Hermann Hesse regénye egy igazi bildungsroman, melyben a hős, Sziddhárta konkrétan megvilágosodik. A mű elején a fiatal Sziddhárta, a szépreményű bráhmánfi életébe csöppenünk. A fiú szép, okos meg többre hivatott, nemesebbre. Tanul, meditál, biflázza a szent szövegeket. Homloka magas és ragyog, egyszóval a szellem embere. Apja büszkén tekinthet rá. És az ifjú ember mohón szomjazza a tudást: a végső nagy-nagy igazságot, az örök lényeget kívánja tudni. Igazi kereső, aki meg akar szabadulni az >>Én<<-től, hogy behatoljon az átmanba. Így aztán samanának áll, azaz szegény, kolduló szerzetesnek. És megtanulja megvetni az érzéki világot, megtanulja a koplalást, megtanulja tűrni a fájdalmat, hideget, meleget, az aszkézis minden csínját-bínját kitanulja. És közben csak meditál és meditál, elmélkedik naphosszat, tanokon méláz, nagy ideákon töpreng. Ámde az >>Én<<-től nem szabadul meg, és persze a nagy-nagy igazságra sem talál rá. Így hát hősünk az évek során lassanként megcsömörlik tudástól, tanoktól, gondolatoktól. Felhagy a samanák életével. Ráébred: a gondolatok üresen kongó termeiben kereste a dolgokon túli nagy egységet, az örök lényeget (vagy inkább Örök Lényeget), és közben semmit nem ismert meg a világból. Nem akar többé már szent lenni. Érdeklődése a sokszínű, tarka-barka érzéki világ felé fordul, amit ezaddig bizalmatlanul, lenézve-lesajnálva, mint változót és lényegtelent (mint afféle csalóka fátylat) tekintett. Elhatározza: ha vigyázó szemeit addig a túlvilágira szegezte, úgy ezentúl csakis az evilágira szegezi. Nem a dolgokon túlira, hanem a dolgokra. A sokfélében kíván tobzódni. Ha létezik igazság, úgy az a pipacs pirosa a maga pőre esetlegességében. Sziddhártának nincs szüksége többé mesterekre, tanokra, elméletekre. Így aztán Sziddhárta fordít egyet élete kerekén: az elvont gondolatokban időző aszketikus lét után bele veti magát a világi életbe. Az erdőből bemegy a városba. És a városban hősünk gazdag kereskedővé lesz, lévén jó eszű, ír-olvas, okosan beszél. Illetve Sziddhárta megismerkedik egy kurtizánnal, Kamalával, akinek szeretőjévé válik, és aki mellett az idő multával kitanulja a testi örömöket plusz a nagyvilági életet. Drága ruhákban jár, illatos vízben mosakszik. Házában gazdagon terülnek ebédre az asztalok. Ámde hősünk mégsem igazi kereskedő. Lelke soha nem merül el a szenvedélyben: a haszonnal szemben közömbös, sikertelenségtől nem fél, veszteség nem aggasztja. A világi életet inkább csak amolyan játéknak tekinti, mert lélekben megmarad aszkétának, aki a kopár öntudat távolából figyeli saját életét, illetve a gyerekesnek tűnő embereket, akiket egyfelől irigyel, hogy oly öntudatlanul tudnak belefeledkezni a vágyaikba és szenvedélyeikbe, és akiket másfelől némiképp meg is vet, le is néz ugyanezért. Mert ha valaki szerzetesként megtanult lemondani, és csaknem kiölt magából minden evilági kísértést, továbbá a szellem embereként túl van már minden tanon, gondolaton, az csak komolytalan és gyerekes vígjátékként vagy épp szomorújátékként tekinthet a világi életre, érdekes színjátékként. Iróniával, távolságtartással, fölényes leereszkedéssel. És Sziddhárta persze éppígy nem igazi szerető. Bár a gyönyörök tudománya immár a kisujjában van, csak éppen nincs senki, akit igazán szeretne. Igazán, azaz a szeretet irraconalitásával, tétova és félszeg nevetségességével, nagyon is emberi együgyűségével. És Sziddhárta újabb felismerésre jut: hogyan is hihette, hogy megszabadulhat az >>Én<<-től, ha folyvást a távolságtartásban élt, előkelő idegenként, ha nem ragadta el soha igazán az öntudatlanság! Sziddhárta szeretne hát emberi lenni, nagyon is emberi, és beleveti magát a szenvedélybe. Dorbézolásba, játékszenvedélybe, fösvénységbe, kapzsiságba, kicsinyes vágyakba, el önmagától, el az öntudattól, a gondolattól, a távolságtartással szemlélt élettől. És bizony ez is remekül megy Sziddhártának: évekig éli a pénzét szóró, elzüllött kereskedő életét. Ámde végül aztán megcsömörlik, megtörik. Hiába élt bölcselő életet, hiába élt aszketikus életet, hiába nagyvilági életet és élvhajhász életet - mégsem érti-érzi az átmant. Sziddhártának minden mindegy. Otthagyja a várost, és szegény révésznek áll, aki naponta viszi át a folyón az embereket. Meghallgatja történeteiket, és bölcsen mosolyog rájuk. Mint egy sokat tapasztalt deresedő hajú férfi. Megleli nyugalmát. (Mennyire utálok történetet mesélni, szent ég.) A folyó lesz mestere, az egyetlen mester, akit még elfogad. Ám egy napon - regényes körülmények között ugye, mert regényről van szó - hozzá kerül egy fiú. A fia, akit Kamala szült Sziddhárta tudta nélkül. Hősünk pedig magához veszi. Ámde minden igyekezete ellenére a fiú nem fogadja el őt. És csak telnek a napok, telnek hetek, hónapok. Sziddhárta pedig kétségbe esik a fiú elutasításán, jóllehet megérti a gyereket, nagyon is. Végtére Sziddhárta egy igazi bölcs. Egy kétségbeesett, tétova, félszeg és nevetséges bölcs. A fiú pedig egy éjszaka megszökik. És Sziddhárta szíve sebet kap. És Sziddhártát, a szellem emberét, az aszkétát, a világfit és élvhajhászt a seb belesodorja az életbe. Feldereng hősünknek az átman, >>Én<<-nel vagy anélkül.

Ezt a címet viseli Gazdag László könyve. A szerző szerint a magyar gazdaság immáron három évtizede folyamatosan az egyensúlytalanság állapotában van, melynek oka kizárólag az elavult makroszerkezet, vagyis a magyar gazdaság túlzottan magas energia-, nyersanyag- és alkatrészigénye. Idehaza ui. elmaradt az - a ’73-as olajválságtól kezdődő - modernizációs átalakulás (korszakváltás), melynek során a fejlett nyugati államok jelentős mértékben leépítették az olcsó nyersanyagon és energián alapuló hagyományos ágazataikat, és amely átalakulás aztán helyet teremtett korszerű, fehérköpenyes, brain-igényes ágazatok létrejöttének. E modernizációs átalakulás elmaradása következtében a hazai ipar évtizedek óta alacsony hozzáadott értékű munkával kapcsolódik be a nemzetközi munkamegosztásba: amolyan olcsó periféria, félgyarmati bedolgozóipar vagyunk. A strukturális egyensúlytalanság, így Gazdag, mindazonáltal fenntartható. Ennek legfőbb eszköze pedig a forintleértékelés, ami lényegében inflációgerjesztés. A forintleértékelésből származó inflációs haszon mindazonáltal csak konzerválja a régi, elavult, rossz hatékonyságú ágazatokat, pusztán felpuhítja a hatékonysági korlátokat. Azaz nem megy végbe modernizáció, a hazai gazdaság erőforrásai beragadnak egy rossz struktúrába. Emellett a régi, rossz hatékonyságú ágazatokat az inflációs profiton túl a direkt állami támogatások is konzerválják, hozzátéve, hogy a politikai elit személyesen is érdekelt a régi, elavult ágazatokban. További gátat jelent a modernizációs folyamatban a termelő tulajdon erős koncentrációja; a hazai cégek sorsáról ui. nem intézményi befektetők, nem sok kisrészvényes dönt, hanem a vállalataikhoz foggal-körömmel ragaszkodó érdekkijáró tulajdonos nagytőkések. A forintleértékelés, az infláció növekedése ugyanakkor növeli a jegybanki alapkamatot, a jegybanki alapkamat növekedése viszont növeli az államkötvények kamatát. Azaz a kamatszolgálat növekszik, a költségvetési hiány megugrik. A költségvetési hiány lefaragására viszont a kormányok időről-időre fiskális megszorító-csomagokat vezetnek be, ami jellemzően a jóléti kiadások csökkentését jelenti. Azaz, a strukturális egyensúlytalanságot a fogyasztás eseti visszafogásával kell mindújra kompenzálni. Gazdag szerint ennek a folyamatnak a tipikus esete a Bokros-csomag, vagy éppen a 2003. június 10-i forintleértékelés, ami végül aztán a Gyurcsány-csomaghoz vezetett. Ennek okán Gazdag elveti azon közkeletű vélekedést, mely szerint a fiskális nadrágszíj-összehúzásokra a túlzott állami jövedelemkiáramlás miatt lenne szükség. A költségvetési hiány növekedését valójában a kamatszolgálat növekedése okozza, amit viszont – az imént mondottak szerint - a forintleértékelés miatti infláció okoz, pontosabban az abból fakadó növekvő hitelkamat. A magyar gazdaság versenyhátrányát tehát, állítja Gazdag, nem a magas bérszínvonal okozza, hanem a versenyképtelen termékek. Nem vagyunk >>tücsöknemzet<<, a magyar bérek valójában elmaradnak a GDP-től, azaz szó sincs valamiféle lakossági >>túlfogyasztásról<<. Miként nincs bérinfláció sem. Mind az első Orbán-kormány jelentős minimálbér emelését, mind a Medgyessy-kormány jelentős közalkalmazotti béremelését követően csökkent az inflációs ráta. A magasabb bérszínvonal tkp. csak jót tenne a gazdaságnak, véli szerzőnk, amennyiben az a hatékonyság javításának, a modernizációnak, a magasabb hozzáadott értékű termelésnek a kényszerét vonná maga után. A magasabb bér egyúttal a humán erőforrásba való befektetés, ami hosszú távon a termelékenység növekedésének legfontosabb meghatározója. Gazdag cáfolja, hogy a magasabb bérszínvonal rontaná a külkereskedelmi mérleget. Az import ui. döntően nem a lakossági fogyasztásból származik, hanem az ipari termelésből, vagyis abból a tényből, hogy a magyar gazdaság a valutaárfolyamokra érzéketlen, merev technológiai importfüggésű >>bedolgozó ipar<<. A fentiek fényében a megoldási javaslat Gazdag szerint tehát a következő. I. A pénzstabilitás megteremtése, ami a hatékonysági korlát megkeményedését jelentené a vállalkozások számára: megszűnne az elavult ágazatok inflációs nyeresége, megindulhatna a schumpeteri >>teremtő pusztítás<<, azaz megindulhatna a modernizációs folyamat, az elavult makroszerkezet tisztulása, a gazdaság erőforrásainak az alacsony hatékonyságú ágazatokból a hatékonyabb, korszerű, a világpiacon versenyképes, magas hozzáadott értékű ágazatokba áramlása. Amíg ui. a fiskális restrikció az elosztásra hat, és csak elodázza a valódi átalakulást, addig a pénzstabilitás a termelés szerkezetére, az egyensúlytalanság valódi okára gyakorol hatást. Az infláció letörése - nem mellesleg - csökkentené az állam kamatterheit, ami hatalmas költségvetési pénzeket szabadítana fel egyéb célokra. II. A rossz hatékonyságú cégek direkt állami támogatásának megszűntetése, illetve aktív kormányzati politika a gazdaság modernizációjának felgyorsítására. III. A bérszínvonal fokozatos felzárkóztatása, ami a kínálat felől hatékonysági kényszert jelentene a vállalatok számára, a kereslet felől viszont növekvő piacot. 2007-ben itthon az egy főre eső GDP az EU átlagának a 62% volt, míg a reálbér csak 42%. Gazdag szerint a politikának le kell szoknia arról, hogy Magyarországnak az olcsó forinttal, adókedvezményekkel és olcsó munkaerővel kell versenyeznie. Ez a politika ui. csak konzerválja az ország perifériás helyzetét, elodázza a modernizációt, és állandó egyensúlytalanságban tartja a gazdaságot. (Lényegében ugyanezeket a gondolatokat fogalmazza meg a szerző, csak rövidebben, a Bokros-csomag mítosza és a valóság című könyvében.)

 (forrás: hvg.hu)

Cheb Khaled: Didi (1992)

Az élethez pénz kell. Következésképp, akinek nincs pénze, az nem is él igazán. Ámde az ember életre van ítélve, ha van pénze, ha nincs. Így aztán rögvest föl is merül a kérdés: hogyan éljen az ember, ha nincs pénze élni? E kérdést boncolgatja Márai Sándor 1933-as A szegények iskolája című kötete, ami egy 160 oldalas keserédes nagyesszé. A mű stílusa szatirikus, ironikus és sziporkázóan humoros. Talán nem követek el túlzott indiszkréciót önmagammal szemben, ha elárulom, hogy olvasás közben több ízben hangos nevetésen kaptam magam. De csak azért, hogy a következő pillanatban kicsit meg is keseredjék a számban. A szatirikus stílus - és ebben legfőbb erénye - lehetőséget teremt nyíltan szólni mindarról, amit bár mindenki tud, de amiről mégis többnyire szemérmesen hallgatni szokás. Márai sem röstelli leírni, hogy a boldogsághoz pénz kell, és így a szegények boldogtalanságra vannak ítélve. Pénz kell a kalandhoz, szerelemhez, szórakozáshoz, utazáshoz, művelődéshez, szépérzékhez, pihenéshez stb., és akinek nincs pénze, az csak legfeljebb imitálhatja mindezeket, vagyis az életet. Kár is ezt szépíteni. Egy csóró férfinak az a sorsa, hogy számolgassa, mibe kerül a randevú. Hazugság lenne tagadni. De Márai kötete hemzseg az olyasfajta szarkasztikus megállapításoktól is, hogy a szegények valójában nagyobb ínyencek, mint a gazdagok, mert míg a szegények az összes pénzüket ételre költik, addig a gazdagok a pénzüknek csak egy részét, vagy hogy a szegények igazi társasági lények, néha hatan is képesek aludni egy szobában. Mindazonáltal Márai legtöbbször hajlamos az abszurdig fokozni az iróniát, minek következtében humora kevésbé halálos. Amikor pl. arról ír, hogy a szegénység az ember természetes létállapota, már-már ontológia szubsztanciája, amit az is megerősít, hogy az állatok is szegények. (A növényekről már nem is szólva.) Vagy hogy a szegények fölöttébb lusták, amit mi sem bizonyít jobban, mint az, hogy már az ókori fáraóknak is korbáccsal kellett verni a szegényeket, hogy végre dolgozzanak. Megint máskor a humor már-már egészen ártatlan: a nők imádnak vásárolni, ami túltermelési válságok idején kifejezetten hasznos. De a kötetből megtudhatjuk azt is, hogy a franciák főként bort isznak, és ennek köszönhetjük, hogy megajándékozták a világot az emberi jogokkal, hiszen elképzelhetetlen, hogy egy olyan nép, amelyik évszázadokon át csak tejet vagy narancslevet iszik, hasonló teljesítményre legyen képes, mint a francia forradalom. De vissza az eredeti kérdéshez! Hogyan élje túl az ember azt, hogy nincs pénze élni? Hogyan lehet elviselni az élet nélküli életet? A szegény szerezzen be cselédcsengőt, javasolja Márai, és csak akkor csengessen vele, amikor azt kívánja jelezni a cselédnek, hogy most inkább ne jöjjön be, mert épp nem alkalmas. Illetve fohászkodjék sűrűn istenhez. A szegényt többnyire úgyis csak az isten hallgatja végig. Ráadásul még le is tegezheti. Mást úgysem. Egyszóval, a pénztelenséget leginkább gáláns távolságtartással, jókedélyű humorral, iróniával, szarkazmussal vagy épp cinizmussal lehet csak elviselni. Mikor mennyire fáj.  

Sting: Fields of Gold (átirat) (Sungha Jung)

J. M. Coetzee regénye, A barbárokra várva a mindenkori Birodalom természetrajza. A Birodalomé, melynek lényegéhez tartozik az ellenség. Tudniillik nincs Birodalom, ha nincsenek a barbárok, akik az elpusztításával fenyegetnek. A Birodalomnak ui. szüksége van az örökös fenyegetettség érzésre, hogy fennállhasson. A Birodalom határa így mindenkor védvonal. Körös-körbe fallal, mellyel elsáncolja magát. Őrtornyokkal, őrszemekkel. És a Birodalom lényege e fal, ahonnan közvetlenül nézhet farkasszemet a Gonosszal. Ámde a Birodalom, és ez szintén lényege, nem csak a határain túl keresi az ellenséget, hanem a határain innen is. Nincs Birodalom, ha nincsenek az összeesküvők, akik a barbárokkal ellene szövetkeznek. Mert belső falakra is szükség van, és a belső őrszemekre. A Birodalomnak időről időre fel kell mutatnia egy-egy barbárt, egy-egy összeesküvőt, hogy lássék, jogos a félelem. Mert ha a barbárok már a spájzban vannak, akkor néha-néha látni is kell egyet-egyet. És ha mégsem jönnének a barbárok, hát értük kell menni, és ha nincsenek összeesküvők, hát a föld alól is keríteni kell párat. És mennél inkább érzi a Birodalom a maga bukását, annál kétségbeesettebben várja a barbárokat: tudni véli, hogy a falon túl a barbárok már elkezdték egyesíteni csapataikat - természetesen a belső ellenség segédletével. A Polgári Őrség Harmadik Irodája, mert minden birodalomnak van egy ilyenje, pedig lázasan dolgozik: pribékjei lázas buzgalommal kínozzák meg az ártatlanokat, akik állítólag látták a barbárokat, és beszéltek is velük. És a központi Hivatal mindújabb katonákat küld a végekre. Ám ez a paranoia, az ellenség keresése csak fokozza a Birodalom elkerülhetetlen bukását. Mert a Birodalmak elkerülhetetlenül összeomlanak, miközben nem hagynak hátra mást, csak züllést, ahol az ellenséggel szembeni harc nevében fel lehet függeszteni a polgárok jogait, és az elemi civilizációs normákat, és ahol a törvényesség épp csak az első eszköz azok kezében, akik egyébként bármikor készek átlépni a törvényesség határát, ha azzal nem érnek célt. És ha a barbárok végül nem is jönnek el, a barbárság mindenesetre beköszönt. Mert ahol falakat húznak a Gonosz ellen, ott a Gonosz a falakon belül támad. Egyszóval igazi parabola ez a regény az öreg bíróval, a nomád lánnyal, Joll ezredessel és a katonákkal egy távoli Birodalom határmenti településén. 

Örökös vád, hogy a kapitalizmus elszemélyteleníti az egyént, és hogy pusztán egyetlen szenvedélyt ismer el, a pénzsóvárságot. Így aztán nehéz elhinnünk, hogy ez a vád egykoron érv volt a kapitalizmus mellett. (Pardon, nem értettem kristálytisztán, megismételné, kérem?)
Nézzük mit ír a filozófus Benedictus Spinoza a XVII. században: "Egy affektust nem fékezhet meg és nem szüntethet meg más, mint egy ellentétes s a fékezendő affektusnál erősebb affektus". A vágyakat más vágyakkal kell kijátszani, szenvedélyt szenvedély csitít. All right. Ámde melyik a legerősebb és legegyetemesebb szenvedély? A válaszért forduljuk egy másik zsenihez, David Humehoz, a XVIII. század nagy gondolkodójához. Idézem: "Egyedül ez a mohó sóvárgás, hogy javakat szerezzünk saját magunknak és legközelebbi barátainknak, egyedül ez az, ami kielégíthetetlen, állandó, egyetemes... Az emberi szellemben, ez egészen bizonyos, nincs olyan hajlam, mely elég erős volna, és egyben kellő irányba hatna ahhoz, hogy ellensúlyozza a nyereségvágyat". Mindazonáltal a nyereségvágy, - lett-légyen bármilyen egyetemes, erőteljes és állhatatos - mégis csak egy szelíd szenvedély. Vagy ahogy a XVIII. századi költő-esszéista, Samuel Johnson mondja: "kevés olyan ártatlan foglalatossága van az embernek, mint a pénzszerzés". Igen, a pénzsóvárság kellően egyetemes, erős és állhatatos szenvedély ahhoz, hogy minden más szeszélyt és kiszámíthatatlan szenvedélyt féken tartson. Nincs is jobb affektus megfékezni egyéb affektusokat! Ráadásul a pénzsóvárság egészen kultúrált dolog. Idézzük csak újra Doktor Johnsont: "bizonyos veszélyes emberi hajlamokat viszonylag ártalmatlan mederbe lehet terelni, ha megvan a lehetőség a pénzkeresésre és magánvagyon szerzésére; ha ezek a hajlamok nem elégülhetnek ki ilyen módon, könnyen kegyetlenkedésben, az egyéni hatalomra és tekintélyre való gátlás nélküli törekvésben, vagy mások fölé emelkedés egyéb formáiban vezetődnek le. Jobb, ha valaki a bankfolyószámláján és nem polgártársain elégíti ki uralkodási vágyát". A pénzsóvárság tehát jó. A pénzsóvárságtól vezérelt világ kiszámítható, állandó és még szegről-végről szelíd is. Akár fogalmazhatnánk úgy is, hogy a jól felfogott anyagi érdekek szenvedélye által működő társadalom sokkal inkább stabil és humánus, mint a másfajta szeszélyes szenvedélyek és egyéb önkényeskedések által kormányozta világ. Az egyéni anyagi érdekek ui. egyetlen közös érdekhálóba fogják össze az embereket. Tulajdonképpen már a XVII. század végétől szokás volt a pénzszerzés, a kereskedelem douceurjéről beszélni, ami édességet, nyájasságot, az erőszakosság ellentétét jelenti. A pénzsóvár emberek nagyon nyájasak. A XVII. századi francia közgazdászt, Jacques Savaryt idézve: "Az élet minden javainak a cseréje teszi a kereskedelmet, és a kereskedelem az élet minden nyájasságát". A doux commerce, azaz a szelíd kereskedelem első igazán nagyhatású képviselője mindazonáltal Montesquieu báró, aki így ír A törvények szelleméről című opusában (1748): "szinte általános szabály: ott, ahol az erkölcsök szelídek, kereskedelem is van; ahol kereskednek, ott szelídek az erkölcsök". Illetve: "A kereskedés... pallérozza és szelídíti a barbár erkölcsöket, amint mindennap tapasztalhatjuk". 1769-ben William Robertson skót történész hasonlóképpen fogalmaz: "A kereskedelem elkoptatni látszik mindama előítéleteket, amelyek miatt a nemzetek elkülönülnek és egymással ellenségeskednek. Pallérozza és nyájassá teszi az emberek erkölcsét". A gazdagodás vágyának szenvedélye tehát nem csak az egyes egyén szerteágazó szeszélyes szenvedélyeit rendeli maga alá (és zabolázza meg ezáltal), de a különböző egyének egymás közötti szenvedélyeit, mi több, a különböző nemzetek közötti szenvedélyeket is nyájasabb mederbe tereli. Az affektusokat tehát nem lehet megszűntetni, de az egymás ellen feszülő affektusokból akármi is kisülhet, még nyájas és szelíd egyensúly is. Mind az egyén, mind az egyes nemzet, mind a különböző nemzetek szintjén. De van még itten valami Montesquieunél, a súlyok és ellensúlyok egyensúlyának e nagyszerű ismerőjénél: mennél inkább a pénzsóvárság, vagyis a gazdasági érdek kormányozza a világot, annál kisebb az uralkodók hatalma. Mert ha van szeszély, szenvedély és affektus, amit igazán kordában kell tartani, akkor az a fejedelmek, királyok és egyéb uralkodók, magyarán a hatalmasok szeszélye és szenvedélye. Ahogy Montesquieu írja: "minden ember, akinek hatalma van, hajlik arra, hogy azzal visszaéljen; ezt addig teszi, amíg korlátokba nem ütközik". Más szóval, ha van igazi ellensúlya az uralkodói hatalomnak, akkor az a fejlett gazdaság. És mennél fejlettebb a gazdaság, annál inkább kényszerül az uralkodó a saját szeszélyét alávetni a gazdaság működési logikájának, ami - tudjuk - alapvetően szelíd és nyájas. Mondhatni, ha fejlett a gazdaság, akkor egy uralkodó hosszabb távon vagy jól uralkodik, vagy sehogy. Mindennek pedig legtisztább korai megfogalmazója már Sir James Steuart, aki szerint a modern gazdaság rendszere, ez a sokféle egyéni érdekből szőtt érdekháló olyan bonyolult, hogy "az uralkodói hatalom a végsőkig korlátozott, azt önkényesen gyakorolni egyáltalán nem lehet". Avagy némileg nyersebben: "a modern ökonómia...a leghatásosabb eszköz, amit valaha kifundáltak ahhoz, hogy megzabolázza a zsarnokság ostobaságát" (1769). Ám Steuart mást is tud: egy kereskedő államnak tehetős, saját tulajdonnal rendelkező >>középső rendje<< van, ami jelentős ellensúlyt jelent a főrendekkel és a királlyal szemben. Egy szó, mint száz: "Amidőn az állam az ipar révén tartja fenn magát, kevesebb félnivalója van az alattvalónak az uralkodótól. Kormányzásának gépezete egyre bonyolultabbá lesz, és...kezét megköti a politikai ökonómia törvényei, mert ha ezeket áthágja, újabb nehézségekbe ütközik". De nem is ragoznám én ezt tovább, hirtelenében legyen ennyi elég. Talán már ez a néhány idézet is képes felvillant némi magyarázatot arra nézvést, hogy miért is tekintették a pénzsóvárságot kívánatosnak. A XVII.-XVIII. század gondolkodói a módszert illetően Machiavelli követői voltak, aki különbséget tett a "dolgok valódi igazsága" és az olyan képzeletbeli köztársaságok és egyeduralmak között, "amelyek a valóságban soha nem voltak, és amelyekről nem is tudunk". Más szóval, a XVII.-XVIII. század gondolkodói olyannak kívánták látni az embert, amilyen az valójában, és még véletlenül sem kívánták összekeverni az óhajokat a nyers tényekkel. Olyannak szerették volna megismerni az embereket, "ahogyan vannak", és nem olyannak, amilyenek "a valóságban soha nem voltak". Ennek megfelelően e jeles gondolkodók nem is igazán arra voltak kíváncsiak, hogy milyen társadalmi rend felelne meg a valóságban soha sem létezett embereknek, mintsem inkább arra, hogy milyen társadalmi rend felelne meg a leginkább a >>valódi<< embereknek.  És miután e jeles gondolkodók úgy látták, hogy a >>hús-vér<< embereket leginkább affektusok (indulatok, vágyak és szeszélyes szenvedélyek) irányítják, így arra jutottak, hogy leginkább az a társadalmi berendezkedés felel meg az emberi természetnek, amely képes kiegyensúlyozni ezen affektusokat (szenvedély a szenvedély ellen logikája, a súlyok és ellensúlyok logikája), illetve egy olyan társadalmi berendezkedés, amelyben az anyagi gyarapodás, az anyagi érdek elsődleges szenvedély. És aki a részletekre is kíváncsi (némi fordulattal megspékelve), az olvassa el Albert O. Hirschman könyvét.  

 Eric Fischl: Beach Scene with Pink Hat (2006)

Kérdezi L. Albert Hahn egy '46-os írásának címében (in). A klasszikus közgazdaságtan, így Hahn, erénynek tekinti a megtakarítást, amely egyaránt előnyére van az egyénnek és a közösségnek. Az egyén gondoskodik a jövőjéről, a vállalkozók pedig a termelés fejlesztéséhez szükséges forrásokhoz jutnak. Mindazonáltal az új beruházási lehetőségek kimerüléséről és a tartós stagnációról szóló elméletek, a >>hatékony kereslet<< intellektuális bűvöletében született oversavings-underinvestment teóriák, folytatja Hahn, a hagyományosan erénynek tekintett megtakarítást bűnné változtatták. Egy olyan >>érett kapitalista társadalomban<<, ahol nem lehet a megtakarításokat profitábilisan beruházni, mondják ezen újkeletű teóriák, a fogyasztás visszafogása válságba sodorja a gazdaságot. A megtakarításnak bűnné, a fogyasztásnak erénnyé változása a gazdaságpolitikát sem hagyta változatlanul. Ha ui. a megtakarítás a társadalom javára van, akkor szerencsésebb, ha az állam nem adóztatja túl a polgárait, és nem kívánja a jelentős megtakarításokkal rendelkező tehetősebbek jövedelmét átcsoportosítani a kevésbé tehetősek javára, a tőkefelhalmozáshoz szükséges hasznot pedig nem vonja el a vállalkozásoktól. Ezzel szemben, ha a megtakarítás bűn, akkor a fogyasztást növelő jövedelemnivellálás, a megtakarítások adókkal való elvonása és állami elköltése, hovatovább az állami túlköltekezés a helyes politika. Ám Hahn szerint a beruházások csökkenéséről távolról sem a megtakarítások tehetnek, legalábbis amennyiben megtakarítás alatt eleve a fogyasztás csökkenését és a beruházások növekedését értjük, hanem éppenséggel a magas adók, illetve a magas bérköltségek (valójában a munkaerő profitabilitásával van baj). Vagyis, ha az állam csökkenteni kívánja a munkanélküliséget, illetve ösztönözni kívánja a gazdaságot, akkor annak az adók csökkentése, illetve az árak és a költségek leginkább szabad alakulásának előmozdítása (pl. harc a nagyvállalatok ármanipulációja ellen) a megfelelő módja, és nem az esztelen deficit spending, és a takarékossággal szembeni propaganda. Mindazonáltal Hahn nem tagadja, hogy az árupiac lefulladhat, amennyiben nagy mennyiségben pénzt vonnak ki a forgalomból. Ám ezt nem a beruházási lehetőségeknek valamiféle kimerülése okozza, hanem a piaci szereplőknek az árak jövőbeni alakulására vonatkozó elbizonytalanodása, illetve a bizalomvesztés a piaci folyamatok rövid távú alakulását illetően. Ez a folyamat nem tekinthető a megtakarítások hagyományos értelemben vett növekedésének sem, hanem valamilyen piaci zavar eredménye. A kormány dolga ilyenkor elsősorban a bizalom erősítése, és a kedélyek megnyugtatása. Hahn ilyen esetekben valójában nem tartja bűnnek az állami intervenciót, sem a kormányzati költekezést, föltéve, hogy az egyszeri rendkívüli beavatkozás marad. Nota bene, Hahn érvei nem túl meggyőzőek.

(Kamaszként szerettem Eddie Vedder hangját, ezt a sokszor száraz és rekedt, még gyakrabban bársonyos és öblös baritont. Még most is megfog kicsit. Ámbár lehet, hogy ez csak nosztalgia. (Az ég legyen tivéletek, Üllői-úti fák.)) 

Hegel Marx téved: a jóléti állam szocializmus nem történelmi szükségszerűség. A trendek megváltozhatnak. Legalábbis Mises szerint. 

Tudom ajánlani (ebben a sorrendben):

Stephen Daldry (r.): A felolvasó (The Reader) (2008) (5*)
Kevin Macdonald (r.): Az utolsó skót király (The Last King of Scotland) (2006)
Wim Wenders (r.): Kívül tágasabb (Don't Come Knocking) (2005) (kamuklipp)
Krzysztof Kieslowski (r.): Veronica kettős élete (La double vie de Véronique) (1991)

A mű az '50-es évek végén, a '60-as évek elején játszódik. Jérôme és Sylvie fiatal pár, lassan harminc évesek, párizsiak, közvéleménykutatók, és legfőbb vágyuk, hogy jólétben éljenek. Tágas lakásról ábrándoznak, beépített szekrényekről, cseresznyefa könyvespolcokról, bőrkötésű könyvekről, és bőr fotelekről, bársonyhuzatú kispárnákról, mahagóni keretes tükrökről, kristály hamutartókról, vastag fürdőköpenyekről, díszes mozaik csempékről, hattyúnyakú rézcsapokról, szarunyelű fésűkről, illatszeres üvegcsékről, króm lábasokról, acél evőeszközökről, fonott gyümölcskosarakról, tweed zakókról, selyem ingekről, bőrtalpas cipőkről meg egzotikus nyaralásokról. Jérôme és Sylvie tkp. éjjel-nappal a reklámok és magazinok sugallta sikkes-dizájnos nagypolgári miliőről fantáziál. Kedvenc elfoglaltságuk a kirakatok bámulása. Egyetlen vágyuk a >>megfelelő életszínvonal<<. A boldogság számukra egyet jelent a kényelemmel és a luxussal, a véget nem érő fogyasztással. Jérôme és Sylvie egy 35 négyzetméteres szűk kis lakásban lakik, ahol a falak málladoznak, és ahol szinte örökös a rendetlenség. Munkaidejük kötetlen, nincsenek státuszban, viszont rosszul keresnek, és folyamatos pénzhiánnyal küzdenek. Ellenben rengeteg szabadidejük van mesébe illő tervek szövögetéséhez. Életvitelük leginkább a felnőni nem tudó és akaró egyetemista öregdiákok életére hasonlít. A vágyaik és tényleges anyagi helyzetük közti méretes szakadék pedig inkább passzivitásra, mintsem szorgalomra ösztönzi őket. Egy sajátos dilemmával szembesülnek. Jérôme és Sylvie egyfelől tudja, hogy egy gazdag ország polgára, és az általuk vágyott jólét (bizonyos mértékig) potenciálisan nekik is megadatott: egyszer számukra is eljön a nap, amikor lesz saját házuk (bekeretezett rézkarcokkal a nappaliban), lesz kényelmes kocsijuk, és távoli országokban nyaralhatnak. Másfelől tudják, hogy ehhez be kell rendezkedniük a világba, ami 15-20-25 év munka. Vagyis amire elérnék vágyaikat, addigra nagyrészt már mögöttük lesz az élet, ami így leginkább erőfeszítés lesz csupán, és nem maga a cél. Jérôme és Sylvie valójában a beérkezett emberek kényelmében, a reklámok és magazinok diktálta elegáns tárgyi miliőben kívánnak élni, miközben tudják, hogy a világba való berendezkedés és gyökeret eresztés (fix munka, gyerek stb.) elveszi az életüket. Nem akarnak évtizedeken át üvegfalú irodákban ülni, szamárlétrákon kapaszkodni, és az előléptetésekkor intrikálni. Nincs idejük várni, türelmetlenek. Rögtön ott akarnak lenni a vágyott célnál, amiről úgy vélik, megérdemlik, pusztán azért, mert képesek lennének élvezni. Ugyanakkor Jérôme és Sylvie belátják: nincs igazából választásuk. Nem sokat ér a kötetlen élet, ha közben tapodtat sem jutnak előbbre, és csak a jólétről való folyamatos ábrándozás marad. Mert a dolgok, a világ nem ereszt. Fel kell nőniük, és bele kell vágniuk a valóságba, amiről előre tudják, a vágyaikhoz mérten sivár lesz. Bele kell fogniuk a hosszú útba, aminek már most a végén lennének.

Dal a Földről Vállalatról (Milton Friedman Kórus)

Jean Baudrillard azt állítja, hogy a bennünket körbevevő tárgyak rendszert alkotnak. Pl. egy bizonyos fajta nyakkendő nem csak önmagát jelzi, hanem hallgatólagosan jelzés egy bizonyos fajta ing irányába, miként az ing is hallgatólagosan egy bizonyos fajta öltöny irányába. Az öltöny pedig egy bizonyos fajta cipőt jelez. Persze a cipő is jelzi implicit módon az öltönyt, az inget és a nyakkendőt, miként egy bizonyos fajta karórát vagy éppen egy bizonyos fajta parfümöt is. A karóra meg hallgatólagosan bizonyos fajta mobiltelefon irányába jelez. Az öltöny, a karóra, a mobiltelefon együtt egy bizonyos fajta gépkocsi felé. A kocsi egy bizonyos fajta konyhabútor irányába jelzés. A konyhabútor pedig egy bizonyos fajta ülőgarnitúra irányába utal hallgatólagosan. Az ülőgarnitúra meg egy bizonyos fajta hifi-torony vagy éppen dohányzóasztal irányába. A dohányzóasztal implicit módon egy bizonyos fajta magazint jelez, mégha az egyébként nincs is rajta. A magazin meg bizonyos fajta nyaralást, ami egy bizonyos fajta napszemüveget meg naptejet. De a magazin jelez még bizonyos fajta zenéket, sztárokat, ételeket, italokat, szervezeteket, könyveket, eszméket, eseményeket, fittnesz szalonokat stb. - és persze újabb magazinokat, amelyek meg persze még újabb és újabb zenéket, sztárokat és fittnesz szalonokat stb., stb. Miként pl. egy fittnesz szalon is hallgatólagos jelzés bizonyos fajta sportszermárkák irányába... És így tovább. Szóval jó kis rendszer ez. A dolgok, a tárgyak nem csak önmagukat jelentik, hanem mindegyik egyben implicit jelzés a másik irányába. Hallgatólagosan mindegyik tárgy a másikra utal, a másikra mutat, azt jelzi. Mert a felszín alatt ugyanazt a nyelvet beszélik. Ez a nyelv pedig leginkább egy bizonyos fajta státusz, egy bizonyos fajta életstílus, életforma. Baudrillardnál  az ún. fogyasztói társadalom lényegi meghatározottsága az, hogy a tárgyakat már nem annyira a használati értékük, mintsem inkább a jelzőértékük miatt veszik. Mert az egyes tárgy a tárgyaknak egy egész rendszerét jelzi. Vagyis amikor dolgokat veszünk, akkor tulajdonképpen magukat a jeleket, a jelzőrendszert fogyasztjuk. És eleve arra is irányul a fogyasztásunk. Tehát nem is annyira a tárgy az amit fogyasztunk, hanem maga a státusz, az életstílus, az életforma. Mindazonáltal a kapitalista nagyipar termelése tömegtermelés, azaz funkcionálisan egyforma szériatermékek nagy volumenben történő előállítása. Az ipar ugyanakkor elképesztő módon differenciálja ezeket a termékeket. A differenciálás terepe pedig a tárgyak diszfunkcionális, lényegtelen meghatározottságai, amelyben elburjánzanak. Pl. egy mobiltelefon telefon funkciójára (miként működési elvére, műszaki felépítésére, alkatrészeire stb.) nézve teljesen lényegtelen az előlapjának a színe vagy a burkolat vonalvezetése. Vagy az, hogy 20, netán 120 különböző csengőhang van-e előre beletáplálva. De egy gépkocsi gépkocsi funkciójára nézve is teljességgel lényegtelen meghatározottság az, hogy kárpit vagy bőr ülése van-e, miként az is, hogy 220 km/h vagy 240 km/h a végsebessége. Illetve ezek az attribútumok éppen csak annyira lényegesek, mint mondjuk egy iskolai tolltartó tolltartó funkciójára nézve az, hogy Donald Duck vagy Micky Mouse van-e rányomtatva, ami mentén meg a gyermek tolltartók burjánzanak. Jószerével az összes tárgy a marginális tulajdonságaiban különbözik csak az egyébként funkcionálisan azonos társaitól. Baudrillard meglátása szerint a tárgyaknak ez a fajta elképesztő elburjánzása végső soron az ipar manipulációja, ami a fogyasztó számára a választás illúzióját adja; a választás illúziója viszont az egyéniség illúzióját. A fogyasztói társadalom termékkínálatának bősége, illetve a fogyasztó termékválasztásának szabadsága valójában illúzió, így Baudrillard. Lényegében szériatermékeket fogyasztunk. A tárgyi jelzőrendszer felszín alatti titkos (vagy nem is annyira titkos) nyelvének terepe tulajdonképpen a tárgyak diszfunkciónális, lényegtelen, marginális meghatározottságaira korlátozódik. Ezért sokasodnak a szériatermékek diszfunkciónális tulajdonságai. Na de mást is jelent mindez! Pl. azt, hogy mi emberek, a fogyasztók, magunk is szintén csak szériatermékek vagyunk, és sokféleségünk illúzió. Merthogy funkciónálisan egyformák vagyunk, uniformok: ugyanazok a jó alattvalók, ugyanazok a szabvány hangyák, jó bérnapszámosok és adófizetők. A személyiség illúzió: a lényeget tekintve szabványdarabok vagyunk. Emberként való különbségeink diszfunkciónális, marginális, lényegtelen különbségek: tárgyaink diszfunkciónális, lényegtelen, marginális különbségei. Más szóval, személyiségünk különbségét tárgyaink marginális különbségeiben tartjuk fenn. A bútorkárpit mintájában és a mobiltelefon csengőhangjában. A látszatkülönbségben, a látszás különbségében.

Jelenetek egy diktatúra életéből. Akár ezt a címet is viselhetné a tavalyi év Nobel-díjas írónőjének, Herta Müllernek A róka volt a vadász című regénye. A mű a Ceauşescu-rezsim embertelen hétköznapjait tárja elénk. A szocialista diktatúra igénytelenségét, koszát és bűzét. A szürke panelházakat, a vécékagyló sötét vizében úszó átázott cigarettacsikkeket. A sörösdobozból készült ceruzatartót, az ócska zseblámpát és megvarrt hálós szatyrot. Az áramkimaradásba belehalt kórházi betegeket. A tönkretett, boldogtalan életeket. A gyárkapukon sebtében kilopott kacatokat, és a gyárak raktári zugaiban sebtében felcsinált nőket. Meg a hányadékot felevő macskát. A beatzenekar koncertjére rátörő gumibotos, kutyás rendőröket, a lakásokat átkutató titkosszolgákat. És a nem titkos szolgákat. A folyón át disszidálni akarók úszó hulláit. A lövéseket, amelyek halkan szólnak, mint egy ág reccsenése, de mégsem olyanok. A félelmet, a kilátástalanságot és halált. A diktátor csillogó hajtincsét. Mert ami csillog, az lát. És a sorsok belesüllyednek a jegenyfák árnyékába, a szétköpködött szotyolahéjak sötétjébe, a lepusztuló környezet hátterébe. Hínárként burjánzik a szöveg, és egyre csak tekeredik fel az ember torkához. De nem lehet ezt elmesélni. El kell olvasni.

Magala Ronnie: First Electroacoustic Piece

David Hume az 1777-es >>A közhitelről<< című esszéjében azt írja, hogy a miniszterek számára szerfelett csábító, hogy hivatali idejük alatt anélkül tegyenek valami nagyot, hogy közben adókkal terhelnék túl a népet. Más szóval, nagy a kísértés a hitelekből történő népboldogításra. Ellentétben az ókor bölcs uralkodóival, akik előreláton kincset és aranyat halmoztak fel pl. jövőbeni háborúkra, Hume szerint a mai politikusok már-már megszokásból zálogosítják el az állami jövedelmeket, bízva abban, hogy az utódok majd zokszó nélkül teljesítik az elődeik által vállalt kötelezettségeket. Ergo az államadósság manapság folyamatosan ott kísért, mert ha adva van a lehetőség a hitelfelvételre, akkor az állam vezetői előbb-utóbb élni is fognak vele. Így Hume szerint felhatalmazni egy államférfit, hogy váltókat írhasson alá az utókor terhére egyenesen olyan, mintha egy tékozló fiúnak engedték volna meg, hogy London minden bankházában hitelszámlát nyisson. Márpedig az államadósság kártékony. És Hume említ is párat e kártékony következmények közül: az államadósság az adók növekedését vonja maga után; az államkötvények forgalmi eszközként is funkcionálnak, így az aranyat és az ezüstöt kiszorítják a kiskereskedelem területére, ami aztán áremelkedést okoz a létfenntartási cikkeknél; az államkötvények jelentős része külföldiek kezén van, ami csökkenti az ország szuverenitását; az államkötvényeket leginkább tehetős emberek birtokolják, akik járadékokból élnek, így az államadósság ösztönzi a hasztalan, léha életmódot stb. Mindazonáltal Hume szerint a legnagyobb veszélyt az jelenti, hogy a növekvő államadósság, a vele járó növekvő adók által, egyre nagyobb arányban csoportosít át jövedelmet a társadalmon belül a kötvénytulajdonosok részére. Ámde az ilyesfajta vagyon nem ad igazi nemességet, és csak ritkán öröklődik több generáción át, így szétzilálja a hagyományos társadalmi rendet, aminek aztán persze beláthatatlan politikai következményei vannak stb.

Az elmúlt időszakban megnéztem egy-két filmet. A következő hetet ajánlom (sorrend nélkül):

1. Sidney Lumet (r.): Kánikulai délután (Dog Day Afternoon) (1975)
2. Ken Loach (r.): Szabad világ (It's a Free World...) (2007)
3. Steven Soderbergh (r.): Az informátor! (The Informant!) (2009)
4. Bryan Singer (r.): Walkűr (Valkyrie) (2008)
5. Stephen Frears (r.): Gyönyörű mocsokságok (Dirty Pretty Things) (2002)
6. Edward Zwick (r.): Véres gyémánt (Blood Diamond) (2006)
7. Mike Nichols (r.): Charlie Wilson háborúja (Charlie Wilson's War) (2007)

A keynesiánusok kedvenc tézise, hogy a pénzkínálat (és/vagy hitelkínálat) növekedése mindaddig nem okoz növekvő béreket és áremelkedést, amíg nincs teljes foglalkoztatottság, illetve amíg kihasználatlan termelőkapacitások vannak a gazdaságban. (Mitöbb, a munkanélküliség és a kihasználatlan kapacitások egyetlen valódi oka az >>elégtelen vásárlóerő<<.) Henry Hazlitt szerint ugyanakkor ez a vélekedés két ponton is téved. I. Nincs munkanélküliség vagy kihasználatlan termelőkapacitás általában; a kihasználatlan kapacitások nagysága (beleértve a munkanélküliséget is) szakmánként, ágazatonként, régiónként stb. eltérő. Tulajdonképpen minden üzemben más és más. Így az általános keresletnövekedés hamar szűk keresztmetszeteket hoz létre a gazdaság számos helyén; a >>teljes kapacitást<< ui. mindig a legszűkösebb tényező (nyersanyag, kiegészítő eszköz, speciális munkaerő stb.) határozza meg. A szűk keresztmetszetek megjelenése viszont áremelkedéshez vezet, ami aztán további áremelkedést idéz elő (elsőként a szűk keresztmetszetek vonalán). II. Még ha egyenletesen oszlana is meg a munkanélküliség és a kapacitásfelesleg a gazdaságban, az élelmes vállalkozók és fogyasztók nem várnák meg, amíg hiány alakul ki, hanem látva a fejleményeket még inkább előrehoznák a vásárlásaikat, ami a tényleges hiány megjelenése előtt már felvinné az árakat. (A cikk ebben a kötetben is olvasható.)   

George Frideric Handel: D-dúr hegedű szonáta (HWV 371): Affettuoso

(Arthur Grumiaux/Robert Veyron-Lacroix)

Isaiah Berlin A nacionalizmus (Valaha elhanyagolták, ma hatalmas úr) című esszéjében (in) a nacionalizmus fellángolásának okát alapvetően a sebzett kollektív érzésvilágban látja; vagyis a nacionalizmus a társadalom válasza a rajta esett vélt vagy valós sérelmekre. Más szóval, a nacionalizmus lényegileg sérelempolitika. Persze a sérelem sokféle lehet: a lenézettség és mellőzöttség érzésétől a tényleges elnyomásig és megaláztatásig. Ugyanakkor Berlin szerint a sebzettség érzése még önmagában nem elégséges. A történelem során ui. sokszor mellőztek vagy éppenséggel igáztak le népeket, és erre nem feltétlenül nacionalizmus volt a válasz. Kell még, hogy legyen az adott közösségben egy olyan elit (döntően egy érzékeny, leginkább értelmiségi elit), amely hordoz magában valamiféle ideális (sokszor mitikus érzelmekkel is vegyülő) képet a születőben lévő új nemzetről, a közösség megújuló nagyszerű életéről, és amely elit képes öntudatosan artikulálni a sérelmeket és vágyakat, és ezáltal befolyásolni a közvéleményt. A nacionalizmus így lényegében az a kovász, amivel a sértett elit a megsebzett osztályok sokféle indulatát összefogja a >>nemzeti akaratba<<. Mindazonáltal lényeges, hogy a nacionalizmusban e >>nemzeti akarat<< romantikus formában jelenik meg, vagyis úgy, mint az eleven nemzet saját önfejlődéséből fakadó immanens fejlődési iránya, ami így afféle történelmi imperatívusz is: a kibontakozóban lévő megújulás, az új nemzeti élet organikus törvénye, amit mindenkinek előmozdítani, illetve hűséggel szolgálnia kell. Feltéve persze, hogy jó hazafi. Valójában a hangadó nacionalista elit maga is úgy tünteti föl magát, mint ennek az organikusnak felfogott nemzeti életnek, illetve az abban formálódó nemzeti akaratnak a megszólaltatója. Az elit, amelyik érti a >>nemzet akaratát<<, a haza hívószavát, az idő parancsát (meg a hasonlókat). Vagyis a >>nemzeti akaratot<< olyan történelmi szükségszerűséggel ható erőként tünteti föl, mint ami az egyetlen egységes erőként állítható szembe minden rosszal, a vélt vagy valós sérelem okával. Az elnyomó hatalmakkal, az idegenekkel, a hazaárulókkal szemben, az ’okoskodók, ökonomisták és számítók’ (Burke) ellen.