Robin Davis (r.): A sokk (Le Choc). Egy igazi krimi 1982-ből. Tudják, Alain Delon magyar hangja Lukács Sándor, Catherine Deneuve magyar hangja Fehér Anna. Jaj, imádom!  

Az antikapitalista mentalitás Mises-féle magyarázata fölvet egy kérdést. Nem lehet, hogy Mises tulajdonképpen nem az antikapitalista mentalitás gyökerét fedi fel, hanem a piacbarát mentalitásét? Nem lehet, hogy Mises okfejtése lényegében semmi egyéb, mint öntudatlan elszólása a piacpárti lelkület titkos fiziológiájának? Annak, hogy a piacpárti mentalitás háttere valójában magával a >>nehezteléssel<< szembeni ellenérzés. A nehézség szelleme nehéznek láttatja a földet és az életet, mondja Nietzsche. És vajon nem ettől menekül-e minden piacbarát liberális, a nehézség e nyomasztó és fojtogató szellemétől, ami felhősnek akarja mutatni számára az élet szikrázóan kék egét? Az antikapitalizmus ui. bűzlik. Bűzlik az elfojtott neheztelés rossz levegőjétől, bűzlik az örökös zsörtölődéstől, szűköléstől és fanyalgástól, a bosszúszomjas rossznyelvűség áporodott leheletétől. A ressentiment mindig ezt az izzadtságszagot árasztja. És bizony szabadságszerető, friss levegőhöz szokott öntevékeny ember messziről megérzi ezt a bűzt, a tehetetlen kaparásnak e nyomasztó bukéját. Nem lehet-e hát, hogy ez a bűz űzi el a szabadságszerető embereket az antikapitalizmustól, teljesen függetlenül attól, hogy a kapitalizmus egyébként kizsákmányoló-e vagy sem, igazságos-e vagy sem stb.? Vajon nem lehet-e, hogy a túl heveny piacpártiság voltaképpen csak azért affirmálja a fennállót, hogy ne kelljen neheztelnie rá? Meglehet, a piacpárti egyszerűen csak nem akar beállni a bűzbe, a szűkölők és fanyalgok táborába. A piac tán jobb levegőt áraszt, kékebb eget kínál. Nem arról van szó, hogy Mises valójában csak fejetetejére állítja saját piacbarát mentalitásának fiziológiáját, amikor az antikapitalista mentalitásról beszél?

Hátradőlök, lazítok. Élvezem új zsákmányomat.

20:13 Lazítás folyt. David von Ancken (r.): Seraphim Falls - A múlt szökevénye (2006). Nem egy Bergman film, ok. A Bergman filmek ui. szarok. Ez viszont szuper.

Richard Lester (r.): Kuba (Cuba) (1979). Film. 1959. Az egykori brit katona, Robert Dapes Havannába érkezik, hogy segítsen (jópénzért) Batista katonáinak. Igen, Fidel Castro gerilla csapatai ellen. Ám a véletlen, hogy úgy mondjam a sors (valójában a hollywoodi forgatókönyvíró) közbeszól: hősünk ui. Havannában rábukkan egykori szerelmére, Alexandra Pulidora, aki immáron egy gazdag kubai felesége. Ettől kezdve maguktól peregnek az események. Jóllehet kissé vontatottan. Végül Dapes kudarcot vall Fidel katonáival szemben, ami nem is csoda, hiszen nem oda koncentrál. Egyáltalán nem. A forradalom meg győz, és a brit szépen visszatér az USA-ba, ahova egykori szerelme nem követi. Pulidora asszonynak ugyanis Kuba a szíve választottja, illetve a férje, aki egyébként rendre félrelép meg aztán iszik is, de rendesen.

Egy Joni Mitchell nóta Herbie Hancock és zenésztársai előadásában. Mikrofonnál az örök rocknagyi, Tina Turner. És bár kicsit lecsípve a vége, egy kicsit zajos a hangzás, de azért a lényeg átjön így is. Kérjük.

Feltéve, hogy valódiak.

Vajon miért viseltet az emberek többsége ellenérzéssel a kapitalizmus iránt? – teszi fel a kérdést Ludwig von Mises. Miből ered az antikapitalista mentalitás, ami a leggazdagabb tőkés államok polgárait is nagymértékben jellemzi? Misesnek van válasza. A rangi társadalomban, így Mises, az emberek társadalmi helyzete lényegében a születésükkel eldől, társadalmi mobilitás – néhány elenyésző kivételtől eltekintve - nincs. Ebből következően senki nem érez megalázottságot a tekintetben, hogy esetleg a saját eredménytelensége miatt tartana ott, ahol. Egy rangi társadalomban az emberek szemében saját társadalmi helyzetük függetlennek mutatkozik érdemeiktől, képességeiktől, szorgalmuktól stb. Ezzel szemben, állítja Mises, egy kapitalista társadalomban mindenki saját érdemei szerint viszi valamire. Mindenki számára nyitva áll a lehetőség, hogy megcsinálja a szerencséjét. Mindazonáltal, miközben mindenki számára adva van a lehetőség, hogy a legmagasabbra jusson, csak kevesen juthatnak föl ténylegesen is a csúcsra. Mert a csúcsok már csak ilyenek, nem lehet mindenki ott. Az embereknek menthetetlenül szembesülniük kell a saját helyzetükkel: mindenki látja, hogy bizony van valaki, aki nálánál többre vitte. Az egyszerű melós látja az üzemvezetőt, az üzemvezető a cégvezetőt, a cégvezető a vezérigazgatót. Aki havi bruttó száztíz-ezret keres az azt, aki százhatvan-ezret, aki havi kétszáz-ezret az azt, aki félmilliót, aki félmilliót az azt, aki kétmilliót, az meg azt, aki a százmilliót stb. És persze mindenki többre értékeli magát, mint ami a reális teljesítménye; nincs ember, aki ne gondolná, hogy objektíve többet érdemelne. Így bizonyos tekintetben mindenki megalázottnak érezheti magát, mondhatni, időnként mindenki látni véli a felesége szemében, hogy többre is vihette volna, ha. Ergo, bizonyos fokig mindenki próbálja meggyőzni magát, hogy a helyzete nem a saját teljesítményéből fakad, és hogy nem a saját hibájából tart ott, ahol tart. Függetlenül attól, hogy ténylegesen mit tett le az asztalra, vagyis függetlenül a valós eredményétől, nincs ember, aki ne érezné: van olyan bátor, vállalkozó kedvű, okos, szorgalmas, és szép, mint azok, akik nálánál jóval többre vitték. A piac ugyanakkor nem kedvez az egyéni önáltatásnak és a hamis illúzióknak, a kapitalizmus valóban kegyetlen ott, ahol komoly szakadék van aközött, amit az egyes ember magáról képzel, a vállalkozó kedvéről, a kivételességéről, az eszéről, a képességeiről, a szorgalmáról stb. és aközött, amit a teljesítménye egy kompetitív piacon valóban ér. Egyszóval, ahol döntően a teljesítmény számít, ott elkerülhetetlenül igény támad valamilyen bűnbakra. A csalódott emberek pedig hamar felismerni vélik a bűnöst: a kapitalizmus maga a hibás, mert nem az arra érdemeseket jutalmazza, vagyis nem az erényeseket és becsületeseket, hanem a svindlereket, a kizsákmányolókat, a nyers törtetőket, és szívtelen individualistákat. A csalódott ember, vagyis az, aki nem jutott fel a csúcsra, azaz - a csúcsok sajátos természetéből adódóan – az átlagember, így aztán hamar felismerni véli: ha tévedett, akkor csakis egy dologban - túl becsületes volt, azért nem vitte sokra. És működésbe lép a ressentiment önigazoló logikája: mi, a jók túl gerincesek, nemes lelkűek, túl szolidárisak vagyunk, nem hanyagoljuk el a családunkat, mint a karrieristák stb., és közben persze megy a neheztelés mindazokkal szemben, akik megcsinálták a szerencséjüket, és akik értelemszerűen csakis rossz emberek lehetnek. És ez a neheztelés jelenik meg szublimált alakban - hol nyers, hol finoman szofisztikált - antikapitalizmusként: ez a rendszer nem a ’jó embereknek’ kedvez. Ezt az antikapitalista mentalitást pedig látszólag igazolja az a tény, hogy valóban vannak olyanok, aki csalásból, korrupcióból stb. gazdagodtak meg. Szinte minden nagyobb napvilágra kerülő korrupciós botrány antikapitalista indulatokat gerjeszt a népben. Lehet mondani: csak azoknak megy jól, akik tisztességtelenek. Így aztán, Mises szerint, egy igazságosabb világról való ábránd valójában az emberek túlzott önértékelése és a valóság közötti árok okozta ressentiment eredménye, amit ráadásul igazolni látszik az a tény, hogy vannak valódi gazemberek.  (De vajon nem fordítható-e meg a misesi okoskodás? Régi gyanúm, hogy igen. De ezt inkább máskor.)

Mennyi globalizációt bír el az ember? – kérdezi Rüdiger Safranski kis könyvében. A globalizáció, így Safranski, a határokon átívelő horizontok lenyűgöző erejű távlataiba helyezte az egyént. A telekommunikáció, a közlekedés döbbenetes mértékű fejlődése sohasem látott mértékben tágította ki a nyilvánosság sugarát: az individuum látóköre lényegében az egész világra kinyílt. A tőke, az áruk, és az emberek szabad áramlása következtében az egyén jószerével úgy és ott él, ahol akar. Alapvető meggyőződéssé vált, hogy az ember szinte korlátlanul képes bármit csinálni magával és magából. Mintha a világ nagy egészével került volna hirtelenjében közvetlen párbeszédbe. Mindazonáltal kérdés: kibírja-e az egyén mindezt? Hiszen azáltal, hogy az ember számára a távlatok globálissá váltak, a lehetőségek, ingerek és információk globálissá vált tömege összemérhetetlen, és ezáltal zsibbasztó túlsúlyba került az emberi cselekvés lényegileg változatlan hatókörével szemben, azaz drámaian távolodni kezdett egymástól a globálisról való tudás hatósugara és az egyén emberileg lehetséges cselekvésének hatósugara. Az ember nem élhet egyszerre több helyen, és nem lehet számtalan életformája vagy identitása, miként érdemben nem léphet fel egyformán a helyi óvoda rossz ellátásával meg a Kelet-Timori gyermekmunkával szemben. Nem fogadhatja be a globálist a maga egészében. Safranski a német romantika alapvető meglátásához tér vissza: attól, hogy az individuum bármivé lehet, még nem válhat egyúttal egyszerre mindenné. Azaz, az egyén csak azáltal válhat meghatározottá, ha korlátozza magát. A globalizáció pedig ennek igazságán mit sem változtat. Azzal, hogy a globalizáció az embert egyre inkább a határokon átívelő horizontok lenyűgöző erejű távlataiba helyezi pusztán csak kiélezi az egyre inkább végtelenné váló horizont és az egyéni meghatározottság végessége között feszülő ellentétet. A lehetőségek és az információk globálissá vált rengetegébe taszítva az egyén számára egyre inkább imperatívusszá lesz a végessé válás. Az embereknek mintegy meg kell tanulniuk a lehetőségek, az adatok és információk újonnan támadt szent vadonjában saját tisztást találni, vagy még inkább saját tisztást vágni. Kell a jó immunrendszer. A globális horizont vadonját ui. nem bírja el az ember: az egyénileg befogadhatatlan vadonban a kis elkülönülő terrénumok jelentik az igazi szabadságot és individualitást. A globális világban az embernek meg kell csinálnia a maga egyéni helyét, és a történetek nyüzsgésében fel kell fedeznie a saját történetét, a saját horizontját. Mert bár a globalizáció az egyént a határokon átívelő horizont lenyűgöző erejű távlatába helyezi, mindazonáltal naiv illúzió lenne mégis azt hinni, hogy e horizont az egyén saját tisztása lehet. Meg kell békülni a végessel. Mint mindig.   

Hm. Találtam a jutyubon egy Roxette nótát, ami egészen jó. Hajrá Roxette! :) 

Ahogyan azt Robert Higgs látja.

 Villányi László

A tanú

Bele-nyugodtam. Már nem kerestem a zöldre várók
   tömegében: megjelent úgyis, az írás szerint.
És elutaztam egy másik földre, hogy a kirakatban
   álljon: a testére illő ruha.
Vagy elfogadtam idegenek meghívását, mert va-
   laki ismerte közülük.
Figyeltem a mit sem sejtő asszonyt, mintha mozdu-
   latában, tekintetében hozta volna az üzenetet.

(1994)

 Prágai történet

Akkor már hét esztendeje éltem Prágában, de egyszer
   sem nyílt hasonló seb arcomon. (Valaki a városba
   érkezett.)
Mire delet harangoztak, íróasztalomból ámbra illata
   szivárgott. Elindultam. Valószerűtlen szögben ért
   utol az eső. Egyre izgatottabban folyt a Moldva.
   Mit kellett volna tennem? Élni csupán? Üzenetet
   írni egy söralátétre? (Ismertem mozdulatát: miként
   törli le szájáról a habot. Még azt is tudtam: mell-
   tartót visel, életében először.)

(1994)

Önök kérték.

Az értelmiségiek sohasem viseltettek túlontúl gyengéd érzelmekkel a piac iránt. Mondhatni, számukra a piac mindenkor alantas emberek alantas motivációinak a gyűlhelye volt csak, és persze maradt mindmáig. Az értelmiség, és különösen a humánértelmiség számára a piac leginkább egy infernális valami, afféle szükséges (némely értelmiségi számára szükségtelen) rossz, amit nem illik érteni, csak némi fölényes megvetéssel tekinteni rá. Legalábbis George Stigler szerint. Így aztán rögtön adódik is a kérdés: miért e megvetés és lesajnálás, honnan e permanens ellenszenv? A válasz pedig viszonylag egyszerűen megadható: a piac nyíltan és egyértelműen az egyéni önérdekek alapján működik, vagyis az egyéni önérdek adja minden piaci viselkedés lényegi motivációját. (Amihez azonnal hozzá is tehetjük: ettől működik a piac olyan jól.) Ugyanakkor egy magára valamit is adó értelmiségi aligha lelkesedhet olyasmiért, ami nyíltan az egyéni önérdek alapján működik. Annak ui. minimum nemtelennek, önzőnek és csúfnak kell lennie. Mert ha valakinek, akkor mindenek előtt az értelmiséginek kell az egész közösség felé elkötelezettséget és felelősséget mutatnia. És ha az altruista érzelemvilág és világlátás valakinél igazán morális alapállás kell legyen, akkor az csakis az értelmiségi lehet. És persze ha van valami, ami ezzel az altruista morális alapállással - látszólag - gyökereiben ellentétes, akkor az csakis az önérdek lehet. Mindazonáltal nem vagyunk-e hajlamosak arra, hogy az önérdeket túlzottan is a piaci viselkedésre korlátozzuk? – kérdezi Stigler. Végtére az ember csak ritkán mond ilyesmit: „Pusztán azért tértem ki a vonat elől, mert nem akartam fájdalmat okozni azoknak, akikkel vasárnaponként együtt járok hittanra.”. Tán nem úgy van-e, hogy az önérdek valójában minden cselekvésünket mélységesen áthatja? Vagy talán a társadalom nagyobb dicsősége végett járunk csak iskolába, talán a közösség javára tanulunk csak idegen nyelveket, a világ jobbá tétele végett leszünk szerelmesek? Talán csak a demográfiai helyzetet javítandó lesznek gyermekeink, és pusztán a közösség nagyobb jóléte miatt vállalunk állást? Talán könyvet is csak azért olvasunk, filmet is csak azért nézünk, hogy műveltebb legyen a nemzet? Kocogni is csak a népegészséget javítandó járunk el? Talán még a Balaton parton is csak azért barnulunk, hogy kipihentebb legyen a haza? Értelmiségiek is pusztán az emberiség javára vagyunk? És egyébként is: van egyáltalán valami, amit másvalakiért teszünk (mármint a szeretteinken kívül)? Persze ne legyünk cinikusak, biztosan van, és persze az altruizmus is fontos. No de azért hipokriták se legyünk! A piac az önérdek alapján működik, de tálán nem kizárólag csak a piac. Épp csak a piaci viselkedésen szeretjük ezt a motivációt a leginkább észrevenni, és nem pl. azon, amikor magunknak akarjuk a legszebb értelmiségi lányt az évfolyamon. Vagy akkor ez utóbbi is önző dolog lenne? A világ kárára vagyunk mohók és kapzsik, amikor mi kérjük meg a kezét?  

Kérjük. Sőt! Követeljük!

(A HVG e heti számához a lap hozzá csomagolt (felárért) egy helyes kis könyvecskét, abban olvasom.) 1989. októberében egy P-132-386 számítógép ('háromnyolcvanhatos pécé', 25 MHz órajel, 4 Mb RAM, 80 Mb winchester, monochrom monitor) ára 349 000 Ft + ÁFA. Ez az ár, a kis könyv tanúsága szerint, akkor egy átlagpolgár 4 és fél évnek megfelelő keresetével volt egyenlő. Ma egy átlagpolgár átlagkeresetének a feléből lehet venni notebookot. 2009-ben hárommillió magyar háztartásban volt számítógép.

Kislány a zongoránál. (Prűdek, sznobok ide kattintsanak!) 

(bónusz)

Barry Eichengreen és Kris Mitchener egy 2003-as tanulmányukban (The Great Depression as a credit boom gone wrong) úgy vélik, hogy a Nagy Válságot az 1920-as évek hitelexpanziója eredményezte, ami persze önmagában nem túl eredeti felvetés. A szerzők ugyanakkor állítják, a válság leginkább azokban az országokban vált súlyossá, ahol a pénzügyi közvetítőrendszer fejlettsége erős versenyt eredményezett a hitelezésben. Az 1920-as években az olcsó hitel hatására a lakóingatlan beruházások volumene jelentősen megnőtt mind az Amerikai Egyesült Államokban, mind Kanadában, Svédországban, Finnországban, Nagy-Britanniában, Norvégiában stb. Az Amerikai Egyesült Államokban pl. 1919-1929 között háromszorosára nőtt a jelzáloghitelek állománya. A tömeges gépjármű gyártás pedig magával hozta a fogyasztási hitelek állományának számottevő növekedését. A ’20-as évektől kezdődően a fejlett világ lakossága jelentős részben hitelből vásárolt tartós fogyasztási javakat. A tőzsdéket az olcsó pénzen túl a high-tech mámor is fűtötte. A rádió feltalálása, valamint az egyéb elektromos készülékek megjelenése a ’20-as évek második felében duplájára emelte az olyan cégek  részvényeinek árfolyamát, mint a Dupont, GE, GM, Chrysler stb. Persze a hitelexpanzió, mint a gazdasági válságok oka nem új gondolat. A Mises-Hayek-féle cikluselméletnek éppen ez volna a veleje: az olcsó pénz fokozza a beruházási kedvet, főként az olyan kamatérzékeny beruházásoknál, mint a lakóingatlanok építése, illetve más egyéb hosszú élettartamú állótőke beruházás esetében. És a spekulációs étvágy is jelentősen növekszik, az olcsó pénz pedig nagyrészt a tőkepiacra vándorol. De mert a hitelexpanzió folyamatos inflációs nyomás alatt tartja a gazdaságot, a jegybank végül kamatot emel, a kereskedelmi bankok pedig elzárják a hitelcsapot, minek okán kezdetét veszi a recesszió. A tanulmány szerzői nem is mulasztják el felemlegetni az osztrák közgazdászokat.

Roland Joffé (r.): Gyilkos mezők (The Killing Fields) (1984) Egy film Kambodzsa 1973-1979 közötti történelméről: a vietnami háborúról, a Vörös Khmerek hatalomra jutásáról, a Pol Pot diktatúráról, a haláltáborokról, és persze nem utolsósorban egy amerikai és egy kambodzsai újságíró testvéri barátságáról. Megrázó képek, megrázó valóság. Ezt a filmet mindenkinek érdemes megnéznie.

Olvasom, hogy búcsúzik a Kispál és a Borz tánczenekar (leteszik a lantot). No nem mintha annyira megsiratnám. Inkább saját kamaszkoromat. Hah! Emlékszem, abszolút kamaszként ott voltam Győrben egy Kispál koncerten. A koncert végén harmadmagammal beszélgettem Kispállal és Lovasival. Szimpatikusak lehettünk nekik, mert tán egy óra hosszát is beszéltünk. Kispál egy vörösborral teli műanyagflakont szorongatott, amit egyszer csak odanyújtott, hogy igyak. És a flakon elkezdett körbejárni. Valami fertelmes lőre volt, de nem bántam. (Közkívánatomra.)

Joseph Losey (r.): Trockij meggyilkolása (The Assassination of Trotsky) (1972) Lenin létrehozta az apparátust, az apparátus pedig létrehozta Sztalint. Sztalin meg a sztalini diktatúrát. Na így kerül Trockij 1940-ben Mexikóvárosba. Ahol is éli laza nyugdíjas éveit, száműzetésben, egy amolyan erődszerű villában (hasznos idióták állandó őrző-védő felügyelete alatt). Igazán meghitten telnek az öreg Lev Davidovics napjai. Kapirgál a konyhakertben, cikkeket ír a Szovjetunió ellen, az imperialisták ellen, a fasiszták ellen, Allen Ginsberg ellen, Woody Allen. Afféle légynek sem ártani tudó joviális bácsika az öreg, jóllehet szívében megmarad hivatásos forradalmárnak, aki a lemenő nap sugarait nézve a IV. Internacionáléról ábrándozik, és a világ proletariátusának végső győzelméről. Aztán egy szép augusztusi napon kap egy csákányt. Méghozzá közvetlenül a fejébe. Hát erről szól ez a film. A szépséges Romy Schneiderrel, Richard Burtonnel, és Alain Delonnal. Ez utóbbinak a sok pomádétól úgy csillog a haja, mint a tücsök valaga. 

Jean-Luc Godard (r.): Kifulladásig (A bout de souffle) (1959) (A nő és a férfi az ágyban beszélget. Nő: Ismered William Faulknert? Férfi: Nem. Miért? Ki az? Lefeküdtél vele?)

A fasizmus minden megjelenése egy elbukott forradalomról tanúskodik, idézi Walter Benjamint a pop-leninista bölcselő, Slavoj Žižek nemrégiben megjelent ’Egyszer mint tragédia, másszor mint bohózat’ címet viselő kis kötetében (az Eszmélet folyóirat 84. számának mellékleteként). (…) És hogy miről van szó? A populista-fasisztoid eszmék előretörése, így Žižek, valójában azt jelzi, hogy a társadalomban jelen van egyfajta lappangó forradalmi potenciál, amit a baloldal mindazonáltal - Žižek legnagyobb sajnálatára - nem képes megragadni. Lám, a 2008-ban kirobbant világgazdasági válság sem a kommunista eszme reneszánszát hozta magával, hanem a populista hangok erősödését. Mindazonáltal e bebarnulás, véli bölcselőnk, a marxizmus-leninizmus trendi ikonja, a tekintetben mégis csak pozitív fejlemény, amennyiben annak jele, hogy a tömegek úgymond ráébredtek (vagy inkább ráéreztek átmenetileg) a kapitalizmus kibékíthetetlen belső ellentéteire, rothadására stb., azaz a rendszer tarthatatlanságára. Ugyanakkor e populista-fasisztoid düh célt téveszt. Mert a populista düh fétise a zsidó. Vagyis osztályharc helyett antiszemitizmus lesz: a kizsákmányoltak haragja nem a kapitalizmus, hanem inkább a zsidó összeesküvők (+ a melegek, romák, sőt a baloldaliak) ellen fordul. Pedig amikor a kispolgár azt mondja, hogy >a zsidók tehetnek a nyomorúságunkról<, akkor valójában azt akarja mondani, hogy >a nagytőke tehet a nyomorúságunkról<. Más szóval, az antiszemitizmus úgymond valójában egy rosszul artikulált antikapitalizmus. Így, Žižek szerint, egy paradox helyzet áll fenn: a populista-fasisztoid haragban az explicit rossz tartalom, az antiszemitizmus eltakarja az implicit jó tartalmat, a kizsákmányolás gyűlöletét. (Nota bene, amennyiben elfogadjuk Žižek gondolatát, úgy az antiszemitizmusnak bizonyos értelemben egyszerre örülhetnek kapitalisták és kommunisták. A kommunisták azért, miként Žižek, mert az antiszemita düh föllángolása valójában egy látens antikapitalista düh, ami a kapitalizmus ellenségei számára tkp. egy potenciális forradalmi düh, amennyiben ezt a populista-fasisztoid népharagot sikerül az állítólagos valódi ellenség felé terelni. És örülhetnek a kapitalisták is. Ugyanezért. Vagyis azért, mert az antikapitalista düh nem mint antikapitalista düh jelenik meg, hanem mint antiszemita düh. Az implicit antikapitalista indulatok viszont a maguk explicit populista-fasisztoid formájukban teljesen szalonképtelenek, és könnyen leszerelhetők. Annak meg ugye kicsi az esélye, hogy a kommunisták ténylegesen is proletárdiktatúrát csináljanak a fasisztákkal.)

Az emberek többsége a profitban semmi egyebet nem lát, mint pusztán annak eszközét, hogy egyesek többet fogyasszanak másoknál. Ludwig von Mises viszont mást lát. Mises szerint a profit és a veszteség valójában a közösség szűkös erőforrásainak hatékony elosztását szolgáló eszköz. Piacgazdaságban, így Mises, a vevők döntenek a vállalkozások sorsáról. Az emberek pénztárcája teszi nyereségessé, vagy épp veszteségessé a cégeket. A nyereség valójában arra bizonyíték, hogy a vállalkozó jól szolgálja az embereket. Mennél jobban képes a vállalkozó eltalálni a közösség új igényeit, vagy mennél hatékonyabban képes kielégíteni a már meglévő igényeket, annál nagyobb profitra tesz szert. Azaz, a nyereséges vállalkozó jól használja fel a társadalom szűkös erőforrásait, mert vagy az emberek sürgető, új igényeit szolgálja velük, vagy nagy hatékonysággal szolgálja ki a már meglévő igényeket. Ezzel szemben a veszteséges vállalkozó elpocsékolja a szűkös erőforrásokat, mert vagy olyasmit állít elő, amire az embereknek nincs igénye, vagy épp nagyon rossz hatékonysággal próbálja kielégíteni az emberek tényleges vágyait. Azaz, a veszteséges vállalkozó nem szolgálja jól az embereket. Más szóval, a nyereséges vállalkozó javára van a közösségnek, és jól használja fel a közösség szűkös forrásait, a veszteséges vállalkozó ellenben nem. Így Mises szerint a profit tulajdonképpeni funkciója az, hogy azokra a vállalkozókra ruházza a termelési tényezők felügyeletét, akik a leginkább képesek az embereket szolgálni. A Kornai-féle puha költségvetési korlát valójában a szűkös erőforrások e profitok és veszteségek általi elosztásának, azaz a tényleges vevői igények szerint elosztásának a mechanizmusát szűnteti meg. A veszteség elkerülésének kényszere (azaz a profit kényszere) által képesek ui. a fogyasztók a cégeket a markukban tartani, hogy azok végső soron ne a maguk vágyainak tegyenek eleget, hanem nekik, vagyis a fogyasztóknak. Ha viszont egy cég költségvetése puha, azaz ha van egy külső támogatója, egy örökös megmentője, ami rendre kihúzza e céget a bajból, tehát a veszteségeiből, akkor a cég idővel a saját vágyainak kezd el eleget tenni, és nem az emberek vágyainak, i.e. nem a fogyasztókat fogja szolgálni, hanem saját magát, illetve nem az embereknél akar jó lenni, hanem a külső támogatónál. Az ilyen cég szinte bizonyosan pocsékolni fogja a közösség szűkös erőforrásait, és mert megmaradása nem a vevők pénztárcájától függ, a terméke vagy szolgáltatása is gyenge lesz. És pontosan így működött a szocialista rendszer, illetve nagyrészt ma is így működnek az állami vállalatok.

Jóllehet erről ritkán esik szó, mindazonáltal a szegénység megszűntetésének egy lehetséges (már-már kézenfekvő) módja maguknak a szegényeknek a megszűntetése. Erről szól a The Dead Kennedys gondolatébresztő dala. (Az iróniát kéretik érteni!)

Faithlesst akarunk! Faithlesst akarunk! Gyerekek, talán inkább kérünk. Faithlesst kérünk! Faithlesst kérünk! Hurrááá!