Egy éve írtam: [E]gy kis gazdasági válság még jót is tesz az elméleti közgazdászoknak, - belengeti a libidójukat. Felkavarja az elmélet lábvizét, lehet okosnak lenni megint. (Persze szigorúan utólag.) Vagy ahogy Mankiw írta 2006-ban: ‘There is nothing like a crisis to focus the mind.’. Plusz ilyenkor sokkal könnyebben lehet új, merész teóriákkal előállni. Ahogy Röpke írta 1933-ban: ‘When big banks collapse overnight, and whole countries become insolvent, everything becomes possible in the realm of ideas as well.’. És valóban, válságteóriával tele lett a padlás. (Egy-két teória eleve a padlásról került elő, épp csak le lett porolva.) Valamelyik merészebb, valamelyik kevésbé. Mark Jickling pedig csokorba szedte ezeket a teóriákat (állítólagos válság okokat) (via eltecon.blog). Szóval, már csak egy kérdés marad: szigorú tudomány-e a közgazdaságtan?

Killing Me Softly    (Prűdek ide kattintsanak!)

(bónusz)

Max Borders szenvedélyes kirohanása a modellek és aggregátumok ellen, à la Hayek. Csak röviden idézném: '[E]conomies are not pumps to be primed, but economic ecosystems. Economists are thus notoriously bad at predicting, much less planning, economies. That’s why next-generation economics must focus on the fundamentals — namely, the rules that give rise to successful entrepreneurship and sustainable growth. Not aggregates. Not models. Rules.' (Magam ehhez még annyit tennék: a közgazdaságtan közgazdaságtan.)

bikicsunáj Killing Me Softly

Kis interaktív játék a WSJ jóvoltából. 

(Igazán nem szeretnék a ténylegesnél okosabbnak tűnni, de azt hiszem, erre szokás mondani: ehhez nem kellett túl sok ész (FED has financed these programs mostly by creating money).)

Terry George (r.): Hotel Ruanda (Hotel Rwanda) (2004) Egy film az 1994-es ruandai népirtásról, melynek során néhány hónap alatt hutu milíciák kb. 1 millió tuszit (illetve a népirtásnak ellenszegülő hutut) öltek meg. A világ pedig tétlenül nézte.

Kérdezi Fritz Machlup 1937-ben egy, a Minnesotai Egyetemen tartott konferencián. Válasza pedig az, hogy igen. Machlup ui. Mises tanítvány, aki tudni véli, hogy a gazdasági boomokat a hitelexpanzió okozza. Ergo, a boomokat a hitelexpanzió fékezésével lehet kontrollálni. Miként? Amikor a hitelállomány kezdene elszabadulni, a FEDnek korlátoznia kell a kereskedelmi bankok tartalékait a tartalékráta emelésével, valamint államkötvények saját portfolióból való eladásával. Machlup szerint viszont a FED inkább veszi, mintsem eladja az államkötvényeket, hogy ezáltal megtámogassa azok piaci árfolyamát, azaz indirekte a költségvetési deficitet. Ezzel viszont a hitelexpanziót is megtámogatja, illetve az azzal járó inflációt.

Faithless: Muhammad Ali

Dióhéjban az Ecostattól.

Miután a szépirodalommal mostanság igencsak csehül állok, így fogtam magam és elolvastam Kunderának a Nemtudás című kisregényét (apám, micsoda frappáns szójáték). Nemtetszett. Megjegyzem, egykoron – kamaszként – két Kundera regényt is olvastam, A lét elviselhetetlen könnyűségét meg a Tréfát (egy cimborám ajánlotta nekem ezeket anno). Na, azok viszont tetszettek. Ellenben semmire nem emlékszem belőlük (csak arra ugye, hogy tetszettek (nota bene, lehet, hogy máma már ezek sem tetszenének)). És erre a mostani kisregényre sem fogok emlékezni úgy jó egy hónap múlva (pláne nem évek múltán). De ez nálam nem Kundera specifikus. Én ugyanis minden regényt, novellát és filmet (a szerző korára, nemére és származására való tekintet nélkül abszolúte korrekten) kb. 3-4 hét után elfelejtek. Szereplők, cselekmény – huss! (Mondjuk, egynémely filmet többször is láttam, azok jobban megvannak.) Ami azért is különös, mármint a nemtudás, mert az értekező szövegekre meg annál inkább emlékszem. Meg egyáltalán, elég jó az emlékezetem. Persze gyanítom az okot. Az értekező szövegek ui. igénylik a tartalmi rekonstrukciót, avagy az exegézist, míg a szépirodalom meg nem. Más szóval, csak hogy én is értsem, egy regény olvasása közben viszonylag ritkán kell megállnom megkérdezni magamtól, hogy >>akkor most mi a bánatos jó édesanyja van?<<. Nem így pl. Hirofumi Uzawa Neutral Inventions and the Stability of Growth Equilibrium című helyes kis tanulmánya esetén. És akkor ugye az én szeretett bölcselőimet pl. Heideggert (pfuj, náci!) ne is említsem. Azaz, ha az ember gyermeke kellően sokat vesződik egy szöveggel, akkor az megmarad (ergo, igaz a mondás: aki, mindent rögtön megért, az semmit nem tanul).  

François Truffaut (r.): A Mississippi szirénje (La Sirène du Mississippi) (1969) (Jelenet. A nő és a férfi beszélget. Férfi: Hallottam, hogy építettek egy dohánygyárat Grenoble mellett, ott talán kaphatok munkát. Nő: Munkát? Munkából akarsz megélni?! Ki nem állhatom az ilyen férfiakat!)

Narayana Kocherlakota, a Federal Reserve Bank of Minneapolis elnöke esszéjében a modern makromodellek rövid fenomenológiáját nyújtja.  Kocherlakota szerint az elmúlt három évtizedben igenis sokat fejlődtek a makromodellek. Ilyen sikernek tekinti K. a ragadós árakat feltételező új-keynesiánus modellek megjelenését úgy általában, valamint a pénz- és tőkepiaci súrlódások felvételét a makromodellekbe, továbbá a kereslet- és kínálatorientált makromodellek egymáshoz való közeledését. Ugyanakkor Kocherlakota rámutat a hiányosságokra: I. a modellekben a piaci súrlódások jellemzően egyik vagy másik piacra korlátozódnak csak (vagy csak a munkaerőpiacra vagy csak a pénzpiacra stb.), II. a pénz- és tőkepiacok modellezése többnyire elnagyolt (pl. egy vagy két pénzügyi eszköz van csak), III. a modellezett sokkok valószerűtlenek és elvontak (K. szerint pl. nagyobb figyelmet kellene fordítani az önbeteljesítő jóslatok mechanizmusa szerint működő eszközbuborékokra). 

Martha & The Vandellas: Dancing In The Streets

Régi adósságot törlesztve elolvastam Immanuel Kantnak Az örök békéről írt opuszát (nagy hódolója vagyok a mesternek). És találék benne egy kiemelkedő passzust: ’Fölismerjük mi a gondviselést a természetnek ezekben a művészi elrendezéseiben? Tulajdonképpen nem. Még csak nem is következtetünk rá azokból. Csak odagondoljuk – mint általában a dolgok formájának célokra való minden vonatkozásában. S oda is kell gondolnunk, hogy lehetőségéről magunknak az emberi szándékos cselekedetek analógiája szerint fogalmat alkossunk.’. (Eredeti kiemelés.) Nos, ez a szakasz a szóban forgó írás szempontjából gyakorlatilag teljesen mellékes. Amolyan odavetett kis kitérő. Ámde annál fontosabb a kanti életmű egésze tekintetében! Hohó! Ez a kis passzus ui. kristálytisztán világít rá a három Kritika legbelsőbb kapcsolatára. Amennyire én tudom, sehol az életműben nincs máshol ilyen tömören megfogalmazva a kanti >>ismeretelmélet<< lényege.

A napokban céloztam rá: meglehet, a gazdaság statisztikai tanulmányozása kormányzati intervencióra ösztönöz. És tessék, a mises.org tegnap közölt Murray Rothbardtól egy 1960-as cikket a tárgyban. Egy képben csak talán, s csupán a lényegét idézném: ’Suffice it then to say that a leading cause of the proliferation of governmental statistics is the need for statistical data in government economic planning. But the relationship works also in reverse: the growth of statistics, often developed originally for its own sake, ends by multiplying the avenues of government intervention and planning. In short, statistics do not have to be developed originally for politicoeconomic ends; their own autonomous development, directly or indirectly, opens up new fields for interventionists to exploit.’. (Nota bene, a Rothbard által hivatkozott Stigler cikket is érdemes elolvasni.)

J. S. Bach: Gottes Zeit ist die allerbeste Zeit: Sonatina, BWV 106 (Actus tragicus) (Kurtág György átirata)

(Kurtág György és Kurtág Márta)

Időnként hallani politikusok, közgazdászok és publicisták szájából a >>szociális piacgazdaság<< fogalmát emlegetni. Magyarországon szociális piacgazdaságra van szükség, mondják. De mit is jelent a szociális piacgazdaság? Nos, a választ egyáltalán nem kell magunknak kitalálnunk, hiszen Ludwig Erhard, a szociális piacgazdaság atyja - nem mellesleg az ún. (nyugat-) német gazdasági csoda karmestere - a Jólétet mindenkinek című könyvében kellő részletességgel válaszolt már helyettünk. Íme az alapvetés, idézem: ’…csak a szabad verseny hívja életre azokat az erőket, amelyek elérik, hogy a gazdasági haladás és a munkamódszerek javítása ne magasabb nyereségekben, járadékokban vagy javadalmakban csapódjon le, hanem az eredmények eljussanak a fogyasztókhoz.’. Illetve más helyen: ’A gazdaságpolitika csak akkor nevezhető szociálisnak, ha a gazdasági haladást, a magasabb hatásfokú teljesítményt és a növekvő termelékenységet egyenesen a fogyasztó javára fordítja. A verseny volt és lesz a legjobb eszköz arra, hogy ezt a célt egy szabad társadalmi rendben elérjük; a verseny a rendszer tartópillére.’. (Minden kiemelés az eredeti szövegben.) A szociális piacgazdaság lényege tehát két szóban: növekvő termelékenység és verseny (a kettő egymástól nyilván nem függetlenül). A jó foglalkoztatás- és szociálpolitikát tehát versenypolitikának hívják: ui. nem a kormányzati szociálpolitika csinálja az alacsony árakat, hanem a verseny, és nem a kormányzati szociálpolitika növeli a jólétet, hanem a termelékenység növekedése, miként nem a foglalkoztatáspolitika teremt munkahelyeket, hanem a növekvő termelékenységű versenyképes vállalkozások. (Nota bene, Hayek egyszer megkérdezte Erhardot, hogy miért beszél >>szociális<< piacgazdaságról, amikor az olyan megtévesztő. Erhard pedig azt válaszolta: azért, mert a piac már önmagában is szociális, így azt nem kell még külön szociálissá tenni.)

Nemrég Gustav Cassel okán felvetettem, hogy a makromutatók, a statisztikai aggregátumok arra csábítanak, hogy ne csak mérni, de tervezni is akarjuk - mármint az állam - ezeket a számokat, azaz a gazdaságot. Mintha az legalábbis olyan egyszerű lenne. És mintha a Nobel-díjas James M. Buchanan is valami hasonlót mondana, idézem: ’Unfortunately, economists, generally, failed to understand that aggregate variables that may be measured with tolerable accuracy ex post may not be variables subject to control, directly or even indirectly....What remains missing, however, is a general recognition by economists themselves that their mind-set, when confronted with challenge, has not escaped from the engineering mentality.’. (Persze nem szabad, hogy ez végzetes önhittségre csábítson. :)) 

Újra beleolvastam Márai Röpiratába. Ez a nagyesszé a II. világháború alatt (egészen pontosan 1942-ben) született. Márai szerint a háború után, mert egyszer minden háború véget ér, egy új Európa születik majd, és ezért a magyaroknak idejekorán fel kell készülniük erre az új világra. Milyen útra lép majd Magyarország? Márai figyelmeztet: a háborút követően valószínűleg megjelennek a populista politikai szólamok. A populista politikus olyan, mint a cigányprímás, azt húzza a nép fülébe, amit az hallani akar. És hát mit szeret hallani a nép? Bizony nincs annál megejtőbb és szívet melengetőbb nóta, mint hogy a magyar az első: a magyar nők a világon a legszebbek, a magyar föld a legtermékenyebb, a magyar emberek a legszorgalmasabbak, legtalpraesettebbek, szürkeállományban Magyarország nagyhatalom stb. Nincs annál igézőbb melódia, mint hogy a magyar egy különleges és egyedülálló nép semmihez sem fogható egyedi kultúrával, ami sajátosságai okán semmiféle más kultúrához, berendezkedéshez nem mérhető, máshoz nem igazodhat vagy hasonulhat, de ilyesmire nem is szorul, hiszen önmagában is nagyszerű, önmagának elégséges stb. És hát a politikusok számára nagy a kísértés, mert aki ilyen nótát húz a nép fülébe, az bizton számíthat a sikerre. Márai szerint ugyanakkor óvakodni kell a nemzeti hiúságnak hízelgő politikusoktól és a nemzeti hiúságra alapozott populista politikától. Merthogy az nagy valószínűséggel önigézetbe, hamis nemzeti romantikába és téves illúziókba vezet, rosszabb esetben pedig árvalányhajas, nemzeti mezbe öltözetett giccsbe és igénytelenségbe, nívótlan provincializmusba. Nem az az ember erős, vélekedik Márai, aki hamis illúziókban él a saját képességeit illetően, hanem az, amelyik képes megméretni magát a többi emberrel való versenyben, hogy ily módon derüljön fény a valós erősségeire és gyengeségeire. És igaz ez az egyes népekre is. Márai szerint Magyarország felemelkedésének útja sem lehet a nemzeti sajátosságokra hivatkozva elzárkózó hiú nemzeti önigézet, a világtól magát függetleníteni vágyó magyar különutasság, hanem a többi európai országgal való verseny és nyitottság. Márai teljesen világossá teszi: Magyarországot a háború után nem a nemzeti kollektivizmus és a hazafias révület fogja tudni felemelni, hanem a verseny, a vállalkozó szellem, az individualizmus és a demokratikus köztársasági államrend. De legfőképpen a valósággal számoló realizmus. Azaz, nem az önámításra kell felkészülni, hanem a versenyre és a munkára. Mindazonáltal Márai úgy látja, hogy a háború utáni új világban az a nemzet fogja tudni állni a versenyt, amely nemzet polgárai magasan képzettek (erre utal az esszé címe is: Röpirat a nemzetnevelés ügyében), azaz a szaktudás lesz az új Európa, illetve általában az új világ legfontosabb versenytényezője. Ugyanakkor, teszi hozzá Márai, nem várható, hogy magas lesz az emberek szaktudása egy olyan országban, ahol még az általános műveltség is hanyatlik, és ahol a racionális, nyitott és világias polgári gondolkodás és tájékozottság alapjaiban hiányzik, sőt majdhogynem lenézett és elutasított. 

"Kezemet a billentyűkre helyezem és zenét képzelek el." (Ligeti György)

Szinte látom, ahogy egy kellemes nyárestén áll a sportkocsi a pirosban. Lehúzott ablakok, baseball sapkás srácok. Zúg a motor, dübörög a kasztni, és persze bömböl az autómagnó:

Demand, supply (x2)
Listen up, learn this, and you’ll know why
We work, we buy (x2)
The price is right when the competition’s alive
 

A srácok pedig ütemre bólogatnak.

Miközben a modern makromodellek felszínén lágy fodrok hullámoztak, addig a valóságban igencsak készülődött a súlyos pénzügyi válság. És hát lehet-e ennél ékesebb bizonyíték arra, hogy valami nem stimmel a tudománnyal?! William White, a BIS egykori vezető közgazdásza szerint (sok más neves közgazdásszal egyetemben) újra kell gondolni a makroökonómiát. Mit javasol a tudós? Röviden összefoglalva: több Misest és Minskyt.

Antonio Banderast nem Tarantino Desperadojában kell látni meg Donner Bérgyilkosokjában. Dehogy. Azok ócska kacat filmek. Banderast Christopher Hampton Álmaimban Argentína (Imagining Argentina) (2003) című filmjében kell megnézni. És nem csak Banderas miatt.

Repül a pontos labda. (Tibi bácsi, Tibi bácsi, kérnék, jó?) The Chemical Brothers: Close Your Eyes. Meg a bónusz.

Egy 1947-es előadásában L. Albert Hahn a keynesiánus gazdaságpolitikát az illúzió gazdaságpolitikájának nevezi. Miért? Idézem: ’For it presupposes an economy whose members do not see through the changes brought about by monetary or fiscal manipulation — or, as some might say, the swindle. Above all, it presupposes that people are blinded by the idea that the value of money is stable — by the "money illusion," as Irving Fisher called it.’. Persze a gazdaságpolitika, vélekedik Hahn, ideig-óráig alapozhat erre az illúzióra. De csak ideig-óráig. Illúzió ugyanis azt gondolni, hogy a gazdaság szereplőit tartósan illúzióban lehet tartani. ’However, to assume that when the value of money is consciously and willfully manipulated, the members of the economy will be bluffed for any length of time and will allow dupes to be made of themselves is an illusion.’. Az emberek ugyanis racionálisak, és egy idő után elkezdenek alkalmazkodni: a kormányzati illúziókeltés része lesz a gazdasági szereplők várakozásainak. Például: ’In our inflation-conscious times, however, when everyone — certainly every union leader — seems to carry a living-standard index curve in his pocket, the money illusion can hardly fool anyone for long.’. De vehetünk másik példát is, ami kellően figyelemre méltó, így érdemes kicsit hosszabban idézni: ’A community that takes into account governmental investment but not the resulting debt would be just as short-sighted as is a community that regards an increase of war loans in the hands of individuals as an increase of wealth for the community, or a private enterprise that enters its assets but not its liabilities on its books. The businessman, especially the investor, is well aware of these matters, as is evident from his attitude toward an increasing public debt — his fear of declining profit margins because of the threat of higher taxes. In the long run the entrepreneur responds to deficit spending by compensating reactions; with the result that private investment in general declines as government investment increases. As soon as prospective taxes are calculated as present costs, private enterprise becomes unprofitable and is given up.'. Úgy tűnik, Hahn ebben az 1947-es előadásában a keynesiánus gazdaságpolitikának a racionális várakozásokon alapuló kritikáját nyújtja, ricardói-ekvivalenciástól mindenestől.