hocinesze

1 millió 390 ezer forint

A felsőoktatási törvény koncepciója szerint egy rektor havi fizetése legfeljebb 1 millió 390 ezer forint lehetne. A rektorok úgy vélik, ekkora összegért jó szakemberek nem vállalják a tisztséget, inkább a versenyszférában helyezkednek el. Hm. Szerintem meg egy igazán jó szakember még az éhezést is vállalná, csak hogy rektor lehessen. Persze nem kívánom, hogy egyetlen rektor is éhezzék. Mindazonáltal értsük jól a dolgot: a rektorok végső soron azt állítják, hogy pusztán a magas fizetésük végett hajlandók rektorok lenni, egyébként meg veszik a kalapjukat. Ez utóbbi szívük joga. Én viszont mint adófizető üzenem a törvényalkotóknak: sok lesz az az 1 millió 390 ezer forint is.

Címkék: fizetés rektorok

Sörgyári capriccio

"A kádárok felálltak, Pepin bácsi félé hajoltak, az vinnyogta a magas cét, a kádárok meg torkuk szakadtából röhögtek, hanyatt feküdtek a zsíros kenyereikkel, aztán felültek, és fuldokoltak a cigányútra ment morzsáktól, a kádárműhely falának támaszkodva röhögtek, hogy meg ne fulladjanak nevettükben." Avagy a sörgyári gondnok hibbant felesége is >>blogol<<.

2010\11\09 ricardo 4 komment

Mr. Bernanke a QE2-ről

Rövid cikk a The Washington Postban. Dacára a bankokba pumpált eddigi őrületes pénzeknek, így Mr. Bernanke, az USA-ban még mindig >>túl alacsony<< az infláció (ami ráadásul >>nem egészséges<<). A maginfláció 2% sincs. Félni a közel 10%-os munkanélküliségtől kell, és nem a QE2-től. Hm. Igazán nem kívánnék Mr. Bernankenél okosabbnak látszani (mert nyilvánvalóan nem vagyok az), de talán nem elképzelhetetlen, hogy a FED monetáris lazítása nem az amerikai fogyasztóiár-indexet növeli, hanem pl. Brazíliában kreál eszközbuborékokat. Meglehet, a jelenlegi alacsony inflációs ráta éppen azt bizonyítja, hogy a már eddigi is laza FED monetáris politika sem a termelést serkentette, hanem csak a spekulatív pénzkiáramlást. Illetve azt, hogy amerikai pénzkínálat növekedése - a kialakuló valutaháború miatt - nem az USA-ban csinál inflációt, hanem világon mindenhol másutt.

Címkék: fed bernanke

Martin Heidegger: Lét és idő

I.

Heidegger szerint az ember léte lehetőség, és az életben éppen erre a lehetőségre megy ki a játék. A tét nagy, mert az embernek csak egyetlen élete van: amit elnyer, azt örökre elnyeri, amit elveszít, azt örökre elveszíti. Avagy az ember vagy megragadja az élet lehetőségeit, vagy elmegy mellettük.

II.

Az ember élete lehetőség. Minden embernek a saját lehetősége. Az én életemben nem valaki más léte a tét, hanem a saját létem. Nem valaki más lehetőségeit ragadom meg, vagy épp szalasztom el, hanem a saját lehetőségeimet. Mindenki a magáét.

III.

A hétköznapok elaltatják az ember lelkét. A monoton mindennapok szorgos tevés-vevésében, a tolakodó világ szemkápráztató forgatagában és zajos fecsegésében az ember eltűnik önmaga elől - önmaga vakfoltjában áll. Az élet pedig szépen megy el mellette, az egyetlen élet. Mintha nem is lenne igazán tét, úgy fogynak a napok. Egyre csak hullanak a naptárból a lapok, és az egyik nap épp csak azt hozza, amit a másik. Az ember közben észre sem veszi, hogy átalussza az életét. Éppen, mert aluszik. Mert az elringató hétköznapok szorgoskodó zajlásában valójában föl sem tűnik neki, hogy elaludt. Létének holdkórosa, aki csak belepottyan élete lehetőségeibe. Abba, amit a világ éppen fölkínál, ami jön. Az ember így veszti el a maga tulajdonképpeni lehetőségeit, a tulajdonképpeni önmagát: nem választja az életét, hanem sodródik; nem önmaga. A mindennapokban sodródó ember életének nincs hőse, eltűnt, belesüppedt a világba. Épp csak van valaki, aki rendre bemegy a gyárba, az irodába, valaki, aki betér a közértbe, a hivatalba, a gyerekért az óvodába, feladja a csekket, papírt tesz a nyomtatóba, lemossa a kocsit, felteszi főni a levest. Valaki, akiről nem tudni kicsoda. Valaki, aki bárki. Az elmúlóban időzik.

IV.

Hangtalan hívja az embert a szív, némán. Hívása csöndes órán jön. A szív a szorongással hív. Szorongással szólítja a embert a szív önmagához. Vissza a mindennapok holdkórosságából, vissza önmaga vakfoltjából, az eltűnésből. A szív úgy szólítja az embert, hogy visszahívja önmaga elé. Hangtalan, szorongással teli szembesítés ez a hívás. Figyelmeztetés: >>Elaludtál komám, ébredj, az nem te vagy, aki vagy! Észre sem vetted, csak eltűntél. De az idő közben múlik, és az életed elmegy!<< Heidegger ezt a hívást nevezi lelkiismeretnek. Ez a lelkiismeret az ember önmagával szembeni lelkiismerete.

V.

Azt, hogy kicsoda az ember, a szíve súgja neki. Mindenkinek a saját szíve. Az embernek nem kell kérdeznie magát, hogy a lelkiismerete mire szólítja, mert nagyon is tudja azt. A szíve nem tud hazudni az embernek, és az ember nem hazudhat a szívének. A szív mindig tudja az igazat, mert az igaz maga az, amit a szív tud, és amit a csöndes órán hangtalanul súg. Ez a hangtalan súgás az, ami szorongón visszahívja az embert önmagához a hétköznapok felejtéséből, a nem önmaga létből.

VI.

A szív ismeri az ember minden vágyát, és számon tartja minden adósságát, amivel neki tartozik, vagyis azt az adósságot, amivel az ember önmagának tartozik. A lelkiismeret hangtalan hívása a szorongásban önmagára szólítja fel az embert, felfedve azt, hogy hányadán is áll saját magával, a legsajátabb lehetőségeivel, a legsajátabb életével és a múló idővel.

VII.

A lelkiismeret hívása visszahívja az embert a hétköznapok tevés-vevéséből, a világ ricsajából, a felejtéséből. Ez a hívás szembesítés, ami a szorongásban újra felfedi az embernek, hogy léte lehetőség, és hogy az életében erre a lehetőségre megy ki a játék. A szorongásban az ember újra érzi a tétet, és hogy van mit elnyernie vagy elveszítenie.

VIII.

Az ember alapvetően két dolgot tehet: vagy hallgat arra, amit a szíve súg, vagy próbál úgy tenni, mintha nem hallaná. Az embernek sokszor könnyebb úgy tennie, mintha nem hallaná meg önmagát; lerázhatja magáról a szorongást, elhessegetheti magától lelkiismerete hívását, rendre visszamenekülhet a hétköznapok önmagát felejtő holdkórosságába, mindújra visszasüppedhet a hétköznapok monotóniájába, a világ ismerős fecsegésébe és káprázatába. De ha az ember folyvást így tesz, akkor elveszíti a maga legsajátabb életét. És az idő lejár, a lehetőség elmegy. Az ember pedig végül visszatekint és látja: nem az lett, ami lenni akart. Nem ott élt, ahol mindig is szeretett volna, és nem úgy. Nem azzal a nővel vagy férfival, nem azt a hivatást űzve, és így tovább. Elvesztegette a létet, elvesztegette a lehetőségét, hogy önmaga legyen. Mert gyáva volt szívből élni, és mert a kezeivel betapasztotta a fülét, amikor a csend óráiban a szíve szólította, vagy mert éppenséggel teljesen belesüketült a világ lármájába. Könnyebb volt a hétköznapok sodrásával vitetnie magát, könnyebb volt az éppen szembe jövő lehetőségeket választania, és a világ elvárásaihoz igazodnia.

 IX.

A hétköznapok felejtésében élő ember a múltban időzik, amennyiben egyáltalán nem eszmél rá a jövőre. Amikor a szorongató lelkiismeret kipenderíti az embert a világból, és számonkérőn odaállítja önmaga elé, valójában a jelenbe hívja vissza. A saját jelenébe. Egy olyan jelenlétbe, ami megnyitja az ember számára a jövőt. A szorongásban az ember újra érzi a tétet, és hogy van mit elnyernie vagy elveszítenie, ami a saját tulajdonképpeni életének lehetősége. Mert a jövő az a lehetőség, amire az ember, mint eljövőre vár, mint önmaga valódi életére.

X.

Aki vár, az éber. Aki éber, az nem aluszik el. Az, aki arra az eljövendő emberre vár, amivé maga lenni akar, vagyis az, aki önmagára vár, a maga tulajdonképpeni létére, annak lelkét ez a várás ébren tartja, és nem engedi, hogy a hétköznapok elaltassák, és hogy a körülmények meg a világ zajos fecsegése, mint holmi holdkórost céltalanul terelgesse. Az ember, aki a maga eljövendő, tulajdonképpeni létlehetőségeiből érti meg önmagát, az tudja, hogy van tét, és nem engedi, hogy elmenjen mellette az élet, és a lapok csak úgy számolatlanul hulljanak a naptárból. Nem pusztán belezuhan az eléje kerülő lehetőségekbe, hanem a saját lehetőségeit keresi. Az eljövőben időzik.

XI.

Az idő úgy zajlik, ahogy az ember időzik. Az ember léte úgy zajlik, ahogy az ideje. Erről szól Martin Heidegger Lét és idő című műve.

(Vajon elolvasnánk-e azt a könyvet, amit a saját életünkről írtak? Mert életünk regénye minden nappal íródik. Ma is íródott egy lap. Ám a hétköznapok felejtésében élve valójában nem is tudjuk, hogy íródik ez a könyv, és hogy ennek a könyvnek mi magunk vagyunk a hőse.)
 

Egy gondolat a módszerről - Wilhelm Röpke

Érdemes idézni: "Összefoglalóan mondhatjuk, hogy a közgazdászok egész generációját képezték kizárólag arra, hogy globális nemzetgazdasági mennyiségekkel dolgozzék. Így közben elfelejtették, mi is volt a nemzetgazdasági elmélet igazi tartalma. Az ilyen feledékenység büntetése azonban sohasem marad el. Elfelejtették, hogy a gazdaság árak, bérek, kamatok és egyéb értéknagyságok mozgató és mozgó rendszere. Keynes globális függvényrendszere bűvöletében elavultnak és érdektelennek nyilvánították a gazdaság egyedi árak által szabályozott működési módját. Ennek az elvnek megfelelően egyfajta nemzetgazdasági mérnöktudományt fejlesztettek ki, amelyben a matematikai egyenletek egyre dúsabban burjánzottak. Korábban az számított jó közgazdának, aki a mindenkor ható gazdasági erők hatásait mérlegelni tudta. Akkor többre becsülték az ítélőképességet, a tapasztalatot és a józan emberi észt, mint azt, hogy az ember olyan módszerekkel tudott bánni, amelyeket helytelenül a természettudományokból a szellemtudományokba átvittek. Újabban egyre inkább az a közgazda típus kerül előtérbe, amely gazdasági függvénykapcsolatokra vonatkozó föltételes megállapításokat matematikai képletekben és görbékben képes kifejezni." Röpke (1979) (In)

Az akkumulációs lavina megindulása

Jánossy, Ferenc: Az akkumulációs lavina megindulásaJánossy szerint az európai >>akkumulációs lavina<< (kapitalista tőkefölhalmozás) megindulásában két tényező játszott döntő szerepet. I. A Verleger-rendszer. Ui. azzal, hogy a Verlegerek (munkakiadó vállalkozók) pénzt előlegeztek és szövőgépeket kölcsönöztek a vidéki takácsok számára, azok lassanként függő bérmunkások lettek. II. A takácsok által előállított szövet a mezőgazdaságból élő vidék lakossága számára is jól eladható áru volt. E két tényező rést ütött a primer kör (mezőgazdaságból élő vidék) zárt termelési vertikumán: a vidéki emberek egyrésze munkaerőként és fogyasztóként is a szekunder kör (városi kereskedők, kézművesek) függőségébe került (a városi polgárságtól függő árutermelés és árufogyasztás megjelenése a mezőgazdaságból élő vidéken). A szekunder kör ugyanakkor ezáltal függetleníteni tudta magát az annextől (adókból és járadékból élők), illetve közvetlenül érdekelté vált a primer kör technikai fejlődésében. A szekunder kör előzőleg kizárólag az annextől függött anyagilag, így érdekelt volt a primer kör annex általi mennél nagyobb megcsapolásában. Az új körülmények között ennek immáron az ellenkezőjében érdekelt, hiszen a primer kör felvevőpiac lett számára, méghozza az annexnél lényegesen nagyobb piac. 

Korrektúra

Hayek believed that recovery from the crisis caused by over-consumption and under-saving has to run its course, and cannot be speeded up by a Keynesian fiscal or monetary stimulus - írja Desai és Skidelsky. De ez súlyos félreértés. A mondat helyesen: Hayek believed that recovery from the crisis caused by malinvestment and forced saving has to run its course (...). Micsoda különbség!

Címkék: válság hayek
2010\10\23 ricardo 3 komment

A Jánossy-féle trendelmélet

A Jánossy-féle trendelmélet lényege, hogy egy gazdaságban a termelékenység növekedési ütemét a szakmastruktúra változási üteme határozza meg. De mit is jelent ez?

Ismerjük a hegeli logikát: a mennyiség mindenkor egy meghatározott minőség mennyisége. Avagy a termelékenység növekedése nem pusztán egy mennyiségi változás, hanem mindenkor a termelés minőségi átalakulása, azaz a konkrét munkafolyamatok megváltozása. A statisztikai idősorok egyre növekvő számai mögött nem valamiféle luftballonként táguló gazdaság áll, hanem egy szakadatlanul változó gazdaságszerkezet; a munkaerő a mezőgazdaságból az iparba vándorol, a kitermelő ipar gazdasági súlya csökken, a szolgáltató iparé növekszik, az egyik ágazat elhal, a másik éppen növekedésnek indul. A gazdasági növekedés leginkább a hatékonyabb gazdaságszerkezetre történő átállást jelenti; vagyis az egy főre jutó jövedelem, szén- és acélfogyasztás stb. változása pusztán a termelés kvalitatív változásának a kvantitatív oldala. A gazdasági növekedés során döntően nem több, mint inkább más lesz a termelés. Az átalakulás hajtóereje természetesen a tőkések profitvágya és konkurenciaharca, ami egyre újabb és hatékonyabb eszközöket, anyagokat, eljárásokat honosít meg a termelésben.

Egy gazdaságban az éppen rendelkezésre álló termelési eszközökön (telephelyek, üzemek, gépek stb.) mindig csak meghatározott konkrét munkák végezhetők, azaz egy gazdaságban a termelőeszközök tárgyi konstellációjának mindenkor megfelel egy munkahelystruktúra, ami egyfajta negatívja (vagy pandantja) a termelés e tárgyi konstellációjának a munkaerő oldalán. Más szóval, kölcsönvéve Ludwig Lachmann kifejezését, a termelés egy konkrét tőkestruktúrájának egy konkrét munkahelystruktúra felel meg, ami nem kizárólag az egyes üzemekre áll fenn, hanem teljes ágazatokra, valamint a gazdaság egészére is. A munkahelystruktúra így a gazdaságban ténylegesen felkínált, az adott technológiai folyamatok és termelési szerkezet által kijelölt állások összetételét jelenti. A termelési folyamatok megváltozása megváltoztatja a munkahelystruktúrát. Azaz, a tőkések profitvágyának és konkurenciaharcának eredményeként bevezetett újabb és újabb termelőeszközök, anyagok és eljárások folyamatosan átalakítják a munkahelystruktúrát is.

szakmastruktúra egy gazdaság teljes munkaerő-állományának szakmák szerinti tagozódását jelenti, szakma alatt értve a tanult szakmáktól az egy konkrét eszközön elsajátított ismereteken át egészen az olyan tacit tudást, mint a piaci körülmények, a >>dörgés<< ismerete stb. A munkahelystruktúra és a szakmastruktúra természetesen nem feltétlenül fedik egymást. Sőt a kapitalista termelés egyik, Kornai János fogalmával élve, rendszerspecifikus vonása éppen az a strukturális feszültség, amit a munkahelystruktúra és a szakmastruktúra inkongruenciája jelent, és aminek oka döntően maga a technikai fejlődés. A tőkések szakadatlan konkurenciaharca, és a vele járó innovációk következtében a munkahelystruktúra folyamatosan előzi a szakmastruktúrát, és az ennek hatására fellépő strukturális feszültség okozta reálbér arányok változása idézi aztán elő a szakmastruktúra igazodását; vagyis a fejlődés hatására átalakuló tőkestruktúra a munkahelystruktúra átalakításával fejti ki a maga húzó hatását a szakmastruktúrára.

És itt következik Jánossy fő mondandója: a szakmastruktúra átalakulása viszonylag lassú folyamat, tehát a technikai innovációból fakadó új munkahelystruktúra nem szakadhat el drasztikusan a meglévő szakmastruktúrától, azaz nem szaladhat előre tetszőleges ütemben. Jánossy legfőbb megállapítása éppen az, hogy a modern kapitalizmusban az innováció üteme gyorsabb, mint a szakmastruktúra változási üteme, ezért a tényleges fejlődési ütemet az utóbbi határozza meg, amennyiben felső korlátot állít az új tőkestruktúra elterjedésének, és az abból fakadó nagyobb termelékenységnek. Más szóval a gazdasági fejlődésnek a piaci konkurencia és az innováció a motorja, ugyanakkor a fejlődés tényleges ütemét a munkaerő felkészültsége határozza meg. Jánossy szerint mi sem bizonyítja jobban a szakmastruktúra korlátozó hatását a fejlődésre, mint az a tény, hogy a Föld teljes lakosságát tekintve hatalmas eltérések vannak az egy főre eső kibocsátás tekintetében. Ma is léteznek országok, ahol az egy főre jutó jövedelem, valamint a naturáliákban mért kibocsátás nem éri el az angol ipari forradalom szintjét. Más szóval bizonyos országok őrületes történelmi lemaradásban vannak. Ezeknek az országoknak a lemaradását természetesen nem okozhatja egyszerűen az, hogy a technika évszázadok alatt sem lett volna képes eljutni hozzájuk, hiszen a fejlett világban az új gépek, anyagok, az új eljárások gyakorlatilag néhány év vagy évtized alatt elterjednek. Ezeknek az országoknak a lemaradása abból fakad, hogy a munkaerő-állományuk még a XIX. századi Anglia tőkestruktúráját sem képes működtetni (mert néhol éppenséggel még kunyhóban lakik és fakérget rágcsál). Jánossy szerint hosszú távon (a szekuláris trendet tekintve) a szakmastruktúra változási üteme meglehetősen egyenletes és kemény korlátot szab a gazdasági növekedésnek.

Az iparosodás intenzív szakaszába lépett államok esetében nincsenek "gazdasági csodák", legfeljebb helyreállítási periódusok. Fejlett ipari államok gazdasági növekedése csak háborúk, természeti katasztrófák, járványok stb. okán bekövetkező jelentős termeléskiesése után emelkedhet számottevően a szekuláris trend értéke fölé, mikor is a helyreállítási periódus magasabb növekedési üteme addig tart, amíg a gazdaság el nem éri azt a kibocsátási szintet, amit a gazdaság a háború, katasztrófa, járvány stb. elmaradása esetén ért volna el. A helyreállítási periódus végeztével pedig a gazdasági növekedés üteme visszatér a szekuláris trendhez, vagyis ahhoz az értékhez, amit a szakmastruktúra változása kvázi természetes rátaként számára kijelöl. Jánossy a helyreállítási periódust is úgy értelmezi, mint a háború, katasztrófa, járvány stb. miatt a szakmastruktúra és a munkahelystruktúra között létrejött jelentős diszkrepancia fokozatos megszűnésének folyamatát.

A trendelméletből több gazdaságpolitikai implikáció fakad. Pl. az, hogy a gazdasági növekedést nem lehet pusztán az innováció, még kevésbé a beruházási hányad erőltetett növelésével fokozni, főként ha az a fogyasztás olyan mértékű lenyomásával jár, ami a munkaerő-állomány leépülését okozza. Miután a gazdasági növekedés hosszú távú trendjét alapvetően a szakmastruktúra változása határozza meg, így a gazdasági növekedést elsősorban olyan gazdaságpolitikai intézkedésekkel lehet a leginkább előmozdítani, ami a szakmastruktúra nagyobb dinamizmusát segíti, avagy csökkenti annak a tőkestruktúra változását gátló merevségét.

Ahány ház, annyi közgáz

Ha két közgazdász találkozik, szinte bármiben képes egyetérteni. Kezdve onnan, hogy vajon Furtwängler vagy Toscanini nagyobb karmester, egészen addig, hogy a szőke vagy a barna nők szebbek-e. Egy dologban viszont biztosan nem fognak egyetérteni: abban, hogy miként is működik a gazdaság. Elmélet nincs, csak elméletek. (via eltecon.blog)

(Kiegészítés: a közgazdász hölgyek Latinovits és Mastroianni sármját illetően jutnak közös nevezőre.)

Az ősforrás

Ayn Rand regénye, Az ősforrás (The Fountainhead) egy igazi kultikus mű, ami '43-as megjelenését követően sok millió példányban kelt el a tengerentúlon, és a mai napig több tízezer példányban fogy évente világszerte. Az amerikai neokon értelmiségiek körében a regény éppen olyan alapműnek számít, mint Tocquevilletől Az amerikai demokrácia. De olvassa boldog-boldogtalan. Az Ayn Rand kultusz ötven éve virágzik az USA-ban. Van Ayn Rand Institutetől kezdve a Reason magazinon át az Atlas Societyig minden. Az amerikai Modern Library kiadó 1998-as közvélemény kutatása szerint Ayn Rand a XX. század legjobb írója, miközben az irodalmi kánon tudomást sem vesz róla. Egyszóval elolvastam Az ősforrást, jóllehet csak nehezen vettem rá magam, lévén a kötet potom 763 oldal, és kb. három kilót nyom. De aztán végül győzött a kiváncsiság.
A mű egy hamisítatlan irányregény. Egy monumentális pamflet röhejesen didaktikus cselekménnyel, sematikus figurákkal, kínosan valószerűtlen párbeszédekkel meg egy elvont filozófiai esszébe hajló befejezéssel. Mondom, patetikus mese habbal, merő képtelenség, egy bombasztikus giccsparádé. És letehetetlen.
És hogy mi az az ősforrás? Ezt nem ragoznám túl. Némi szójátékkal élve csak annyit felelhetek: ezt másodkézből nem lehet megismerni. Ha valakit érdekel, ismerje meg elsőkézből. Bizonyosan megéri.

Wilhelm Röpke születésnapja

Ma 111 éve született Wilhelm Röpke a XX. századi liberális gazdaságelmélet egyik vezéregyénisége. Legismertebb műve az 1942-es Korunk társadalmi válsága című kötet, melyben Röpke spengleri és ortegai hangon ostorozza az egyének >>elproletarizálódását<< és elatomizálódását, avagy a >>tömegek lázadását<<, és az ezzel együtt járó hamis kollektivizmust. Vissza a valódi közösségbe! - hirdeti Röpke. Ami a család, a szomszédok, a jó barátok, a kisközösségek vagy épp az egyházközség. Mert mindezek jelentik a valódi szolidaritás, a valódi szabadság, a valódi társadalmi beágyazódás köreit, szemben az önállótlan és atomizált egyéneket felülről masszává összefogó puszta aggregátumokkal, az ál-közösségekkel, mint amilyenek a tömegpártok, tévécsatornák és pártlapok, internetes fórumok és >>közösségek<<, az ilyen-olyan rajongói klubok, a football csapatok szurkolótáborai meg a mindenféle tömegszervezetek. Röpke liberalizmusa valójában az elatomizálódás, az elgyökértelenedés és >>konzumálódás<< ellen lép fel, illetve a valódi közösségek valódi egyénisége mellett. Ennek okán Röpke elítéli a termelés, a termelékenység és az életszínvonal azon öncélú kultuszát, amely pusztán az egyre olcsóbb porszívót jelenti, a harmadik színes tévét és mobiltelefont, azaz az értelmetlen fogyasztást, személytelen kockaházakat és tömött kocsisorokat, a nyomasztó nagyvárosokat, és ami a termelés oldaláról a proli gürcölést, a mamutvállalatokat és trösztöket jelenti egyúttal. Röpke ideálja a polgári életvitel, a minőségi élet, a magántulajdon dekoncentrációja, a családi vállalkozások, a függetlenséggel és felelősséggel járó munka és élet. Az önálló individuumok szabad kisközössége.

Rothbard a szabadságról, az egyenlőtlenségről és a munkamegosztásról

Rothbard klasszikus esszéje, a Freedom, Inequality, Primitivism, and the Division of Labor amolyan vegyes vágott, ám lényege világos. Röviden. Az egyén képességeinek valódi kibontakozását a szakosodás teremti meg, melynek feltétele a magasfokú munkamegosztás. A magasfokú munkamegosztás feltétele viszont a fejlett gazdaság. A fejlett gazdaság feltétele pedig a szabadság. A romantikus mozgalom törekvése, ami az >>egyén mindenoldalú kibontakozását<< célozza (a marxizmus e tekintetben teljességgel a német romantika folytatása), valójában összeférhetetlen a nyugati civilizáció racionalitásával, kifinomultságával és gazdagságával; az egyént állítólagosan felszabadító testvériség pedig lényegében az egyént tagadó, primitív és irigy kollektivizmus. Az embereknek egy dologban kell csak egyenlőnek lenniük, a szabadságban. Minden másban jobb, ha egyenlőtlenek. Azaz különbözőek. Mert az egyéni sokfélében bontakozik ki az ember, mint nembeli lény valódi gazdagsága, illetve az egyes egyén individualitása. Emellett minden közösségnek (a kártyakluboktól az ugyanabban az ágazatban versenyző vállaltokig) van egy >>természetes elitje<< (tudjuk, még a proletariátusnak is van elitcsapata). Azok, amelyek a leginkább hivatottak valamit művelni a dolog természetének megfelelően.

süti beállítások módosítása