álló lehetséges célok közül kell kiválasztanunk egyet, tudván, hogy ezáltal föl kell áldozni az összes többit, az gazdasági probléma. Nem vall túl nagy intelligenciára úgy akarni valamit, hogy közben nem ismerjük fel, választásunknak ára van, amit meg kell fizetnünk. Korunk egyik legnagyobb rákfenéje éppen az, hogy sok ember áldozat nélkül kíván valamit megszerezni, illetve másokkal kívánja megfizettetni saját döntéseinek az árát. Márpedig nem is igazán akarunk valamit mindaddig, amíg nem vagyunk hajlandóak mi magunk megfizetni annak teljes árát, és elfogadni döntésünk minden következményét." Percy L Greaves: Understanding the Dollar Crisis

Albert O. Hirschman Versengő nézetek a piaci társadalomról című kiváló esszéjének igen elmés tipológiája értelmében a kapitalizmussal szemben megfogalmazott kritikáknak alapvetően két fajtája van: I. az >>önpusztító kapitalizmus<< elméletei, illetve II. a >>feudális béklyók<< elméletei.
Az önpusztító kapitalizmus elméletei szerint a kapitalizmus felszámolja önmagát, mert felszámolja saját fennmaradásának feltételeit. A kapitalizmus úgymond az önpusztítás csíráit hordozza magában, avagy a közismert marxista képpel élve, önnön méhében növeszti felbomlásának erőit. E teóriák klasszikus példája természetesen maga a marxi gazdaságelmélet: >>a termelési mód fellázad a cseremód ellen<<, ahogyan Engels fogalmaz, azaz a tőkés felhalmozással járó tőkekoncentrácó következtében a termelés egyre nagyobb mértékben társadalmasul, miközben az elsajátítás továbbra is magánjellegű marad, más szóval, a kapitalizmus által kifejlesztett termelőerők kinövik a termelés polgári (burzsoá) kereteit. De lényegében hasonló megfontolásra épül pl. John Kenneth Galbraithnak az új ipari államról szóló teóriája is: az ipari termelőerő fejlődése olyan hatalmas összegű vállalati beruházásokat igényel, melyek megvalósítása túlnő a piaci koordináció nyújtotta lehetőségeken, és szükségszerűen vezet el a big busniess és az állam által közösen tervezett termeléshez, vagyis egy kvázi tervgazdasághoz (már ami a nagyvállalati kört illeti). Vagy megemlíthető akár maga Keynes is, aki szerint a kapitalizmus apránként halad a szocializmusba >>a nagyvállalat azon hajlama [által], hogy szocializálja magát<<, vagyis azáltal, hogy az olyan nagy társaságok esetében, mint a biztosítók, vasúti társaságok, energiaszolgáltatók stb. a vállalati menedzsment és a tulajdonosok (részvényesek) gyakorlatilag teljesen elválnak egymástól, és a menedzsment egyre inkább hajlik közösségi szempontokat is figyelembe véve irányítani. Röviden, a kapitalizmus immanensen bomlik, amennyiben >>dialektikusan átmegy önmaga tagadásába<<. Másfelől vehetjük pl. Rosa Luxemburg elméletét is: a piacok terjeszkedése nem képes lépést tartani a termelés terjeszkedésével, így a kapitalizmusnak újabb és újabb pre-kapitalista területekre kell behatolnia, hogy túlélhessen, amivel egyre jobban kimeríti további terjeszkedésének lehetőségeit. De persze nem csak az új piacok merülnek ki, hanem az olaj is, a szén is, a tiszta víz is, a levegő is. Azaz számtalan olyan önpusztító kapitalizmus elmélet van, mely szerint a kapitalizmus fenntarthatatlan, mert feléli, kiszipolyozza, megmérgezi, elpusztítja stb. a saját fennmaradásához szükséges természeti forrásokat. Ezek amolyan katasztrófa- és összeomlás elméletek. Röviden, mindezek a teóriák arról szólnak, hogy a kapitalizmus felszámolja saját fennmaradásának feltételeit, mert kinövi saját >>mozgásformáit<<, feléli anyagi környezetét stb. (Nota bene, az önpusztító kapitalizmus elméletein belül külön halmazt jelentenek a >>végromlás teóriák<< (jobb kifejezés híján). Azaz, a kapitalizmus saját fennmaradásának kulturális feltételeit számolja fel: a hagyományos családot, a protestáns magatartási normákat stb. Ám ezek a teóriák önmagukban viszonylag erőtlenek, így kiegészítéséképpen igénylik a csökkenő profitrátákról meg a proletariátus növekvő elnyomorodásáról szóló téziseket.)
A >>feudális béklyók<< elméletei szerint viszont a kapitalizmus azért működik rosszul, mert a múlt nem piaci maradványai a jelenben tovább élnek, és gátolják a kibontakozásban. Némileg általánosítva a hirschmani meghatározást: a feudális béklyók elméletei szerint a kapitalizmus nem működik jól, amennyiben valamilyen nem piaci elem béklyóban tartja. Szemben a kapitalizmus önpusztító elméleteivel, amelyek jellemzően antikapitalista indíttatásúak, és nem különösebben bánkódnak azon, hogy a kapitalizmus a >>vesztébe rohan<<, a feudális béklyók elméletei nem valódi kapitalizmus kritikák, amennyiben nem annyira rá haragszanak, mintsem inkább érte. Az olyan erősen piacbarát közgazdászok, mint Mises és Rothbard, vagy általában az osztrák iskola képviselői pl. a kapitalizmus működésének lényegében mindennemű zavarát valamilyen, a piac logikájától idegen >>feudális béklyóban<< vélik felfedezni. És persze ha van valami, ami per definitionem piacidegen, akkor az maga az állam, a par excellence >>feudális csökevény<<. Pl. a monopóliumok úgymond egy >>feudális csökevényből<<, nevezetesen az állam által biztosított valamilyen kiváltság (privilégium) által alakulnak ki. Amikor az állam kizárólagos jogot biztosít egy vállalkozásnak meghatározott tevékenység folytatására, vagy mesterségesen korlátozza más vállalkozások piacra lépését, mentességet ad egy vállalkozásnak valamilyen kötelezettség alól, míg a hasonló vállalkozásoknak nem stb. De az állam által nyújtott privilégiumokon túl ugyanilyen feudális béklyót jelentenek pl. az árszabályozás, az állami szubvenció, az ilyen-olyan kvóta stb., amelyek mind-mind piacidegen külső tényezők. Jellemző, hogy az osztrák iskola képviselői pl. úgy beszélnek a jegybankok működéséről, mint a >>kapitalizmuson belüli szocializmusról<<. Amíg ui. egy piacgazdaságban senki sem gondolja, hogy a kenyér kínálat nagyságát vagy a kenyér árát valamilyen állami intézmény tanácsának vagy bizottságának kellene megszavaznia, addig a pénzkínálat nagysága és a kölcsönpénz ára (kamat) esetében ez mégis így van. A jegybankok úgymond egy darabka tervgazdaságot jelentenek a piacgazdaságon belül, a pénzverés királyi monopóliumának, mint amolyan >>feudális csökevénynek<< a tovább élését. A kapitalizmus kritikája tehát itt annyit tesz, hogy a gazdaságot fel kell szabadítani a különféle feudális béklyókból. (Kis párhuzam. A hardcore kommunisták gyakran védelmezik az eszmét, mondván, hogy a >>létező szocializmus<< valójában nem volt igazi szocializmus, mert számtalan >>polgári csökevény<< élt benne tovább. Illetve a létező szocializmusban minden rossz lényegében ezekből származott. Mi még soha nem láttunk igazi szocializmust! - mondják. Nos, a hardcore kapitalisták gyakran hasonló érvhez folyamodnak. Valójában még sohasem létezett tiszta piacgazdaság, illetve a létező piacgazdaság minden hibája tkp. a feudális csökevényekből származik.) De persze nem kell a radikális piacpártiak példájánál maradni. A mainstream kánonnak az ún. piaci kudarcokra vonatkozó elméletei is lényegében afféle >>béklyó elméletek<<, amikor is a kereslet-kínálat egyébként nagyon is áldásos működését megbéklyózza a tulajdonviszonyok tisztázatlansága, az aszimmetrikus információk, a ragadós árak, a pénzillúzió stb. (Vagyis ezek prokapitalista teóriák, még ha az antikapitalisták esetleg szívesen hivatkoznak is ezekre, mint olyan az akadémiai világban is polgárjogot nyert gondolatokra, amelyek úgymond a piacgazdaság áldatlanságát bizonyítják.) Mindazonáltal a feudális béklyóknak egyéb elméletei is léteznek. Például az erős középosztály hiányára, a polgári mentalitás hiányára, a komprádor burzsoáziára, az oligarchákra stb. vonatkozó elgondolások, amikor is a feudális béklyót alapvetően az elmaradt vagy részleges, eltorzult stb. polgárosodás jelenti, és ez okozza aztán a kapitalizmus nem megfelelő működését. Valójában feudális béklyó lehet minden, egy a korábbi rezsim által örökül hagyott vagyon- és jövedelem megoszlás, (feudális) személyi viszonyok, mentalitás stb., ami gátolja a piac normális működését.
Vagyis, a hirschmani tipológia értelmében, egyes teóriák szerint a kapitalizmussal az a baj, hogy nagyon kapitalizmus, más teóriák szerint meg az a baj, hogy nem eléggé kapitalizmus. Ugyanakkor az önpusztító kapitalizmus és a feudális béklyók elméleteinek argumentációi keveredhetnek is egymással. Pl. a vörösbárózás és panelprolizás együtt a kizsákmányolással és az ökológiai katasztrófával, ami ilyenformán egy prokapitalista és antikapitalista beszély egyszerre.

Tracy Chapman: Baby Can I Hold You

Pauly Shore (r.): Pauly Shore halott (Pauly Shore Is Dead) (2003)
Terry Gilliam (r.): Grimm (The Brothers Grimm) (2005)
Frank Miller (r.): Sin City (2005)
Gabriele Muccino (r.): A boldogság nyomában (The Pursuit of Happyness) (2006) (5*)

"Az állam az a nagy fikció, melynek segítségével mindenki a többi ember költségére szeretne élni." Frédéric Bastiat (1848)

Pogátsa Zoltán írja a blogjában, idézem:

A kínai gazdasági csoda lényege, hogy gyakorlatilag a piaci fundamentalista kapitalizmus eléri a Föld földrajzi határait. (A félresöpört Afrika kivételével.) A 80-as évek végén Milton Friedman piaci fundamentalista guru tanácsaira hallgatva bevezették a magántulajdonra alapuló fordulatot.

Azt hiszem, Pogátsa nagyobb jelentőséget tulajdonít Friedmannak (akit egyébiránt nem különösebben kedvel) a ténylegesnél. 1978-ban komoly aszály volt Kínában, mire Theng Hsziao-ping engedett a mezőgazdaság bürokratikus szabályozásán: a parasztok a termény egy részét saját fogyasztásra is felhasználhatták, illetve eladhatták. Az egyéni érdekeltségnek ez fajta megteremtése pedig igen látványos változást hozott, a mezőgazdaság kibocsátása hatalmas növekedésen ment át. Ezen aztán felbuzdulva, Marx és Mao ide-vagy oda, az iparban is elkezdték a >>nyitást<<, amit elneveztek, ahogyan az ilyesmit illik, a >>szocializmus kínai útjának<<. A helyzet az, és ezt nem árt nyomatékosítani, hogy Kína csak és kizárólag annyiban fejlődik, amennyiben egyre inkább piacosodik, illetve amennyiben egyre nagyobb teret kap a magántulajdon, vagyis amennyiben nyugatosodik. A kínai gazdaság elmúlt 30 évben történt fejlődése ui. nem a konfucianizmusnak köszönhető, nem a szakrális kultúrának, még csak nem is a kínai emberek különleges szorgalmának, hanem annak, hogy a történelemben először meglegyintette a kapitalizmus szele, és a nyugati kultúra. Friedman csak ennyiben jön ide. (Ez eredetileg komment kívánt lenni a Pogiblogon, csak valami miatt nem működik.)

Paul Thomas Anderson (r.): Magnólia (Magnolia) (1999) (5*)
John Stockwell (r.):  Őrült és gyönyörű (Crazy/Beautiful) (2001)
Phillip Noyce (r.): Tűzveszély (Catch a Fire) (2006)
Michael McCullers (r.):  Bébi mama (Baby Mama) (2008)