Avagy Robert Skidelsky felmondja a leckét.

Az antik görög mitológia szerint a halott emberek lelkei alászállnak a holtak birodalmába, a Hádészba, ahol isznak a Léthe folyó vizéből, és ettől aztán elfelejtik elmúlt életüket. Így amikor a lélek újjászületik egy másik emberben, az már nem emlékszik semmire. A Léthe a felejtés folyója. A görög nyelvben az >>igazság<< szót alétheianak mondják. A-létheia, vagyis a felejtés megszűnése (az a-, an- fosztóképző). Platón szerint a megismerés tulajdonképpen >>visszaemlékezés<<. A görögben: anamnészisz. An-amnészisz, vagyis az amnéziásság megszűnése. A megismerés tehát az amnéziásság megszűnése, ami egyúttal az igazság állapota. Jó, de miféle amnéziáról van szó? Hérakleitosz, az efeszoszi bölcs egy töredéke szerint az emberek alvókként beszélnek és cselekszenek. Mondhatni, az emberek nappal is olyanok, mintha álmodnának; úgy járnak-kelnek a hétköznapok során, úgy beszélnek és cselekszenek, mint a holdkórosak; vakegérként pörgetik a hétköznapok mókuskerekét; látnak, de mégsem, hallanak, de mégsem. Ahogy a holdkóros is átlépi az eléje kerülő akadályt, ámde igazából mégsem látja. Tudja is, hogy merre jár, meg nem is; tudja is, hogy mit tesz, de mégsem. És a számolatlanul pergő hétköznapoknak ez a titokzatos holdkórossága egyfajta amnézia. Mintha a mókuskerékként pergő napok során az ember valamiről elfelejtkezne, mintha feledésben lenne valami fontos felől. És ha a feledés megszűnése az >>igazság<<, akkor a mindennapok e holdkóros amnéziája maga a nem-igazság. Egyszóval, a hétköznapok monoton pergésében az ember, mint valami tetszhalott, a felejtés állapotában van, a nem-igazságban. De mit is felejt ez a felejtés? A válasz tkp. egyszerű. Aki holdkóros, vagy aki álmodik, az nincs magánál. Vagyis ez az amnézia az ember önmaga felejtése. Az ember valójában önmagáról felejtkezik el a mindennapok taposómalmában. Azaz, a mindennapok monotóniájában az ember lassanként szem elől téveszti önmagát, és ezáltal az igazság állapotából átzuhan a nem-igazság felejtő állapotába. De aki nincs magánál, az szükségképpen magán kívül van, vagyis a nem-igazságban; a nem igazi életben; az önmagán kívüli létben, ami a halál. És mint a tetszhalott holdkóros, jelen is van, meg nincs is jelen; tudja is, hogy hol jár, meg nem is; tudja is, hogy mit akar, de mégsem. Szóval, hiába is lát, mégis vak, hiába is hall, süket. Jóllehet átlépi az eléje kerülő dolgokat, de igazából mégsem fogja fel, hogy azok ott vannak. Mert a hétköznapok ilyenek. Ámde tudjuk, Platón szerint a megismerés >>visszaemlékezés<<. És mint ilyen nem valamiféle új igazság megszerzése, hanem visszatérés a nem-igazságból az igazságba, tehát anamnészisz. Más szóval, a megismerés nem valamilyen egyedi ismeret elsajátítása, hanem felébredés abból az amnéziából, ami mindaddig meggátolta, hogy meglássuk azt, ami valójában mindig is ott volt az orrunk előtt. A megismerés egyáltalán nem valami újnak az elsajátítása, hanem a szem kinyílása. A szem rányílik arra, ami előtte van. Más szóval, a megismerő nem attól más, mint a holdkóros, mintha valami mást látna, hanem attól, mert másképpen lát. Egyáltalán lát. Mert a holdkórosnak is ott van az egész csodálatos nagyvilág az orra előtt, csak éppenséggel nem veszi észre. Mert megy csak, mint a vakegér. Azaz, a megismerés eredendően nem valaminek a tudása, hanem az álom kidörzsölése a szemből; és éppen így az igazság sem valaminek a tudása, hanem maga az az éberség, mint állapot, ami eredendően lehetővé teszi, hogy a világot önmagában megpillantsuk, és ne csak vakon botorkáljunk benne, mint holmi holdkóros. Az ismeretekhez vezető első lépés tehát alapvetően egy egzisztenciális fordulat. Az embernek mindenek előtt ki kell lépnie a hétköznapok önmagát felejtő tetszhalott nem-igazságából, és nem-igaz életéből ahhoz, hogy egyáltalán megnyíljon a szeme a tulajdonképpeni látásra, tehát arra a látásra, ami a világot önmagában is képes észrevenni, és nem csak úgy, mint a mindennapi élet semmit sem látó, mert semmit észre nem vevő látása. A holdkóros valójában azért van a világon kívül, mert önmagán kívül van, ergo az embernek először vissza kell térnie önmagához, hogy egyáltalán értőn a világ felé fordulhasson. Ezért lehet a >>megismerés<< és az >>igazság<< lényegében egy egzisztenciális fenomén, i. e. anamnészisz. Mert az anamnészisz, tehát a felejtésből való visszatérés minden értő megismerés alapvető feltétele. És Platón híres Barlang-hasonlata valójában ennek az eredendő egzisztenciális átfordulásnak a leírása. 

Besötétítettem, és valami olyasmit csinálok, amit előtte még sosem: igen, hangoskönyvet hallgatok. Furcsa is. Utoljára anyám olvasott fel nekem.

Krugman: még pénzt!

A magántulajdon az egyénnek a dologhoz való viszonyát jelenti: a dolog birtoklásához és használatához való jogot, a dologból folyó hasznokhoz való jogot, illetve a dologról való rendelkezési jogot. Aki magántulajdonosként birtokol egy dolgot, annak hatalma van a dolog felett, amely dolog egyúttal idegen hatalomként jelenik meg mindenki másnak. A magántulajdonlás lényegében mások kizárásának joga a dolog feletti hatalomból. És ez természetesen vonatkozik a termelőeszközök magántulajdonlására is. Sőt, leginkább arra. A termelőeszköz tulajdonosának joga van birtokolni a termelőeszközt, illetve rendelkezni vele (pl. meghatározni, hogy mit termeljenek rajta), valamint joga van a termelőeszközből folyó hasznokhoz. Ez másfelől azt jelenti, hogy termelőeszköz tulajdonosának joga van mindenki mást kizárni a termelőeszköz fölötti rendelkezésből, illetve az abból fakadó hasznokból. És mert a termelőeszközön termelőmunkát végeznek, így a termelőeszköz tulajdonosának egyben hatalma van e munkafolyamat, valamint a munkafolyamat terméke fölött is. Vagyis amennyiben a termelőeszközön olyasvalaki végez munkát, aki maga nem tulajdonosa a termelőeszköznek, úgy ennek a nem tulajdonos munkásnak a termelőeszköz csak mint vele szembenálló idegen hatalom jelenik meg, amely idegen hatalom tehát egyfelől rendelkezik munkájával a munkafolyamatban, másfelől rendelkezik munkájának termékével is. Vagyis a termelőeszköz tulajdonjoga a tulajdonos részéről idegen munka feletti rendelkezési jogot, míg a nem tulajdonos munkás részéről munkájának idegen hatalom alá vetettségét jelenti. Ezért nevezi a fiatal Marx a magántulajdont >>elidegenült munkának<<. Vagyis a magántulajdon, mint idegen munka elsajátításának hatalma, tőke, és mint a munkának idegen hatalom alá vetettsége, bérmunka. Azaz, mondja Marx, bérmunka és tőke csak ugyanannak két oldala - a magántulajdonnak. De miként is állunk a nyers kommunizmussal? A nyers kommunizmus minden termelőeszközt állami tulajdonba vesz, és ezáltal a dolog fölötti hatalom is az államra száll. Immáron kizárólag az állam rendelkezik a munkafolyamat (a termelés meghatározása) és a munka terméke (elosztása) fölött. Ámde vegyük észre: ez a hatalomgyakorlás éppen úgy a magántulajdon alapján áll, mint megelőzően, csak éppen az állam lett az egyedüli tulajdonos; az állam gyakorolja a tulajdonjogokat. A nem tulajdonos munkás számára a termelőeszköz továbbra is mint idegen hatalom jelenik meg, aminek alávetett, és ami fölött nem dönt; továbbra is egy idegen hatalom rendelkezik a munkája fölött a munkafolyamatban, illetve rendelkezik munkájának termékével. Csak ez az idegen hatalom mostanra az egyetemes magántulajdonos, az állam. A magántulajdon, mint >>elidegenült munka<< egyáltalán nem szűnik meg a nyers kommunizmusban. Ellenkezőleg, totálissá válik. Az állam mint az idegen munka fölötti rendelkezés immáron kizárólagos jogosultja valójában az egyetemes tőkés, míg mindenki más az államnak alávetett tulajdonnélküli bérmunkás. Vagyis: ha a magántulajdon prostituálja a munkát, akkor a nyers kommunizmus csak ennek a prostitúciónak a totálissá válása. Ergo a nyers kommunizmus tkp. úgy kívánja megszüntetni az egyén tulajdonnélküliségből fakadó kiszolgáltatottságát, hogy mindenkit egyformán tulajdonnélkülivé tesz, illetve mindenkit az egyedüli tulajdonos államnak szolgáltat ki, vagyis úgy teremti meg a munka közösségét, hogy mindenkit egyformán bérmunkássá tesz, azaz az állam hűséges bérrabszolgájává. A nyers kommunizmus valójában nem a magántulajdon megszűnése, hanem a diadala.       

Raghuram Rajan szerint az USA-ban a jövedelemkülönbségek oka döntően a rossz oktatási rendszerben keresendő: az alsó- és középosztályok munkavállalóinak tudása/képessége nem felel meg a technikai fejlődés támasztotta igényeknek, így bérük stagnál, miközben a magasan kvalifikált munkavállalók bére folyamatosan növekszik. A probléma orvoslása, azaz az iskolarendszer megváltoztatása ugyanakkor nem egyszerű feladat, a változások kedvező hatása pedig csak hosszú évek multával jelentkezik. A politikusok ugyanakkor holnap akarnak választást nyerni, és nem tíz év múlva. Meg aztán a politikusok szeretik a könnyebb megoldásokat, így azt is némi megkönnyebbülő megelégedéssel veszik tudomásul, ha a stagnáló jövedelmű alsó- és középosztályba tartozó háztartások pl. olcsó hitelekkel próbálják fenntartani a fogyasztásukat. Ráadásul a saját lakáshoz jutás amolyan amerikai álomnak számít az alsó- és középosztálybeli rétegek számára, melynek előmozdításában egyfajta politikai konszenzus is fennáll: a demokraták hagyományosan szívesen látják az alacsonyabb jövedelműek életszínvonalának, fogyasztásának, vagyoni helyzetének javulását, és a republikánusok is jó szemmel nézik, ha a szegényebb rétegek saját tulajdonnal rendelkező öntudatos polgárokká válnak, ami a politikai orientációjukat is inkább a jobboldal felé viszi. Mindazonáltal az államilag támogatott olcsó hitelekből fenntartott fogyasztás csak a probléma elnapolását jelenti. Rajan szerint ui. az alsó- és középosztályoknak nem olcsó hitelekre van szükségük, hanem versenyképes tudásra.

UPDATE! A cikket közben hozta a vg.hu.

Fontos kérdést vet fel Kornai professzor Marx egy kelet-európai értelmiségi szemével című írásában: nevezetesen, hogy az ún. létező szocializmus valóban azt valósította-e meg, amit Marx kommunizmusnak gondolt. A marxisták természetesen heveny tagadják, hogy ez így lett volna, mondván: a totális pártállami diktatúra rendőrbotokkal és fegyverszuronyokkal (helyenként külső katonai megszállok által is) fenntartott oligarchikus parancsuralmi rendszere nem kommunizmus. Mindazonáltal Kornai szerint az ún. létező szocializmus valójában mégis csak azt valósította meg, amit Karl Marx akart: I. lényegében megszűntette a termelőeszközök magántulajdonlását, azaz minden gyárat, gépet és üzletet államosított, II. a termelés piaci koordinációját gyakorlatilag teljesen felváltotta a centralizált, bürokratikus tervgazdaság. Azaz, az ún. létező szocializmus nem holmi eltorzult megvalósulása volt a marxi álomnak, hanem maga volt a marxi álom; avagy a létező szocializmust nem a diktatórikus hajlamú, különös anyagból gyúrt csúnya bácsik rontották el, hanem a szocializmus magától ilyen defektes. Ámde, hadd védjem akkor egy kicsit Marxot! Ui. létezik a fiatal Marxnak egy híres írása, címe: Gazdasági-filozófiai kéziratok 1844-ből. Ebben a művében Marx azt írja, hogy a 'nyers és gondolatnélküli kommunizmus' a magántulajdont csak mint dologi tulajdont ragadja meg, azaz a közvetlen fizikai birtoklást tekinti a magántulajdon lényegének. És ennek okán e nyers és gondolatnélküli kommunizmus a magántulajdon megszűntetését pusztán a dolgok elkobzásával kívánja elérni. Ergo, vélekedik Marx, ez a nyers kommunizmus, bár a magántulajdon fogalmát megragadja, de a lényegét nem. A termelőeszközök államosítása ui. önmagában nem szüneti meg az egyénnek a dolgokhoz, mint magántulajdonhoz való viszonyát, pusztán az államot teszi meg minden dolog magántulajdonosává, avagy nyers birtokosává. Ennek okán a munkának a magántulajdon fennhatósága alá vetettsége sem szűnik meg, hanem éppenséggel minden munka egységesen alávettetik az állami tulajdonnak. Más szóval, a munka nem szűnik meg bérmunkának lenni, hanem éppenséggel mindenki az állam bérmunkása lesz. Azaz, a magántulajdon viszonya marad a közösség lényegi viszonya a dolgok és a termelés világához, csak éppen a polgári magántulajdon helyére az állami magántulajdon lép. Az államosítással és a tervgazdasággal tehát a magántulajdon igazi lényege, mint az önmagától elidegenült munka nem szűnik meg. Hovatovább, e nyers kommunizmus a magántulajdon legmagasabb fokú kiterjesztése, amikoris a  tőke-munka viszony totálissá válik: egyfelől a közösség minden tagja, mint az állam bérmunkása alávettetik az állami tulajdonnak, másfelől a magántulajdonos állam, mint az egyetlen tőkés, legfőbb termelésirányítóként úgy parancsol közvetlenül az egész gazdaságban, mint ahogy egyébként a sok kis tőkés teszi a maga üzemében. Vagy ahogy Marx fogalmaz, idézem: 'A viszonynak mindkét oldala egy elképzelt általánosságba van felemelve: a munka mint az a meghatározás, amelybe mindenki bele van helyezve, a tőke mint a közösség elismert általánossága és hatalma.' (eredeti kiemelés). Marx szemléletes hasonlatával élve, a nyers kommunizmus kb. úgy szünteti meg a magántulajdont, mint ahogy a nyers nőközösség a házasságot. Újra idézem Marxot: 'Mint ahogy a nő a házasságból az általános prostitúcióba, úgy a gazdagságnak, azaz az ember tárgyi lényegének egész világa a magántulajdonossal való exkluzív házasság viszonyából a közösséggel való egyetemes prostitúció viszonyába lép. Ez a kommunizmus - amennyiben mindenütt tagadja az ember személyiségét - éppen csak következetes kifejezése a magántulajdonnak, amely ez a tagadás.' (eredeti kiemelés). És valóban, a nyers kommunizmus gumibotokkal és puskaszuronyokkal parancsolja az egyént a teljhatalmú magántulajdonos tőkés, az állam fennhatósága alá; a nyers kommunizmusban mindenki veszélyes munkakerülő, aki megpróbálja magát kivonni a bérmunka totális uralma alól. Vagyis: ha a bérmunka kizsákmányolja, elnyomja és prostituálja az egyént, akkor a nyers kommunizmus totálisan kizsákmányolja és prostituálja. (Most írjam azt, hogy a nyers kommunizmus az állammonopolista kapitalizmus legmagasabb foka?) Marx üzeni Kornainak 1844-ből: 'Hogy a magántulajdonnak ez a megszűnése (a létező szocializmusban - én) mennyire nem valóságos elsajátítás, azt éppen a művelődés és a civilizáció egész világának tagadása, a szegény és szükségletnélküli ember természetellenes egyszerűségéhez való visszatérés bizonyítja' (eredeti kiemelés). Láthatóvá vált: a termelőeszközök állami kisajátítása és a tervgazdaság bevezetése nem kommunizmus, hanem a 'művelődés és a civilizáció egész világának tagadása'. Még Marx szerint is.

(Update! Az okoskodás itt folytatódik.)

The Beatles: With A Little Help From My Friends

A módszertani individualizmus értelmében nincs olyan, hogy a gazdaság általában. A gazdaság maga nem fogyaszt, és nem takarít meg, nem ruház be. Nem növekszik, és nem csökken. Mert nincs. Nincs valamiféle önmagában vett makrogazdaság, hanem csak az egyes gazdasági szereplők vannak. Azok fogyasztanak, takarítanak meg és ruháznak be: ez ennyit, az meg annyit. (A módszertani individualizmus alapvető állítása pediglen az, hogy a gazdasági eseményeket nem lehet más módon értelmezni, csak mint az egyes szereplők sokféle tevékenységének egymásra hatásából kialakuló eredményt.) És Rothbard döntően e módszertani megfontolást szem előtt tartva támadja a keynesiánus elméletet egy '47-es zsengéjében, a Spotlight on Keynesian Economics című cikkben. A keynesiánus makrogazdasági modell ugyanis, így Rothbard, konstans függvénykapcsolatot feltételez az olyan aggregátumok között, mint pl. a jövedelem és a fogyasztás, vagy épp konstansnak (mai szóval, autonómnak) veszi a beruházás nagyságát. Ámde tudjuk: a gazdaság maga még csak lehetne állhatatos, ha volna olyan, hogy a gazdaság maga, de nincs. Nincs olyan, hogy a gazdaság fogyasztása vagy beruházása. Olyan van, hogy az egyik család spórol, a másik család meg orrvérzésig költ. Az egyik vállalkozás nyereséges, és beruház, a másik vállalkozás meg éppen csődbe megy. Az egyik szépnek látja a jövőt, a másik meg nem. Az egyik el van adósodva, a másiknak meg tartoznak. Satöbbi. És mindezt számtalan szüntelenül változó tényező alakítja: az egyes ágazatok konjunkturális helyzetétől a jövedelem-eloszláson át az egyes gazdasági szereplők éppen aktuális készpénztartalékáig. Más szóval, problematikus bármiféle konstans összefüggést feltételezni a nemzeti jövedelem és a fogyasztás között, vagy épp állandónak tekinteni a beruházások nagyságát. Még rövidtávon, az egyensúlyi alkalmazkodási folyamat idejére is. Rothbard szerint ui. nehéz elképzelni, hogy pl. ne változzék a fogyasztás (aránya, összetétele stb.) az alatt az idő alatt, amíg mondjuk a megnövekedett autonóm beruházások hatására a gazdaság (mint olyan, ugyebár) méltóztatik addig multiplikálódni, amíg a megtakarítások nagysága egyenlő lesz újra az autonóm beruházások e megnövekedett nagyságával, miközben persze ezen autonóm beruházások nagysága sem változik a továbbiakban már egy jottányival sem, jóllehet a nemzeti jövedelem a multiplikációs igazodási folyamat során heveny növekszik. De félretéve Rothbard kritikáját (illetve e kritika jogosságának a kérdését), érdemes ugyanakkor megemlíteni, hogy a The Model of an Expanding Economy című 1952-es tanulmányában, a Keynesnél is keynesiánusabb Joan Robinson lényegében egy, a Rothbardéval teljesen azonos elvi-módszertani alapállásból támadja a matematikai formulákkal operáló növekedési modelleket. Robinson asszony szerint ui. a gazdaság nem precíziós óra, hogy a matematikai formulák koefficienseinek engedelmeskedve zökkenőmentesen működjék. Mert a gazdaság ennél némileg bonyolultabb: a konkrét történeti és földrajzi körülmények változása, a fogyasztási és megtakarítási szokások változása, a vállalkozók várakozásainak az ingadozása, vagy éppen a nem várt pillanatnyi események (amelyek mindig sokkal nagyobb hatással vannak a beruházási döntésekre, mint a trendek, legyenek azok egyébként bármilyen masszívak) stb., stb. szinte teljesen kizárják, hogy a gazdaság valamiféle előre kiszámolt pályán mozogjon. 

Kaldor az '56-os Alternative Theories of Distribution című írásában fejti ki a maga >>keynesiánus<< alapvetésű jövedelemeloszlás elméletét. Úgy vélem, e teória forrása a keynesi General Theory tizedik, The Marginal Propensity to Consume and the Multiplier címet viselő fejezetének negyedik szakasza, melyben Keynes megkülönböztet egy >>logikai<< multiplikátor elméletet (the logical theory of the multiplier) és egy időbeli, kvázi >>dinamikus<< multiplikátor elméletet. A >>logikai<< multiplikátor elméletet illetően a következőt tudhatjuk meg: időbeli késés nélkül, folyamatosan érvényes. Avagy a beruházások és megtakarítások egyenlősége minden pillanatban fennáll. És Keynes példaként meg is említ egy 'extrém' esetet: ha a tőkejavakat termelő szektorban olyan expanzió, tehát pótlólagos beruházás megy végbe, amire a fogyasztási javakat termelő szektor nincsen felkészülve, és így arra a saját termelésének bővítésével nem tud rugalmasan reagálni, akkor a tőkejavakat termelő szektorban újonnan foglalkoztatottak pótlólagos kereslete felemeli a fogyasztási javak árát, melynek eredményeként egyfelől egyesek elhalasztják a fogyasztásukat, azaz tkp. megnő a megtakarítás, másfelől - és ez a lényeg - megnövekedik a profit, és így a tőkéseknek az abból való megtakarítása, ami újra csak a megtakarítások növekedését jelenti (mert a tőkések többet takarítanak meg, mint a bérből élők). Más szóval, ha a kínálati oldal merev, akkor a megnövekvő beruházási kereslet nem a jövedelemszintet (kibocsátást) emeli meg, hanem az árakat, azaz a profit-bér arányt. Méghozzá úgy, hogy az új jövedelemeloszlás egy magasabb megtakarítást eredményez azáltal, hogy a nemzeti jövedelemből egy nagyobb részt juttat a magasabb megtakarítási hajlandósággal bíró tőkések felé. És akkor máris helyben volnánk. Kaldor szerint ui. egy alulfoglalkoztatott, kapacitás-kihasználatlan gazdaságban a >>hatékony kereslet<< hagyományos keynesi elve van érvényben, mikoris az >>összkereslet<< és az >>összkínálat<< elválnak egymástól, és a beruházási kereslet növekedése nem az árak, hanem a kínálat növekedését vonja maga után, azaz a foglalkoztatás és a jövedelemszint növekedését, miközben az általános ár-bér arány változatlan. A beruházások és megtakarítások egyenlősége tehát a foglalkoztatás és a jövedelemszint növekedésén keresztül valósul meg (>>dinamikus<< multiplikátor elmélet). Ezzel szemben, egy merev kínálatú, vagyis kapacitás kihasznált, a teljes foglalkoztatás állapotában lévő gazdaság esetében, Kaldor szerint, már nem a hatékony kereslet hagyományos keynesi logikája érvényesül, hanem helyette a klasszikus közgazdaságtannak a javak szűkösségén alapúló törvénye, a Say-törvény. Ekkor a beruházások és a megtakarítások az árak változásán, illetve ennek következtében megváltozott jövedelemeloszlás által egyenlítődnek ki (>>logikai<< multiplikátor elmélet). Más szóval, a tőkések beruházási keresletének hatására az árak addig fognak igazodni, amíg a teljes jövedelmen belül a profitok és a bérek aránya el nem ér egy olyan értéket, amelynél a megtakarítások értéke egyenlő nem lesz a beruházások értékével. Erre gondol tehát Kaldor, amikor arról ír, hogy a keynesi multipikátor elméletnek kétféle alkalmazása is lehet: egyfelől egy, a Keynes által a General Theoryban kidolgozott hagyományos foglalkoztatási és jövedelem elmélet, amennyiben az bér-ár (avagy a bér-profit) arány adott, másfelől egy ár- és jövedelemelosztás elmélet, amikor viszont a jövedelemszint adott (merev a kínálat). És mindez tökéletes összhangban azzal a keynesi tézissel, mely szerint a beruházások maguk teremtik meg a velük azonos nagyságú megtakarításokat, azaz a fogyasztás igazodik a beruházásokhoz. Kaldor a Capitalist Evolution in the Light of Keynesian Economics című, szintén '56-os, tanulmányában világosan kifejti: ha egy adott jövedelemszintű gazdaságban a kereslet megnövekszik bizonyos javak iránt, akkor más javak iránt szükségképpen csökkennie kell. Ilyenkor, miként Kaldor fogalmaz, a tőkések és a munkások versengenek a javakért. Ám miután a tőkések sokkalta nagyobb forrásokkal rendelkeznek, mint a munkások, így ez a verseny merőben egyoldalú. Vagyis, miután adott az összkínálat volumene, és miután túlerejüknél fogva a tőkések határozzák meg az összkeresletnek a szerkezetét, és az így kialakuló árakat, következésképpen a tőkések kereslete határozza meg a fogyasztás szerkezetét, és ennek megfelelően a munkások fogyasztásának volumenét is. Végeredményben a tőkések beruházási döntése az, ami meghatározza a bérjövedelmek vásárlóerejét. Mindez másként megfogalmazva azt jelenti, hogy a tőkések, túlerejüknél fogva, mintegy maguk döntik el, hogy keresletükkel, és így az árak felhajtásával, vagy éppen lenyomásával, mekkora részt kívánnak magunknak kihasítani az adott összkeresletből. De mert az összkeresletet (a teljes jövedelmet) a profitok és bérek adják, így a tőkések a kereslete, vagyis a beruházások nagysága határozza meg, hogy mekkora legyen a reálprofitok, és ennek megfelelően a reálbérek nagysága, azaz a béreknek és profitoknak a teljes jövedelmen belüli aránya, és ezáltal a megtakarítások nagysága is.

Avagy a fiskális ortodoxia újra a régi. 

Martin Feldstein szerint a következő néhány évben az USA-ban nem várható infláció (sem defláció). A kormány ui. nem törekszik majd elinflálni az államadósságot, véli Feldstein, lévén az államkötvények átlagos lejárata mindössze néhány év, így az infláció csak megdrágítaná annak refinanszírozását. Mindazonáltal azok, akik az elkövetkező évekre magas inflációt várnak az USA-ban, ezt a várakozásukat döntően nem az államadósságra alapozzák, hanem arra a hatalmas jegybanki tartalékra, amivel a kereskedelmi bankok rendelkeznek, miután a FED megvásárolta tőlük a 'mérgezett' eszközeiket. (Nota bene, Feldstein szerint az inflációs nyomás ellen hat a válság miatti magas munkanélküliség, a termelőkapacitások alacsony kihasználtsága, valamint a dollár erősödése is, ami csökkenti az importárakat.)

Ahogy nincs Harrod-féle gazdasági növekedési modell, épp úgy nincs Domar-féle gazdasági növekedési modell sem. A két forrásként szolgáló Domar szöveg a ’46-os Capital Expansion, Rate of Growth, and Employment, illetve az egy évvel későbbi, ámde tartalmát tekintve lényegében azonos, '47-es Expansion and Employment című tanulmányok. Csak egy pillantás a címekre: tőkefelhalmozás és foglalkoztatás. Miről van szó? Domar bírálja Keynest: az Általános elmélet a beruházást csak mint jövedelmet generáló eszközt vette tekintetbe, és figyelmen kívül hagyta annak termelőkapacitást teremtő hatását, minek következtében a foglalkoztatást a beruházás generálta nemzeti jövedelemtől tette egyoldalúan függővé. Mindazonáltal a beruházások egyszerre bővítik a termelőkapacitást (produktív kapacitást) és teremtenek pótlólagos jövedelmet. Más szóval Keynes a beruházásoknak pusztán a nemzeti jövedelem keresleti oldalára gyakorolt hatását vette figyelembe, míg a termelőeszközök bővüléséből fakadó potenciális jövedelem kínálatot negligálta. Ennek megfelelően Domar elveti azt - az általa Keynesnek tulajdonított - tézist, mely szerint a foglalkoztatás egyszerűen a kereslet generálta nemzeti jövedelem függvénye lenne, és egy új alapvetést fogalmaz meg: a foglalkoztatottság szintje egyaránt függvénye a nemzeti jövedelemnek és a gazdaságban rendelkezésre álló termelőkapacitásnak. Ezen alapvetés értelmében tehát a foglalkoztatottság egyaránt függ a beruházásnak mind a kapacitás, mind a jövedelem teremtő természetétől, amennyiben a beruházás hagyományos keynesi jövedelem generáló hatása a nemzeti jövedelem keresleti oldaltára, a kapacitásteremtő hatása viszont a nemzeti jövedelem kínálati oldalára hat. A foglalkoztatás alakulása pedig e kettős hatásnak az eredője. Mindazonáltal, így Domar, a beruházások produktív kapacitást teremtő hatása csak potenciálisan növeli a jövedelem kínálatot, mert egy termelőeszköz előállítása önmagában csak a lehetőséget teremti meg a bővülő termeléshez, ami akkor válik ténylegessé, ha a termelőeszközön aztán valóban termelésbe kezdenek. Ez viszont Domarnál a pénz jövedelmek (money income) viselkedésétől, vagyis a keynesi értelemben vett hatékony kereslettől függ. És itt jön a lényeg: Domar ’modelljében’ a beruházások egyfelől a keynesi multiplikátor folyamat által pénz jövedelmet, másfelől a létrehozott termelőeszközök által potenciális reáljövedelmet teremtenek, ami aztán oly mértékben válik ténylegessé, amennyire ezt maguk a beruházások generálta pénzjövedelmek, mint kereslet lehetővé teszi. Vagy ugyanez más megfogalmazásban, a beruházások egyfelől a jövedelem multiplikációs folyamat által hatékony keresletet, másfelől a létrejövő termelőeszközök által potenciális jövedelem kínálatot hoznak létre, amely potenciális jövedelem kínálat oly mértékben válik aztán reális jövedelemmé, azaz tényleges termeléssé és foglalkoztatássá, amennyire ezt maguk a beruházások generálta hatékony kereslet lehetővé teszi. Domarnál tehát a beruházások által létrehozott termelőeszközökkel szemben maga a beruházások által generált hatékony kereslet áll. És amennyiben a beruházások a keynesi multiplikátor hatáson keresztül nagyobb pénz jövedelmet generálnak, mint ami az általuk létrejött termelőeszközök kihasználása által kínált reáljövedelem, akkor a gazdaságban teljes kapacitás kihasználás mellett inflációs nyomás lesz. Amennyiben viszont a beruházások kevesebb pénzjövedelmet generálnak, mint az általuk létrehozott produktív kapacitás, akkor a termelőeszközök csak részben lesznek kihasználhatóak, a gazdaságban tétlen gépek, épületek stb. maradnak, ami egyúttal azt jelenti, hogy a potenciális reáljövedelem kínálat nem realizálódik teljes egészében a hatékony kereslet hiátusa miatt. Egy olyan gazdaságban azonban, ahol a beruházások eredményeként létrejövő termelőeszközök a kereslet elégtelensége miatt kihasználatlanok maradnak, ott ezek az eszközök egyúttal fölöslegessé is válnak, hiszen egy termelőeszköz léte gazdaságilag csak akkor igazolt, ha azon ténylegesen termelés folyik. Ennek fényében viszont a szóban forgó gazdaságnak már az eredetileg meglévő termelőkapacitása is túlzottnak mutatkozik, hiszen túltermelést okoz. Ez viszont a beruházásvolumen, végső soron a foglalkoztatás csökkenését vonja maga után. Domar tézise tehát a következőképpen szól: a foglalkoztatás a nemzeti jövedelem és a termelőkapacitás különbségének (vagy egymáshoz viszonyított arányának) a függvénye. Ennek megfelelően ahhoz, hogy egy gazdaságban a foglalkoztatás adott szintje és az árszínvonal fennmaradhasson, a domari logika, azaz a beruházások kettős hatásának logikája értelmében az szükséges, hogy a gazdaságban a beruházások volumene éppen akkora legyen, hogy az általuk létrehozott produktív kapacitás potenciális jövedelem kínálata egyenlő legyen a beruházások általa generált hatékony kereslettel. Ebben az esetben ugyanis a beruházások generálta kereslet nem több és nem kevesebb, hanem pontosan akkora, mint ami ahhoz szükséges, hogy az új termelőeszközöket maradéktalanul ki lehessen használni. Domar teóriája tehát nem növekedéselmélet.

Ha létezik fatális félreértés a közgazdaságtanban, akkor az ún. Harrod-féle gazdasági növekedési modell közkeletű értelmezése bizonyosan az. Miért? Mert Harrodnál szó sincs gazdasági növekedésről, pláne nem modellről. Akkor hát miről van szó? A két alapul szolgáló Harrod szöveg a ’39-es An Essay in Dynamic Theory címet viselő dolgozat, valamint a ’48-as kötet, a Towards a Dynamic Economics. És valóban, már pusztán e címekből is jól kiolvasható, hogy a gazdaság dinamizmusáról van szó, és nem annak növekedéséről. Harrod teóriája ui. nem más, mint annak a keynesi tézisnek a dinamizálása, mely szerint egy adott időszak megtakarításai és beruházásai szükségszerűen egyenlők. Persze e keynesi tézis közvetlenül fogalmilag is könnyűszerrel belátható: egy adott időszak termelésének az adott időszakban el nem fogyasztott része lényegében az adott időszak felhalmozása, vagyis végső soron az adott időszak tényleges beruházása. Ugyanakkor ez a szükségszerű egyenlőség, és a gazdaság dinamikája szempontjából ez a lényeg, mindig csak utólagos, vagyis ex post egyenlőség. Az ex ante beruházás ui. nem szükségszerűen egyenlő az ex post beruházással, vagy ami ugyanaz, az ex ante beruházás nem szükségszerűen egyenlő az ex post megtakarítással. Mindez könnyen megmutatható: mennél nagyobb ui. a lakosság megtakarítása, annál kevesebbet költ, tehát annál kisebb a vállalatok forgalma. Ámde mennél kisebb a vállalatok forgalma, annál több áru marad a polcokon, késztermek, anyag raktáron, annál kisebb a gépek elhasználódása stb., vagyis annál nagyobb a fennmaradó eszköz és készletállomány, vagyis az ex post beruházás. És ugyanez megfordítva. Minél kisebb a lakosság megtakarítása, annál többet költ, tehát annál nagyobb a vállalatok forgalma. És hát minél nagyobb a vállalatok forgalma, annál kevesebb áru marad a polcokon stb., vagyis annál kisebb a fennmaradó eszköz és készletállomány, vagyis az ex post beruházás. Ennek megfelelően, a vállalatok akkor fogják csak az eszköz és készletállományukat ideálisnak találni, ha az ex post beruházás éppen egyenlő lesz az ex ante beruházással. Magyarán, ha a lakosság éppen annyit fogyaszt, hogy az így visszamaradó készlet egyenlő legyen azzal, amit a vállalkozók maguk egyébként ideálisnak tekintenek. Vagyis, miként Keynesnél, a beruházások és a megtakarítások kiegyenlítődése a gazdaság eszköz és készletállomány változásán keresztül végül mindig létrejön, ugyanakkor a vállalkozók számára egyáltalán nem mindegy, hogy az eredeti elképzeléseikhez képest milyen ez a változás. Ha ui. az ex post beruházás nagyobb, mint az ex ante beruházás, akkor a vállalatok nem kívánt eszköz és készlet növekedést tapasztalnak, ha viszont az ex post beruházás kisebb, mint az ex ante beruházás, akkor fordított a helyzet, vagyis a vállalatok az eszközök és készletek nem kívánt csökkenését tapasztalják. És itt jön a harrodi paradoxon, egyben a dinamikus elmélet lényege!  Harrodnál ugyanis amikor a vállalkozók azt tapasztalják, hogy a tényleges eszköz és készletállomány nagyobb, mint ami az általuk tervezett ideális nagyság, visszafogják a termelésüket. Ámde ez a csökkentett volumenű termelés (ajaj!) még inkább fölössé teszi a már meglévő eszközöket és készleteket, ami viszont a termelésvolumen további csökkenéshez vezet, ezáltal egy recessziós pályán indítva el a gazdaságot. Ellentétes esetben viszont, vagyis amikor a vállalkozók azt tapasztalják, hogy a tényleges eszköz és készletállomány a tervezetthez képest kisebb, fokozni kezdik a termelésüket, amely fokozott termelés számára viszont még inkább elégtelennek fog mutatkozni a meglévő eszközöknek és készleteknek a nagysága, ami viszont a termelésvolumen és rendelésállomány még további növeléséhez vezet, ezáltal egy boomot indítva el. És a recessziós folyamat során a vállalkozók hiába csökkentik egyre a termelés nagyságát, mégis rendre túltermelést tapasztalnak, amennyiben a termelés vezetékrendszereiben lévő eszköz és készletállomány még rendre a megelőző nagyobb volumenű termelésnek a hozadéka, illetve fordítva, a boom során az egyre növekvő termelés fényében a gazdaság eszköz és tőkeállománya, a megelőző kisebb volumen okán, rendre elégtelennek bizonyul, ami viszont az állandó alultermelés látszatát kelti. Az egyensúly közeli állapot helyreállítása így szinte lehetetlennek mutatkozik: az ugyanis a recessziós pályán a vállalkozóktól a termelés növelését kívánná meg. Akkor, amikor az egyre csökkenő termelés mellett is 'túltermelés' van. Illetve a föllendülési pályán a termelés csökkenését tenné szükségessé. Akkor, amikor folyamatos az 'alultermelés'. Hovatovább, Harrod szerint a vállalkozók által ideálisnak tekintett eszköz és készletállomány nagysága maga sem egy egyszer és mindenkorra eldöntött nagyság, hanem folyamatosan változhat. Harrod vállalkozói tkp. a mindenkori ideálisnak vélt és a mindenkori tényleges eszköz és készletállomány különbségéhez kívánják igazítani a termelésüket. Más szóval, a vállalkozók folyvást utol kívánják érni a saját éppen ideálisnak vélt eszköz és készlet szükségletüket, aminek következtében a gazdaság hol lefelé, egy recessziós pályán, hol felfelé, egy boom pályán indul meg, ami idővel természetesen visszahat magára erre az ideálisnak vélt eszköz és készlet szükségletre, ily módon szüntelenül fenntartva a gazdaság csapongó dinamizmusát. (Ez ám a valódi reflexivitás-elmélet, Mr. Soros!) Egyszóval Harrodnál a gazdaság dinamizmusnak és instabilitásnak az alapvető oka az, hogy ex ante és az ex post beruházás eredendően nem esik egybe, mert míg az előbbi a vállalkozók termelési szándékától, addig az utóbbi a lakosság fogyasztási (megtakarítási) szándékától függ. De akkor mégis miért beszélünk harrodi növekedés-elméletről? Azért, mert Robert Solow téves Harrod interpretációját többen olvassák, mint magukat a harrodi szövegeket. 

Valamennyien keynesiánusak vagyunk, miként azt Nixon elnöktől tudjuk. De egyesek keynesiánusabbak a többinél. Mint pl. Paul Krugman, aki ennek mindújra hangot is ad.

Johann Sebastian Bach: d-moll toccata és fúga (átirat) (The Toy Dolls)

en irok esemest maganak kell tobb nem mond ez eleget meltan tarthatja joganak hogy kuldjek ememest

A Rothbard tanítvány Hans-Hermann Hoppe kétségbe vonja, hogy Hayek liberális lenne. Hovatovább Hoppe szerint Hayeket liberálisként feltüntetni csak afféle bolsevik trükk: elvégre, ha egy olyan tőrőlmetszett szociáldemokratából, mint Hayek lehet liberálist csinálni, akkor a vér szocialisták is lehetnek mérsékelt baloldaliak, miközben az olyan úgymond valódi liberálisok, mint Mises vagy Rothbard meg szélsőségessé válnak. (Amire persze mondhatjuk, nézőpont kérdése. Egy anarcho-kapitalista szemében az ember nem is igazán lehet más mint baloldali elhajló. (Mises '73-ban halt meg. Hayek pedig '74-ben kapott Nobel-díjat a Wicksell-Mises-féle monetáris cikluselmélet részletes kifejtéséért. Hoppe szerint Hayek azért kapott olyan 'megkésve' Nobelt, mert a Svéd Tudományos Akadémia egyszerűen megvárta, hogy Mises meghaljon. Ui. kínos lett volna, állítja Hoppe, Hayeknek Nobel-díjat adni úgy, hogy Mises meg nem kap, miközben Mises persona non grata volt úgymond a jegybankok szemében. No persze érteni vélem Hoppe okfejtésének üzenetét: Mises érdemelte volna azt a Nobelt, és nem Hayek; Misesnek kellett volna olyan népszerűvé válnia, mint Hayeknek. Ugyanakkor közgazdasági Nobel-díjat csak '69-ben adtak először, vagyis Hayek az elsők között kapta azt meg. Másfelől kérdés, hogy Hayek miért is lett volna kevésbé persona non grata, mint Mises. Ergo Hoppe okfejtése nem egyszerűen csak irigy, sértődött és dehonesztáló, hanem kellően nevetséges is. Mindazonáltal valóban pikáns, hogy egy jegybank pénzjutalmat adjon olyasvalakinek, aki szerint a gazdasági válságokat a jegybankok okozzák. Méghozzá éppen ezért a gonolatáért.))

Orbán Viktor kormányfő múlt kedden az Országgyűlésben előadott 29 pontos >>akciótervének<< egyik - kardinálisnak tekintett - eleme a 16 százalékos, egykulcsos személyi jövedelemadó, ami Gyurcsány Ferenc és Schiffer András szerint tőrőlmetszett liberalizmus. Annak is az elfajzott kókaista változata (nota bene, az idősebbek tán még emlékezhetnek rá, hogy Kóka Jánost Gyurcsány Ferenc tette meg saját kormányának gazdasági és közlekedési miniszterévé). Kóka maga üdvözli a kormányfő egykulcsos adótervét, illetve önmaga és az Orbán közti hasonlóságot a következőképpen látja: 'legfeljebb annyit lehet mondani, hogy Kornai János legjobb tanítványai vagyunk (igaz a szófordulat kissé rosszemlékű, de legalább önbizalomról tanúskodik - én)' (idézi origo.hu). Kóka az 1989-ben megjelent Kornai írásra, az Indulatos röpiratra hivatkozik. No de mit is ír Kornai János ebben a műben? A rendszerváltozás dicső hajnalán Kornai professzor valóban azt javasolja, hogy az egyes adónemek esetében az adókulcs legyen szigorúan egyöntetű. Döntően két megfontolásból: I. nincs addig igazi piacgazdaság, amíg nincs jól működő árrendszer; ha a különféle termékek, szolgáltatások, tevékenységek, alanyok stb. egy-egy adónemen belül eltérően adóznak, akkor az eltorzítja az árakat; vagyis az adó legyen szektorsemleges, illetve II. a jól működő árrendszer kívánalmával összhangban, az adózás váljék el a szociálpolitikától; ha az állam támogatni, segélyezni stb. akar bizonyos tevékenységeket, csoportokat, egyéneket stb., akkor azt tegye nyíltan, és ne rejtse el a mentességek és kedvezmények ágas-bogas (az árakat és ezzel a termelést torzító) rendszerében; a szociálpolitikára és a gazdaságfejlesztésre legyenek külön elkülönített kiadási tételek, és az állam szedjen be annyi adót, amiből aztán ezeket a kiadásokat fedezni tudja, és ennyi. A személyi jövedelemadó esetében Kornai azért is különösen kívánatosnak tekinti a lineáris (tehát nem progresszív) adózást, mert az - úgymond - többletmunkára, avagy a gazdaság növekedésére ösztönöz, illetve segít a gazdaság >>kifehéredésében<<. Mindezeken túl Kornainak van egy további hangsúlyos érve is az egykulcsos személyi jövedelemadó mellett: a jövedelemadót éppen eléggé progresszívvé teszi már az is, hogy ki-ki mennyi jövedelmet bír eltitkolni, illetve az, hogy ki-ki mennyi adóterhet bír másokra áthárítani. És ami Orbán Viktort illeti, a kormányfő az egykulcsos személyi jövedelemadó kapcsán valóban elismerte annak munkára ösztönző hatását, ugyanakkor a (pillanatnyilag közelebbről meg nem határozott formában történő) családi adózás terve némiképp ellentmond a Kornai által javasoltaknak, azaz az árrendszerre semleges adórendszernek, valamint az adópolitika és a szociálpolitika szigorú különválasztásának. Írásában ugyanakkor Kornai megemlíti, hogy az emberek gyakran jutnak olyan kisebb-nagyobb jövedelmekhez, amit különféle nem bejelentett tevékenységgel szereznek: diáklány időnként esti gyerekmegőrzést vállal, kisiskolást korrepetál, nyelvórát ad stb., titkárnő néha >>maszekban<< is gépel, nyugdíjas bácsi rendbe teszi a szomszédok kertjét stb. Kornai szerint az a legcélszerűbb, ha az állam egyszerűen szemet huny az ilyen jövedelmek felett, és nem törekszik minden polgára háta mögé adóellenőrt állítni, hanem elfogadja, hogy az emberek élelmesek, képesek ilyen formában is dolgozni, hasznos tevékenységet folytatni, illetve az egyszer már adózott jövedelmükből ilyen szolgáltatásokért fizetni. És mintha Orbán Viktor is valami hasonló gondolatot pendített volna meg >>adószabadság<< címszó alatt. De az is lehet, hogy tévedek.

Bille August (r.): Goodbye Bafana (2007). Dél-afrikai Köztársaság 1968-1994, apartheid, Nelson Mandela, Robben-sziget stb., és egy börtönőr.

J.S.Bach: Olasz koncert: Andante, BWV 971 (Schiff András)

Hayek 1944-es kötete, a híres The Road to Serfdom a tegnapi napon 13 000 példányban kelt el. Pillanatnyilag az amazon.com bestsellere. És láss csodát, ez a mű magyarul is hozzáférhető! A magyar kiadás címe pediglen: Út a szolgasághoz. És akkor egy kis reflexió e cím okán. Az Út a szolgasághoz cím egy igen-igen erőteljes, szuggesztív cím. Csak éppen pontatlan. A Hayek mű címe ugyanis: Út a jobbágysorba. És ez most nem pusztán tudálékosság kíván lenni. Hayek nem véletlenül beszél jobbágyságról: a jobbágysors ui. nem egyszerűen csak szolgaság, hanem a szolgaság egy sajátos formája. Azt ui. Karl Marx is világosan látta, hogy a kapitalizmus felszabadítja az embert a feudalizmus korábbi személyi jellegű függőségi viszonyaiból, hogy aztán a polgári magántulajdon és a piac személytelen dologi hatalmának vesse alá. És Marx ezt a folyamatot bizony jelentős emancipatorikus folyamatnak tekintette: mert a személytelen függőség - még ha furcsán hangzik is - humánusabb, mint a közvetlen személyi függőség. Mert bár a piaci kényszerek igencsak masszív kényszerek, ámde mégsem olyan megalázóak, mint az ember közvetlen személyi függése egy feljebbvaló uraságtól. Az, ahogyan egy rabszolga vagy egy cseléd függ az urától, vagy ahogyan a jobbágy függ a földesúrtól. A piac meghagyja az egyént a maga szabadságában és méltóságában, még ha annak tényleges megélhetése végett többnyire alá is kell magát vetnie a piac személytelen törvényeinek, vagy legalábbis nem hagyhatja azokat figyelmen kívül. Mindazonáltal a piac uralma távolról sem egy személyi függőségen alapuló vazallus rend, ahol a jobbágy alattvalóknak le kell térdelniük kezet csókolni, ha akarnak valamit. Meg persze akkor is, ha nem. Marx és Hayek között tehát e tekintetben nincs valódi különbség. Marx mindazonáltal emancipálni akarta az egyént a piac személytelen erőinak hatalma alól is. És ez az, amiben Hayek már nem hisz. Miért? Mert kényszerek mindenkor lesznek. Mindenkinek minden vágya egyszerre nem teljesülhet, vagyis valami módon mindig korlátok közé lesz zárva az egyén. A feladatokat, az erőforrásokat és javakat mindenkor el kell osztani valahogyan. A világ ui. szűkös, tehát gazdálkodni mindenkor kell, a korlátok elkerülhetetlenek. A valódi kérdés tehát az, hogy micsoda jelölje ki az egyes egyének számára e korlátokat: a piac személytelen mechanizmusa vagy az osztó igazságosság homályos elvei szerint valamilyen feljebbvaló (vezér, párt, testület stb.), ami szükségszerűen diktátor, amennyiben diktál, azaz amennyiben diktátumszerűen közvetlenül dönt az emberek fölött azok helyzetéről valamiféle érdem (hűség, jó viselkedés stb.) vagy valamiféle kollektív cél (ötéves terv, vas és acél országa, nagyobb élettér stb.) alapján. Hayek szerint nem létezik egyéb alternatíva. Amikor a marxizmus az utasításos tervgazdaság és a központosított, hierarchikus és bürokratikus hatalom segédletével kívánja felszabadítani az egyént a piaci függőség személytelen mechanizmusai alól, akkor valójában csak visszaveti egy, a személyi függőségen alapuló vazallus világba. A marxizmus nem még egy lépést tesz előre, hanem szimplán egyet hátra. Mert a kommunista rendszerek feudális rendszerek, királyokkal, kiskirályokkal, vazallusokkal és hűbérurakkal, de leginkább persze szolga jobbágyokkal, ahol a személytelen formális mechanizmusok helyett a személyi függőség igazgat,- kijelölve mindenki helyét és javait. És ahol a magukat elszámolók nem adósok lesznek, hanem rabok, és ahol az ellenszegülők nem sikertelenek lesznek, hanem akasztott halottak. Így, Hayek szerint, amikor az emberek az individualizmus és a piacgazdaság helyett kollektivizmusra és valamilyen igazságosan osztó hatalomra (vezérre, pártra és testületekre) vágynak, akkor tulajdonképpen a személytelen kényszerek helyett visszavágynak a személyi függőségbe. Nem egyszerűen szolgák, hanem újra jobbágyok akarnak lenni, kézcsókra térdelő hűséges alattvalók.

The Cure: Lullaby (átirat) (Vitamin Kvartett)

Kérdezi Axel Leijonhufvud, és még válaszol is: egyiket se kövessük, de  tanuljunk mindegyiktől. Kivált az oszták közgazdászoktól és Minskytől (már ami a jelen gazdasági válságot illeti). Meg az 1990-es Japán válságból. (Oké, de mi van az elmélettel? 'If we have learned one thing since the 1930’s, it is the importance of acting quickly and decisively. But that is not a lesson drawn from formal theory.')