Gustav Cassel egy 1928-as újságcikkében arról ír, hogy a népboldogító reformer, a haladár társadalom-mérnök, a politikus legtöbbször a számok bűvöletében él: nézi a jövedelem-eloszlási statisztikát, a munkanélküliségi statisztikát, a népesedési statisztikát, a mindenféle statisztikákat, és közben méltatlankodva csóválja a fejét, hogy ez bizony nagyon nem jól van így. Ez a szám túl alacsony, ezt meg kell növelni, az a szám viszont ott túl magas, azt tehát csökkenteni kell, ez a szám itt megint csak alacsony, ezt szintén növelni kellene stb. A reformer tkp. szép számokat akar látni. E számmisztika okán viszont a reformer úgy kíván hatni a számokra, hogy magukat a számokat kívánja kiigazítani. Végtére is a számok a nem jók. A számokon viszont a legegyszerűbben hozzáadással és kivonással lehet változtatni. Túl sok pénzt költenek pl. a kórházak? Nem kell nekik annyit adni! Végtére is, ha valami túl sok, akkor abból ki kell vonni. Vagy csak az ágyszám magas? Le kell belőle vonni! Egyszerű, csak le kell szerelni az ágyak harmadát! Hiszen nyilván attól van olyan sok kórházi ágy, mert magas a számuk. Vagy magas a gáz ára? Mert magas összeg van a számlán, azért. Kézenfekvő hát a megoldás is, csökkenteni kell a számlán lévő összeget, és máris olcsóbb lesz a gáz. Vagy épp alacsony a nyugdíj? Van megoldás! Legyen magasabb a nyugdíjkorhatár, azaz legyen kevesebb a nyugdíjasok száma. Így aztán mindenre van biztos megoldás. Nagy a hőség? Le kell hűteni a hőmérőt, akkor majd nem mutat annyit! Mert leszerelni a kórházi ágyakat, alacsonyan tartani a gáz árát, vagy épp másként definiálni a nyugdíjat olyan, mint hőségben lehűteni a hőmérőt. A népboldogító reformer pedig kedvére álmodozhat: végtére, annyira hűti le a hőmérőt, amennyire csak jónak látja. Minden csak akarat kérdése. Azaz, vélekedik Cassel, miközben a reformer magasan fenn jár a számok világában nincs kellően tisztában e számok tulajdonképpeni jelentőségével, vagyis azokkal a rendszabályokkal, amelyek ezeket a számokat produkálják. A reformer számára minden pusztán összeadás és kivonás kérdése; ezért is gondolhatja azt, hogy amúgy deus ex machina módján felülről meg lehet egy-kettőre változtatni a dolgokat. Hiszen nem maguk a dolgok mennek rosszul, nem lent, kicsiben van a baj, hanem a számok nem jók, illetve a felsőbb akarat hiányzik. Így aztán elég akarni a számokra hatni. Még 2 millió munkahely kellene? Legyen! Másrészről felmerül a gyanú: nem lehet, hogy az okok és okozatok ilyetén összekeverése, illetve a számmisztika bizonyos mértékig magának a tudománynak eredménye? Nem lehet, hogy a különféle statisztikai aggregátumok arra csábítanak, hogy bizonyos mértékig tervezni akarjuk ezeket a számokat, mintha az olyan egyszerű lenne? A tudomány ui. felülről látja a világot, és ezáltal arra csábít, hogy felülről avatkozzunk be a világba, azaz inkább a végeredményt manipuláljuk, mintsem a gondok tényleges okán változtassunk.

Sydney Pollack (r.): Havanna (1990). Adva van Havanna, a szerencsejáték paradicsoma. 1958-at mutat a naptár. A Batista rezsim végnapjai, az osztályharc éleződik, a nemzetközi helyzet fokozódik. Egyszóval forradalmi a kedély, Fidel már a spájzban (pontosabban a hegyekben). Adva van még egy amerikai férfi, akinek élete a póker meg a szép nők, és aki történetesen épp Havannában nagyban veri a blattot nagyban. Adva van továbbá egy vonzó svéd nő, aki történetesen épp az egyik forradalmár vezér felesége, és akinek élete a forradalom. Minden egyéb már csak következmény.

Nézd eleven mappa a táj a napba, minden útja tiszta rajz!

Tangó és rap. Gotan Project: Mi Confesión.

Íme egy rap nóta, ami nem a nőkről, a sittről meg a szomorú gettósorsról szól. Hanem John Maynard Keynesről és Friedrich August von Hayekről, illetve a gazdasági válságok okáról. És zseniális. A szöveg metszően pontos, profi munka. Ha valaki nem szeret olyan fárasztó könyveket olvasni, mint Joan Robinsontól az Introduction to the Theory of Employment, vagy Friedrich Hayektől a Prices and Production, akkor ez a videóklipp egy sokkal kisebb áldozatot igénylő közeli helyettesítője a nevezett műveknek. Mindazonáltal a videóklipp cselekménye is 100 percent. Már rögtön a kezdés telitalálat. Keynes mint nagyvilági sármőr jelenik meg, akár egy filmsztár, akit tíz mérföldről ellenszélben is bárki képes felismerni. Igen, még a szállodai recepciós hölgy is. Ennek magyarázata pedig rögvest el is hangzik Keynes szájából: ’I am the agenda.’. Vele szemben Hayek egy szürke kis könyvelőnek tűnik, akinek rendesen le kell betűznie a nevét olyannyira no name. Aztán Hayek a hotelszobában: Keynes Általános elmélete úgy lapul a fiókban, mintha csak a Biblia lenne. És már jön is a telefon Hayeknek. Persze Keynes az: Buli van a FEDnél. Tökéletes sztori. Keynes bort prédikál, és bizony bort is iszik - bemutatja, hogyan kell költeni a pénzt: limuzin, nők, pia. Végtére most kell élni, hosszú távon úgyis mindahányan halottak vagyunk! Après moi le déluge. És kik öntik a bólét? A bárpult mögött két derék embert látunk: ’Ben’ és ’Tim’. Azaz, Ben Bernanke és Timothy Geithner. Tiszta sor, a FED és a kormány öntik a bólét. Keynes pedig lerészegedik. Bezzeg Hayek! Szívószállal issza a vizet. Avagy egy ember, aki a legtúlfűtöttebb helyzetben is képes józan maradni. Keynes persze piával gyógyítaná a másnaposságot is. Jó is az, kutyaharapást szőrével. És jönnek Hayek pillanatai: kb. két percben megismerhetjük az osztrák monetáris cikluselméletet. Node, itt is a sztori! Milton Friedman gyakran élt a hasonlattal: a jegybanki bankóprés, a kormányzati költekezés olyan, mint az alkoholizmus, az állam nem bír róla leszokni, illetve folyvást ezzel kívánja gyógyítani azt a válságot, amit előzőleg saját maga okozott az inflációs politikájával. Mind újra a pohárhoz nyúl. A gazdasági válság, így Hayek, éppen az a nagy kijózanodás, ami a hitelből való lerészegedést követi. Vagy ahogy Paul Krugman találóan elnevezte az osztrák cikluselméletet: másnapossági elmélet.

Többszörösen kiváló cucialista brigád vagyunk. Mink is nagyon szeressük a kultúrálist. A komolyzenét aztat meg kurvául. Ezért szeretnénk meghallgatni Iannis Xenakis Metastasis című zenekari művét. Osztán meg küggyük is ugye a vállalat dógozóinak.

Olvasom Vajda Mihály írását az ÉS-ben. És felmerül a kérdés: van-e az értelemnek primátusa a megismerésben? Nietzsche szerint a görög nyelvben a ’bölcs’ szó etimológiailag a ’sapió’ szóhoz tartozik, ami ’ízlelést’ jelent. Hm. ’Sapiens’: az ízlelő. Homo sapiens, az ízlelő ember. Más szóval, bölcs az, aki képes ráérezni a dolgokra. Mert jó érzékkel rátapintani valamire, hirtelen szimatot kapni, jó szemmel kiszúrni valamit – minden tudásnak eredendően ez a forrása. A puszta okosság, az analitikus értelem önmagában terméketlen, az embernek ízlelőnek kell lennie. Üres szillogizmusokkal nehéz fején találni a szöget, telibe találni a valóságot. Hogy ne mondjam, a létet. Az írók, költők, művészek, és filozófusok az igazi ízlelők, akik elsőként éreznek rá a világra. Van-e az értelemnek primátusa a megismerésben? A megismerés nem fogalmakkal kezdődik, hanem fogalmakkal ér véget. Ez a különbség Heidegger és Carnap között! Carnap egyáltalán nem képes megpillantani azt a hatalmas terrénumot, ami a fogalmak előtt fekszik, és amelyből az explicit fogalmak kiválnak. Ehhez kellenek a művészek és bölcselők. Az olyanok, mint Heidegger. Azok, akik elsőként juttatják szóhoz ezt a terrénumot. És csak ha már meg vannak a szavak, jön az értelem.

A gazdasági válság okát illető magyarázatokat tekintve egyszerre állunk jól és rosszul. Legalábbis Robert J. Shiller szerint. Magyarázatokban ui. nincs hiány (sőt, túlkínálat van), épp csak azt nem tudni, hogy melyik magyarázat a biztos. Pilátust idézve: Mi az igazság? Mindazonáltal van egy privát véleményem a lehetséges válság magyarázatok számát, illetve szilárdságát illetően. John K. Galbraith az új ipari államról írt híres opuszában egy helyütt, mintegy mellékesen, arról ír, hogy amikor amerikában valamilyen oknál fogva meglódul az infláció a nagyvállalatok rögvest a szakszervezetek túlzott bérköveteléseit kezdik kárhoztatni, a szakszervezetek meg persze a nagyvállalatok monopolisztikus árképzését, a kormány ilyenkor a FEDre mutogat, a FED meg a kormányra, a republikánusok szerint természetesen a demokraták tehetnek az inflációról, a demokraták szerint meg a republikánusok, mások szerint viszont nyilvánvalóan a kommunista összeesküvők, míg Smith tiszteletes szerint a zsidók. Azaz, lefordítva a galbraithi iróniát, mindenkinek meg vannak a maga régtől fogva való magyarázatai arra nézvést, hogy kicsoda-micsoda tehet mindenkor mindenről. És ez sok tekintetben vonatkozik a tudós társadalomra is. A keynesiánusok pl. tudni vélik, hogy az aggregát kereslet esett vissza, ezért a válság, a marxisták szerint viszont a tőke szerves összetétele nőtt meg, az osztrákisták szerint a hitelexpanzió, a pénzbőség okozta a válságot, de az is lehet, hogy fordítva, valójában szűkült a pénzkínálat. Magyarán szólva, ilyenkor mindenki felmondja a maga kedvenc leckéjét.

Ma 1373 napja, hogy Ligeti György, a XX. század második felének legnagyobb magyar zeneszerzője meghalt. Hallgassuk kegyelettel Atmosphères című zenekari művét!

Kis endogén növekedéselmélet olvasmányosan a Nobel-díjas Robert E. Lucastól. Csak röviden. Az egy főre jutó jövedelemnek az elmúlt 200-300 évben történt robbanásszerű, világtörténelmileg egyedülálló növekedése - Lucas szerint - nem önmagában a technikai fejlődés eredménye, hanem sokkal inkább annak, hogy a technikai fejlődés nyújtotta termelékenység növekedés, szemben a megelőző történelmi korokkal, nem a tömegek eredeti életszínvonalát visszaállító népszaporulat növekedéshez vezetett (vö. Thomas Malthus), hanem a népesség csökkenő növekedési üteméhez, és ezáltal az egy főre jutó jövedelem növekedéséhez (vö. Robert Solow). Lucas úgy véli, az ipari forradalom leginkább azáltal okozta a népesség növekedési ütemének csökkenését, hogy tudásintenzív munkahelyek tömegét hozta létre (szemben a mezőgazdasági munkák képzést alig igénylő jellegével). Azaz, az ipari fellendülés során olyan szakmák és foglalkozások jöttek létre tömegével, amelyek az emberek képzését, humán tőke felhalmozását igényelték, és ami a családok részéről egyre inkább a vállalt gyermekek számának csökkenést eredményezte (azaz, a quantity of children helyett quality of children (vö. Gary Becker)). Mindez egy önmagát erősítő folyamatban: a technikai fejlődés növelte a tudásintenzív szakmákban a béreket, ami további ösztönzést jelentett a képzésre, iskolai tanulmányok folytatására, ami viszont további technikai újításokat eredményezett, ami még további tudásintenzív munkahelyeket teremtett így növelve tovább a szakképzés, illetve a képzett munkaerő iránti igényt é.í.t. (a tudás extermális hatása, növekvő hozama (vö. Paul Romer)).        

François Truffaut (r.): A férfi, aki szerette a nőket (L'Homme qui aimait les Femmes) (1977). Egy film a női lábakról. Is. És jó. (Jelenet. A nő és a férfi búcsúzkodik. A nő elköszön: - Viszont látásra! Legyen jó! Mire a férfi: Az biztos nem.) (Apropó, miért nem hordanak a magyar nők mostanság szoknyát? Queritur.)

Kérném a The Smithstől a Stop Me If You Think You've Heard This One Before című dalt, és küldeném mindenkinek, aki szereti. Köszönöm. 

Ámosz Oz szerint (Hogyan gyógyítsuk a fanatikust) a fanatizmus magva az ember megalkuvást nem ismerő önhittsége, és a kompromisszumra való képtelensége. A fanatikus ember ráadásul küldetéses: változásra akarja bírni embertársait, sőt e célból akár az erőszak alkalmazását sem tartja elfogadhatatlannak (legalábbis valamirevaló fanatikus). Más szóval a fanatikus igazi emberbarát, aki mindig csak jót akar. Ahogyan azt a nagy J.-J. Rousseau mondá: ha az emberek maguktól nem akarnak boldogok lenni, akkor kényszeríteni kell őket, hogy boldogok legyenek. (Tulajdonképpen, vélekedik Oz, Bin Laden is csak jót akart 2001. szeptember 11-én: meg kívánta menteni a nyugati ember lelkét. Megmenteni az anyagi jóléttől, az individualizmustól, a demokráciától, a szekuláris államtól, a piacgazdaságtól stb., stb. Mindezek ui. fölötte károsak az emberre. Mármint az iszlám fundamentalizmus szerint. (Ergo inkább egy bomba pusztítsa el a hitetlent, mint a Coca-Cola, ugye.)) Hogyan gyógyítsuk hát a fanatizmust? Ámosz Oz szerint leginkább humorral és empátiával. Jó humorú ember csak elvétve fanatikus. A humor ui. képessé tesz az öniróniára, vagyis arra, hogy az ember lehetőség szerint ne vegye görcsösen komolyan magát, i. e. tudjon távolságot tartani saját magától, sőt hogy akár nevetni is tudjon magán, és megalkuvást nem ismerő önhittségén. Másfelől az empátia képessé teszi az embert mások helyébe gondolni magát. Főként, hogy világ (többnyire) nem westernfilm, ahol csakis jófiúk és rosszfiúk vannak. (Azaz, a fanatikus által változásra bírni vágyott emberek döntően jófiúk.)

Mises szerint (Middle-of-the-Road Policy Leads to Socialism) kapitalizmus és szocializmus dolgában nincs arany középút. Az ún. középpárti politika, a piac állami szabályozása, és kontrollja, az intervencionizmus (interventionism) (ahogy Mises nevezi) valójában út a szocializmusba. Az intervencionizmus ui. nem egy önmagában is megálló gazdasági rend, úgymond. Hanem egy szocialista ágenda. Mises szerint ui. a marxi életműben tkp. kétféle út vezet a szocializmusba: a Kommunista Kiáltvány útja, és A tőke útja. A tőke útja közismert: ez a kapitalizmus önfelszámolásának az útja - a rothadó kapitalizmus olyannyira kielézi a saját belső ellentmondásait, hogy végül eljön az óra, és a munkásosztály egyetlen gyors forradalmi tettel kivívja a szocializmust. Épp csak ki kell nyitni az ajtót, és az elkorhadt ház magától összedől, ahogy Lenin mondotta. Ezzel szemben, a Kommunista Kiáltvány útja a szocializmusba a step-by-step út. A fiatal Marx szerint a kommunistáknak igazából olyan kövteléseket kellene megfogalmazniuk, mint az erős progresszív jövedelemadók, az örökösödési jog korlátozása, vagy a közösségi közlekedés ingyenessé tétele. Mert az ilyen és hasonló lépések szinte visszafordíthatatlanul megindítják a gazdaságot a szocializmus irányába. A kis állam ti. nagyot csinál magából. A piaci intervenció újabb intervenciót eredményez. Azaz, a piac minden szabályozása újabb és újabb szabályozást hív életre, a magántulajdon minden korlátozása további korlátozásokhoz vezet, az elsődleges jövedelmek minden újraelosztása pedig tovább növeli az újraelosztás mértékét stb. Az ún. arany középút, avagy az egyenlő távolságtartás középpárti politikája így lényegében a Kommunista Kiáltvány útja a szocializmusba. Vagy ahogy Mises fogalmaz: The middle-of-the-road policy is not an economic system that can last. It is a method for the realization of socialism by instalments.