Hans Rosling az elmúlt 200 évről (via mises.org)

Scott Sumner szerint a jegybankoknak nem az árszínvonalat, hanem a nominális GDP-t kellene stabilizálniuk, avagy Malthus is jóllakik, és Say is megmarad (vagy micsoda).

A minap ajánlottam egy Kornai könyvet, melyben a szerző nyolc tanulmánya olvasható. A kötet egyik - talán legfontosabb - írása a Mit jelent a "rendszerváltás"? címet viseli (eredetileg a Közgazdasági Szemle 2007/4. számban jelent meg). Kornai professzor szerint idehaza a '90-es évek elején megtörtént a rendszerváltás: a szocialista rendszert felváltotta a kapitalista rendszer. Mikor beszélhetünk kapitalista rendszerről? Kornai három szükséges és elégséges feltételt határoz meg: I. a tulajdonviszonyokat illetően a magántulajdon szerepe dominál, és az állami tulajdonnak csak alárendelt, kiegészítő szerepe van, II. a termelés koordinációját a piac dominálja, és a központilag vezérelt bürokratikus koordinációnak csak alárendelt, kiegészítő szerep jut, III. a politikai hatalom nem egy marxista-leninista ideológiát valló kommunista párt kizárólagos monopóliuma. E kritériumok alapján pedig egyértelműen megállapíthatjuk: ma Magyarországon kapitalista rendszer működik, ami a '90-es évek első felében jött létre. 1994-ben a magánszektor részesedése a GDP-ből 55 százalék volt, 1996-ban ez a szám már 70 százalék, és azóta is csak emelkedett. Kornai professzor úgy véli, hogy bár a kapitalista rendszer fennállásának nem feltétele a demokrácia (azaz kapitalista viszonyok között is működhetnek diktatórikus rezsimek (amire fájóan sok a példa)), a rendszerváltás mindazonáltal a demokráciát is magával hozta. Kornai professzor ui. Schumpetert követve határozza meg a demokrácia meglétének feltételét: egy ország kormányzati formája akkor minősül demokráciának, ha a vezetőket rendszeres időközönként, jól meghatározott eljárások keretében szabadon választják, és ahol a jelöltek alapvetően versenyeznek a választók szavazatáért. Márpedig e kritérium alapján 1989 óta Magyarországon tagadhatatlanul demokrácia van, és nem pusztán kapitalizmus. Nem árt ugyanakkor hangsúlyozni, hogy a schumpeteri demokrácia-kritérium értelmében nem akkor van demokrácia, ha a hatalomban lévők jól vezetik az országot, hanem akkor, ha a hatalmon lévőket rögzített eljárásrend keretében le lehet szavazni, illetve új jelölteket lehet helyettük a hatalomba beszavazni. Magyarországon 1989 óta hat országgyűlési választás volt, melynek során a nép öt alkalommal szavazta le az éppen hatalomban lévő kormányt. Nem lehetnek tehát kétségeink: hazánkban kapitalizmus van és demokrácia, szemben a '90 előtti szocialista diktatúrával. Ugyanakkor Kornai számot vet - legalábbis részben - azon vélekedésekkel is, melyek szerint nem történt valódi rendszerváltás. A két leggyakrabban hangoztatott érv az állítólagosan elmaradt rendszerváltást illetően: I. nem történt meg a >>régi elit<< leváltása, azaz a diktatúra emberei nem lettek végérvényesen kizárva a közhatalomból, a nyilvánosságból, a gazdasági életből stb., így átmenthették hatalmukat az új rendszerbe, illetve II. nem függetlenül az elmaradt elitváltástól, nem történt >>igazságtétel<<, azaz a régi rendszer bűnösei utólag nem lettek törvény elé állítva. Kornai professzor egyáltalán nem kívánja tagadni e megállapítások tényszerűségét, sőt elismeri, hogy az emberek joggal (vagy legalábbis nem minden alapot nélkülözve) nehezményezik mindezt. Ámde ettől még továbbra is igaz marad: '90 óta Magyarországon négyévente szabad választások vannak, illetve a magántulajdon dominanciáján alapuló piacgazdaság. Emellett Kornai olyan empirikus vizsgálatok eredményeit is közli, melyek értelmében mind a kulturális, politikai, mind a gazdasági eliten belül folyamatosan visszaszorulóban van az egykori állampárt volt tagjainak az aránya. 2002-ben (nyolc éve!) a gazdasági elit tagjainak 26,8 százaléka volt az egykori MSZMP tagja, a kulturális elitnek 25,9 százaléka. A többpárti politikai rendszer és a kapitalizmus hatékonyságának titka valójában épp a szelekciós mechanizmus demokratikus jellegében áll. Csak az maradhat benn az elitben, akit a választók a szavazócéduláikkal és a pénztárcáikkal beszavaznak, a múlttól függetlenül. Ennek okán az elit cserélődik. (Ez persze egyúttal azt is jelenti, hogy ha vannak ma az Országgyűlésben egykori MSZMP tagok, akkor ez csakis azért lehetséges, mert a népek önszántukból beszavazták ezeket az embereket; ha vannak ma olyan lapok, melyek szerkesztői az egykori diktatúra titkos ügynökei voltak, akkor ez csakis azért lehetséges, mert a népek önszántukból, a nehezen megkeresett pénzükkel dotálják ezeket a lapokat stb.) Éppen a jól működő kapitalizmus és demokrácia jelenti a valódi garanciát arra, hogy tényleg csak azok tartozhassanak a politikai, kulturális és gazdasági elitbe, akik a teljesítményük alapján oda valóak. Jóllehet, mindehhez idő szükségeltetik. Évek és évtizedek. Az elmaradt >>igazságtételt<< illetően Kornai maga is érez nemi bosszúságot, ugyanakkor úgy véli, hogy a vértelen, ún. bársonyos átalakulást pozitívan kell látnunk. Kornai szerint világtörténeti távlatból valójában páratlan sikertörténetnek kell értékelnünk a rendszerváltást, ami már a kötet egy másik tanulmányának, a Közép-Kelet-Európa átalakulása - siker és csalódás című írásnak a konklúziója (eredetileg a Közgazdasági Szemle 2005/12. számban jelent meg). A szocializmus negyvenévnyi zsákutcája után hazánk a rendszerváltással visszatért a történelem fő fejlődési irányához, méghozzá történelmi idővel mérve relatíve nagyon gyorsan és erőszakmentesen. Kornai professzor ugyanakkor tisztában van azzal, hogy a rendszerváltást nem mindenki tekinti sikernek. Az átalakulás hatalmas gazdasági visszaeséssel kezdődött. A kapitalizmus általában is egy olyan rendszer, ahol nem biztosak a munkahelyek, és ahol a versenynek nem csak nyertesei vannak, hanem vesztesei is. Kornai tudja, hogy akik ma élnek, azokat nem feltétlenül nyugtatja az meg, hogy hosszú távon a kapitalizmus - minden hibája ellenére - egy sokkal szabadabb, termelékenyebb, a közösség számára nagyobb jólétet biztosító gazdasági rend, mint a szocialista tervgazdaság. Tudja, hogy akik ma vesztesek, azokat nem feltétlenül nyugtatja az meg, hogy holnap mindenkinek valamivel jobb lesz. Mindazonáltal mégis csak igaz: a kapitalizmus egy sokkal szabadabb, termelékenyebb, a közösség számára nagyobb jólétet biztosító gazdasági rend, mint a szocializmus parancsgazdasága, ami egy történelmi zsákutca. Emellett Kornai úgy véli, a magyar embereknek eleve túlzott várakozásai voltak a rendszerváltást illetően. Mi, magyarok ui. leginkább a németek, a svédek, a norvégok életszínvonalához szertjük mérni a magunkét, azaz a világ legfejlettebb gazdaságához meg a legnagyobb jólétéhez. Mi, magyarok eleve a világ leggazdagabb népeit tekintjük referenciának, ami önmagában persze nem baj, sőt jó. Ugyanakkor naivitás volt az emberek részéről abban hinni, hogy a szocializmus évtizedei után majd pár éven belül úgy élhetnek, mint az osztrákok, a németek vagy a svédek. Ehhez ui. idő kell, méghozzá sok idő. A rendszerváltás sikere így leginkább azt jelenti: de most már legalább a jó úton vagyunk. És ez a lényeg.

VÁLASZOK:

is: Természetesen kapitalizmus és demokrácia van ma is. Olvassa el újra a vonatkozó kritériumokat!
gono: A szocialista rendszerben irigyeltük volna ezeket a problémákat. Kornai meg is említi: akik ma a fogyasztói társadalom állítólagos káros hatásai miatt panaszkodnak, azok elfelejtik, hogy a szocialista rendszer legfőbb jellemzője a kínzó áruhiány volt.

Portishead: Over

Peter Jackson (r.): Mennyei teremtmények (Heavenly Creatures) (1994)
Pat O'Connor (r.): Pogánytánc (Dancing at Lughnasa) (1998)
Samuel Benchetrit (r.): Janis és John (Janis et John) (2003)
Gárdos Péter (r.): A porcelánbaba (2004)
Peter Berg (r.): A királyság (The Kingdom) (2004)
Tímár Péter (r.): A Herceg haladéka (2006)
Helen Mirren (r.): A királynő (The Queen) (2006)
Thierry Klifa (r.): Kék Papagáj (Le Héros de la famille) (2006)
Paul Schrader (r.): A kísérő (The Walker) (2007)

Jeffrey M. Lacker és John A. Weinberg (a Federal Reserve Bank of Richmond elnöke és alelnöke) egy igazán olvasmányos tanulmányt írt a Phillips-görbéről, és annak utóéletéről. Ahogy a tanulmány Útmutató a Phillips-görbéhez laikusoknak alcíme is ígéri, a szöveg közérthető és lényegretörő. (Legsikerültebb része bizonyosan a várakozásokkal kibővített Phillips-görbe felvezetése, illetve a Phillips-görbe Lucas-féle kritikája, melyet olvasva önkéntelenül is Soros György reflexivitás-elmélete juthat eszünkbe.)

Leoš Janáček: I. Vonósnégyes ("Kreutzer"): III.-IV. tétel (Vlach Quartet Prague)

Elolvastam Oriana Fallaci Levél egy meg nem született gyermekhez című kis kötetét. És kéremszépen, egy újabb botránykönyv. Úgy értem, botrányosan rossz. (Mondjuk, akik fogékonyak a Nők Lapjás bölcselmekre meg a müllerpéteri mélységekre az élet ún. nagy dolgait illetően (amikről nekem leginkább az árnyékszék jut az eszembe), akik szeretik a nárcisztikus szenvelgést + a patetikus szóömlenyt, na azok éppenséggel ne hagyják ki.)

Könyvajándék? Egy tipp. (Nem elírás, annyi az ára (az újratermeléshez társadalmilag szükséges munkamennyiség kereslet-kínálat).)

A Konrád György honlapján olvasható életrajz ekképpen ír: >>[Konrád] Szüleit az ország német megszállása után a Gestapo és a csendőrség letartóztatta, majd Ausztriába deportálta. A két testvér és még két unokafivér, Zádor István és Pál 1944. június 5-én budapesti rokonokhoz utazott nehezen megszerzett utazási engedéllyel. A rákövetkező napon Berettyóújfalu minden zsidó lakosát a nagyváradi gettóba, onnan pedig Auschwitz-ba deportálták. Konrád osztálytársait Birkenauban szinte kivétel nélkül megölték. A két testvér és az unokafivérek nagynénjük Vágó Zsófia jóvoltából egy svájci védett házban a vészkorszakot túlélték.1945 február végén Éva és György hazautaztak Berettyóújfaluba. A házukat üresen találták, szüleikről semmi hír, egy bukaresti idősebb unokafivér, Kun László vette magához őket. 1945 júniusában a deportált szülők hazajöttek, és Berettyóújfalu mintegy 1000 fős zsidó lakosságából a Konrád család egyetlen kivételként együttesen életben maradt. Apja tovább folytatta vaskereskedését, és magához vette az elárvult unokafivéreket és unokahúgát.<< (Balikó Helga) Ezt a borzalmakkal teli kalandos évet meséli el Konrád Elutazás és hazatérés című önéletrajzi regénye.

A fiskális stimulus nem jó, az államadósság nem jó, az adóemelés nem jó. A jelentős mértékű, tartós adócsökkentés a jó. Michael J. Boskin cikke szerint.

...egy oldalban.

Legalábbis a Newsweek cikke szerint.

Larry Clark (r.): Még egy nap a paradicsomban (Another Day in Paradise) (1998)
Sarah Polley (r.): Egyre távolabb (Away from Her) (2006)
Santiago Amigorena (r.): Tíz nap szeptemberben (Quelques jours en septembre) (2006)
Jieho Lee (r.): Lélegzet (The Air I Breathe) (2007)
James Mangold (r.): Börtönvonat Yumába (3:10 to Yuma) (2007)

A marxista Maurice Dobb 1937-es tanulmánykötetének egyik írása a gazdasági válságokat taglalja. Mi a válság? A gazdasági válság az ipari tartaléksereg megújításának eszköze elvtársak. Ha a tőkefelhalmozás nyomában jelentkező munkaerőkereslet olyan mértékben felhajtja a bérszínvonalat, hogy a tőkések profitvárakozásai elmaradnak, jön a depresszió. Vagyis a tőkés társadalom termelőerői és termelési viszonyai közötti inherens antagonizmussal állunk szemben, ami a tudattól független objektív valóság. Amikor a növekvő bérek miatt az értéktöbblet megcsappan, a kapitalizmus mintegy megérzi a maga közelgő vesztét, és inkább lefullad, hogy jól visszaállítsa a munkaerő tartalékseregét. (Nota bene, ez a magyarázat azért is érdekes, mert Dobb egyébként meg nagyrészt azon töpreng, hogy vajh' fogyasztásihiány-elmélet-e a marxi válságelmélet, már ha van egyáltalán olyan, hogy marxi válságelmélet (illetve eltűnődik: ironikus, hogy a Malthus által eredetileg a földbirtokos egyház védelmében alkotott fogyasztásihiány-elmélet végül a proletariátus fegyvere lett annak a rendszernek a bírálatához, amely úgymond korlátozott fogyasztásra kárhoztatja a tömegeket).) (Joan Robinson jellemezte >>makulátlan kommunistaként<< Maurice Dobbot.) (A miértnememlékszem nevű kedves olvasónak tudom ajánlani a kötetet.)

Georg Philipp Telemann: Concerto négy hegedűre, TWV 40:201
(Harnoncourt/Pfeiffer/Schoberwalter/Theiner/Concertus musicus Wien/Harnoncourt)

Elolvastam Oriana Fallaci botránykönyvét, A harag és a büszkeséget. A kötet egy nagy lélegzetű, indulatos kirohanás Európa iszlamizációja, az iszlám vallás, illetve általában az arab világ és kultúra ellen, ami a 2001. szeptember 11-i tragikus terrortámadást követően született. A szerző saját műfaji meghatározása szerint a szöveg egy hosszúra nyúlt prédikáció, amiből annyi kétségtelenül igaz, hogy Fallaci nem fukarkodik a tömjénnel, ha önmagáról, az apjáról, vagy épp az ük-ük nagyapjáról esik szó. A harsányan öntelt stílus ellenére Fallaci nincs minden igazság nélkül. A könyv legfőbb üzenetével minden további nélkül egyetérthetünk: szemben a nihilizmus és dekadencia gyakorta hangoztatott vádjával, az európai kultúra egyáltalán nem értéksemleges. Mi, európaiak az egyéni méltóságban és szabadságban hiszünk. A szabad életben, a szabad szerelemben, a szabad vállalkozásban, és általában az egyének szabad önrendelkezésében. Való igaz, a liberális demokráciák nagyon sokféle egyéni életcélt és életformát megengednek, színesek, plurálisak. Ámde csakis az együttélés elemi normáinak a keretein belül, amely normák az emberek egyéni méltóságának és szabadságának biztosítékai. Más szóval, a liberális demokráciák jóllehet számtalan egyéni életcélt elismernek, de olyat nem, ami mások méltóságát és szabadságát kizárja. E tekintetben tehát szó sem lehet valamiféle értékrelativizmusról. A liberális társadalom eredendően befogadó, azaz nyílt társadalom, melynek bárki tagja lehet, feltéve, hogy hajlandó elfogadni az együttélés elemi normáit. Ahhoz ugyanis, hogy valaki egy liberális demokrácia tagja lehessen, nem kell semmilyen kollektív céllal azonosulnia. Amennyiben az egyén elfogadja az együttélés szabályait, úgy e szabályok keretein belül szabadon keresheti egyéni céljait, azaz a közösségen belüli egyéni helyét és boldogságát. Ám ez egyúttal azt is jelenti, hogy a liberális demokráciák nem befogadók, nem toleránsak azokkal szemben, akik nem hajlandók elfogadni az együttélés ezen elemi normáit, amely normák a nyugati kultúra civilizációs alapnormái, és mint ilyenek ennek a kultúrának az alapvető értékeit fejezik ki. Vagyis a nyugati világ mindenkit szeretettel vár, aki tiszteletben kívánja tartani mások életét, testi épségét, önrendelkezési jogát és magántulajdonát. Akik viszont ezeket nem kívánják tiszteletben tartani, azokat nem várja. Nekik megköszönjük az érdeklődést, de mi itt európai normák szerint élünk. És Fallaci harcos iszlámellenességének nagyjából ez volna a veleje. Az, hogy a liberális demokráciák nem lehetnek toleránsak azokkal szemben, akik tagadják a liberális demokráciát. Fallaci szerint éppígy tévedés a tolerancia nevében minden eltérő kultúrát tisztelnünk. Ez ui. hamis tolerancia. Nekünk európaiaknak egyáltalán nem kell tisztelnünk olyan vallásokat vagy kultúrákat, amelyek tagadják az alapvető európai értékeket, nem kell magunkat megtagadnunk. Akkor fölösleges volt szüleinknek és nagyszüleinknek Hitler és Sztalin ellen harcolniuk, ha egyébként meg valamiféle hazug korrektség jegyében olyan vallásokat tisztelünk, amely vallások szerint a nők nem számítanak embernek. Nekünk európaiaknak egyáltalán nem kell olyan >>kultúrákat<< tisztelnünk, ahol nyilvános kivégzések vannak, vagy ahol nőket lehet halálra kövezni pusztán azért, mert nyilvános helyen merészeltek megérinteni egy férfit, aki nem a férjük. Hamis liberalizmus az, ami a szabadság nevében védelembe veszi a szabadság tagadását, hamis korrektség az, ami védi a védhetetlent, vélekedik Fallaci.                        

Az elmúlt hetekben több cikk is napvilágot látott, melyben szerzője azt latolgatja, ha élne, vajon mit szólna Milton Friedman a FED új kötvény vásárlási akciójához. De vajon mit szólna hozzá John Maynard Keynes? Keynes a következőket írja 1933-as év végi Roosevelthez intézett nyílt levelében: "The other set of fallacies, of which I fear the influence, arises out of a crude economic doctrine commonly known as the Quantity Theory of Money. Rising output and rising incomes will suffer a set-back sooner or later if the quantity of money is rigidly fixed. Some people seem to infer from this that output and income can be raised by increasing the quantity of money. But this is like trying to get fat by buying a larger belt. In the United States to-day your belt is plenty big enough for your belly. It is a most misleading thing to stress the quantity of money, which is only a limiting factor, rather than the volume of expenditure, which is the operative factor." (via Robert Skidelsky)

Itt vagyok politikailag. Legalábbis a The Political Compass tesztje szerint.

Ezt a címet viseli Niall Ferguson, a Harvard Egyetem történészprofesszorának nemrégiben idehaza napvilágot látott kötete. A könyv hátoldalán a The Economist ekképp méltatja a művet: >>Niall Ferguson egyetlen huszárvágással átformálja a szellemi horizontot<<, illetve azt is megtudhatjuk, hogy a The Times az évtized legfontosabb könyvei közé választotta a kötetet. Úgy vélem, mindez erős túlzás, de kétségtelenül egy jól megírt népszerűsítő munkát olvashatunk >>a világ pénzügyi történelméről<<, ahogyan azt a kötet alcíme is ígéri. A könyv némileg anekdotikus stílusban meséli végig a kötelező toposzokat: a bankok születése és a Mediciek, a Bank of England születése és Walter Bagehot, a kötvénypiac felemelkedése és a Rothschildok, a Mississippi buborék és John Law, Robert Wallance és Alexander Webstern, avagy a biztosítótársaságok megjelenése, a jóléti állam tündöklése és bukása, Lord Beveridge és Milton Friedman, a chicagói fiúk Pinochet Chiléjében, az ingatlantulajdonos demokrácia és a subprime válság, a fedezeti alapok új világa, a Quantum Fund és az LTCM, avagy Soros vs. Merton és Scholes, a mikrofinanszírozási mozgalom és Muhammad Yunus, Bretton Woods, IMF, Világbank, Stiglitz vs. Rogoff, Amerika és Kína ezredfordulós szimbiózisa, megtakarítási bőség és kereskedelmi mérleghiány stb., stb. És mindez 358 oldalon. Ferguson műve tkp. egy színesen kavargó történeti, kultúrtörténeti munka a pénzügyi eszközök és rendszer fejlődéséről, amelyet ugyanakkor tekintélyes felhasznált irodalom ékesít. A mesélős szövegfolyam nem mentes a személyes hangvételű részektől és jópofaságoktól sem. Megtudhatjuk pl. hogy az ingatlanok és a nemi betegségek között az a különbség, hogy az utóbbiaktól meg lehet szabadulni. Szóval a könyv egy könnyen habzsolható igazi desszert, ami - talán mondani sem kell - a jelenlegi gazdasági válságra játszik. És Ferguson nem rejti véka alá a véleményét: dacára a történelmi botrányoknak és kudarcoknak, a pénzügyi innováció és integráció fejlődése legalább annyira fontos volt az emberiség felemelkedéséhez, mint a tudomány fejlődése vagy a jog elterjedése, ha éppenséggel nem fontosabb. (Nota bene, a szerző konzervativizmusa is kitűnik a szövegből. Nem kérdés, hogy Ferguson Friedman oldalán áll Beveridgedzsel szemben, Rogoff oldalán Stiglitzcel szemben stb., jóllehet a szöveg egyáltalán nem erőszakos. Ferguson tán még Soros reflexivitás-elméletét is többre becsüli, mint Merton és Scholes matematikáját (>>A Pénzügyi bolygó csodálatos elméletét pontosan értették, viszont nem számoltak a Föld bolygó zűrös múltjával<<). Illetve az után, hogy szerzőnk a buborékok kapcsán azt írja, hogy a >>kulcsszerepet szinte mindig a jegybankárok játszák<<, már azon sem lepődünk meg, hogy a múlti heti Mr. Bernankehoz intézett nyílt levél egyik aláírója.)

Krugman szerint nem túl szerencsés a >>quantitative easing<< kifejezés. Annak ui. >>monetary policy<< a neve, ha egy jegybank kötvényeket vásáról. Más kérdés, hogy ezt a fajta monetáris politikát az ellenzői úgy hívják, >>printing money<<.

Irving Fisher főműve 1911-ben jelent meg, Ludwig von Mises főműve 1912-ben. A pénzelmélet végül a Fisher által megkezdett úton haladt tovább. És ez rossz választás volt, legalábbis Mark Thornton szerint.

Az Egyesült Államok 1776-os Függetlenségi Nyilatkozatának híres passzusa szerint minden embernek elidegeníthetetlen joga van az élethez, a szabadsághoz és a boldogság kereséséhez. Mindhárom közül pedig a boldogság keresésének joga a legfontosabb. Az eredeti szövegben a >>pursuit of happiness<< kifejezés olvasható, ami a boldogság űzését (keresését, kergetését), avagy a boldogságra való törekvést jelenti. Persze a boldogság űzésének joga távolról sem valamiféle mohó hedonizmushoz való jogot jelent. A boldogság itt annyit tesz, hogy az ember megtalálja a maga helyét a világban. Mert az ember azáltal találja meg a maga boldogságát, hogy megtalálja a helyét. Megtalálni azt a nőt vagy férfit, akit szeretünk, annyi mint megtalálni a helyünket a világban. Megtalálni azt a várost, ahol élni szeretnénk, megtalálni azt a szakmát, amit űzni szeretnénk, megtalálni azokat az embereket, akiket a barátunknak fogadunk stb., annyi mint megtalálni a helyünket a világban. Nem boldog az, aki nem találta még meg a helyét. Az élethez és a szabadsághoz való jog tkp. előfeltétele a boldogság keresésének. Azaz, senkit nem lehet megakadályozni, hogy szabadon keresse a helyét a világban, és ezáltal meglelje a maga boldogságát, senkit nem lehet megfélemlítéssel eltántorítani. Más szóval, senkinek sem lehet kényszerrel előírni, hogy hol van a helye, és hogy mitől kell boldognak lennie. Senkinek sem lehet előírni, hogy kit szeressen, és kit nem, senkinek, hogy hol éljen, és hogy mivel foglalkozzék, hogy kikkel barátkozzon stb. Mindenkinek joga van saját magának keresni a boldogságot. Javaslatom tehát a következő, az új alkotmány preambulumába kerüljön bele: minden embernek elidegeníthetetlen joga van keresni a boldogságot. 

Dolgozni nem jó, a szabadidő a jó. Munkanélkülinek lenni mégsem jó, jóllehet a vele járó szabadidő nem rossz. És ez tudományosan bizonyított.

John Hillcoat (r.): Holdfényév (Moonlight Mile) (2002)
John Curran (r.): Már nem lakunk itt (We Don't Live Here Anymore) (2004)
Terrence Malick (r.): Az új világ (The New World) (2005) (filmzene)
John Hillcoat (r.): Az ajánlat (The Proposition) (2005)