A végén még kiderül, hogy Stiglitz szerint a FED okozta a válságot. Értsd: nem az ún. neoliberalizmus bukott meg, és nem is a piac romlott el, hanem szimplán csak egy állami monopólium kontárkodott, amikor maga kívánta igazgatni a gazdaságot.
Ayn Rand regénye, Az ősforrás (The Fountainhead) egy igazi kultikus mű, ami '43-as megjelenését követően sok millió példányban kelt el a tengerentúlon, és a mai napig több tízezer példányban fogy évente világszerte. Az amerikai neokon értelmiségiek körében a regény éppen olyan alapműnek számít, mint Tocquevilletől Az amerikai demokrácia. De olvassa boldog-boldogtalan. Az Ayn Rand kultusz ötven éve virágzik az USA-ban. Van Ayn Rand Institutetől kezdve a Reason magazinon át az Atlas Societyig minden. Az amerikai Modern Library kiadó 1998-as közvélemény kutatása szerint Ayn Rand a XX. század legjobb írója, miközben az irodalmi kánon tudomást sem vesz róla. Egyszóval elolvastam Az ősforrást, jóllehet csak nehezen vettem rá magam, lévén a kötet potom 763 oldal, és kb. három kilót nyom. De aztán végül győzött a kiváncsiság.
A mű egy hamisítatlan irányregény. Egy monumentális pamflet röhejesen didaktikus cselekménnyel, sematikus figurákkal, kínosan valószerűtlen párbeszédekkel meg egy elvont filozófiai esszébe hajló befejezéssel. Mondom, patetikus mese habbal, merő képtelenség, egy bombasztikus giccsparádé. És letehetetlen.
És hogy mi az az ősforrás? Ezt nem ragoznám túl. Némi szójátékkal élve csak annyit felelhetek: ezt másodkézből nem lehet megismerni. Ha valakit érdekel, ismerje meg elsőkézből. Bizonyosan megéri.
Marjane Satrapi (r.): Persepolis (2007)
Kar Wai Wong (r.): 2046 (2004)
Daniel Sánchez Arévalo (r.): Sötétkékmajdnemfekete (Azuloscurocasinegro) (2006)
Ki-duk Kim (r.): Lopakodó lelkek (Bin-jip) (2004)
Ma 111 éve született Wilhelm Röpke a XX. századi liberális gazdaságelmélet egyik vezéregyénisége. Legismertebb műve az 1942-es Korunk társadalmi válsága című kötet, melyben Röpke spengleri és ortegai hangon ostorozza az egyének >>elproletarizálódását<< és elatomizálódását, avagy a >>tömegek lázadását<<, és az ezzel együtt járó hamis kollektivizmust. Vissza a valódi közösségbe! - hirdeti Röpke. Ami a család, a szomszédok, a jó barátok, a kisközösségek vagy épp az egyházközség. Mert mindezek jelentik a valódi szolidaritás, a valódi szabadság, a valódi társadalmi beágyazódás köreit, szemben az önállótlan és atomizált egyéneket felülről masszává összefogó puszta aggregátumokkal, az ál-közösségekkel, mint amilyenek a tömegpártok, tévécsatornák és pártlapok, internetes fórumok és >>közösségek<<, az ilyen-olyan rajongói klubok, a football csapatok szurkolótáborai meg a mindenféle tömegszervezetek. Röpke liberalizmusa valójában az elatomizálódás, az elgyökértelenedés és >>konzumálódás<< ellen lép fel, illetve a valódi közösségek valódi egyénisége mellett. Ennek okán Röpke elítéli a termelés, a termelékenység és az életszínvonal azon öncélú kultuszát, amely pusztán az egyre olcsóbb porszívót jelenti, a harmadik színes tévét és mobiltelefont, azaz az értelmetlen fogyasztást, személytelen kockaházakat és tömött kocsisorokat, a nyomasztó nagyvárosokat, és ami a termelés oldaláról a proli gürcölést, a mamutvállalatokat és trösztöket jelenti egyúttal. Röpke ideálja a polgári életvitel, a minőségi élet, a magántulajdon dekoncentrációja, a családi vállalkozások, a függetlenséggel és felelősséggel járó munka és élet. Az önálló individuumok szabad kisközössége.
Rothbard klasszikus esszéje, a Freedom, Inequality, Primitivism, and the Division of Labor amolyan vegyes vágott, ám lényege világos. Röviden. Az egyén képességeinek valódi kibontakozását a szakosodás teremti meg, melynek feltétele a magasfokú munkamegosztás. A magasfokú munkamegosztás feltétele viszont a fejlett gazdaság. A fejlett gazdaság feltétele pedig a szabadság. A romantikus mozgalom törekvése, ami az >>egyén mindenoldalú kibontakozását<< célozza (a marxizmus e tekintetben teljességgel a német romantika folytatása), valójában összeférhetetlen a nyugati civilizáció racionalitásával, kifinomultságával és gazdagságával; az egyént állítólagosan felszabadító testvériség pedig lényegében az egyént tagadó, primitív és irigy kollektivizmus. Az embereknek egy dologban kell csak egyenlőnek lenniük, a szabadságban. Minden másban jobb, ha egyenlőtlenek. Azaz különbözőek. Mert az egyéni sokfélében bontakozik ki az ember, mint nembeli lény valódi gazdagsága, illetve az egyes egyén individualitása. Emellett minden közösségnek (a kártyakluboktól az ugyanabban az ágazatban versenyző vállaltokig) van egy >>természetes elitje<< (tudjuk, még a proletariátusnak is van elitcsapata). Azok, amelyek a leginkább hivatottak valamit művelni a dolog természetének megfelelően.
Örömmel jelentem, hogy Mises Profit és veszteség című esszéjéből egy részlet megjelent a kiváló Kommentár folyóirat 2010/4 számában. (A szöveget én fordítottam, Mike Károly lektorálta. Ezúton is köszönöm a Szerkesztőségnek a közlést.)
Lionel Robbins 1935-ös cikke a Nagy Válság kettős gyökeréről.
Manuel de Falla: A bűvös szerelem: Rituális tűztánc
(Chicago Symphony Orchestra/Daniel Barenboim)
Egy '41-es remek cikk Hayektől tegnap a mises.orgon, ami jól rávilágít a szétszórt tudás, a piaci koordináció és szabad társadalom kérdésének belső kapcsolatára (mármint Hayeknél). In nuce. Egy tervhivatal nem képes koordinálni a gazdaság működését, mert egyszerűen nem képes az ehhez szükséges minden körülményt figyelembe venni. És azért nem képes figyelembe venni, mert egyszerűen hiányzik az a közeg, ami a koordinációhoz szükséges tudást számára közvetítené. És mert a tervhivatal nem képes figyelembe venni a körülmények sokféleségét, így nincs is rájuk tekintettel. A tervhivatal nem a spontán gazdasági folyamatok összehangolásával teremt rendet, hanem a rendnek egy előzetes sémáját erőlteti rá a gazdaságra. A rend nem kiválik a részekből, hanem a részek alávettetnek a kész sémának. Más szóval, a rend felülről szerveződik a részek alárendelésével. A piaci koordináció hatékonyságát valójában az árrendszer biztosítja, ami képes közvetíteni a sokféle körülményről való tudást, és így lehetővé teszi a spontán gazdasági folyamatok összehangolását anélkül, hogy ezt bárki megtervezné. A piaci rend alulról szerveződik, vagyis nem a részek vannak alávetve egy kész rendnek, hanem a rend folyamatosan kiválik az árrendszer személytelen koordinációja által. Vagyis: I. A tervhivatal csak úgy képes átlátni a gazdaságot, ha azt eleve a saját roppant korlátolt és önkényes szempontjai alá rendelve irányítja. A piaci koordináció minden gazdasági szereplő szempontját képes érvényesíteni és kifejezni, ugyanakkor azt egyetlen hivatal sem képes átlátni; II. Amíg a piaci koordináció anélkül is képes rendet teremteni, hogy a részek alávetettek lennének, addig a tervgazdaság csak a részeket maga alá gyűrve képes a rendre.
Az ún. szándéketika első kiforrott megfogalmazását valószínűleg Pierre Abélard (latinosan Petrus Abaelardus) Etika című kötetében (i.sz. 1140 körül) olvashatjuk. Abélard ui. világosan megkülönbözteti a bűnös vágy, a bűnös tett (bűntett vagy vétek) és a bűn fogalmát. A hét fő hiba egyike pl. a bujaság (a septem vitia capitalia kifejezést hét főbűnnek szokás mondani, jóllehet nem bűnről (peccatum) van szó, hanem kapitális hibáról (vitium)). A bujaság, ismeri el Abélard, a lélek hibája, és mint ilyen bűnre csábíthat. Ámde a lélek hibája önmagában még nem bűn; a bűnös vágy még nem maga a bűn. A természettől benne lakozó bujaság okán az ember pl. megkívánhatja felebarátja feleségét. Felebarátunk feleségét megkívánni persze bűnös vágy, mert a házasságtörés bűnös tett, de maga e vágy még nem bűn. Ha ui. a bűnös vágy már önmagában bűn lenne, akkor csak az lehetne bűntelen, akiben még bűnös vágyak sem ébrednek. (Nota bene, ebben az esetben - önző módon - rút feleségeket kellene kívánnunk felebarátainknak saját lelki üdvünk végett.) Mert a lélek csak attól szennyeződhet be, ami az övé, ámde a vágyak ébredése nem ilyen. Efölött tkp. nincs az emberi léleknek hatalma. Az ember egyszerűen megkívánja felebarátja feleségét, mert megkívánja (mert az történetesen olyan kívánatos). Adódik is hát a kérdés: vajon melyik a nagyobb érdem, ha bűnös vágyainkat megfékezzük, vagy ha egyáltalán nem is támadnak bűnös vágyaink, vagy épp merőben üdvös vágyak ébrednek csak bennünk? (Mármint melyik a nagyobb áldozat az erényért?) Mi hát a bűn? Abélard válaszol: a bűn a lélekben támadt bűnös vágy elismerése, pártolása. Más szóval, nem önmagában a bűnös vágyak akaratlan megjelenése a bűn, hanem e bűnös vágyak akaratlagos elfogadása és pártolása. A bűn magában a bűnpártolásban áll. A bűn tehát döntés, avagy szándék kérdése. Az ember nem egyszerűen csak megkívánja felebarátja feleségét, hanem pártolja is magában e vágyat - ettől lesz a lélek bűnös lélekké. A morális parancsok tehát nem annyira a bűnös tettek ellen tiltanak, vélekedik Abélard, mintsem inkább a bűnös vágyak pártolása ellen. Ne kívánd felebarátod feleségét! - mondja a parancsolat. De mert a vágyakat megtiltani nem lehet, hanem csak pártolásukat, így e parancsolat lényegében a következőt mondja: ne kövesd vágyadat, ha felebarátod asszonyát kívánod, mert az bizony bűnös vágy! Vagyis mind a bűnös vágy, mind a bűn a lélek állapota, ámde a kettő mégsem ugyanaz, és e distinkció olyannyira nem mellékes, hogy ezen áll erény és bűn mibenléte. Fontos egyúttal hangsúlyozni: a bűn a lélek állapota, vagyis a bűn a lélekben van, és nem a tettben. A tett lehet bűnös tett, avagy vétek, de bűnössé a lelket egyedül a bűnös szándék teszi. Abélard szerint ui. amennyiben egy férfi valamiféle képtelen és lehetetlen tévedésből és félreértésből fakadóan, ámde abszolúte jóhiszeműen egy másik nővel hálna, úgy e férfi effektíve ugyan házasságtörést követne el, ami súlyos vétek, de ettől még önmagában nem válna lélekben is bűnössé, hiszen nem volt szándékában semmilyen benne ébred bűnös vágyat elismerni és követni. Illetve fordítva. Amennyiben egy férfi megpróbálna házasságot törni, ámde az mégsem jönne össze neki, úgy e férfi lélekben nem lenne kevésbé bűnös, jóllehet a bűnös tettet effektíve nem követné el. Aki lélekben a bűnt választotta, az nem választotta kevésbé, mint az, aki azt el is követte, illetve aki a bűnt elkövette, ámde nem választotta, az éppen úgy nem választotta, mint aki éppenséggel el sem követte. Összefoglalva: a bűnös vágyak ébredése még nem bűn; a bűnös vágyak lélekben való pártolása a bűn, és csak az a bűn; a bűnös tettek elkövetése önmagában még nem teszi bűnössé a lelket, illetve lehet a lélek bűnös anélkül is, hogy elkövette volna a bűnös tettet. A bűnt tekintve csak a szándék számít. És Abélardnál ugyanez vonatkozik a jótettekre is. Azaz, a jótett magából a jó szándékból fakad, a jótettben a jószándék a jó. Vagyis a tett önmagában nem jó, csak a szándék által. Ha valaki rossz szándékkal bűnre tör, de végül jót cselekszik, úgy bűnös, jóllehet tette jótett, illetve ha valaki jószándékkal jóra tör, de végül bűncselekményt követ el, úgy nem bűnös, még ha tette bűntett is. Abélard mindazonáltal tisztában van etikája nehézségével: a szándék ui. nem látszik, csakis a tett, így nehéz a tettek szándékáról dönteni, és így ítéletet hozni. Az evilági ítélkezés sok esetben a tettek alapján kényszerül ítélet mondani. Isten, az ember végső bírája viszont mindent lát, tehát az ember szándékait is. Így isten a szándék szerint ítéli meg az embert, és nem a tettek alapján.
Manuel Huerga (r.): Salvador Puig Antich (2006)
Noah Baumbach (r.): Margot az esküvőn (Margot at the Wedding) (2007)
Gavin Hood (r.): Kiadatás (Rendition) (2007)
Leo Penn (r.): Ítélet Berlinben (Judgment in Berlin) (1988)
Peter Weir (r.): Kapitány és katona (Master and Commander) (2003)
Mathieu Kassovitz (r.): A gyűlölet (La Haine) (1995)
Brian De Palma (r.): Cenzúrázatlanul (Redacted) (2007)
Andor László nemrégiben megjelent kötetéről, az Eltévedt éllovas: siker és kudarc a rendszerváltó gazdaságpolitikában című könyvről nehéz bármi határozottat állítani. Sokféle államszocialista modell létezett, sokféle volt az átmenet, és ennek megfelelően sokféle új kapitalizmus modell jött létre. Ahány posztkommunista ország, annyi rendszerváltozás. És persze minden ország követett el hibákat, illetve csinált jól dolgokat. Nagyjából ez volna a fő mondanivaló, már ha van e könyvnek olyan. A tényadatok szórványosak, illetve nem esik szó semmi olyasmiről, amit egy közéletileg tájékozott, művelt újságolvasó ne tudna, ismerne. A folyamatok értékelése leginkább a magát opponáló, jófiús egyfelől-másfelől módon történik. A rendszerváltás utáni kormányok gazdaságpolitikai intézkedéseinek értékelése hasonlóan >>korrekt<<, azaz se hús, se hal, jóllehet inkább baloldali narratívában mozog a szöveg, ami Andor esetében persze nem meglepő. A Bokros-csomagra szükség volt, de nagy társadalmi áldozatokkal járt, és lehetett volna jobban is csinálni; a Bokros-csomag alapozta meg '96-tól a GDP gyors ütemi növekedését, de persze az sem kizárt, hogy a >>transzformációs visszaesést<< követő Jánossy-féle helyreállítási periódussal van valójában dolgunk (a '90-es évek második felében); az eurózónához csatlakozás nélkülözhetetlen, de annak is vannak hátrányai (pl. nem lehet élni a valutaleértékelés jól ismert módszerével). Satöbbi. Kb. ez a stílus. Mindazonáltal Andor egy dologban bizonyos (hogy a mácsó oldalát is lássuk): a 2008-ban kitört világgazdasági válsággal a neoliberalizmus megbukott. Az elmúlt húsz év gazdaságpolitikai gondolkodásának főáramában ui. az a feltételezés állt, hogy elsődlegesen a fiskális deficit ellen kell küzdeni; a >>nincs alternatíva<< meg a >>szűk mozgástér<< szöveg lett a tuti okosság. Ámde Andor szerint a sokszor maoistából egyetlen ugrással neokonzervatív guruvá átváltozott gazdaságpolitikusok az elmúlt húsz évben - megfelelési kényszerből - talán komolyabb vették a >>neoliberális tanokat<<, mint amennyire feltétlenül szükség volt. Mi hát a megoldás? Andor púderol valamit Keynesről, de persze annak sincs semmi határozott végeredménye.
Stiglitz tudja: "...a kormány által menedzselt jelzálogpiac veszélyes. Az eltorzított kamatok, az állami garanciák és az adótámogatás bátorítja az ingatlanberuházásokat olyan időpontban, amikor a gazdaságnak éppen a technológiába és a tiszta energiába történő beruházásokra lenne szüksége. A lakásépítésbe irányuló és tovább folytatódó beruházások ráadásul megnehezítik, hogy a gazdaságot leszoktassuk az ingatlanszektorral szembeni, az ingatlanpiacokat pedig a kormánytámogatással szembeni függőségükről." Dacára ennek az USA 2008-as jelzáloghitel válságát illetően a legfőbb bűnös mégis csak a "szabadpiaci ideológia". Mi más.
"Őrnagy: Minél jobban kicsúcsosodik a hatalom, annál könnyebb felszámolni. Csak le kell törni a csúcsot. És csak a csúcsot kell letörni.
Fiú: Nagyon egyszerűnek tűnik.
Őrnagy: Mert egyszerű is, kedvesem. - Kell az egész ország? A recept: meg kell hódítani a fővárost. Kell a főváros? A recept: el kell foglalni a pályaudvarokat, a repülőteret, a rádióadót és a főpostát. Ehhez elég egy megbízható ezred!"
Erich Kästnert eddig csak mint A két Lotti szerzőjét ismertem. És lám, egy igazán szellemes komédiát is írt a diktatúráról, ahol a diktátorok egyformák, és könnyen lecserélhetők. A szerző maga így fogalmaz '56-ban színdarabja kapcsán: "A hátsó lábukon ugráló, babaruhába öltöztetett kutyák elég förtelmesen hatnak - de a legszörnyűbb látvány a méltóságát és lelkiismeretetét a gazdi lábához letevő, embernek öltöztött, idomított ember." Ám a mű nem ilyen szigorú. Valójában egy kellemes, de nem minden tanulságtól mentes szatíra.
Keynes. A Keynes által leginkább hangsúlyozott gondolat, hogy kizárólag a tőkések határozzák meg a társadalmi termelés volumenét, illetve ezáltal a nemzetgazdaságban a jövedelemszintet. Mert kizárólag a tőkések indítják be és tartják fenn, illetve bővítik a termelést. Azaz kizárólag a tőkések döntenek a felől, hogy van-e termelés vagy nincs, illetve a felől, hogy mekkora annak volumene, és hogy ezáltal mennyi a foglalkoztatott. Minden egyéb híresztelés, tévedés. Keynesnél nem a lakosság fogyasztási vagy megtakarítási döntése határozza meg a termelés volumenét, hanem a vállalkozók termelési (keynesileg szólva, beruházási) szándéka (animal spiritje). A fogyasztás és megtakarítás nagysága fakad a vállalkozók beruházási szándéka által meghatározott termelési volumentől, és nem fordítva. Joan Robinson (1937) így magyarázza Keynest, idézem: "A megtakarítás a jövedelemtől függ, a jövedelem pedig a beruházási javak termelésének ütemétől. Mindenki szabadon annyit takaríthat meg amennyit akar, hogy azonban mennyit akar megtakarítani, az jövedelmétől is függ, jövedelmét viszont a vállalkozóknak azok az elhatározásai befolyásolják, hogy mennyit érdemes beruházniuk. Így tehát mindenki azt tesz, amit akar, azonban, hogy mit akar, azt a vállalkozók határozzák meg számára." Ha a vállalkozók szűkítik (mert ez a szándékuk) a termelés volumenét, és ezért munkásokat bocsátanak el, akkor ezeknek az elbocsátott embereknek nem lesz jövedelme, így nem lesz miből fogyasztaniuk (keresletet támasztaniuk). És nem lesz miből megtakarítaniuk sem. Ellenben ha a vállalkozók növelik (mert ez a szándékuk) a termelés volumenét, és ezért pótlólagos munkásokat alkalmaznak, akkor ezeknek a munkásoknak lesz jövedelme, így lesz is miből fogyasztaniuk (keresletet támasztaniuk) és megtakarítaniuk. Ugyanez vonatkozik a bérek emelésére vagy csökkentésére. Érdemes nyomatékosítani: Keynesnél nem a lakosság fogyasztása és megtakarítása (kereslete) teszi a vállalkozók termelését (termelési szándékát), hanem a vállalkozók termelése (termelési szándéka) a lakosság fogyasztását és megtakarítását. Ebben áll elméletének lényege: a beruházások hozzák létre a megtakarításokat, és nem a megtakarítások a beruházásokat.
Kalecki. A munkásosztály a maga fogyasztásával mindenkor csak akkora bevételt jelent a tőkésosztálynak, mint amelyet az előzetesen a munkásosztálynak bérként kiadott. Ergo a munkásosztály fogyasztása nem képes nagyobb termelési volumenre ösztönözni a tőkéseket. A munkásosztály kizárólag csökkenteni tudja a termelés volumenét, amennyiben megtakarít, azaz a fogyasztásával nem téríti meg a tőkésosztálynak az előzőleg kiadott bértömeget. Más a helyzet azonban magával a tőkésosztállyal. A tőkésosztály ui. elvben nem tud annyi (olyan sok) munkást foglalkoztatni, illetve ezáltal annyit bérre kiadni, hogy azt vissza ne kapja a munkások fogyasztása révén egészen az utolsó fillérig, amelyből aztán újra előlegezheti ezeket a béreket. Mindazonáltal nem csak a bérek térülnek meg ily módon maradéktalanul a tőkéseknek a munkások fogyasztása által, hanem a beruházásaik is, illetve saját személyes fogyasztásuk is, hiszen nem csak a munkásosztály vásárol a tőkésosztálytól, hanem a tőkésosztály is magától a tőkésosztálytól veszi a beruházási és fogyasztási javakat. Egyszóval, a tőkésosztály kiadásai az utolsó fillérig megtérülnek a tőkésosztálynak, mint osztálynak, hiszen osztályként való kiadásaik végső soron saját osztályként való bevételeik. Nem tudnak annyit elkölteni, hogy azt meg ne keressék. Sajátos asszimetriával álluk tehát szemben, amit Nicholas Kaldor (1956) frappánsan ekképp fogalmaz meg: "A munkások azt költik el, amit megkerestek, a tőkések azt keresik meg, amit elköltenek". A tőkések a termelés volumenének megválasztásával tehát nem csak arról döntenek, hogy a munkások mennyit keresnek, hanem arról is, hogy maguk mennyit. Azaz, a munkások részéről a tőkéseken áll a keresetük, a tőkések részéről önmagukon (az animal spiritjükön). És amint igény támad a tőkésosztály részéről, hogy beruházzon, vagyis növelje a termelés volumenét, úgy tőkésosztályként meg is fogja keresi azt, amit elköltött. A tőkésosztálynak, mint osztálynak ui. a nagyobb volumenű termelés éppen úgy megtérül, mint a kisebb: ha több munkást foglalkoztatnak, akkor pro tanto nagyobb bértömeg térül meg a munkások nagyobb fogyasztásából, ha növelik a beruházásokat, akkor pro tanto nagyobb lesz a saját maguknak, mint tőkésosztálynak >>megtérített<< bruttó profitjuk. A tőkések tehát úgy vannak a termeléssel: ha nagyobb lábon élsz, nagyobb csizmát kapsz. Elég akarniuk. A munkások viszont csak akkora csizmát hordanak, amekkorát kapnak.
Keynes és Kalecki. A munkások a jövedelmükkel keresletet csinálnak, a tőkések a keresletükkel jövedelmet; a munkások és a maguk jövedelmét. Ám a tőkések kereslete lényegében beruházási kedv, azaz a termelés volumenének megválasztása. Keynesnél és Kaleckinél nem a munkások fogyasztási kereslete növeli a jövedelemszintet, hanem a vállalkozók beruházási kereslete. A fogyasztási kereslet kizárólag csökkenteni tudja a jövedelemszintet, amennyiben az csökken, illetve a fogyasztás növekedése csak annyiban képes növelni a gazdaságban a jövedelemszintet, amennyiben egy rövid visszaesési periódus után helyreáll az eredeti fogyasztási hajlam. Vagyis egy kapacitás-kihasználatlan és alulfoglalkoztatott gazdaság úgy és annyiban >>keresletkorlátos<< általában, amennyiben a tőkéseknek módjukban állna növelni a termelést, ha volna hozzá vállalkozó kedvük. A tőkéseknek ui. módjában áll, legalábbis elvben, akár a >>teljes foglalkoztatásig<< fokozni a termelést, de csakis a tőkéseknek, mert - ismételve az előbb mondottakat - kizárólag a tőkések döntenek a termelés volumene felett. A tőkések pótlólagos beruházási kereslete ugyanakkor nem jövedelemmel, hanem pótlólagosan teremtett vásárlóerővel történik. És amint a pótlólagos vásárlóerő termelő tőkévé váltózik át (mert van szabad termelőkapacitás), tehát létrejön a termelés tényleges bővülése, a foglalkoztatás tényleges növekedése, és ennek következtében eladható új áruk, akkor a pótlólagos fizetőeszközzel támasztott pótlólagos beruházási kereslet valóságos jövedelemmé változik át, és így is térül meg a tőkésosztálynak. E folyamat lényegét Kalecki így ragadja meg: "a profitot beruházzák, még mielőtt létrejön". Makroszinten tehát a termelés bővítése nem egyéb, mint tőkés döntés. Minden pótlólagos beruházás, mint pótlólagos bruttó profit térül meg a tőkésosztálynak: ha a tőkések "a profitot beruházzák, még mielőtt létrejön", akkor e szándékolt beruházás és profit valóságos beruházás és profit lesz, a pótlólagosan foglalkoztatott emberek bére pedig valóságos jövedelem. Mindez az >>özvegyasszony korsójának<< (widow's cruse) logikája.
A tiszta ész kritikája című opuszában Immanuel Kant a következőképpen határozza meg a szabadság fogalmát, idézem: "Ezzel szemben szabadságon - a szó kozmológiai értelmében - azt a képességet értem, mely ö n m a g á t ó l kezd meg valamely állapotot, melynek kauzalitása tehát nem rendelődik alá ismét csak - a természet törvénye alapján - egy másik oknak, hogy az utóbbi az időben meghatározza." (eredeti kiemelés) Hm. A szabadság tehát képesség. Javaslom, gyakoroljuk e képességünket minden nap! Kezdjünk el naponta ö n m a g u n k t ó l valamilyen új állapotot!
Henri Matisse: Tánc (1909-1910)