Matthew Yglesias szerint Bastiat híres törött ablak példázata eleve teljes kapacitás kihasználtságot feltételez a gazdaságban, így kihasználatlan eszközök esetén (pl. recessziós időszakokban) a példázat egyáltalán nem érv a keynesiánus és monetarista ihletésű állami gazdaságélénkítési intézkedésekkel szemben. Hovatovább Yglesias úgy véli, hogy egy Bastiat-féle gazdaságban eleve nem is létezhetnek recessziók, jóllehet azok a való életben szemlátomást mégis vannak, így aztán Bastiat felejtős. Ámde lassan a testtel, replikázik erre Sheldon Richman. Valójában Yglesias az, aki hamis feltételezéssel él. Nevezetesen, hogy egy jól működő piacgazdaságban pusztán a kereslet-kínálat törvénye által kialakulhatnak tartósan kihasználatlan kapacitások. Mert hogy a dolog nagyon egyszerűen áll: ha valamiből túlkínálat van, akkor annak szimplán lemegy az ára, ami viszont lecsökkenti a kínálatát. Azaz, valamiből tartós túltermelés csak úgy lehetséges, ha az állam belepiszkál a gazdaságba, és ezáltal torz ösztönzőket hoz létre. Emellett továbbra is igaz Bastiat példázata: függetlenül attól, hogy adóztatással vagy kölcsönből jutott hozzá, azt a pénzt, amit a kormány gazdaságélénkítésre költ, az emberek már nem költhetik el másra. (Érdemes elolvasni az Yglesias és Richman által linkelt cikkeket is, sőt.)

Szappanopera

Ludwig von Mises a Mandiner blogon.

Történelemhamisítás, holokauszt-mítosz, pénzuralmi háttérhatalom, szabadkőművesek. Az 1919-es versailles-i békekonferencia és a tudjukkik ("Nem fogok zsidózni."). Avagy Csurka István A hatodik koporsó című drámája. 

Szürke Aston Martin DB5, gyönyörű nők, kaszinó.
Már csak az '53-as Dom Pérignon pezsgő hiányzik. Igen, kitalálták.

Mellár Tamás minapi cikkében Michał Kalecki A teljes foglalkoztatottság politikai vonatkozásai című 1943-as írására hivatkozik, miszerint az üzleti élet fenntartásokkal kezeli a kormányok munkahelyteremtő programjait, mert – és akkor idézem a cikket –:  

[A]z ilyen sikeres programok komolyan csökkenthetik a vállalkozók – saját magukról kialakított – jótevő szerepét, miszerint egyedül ők azok, akik munkát adhatnak az embereknek, akik fellendíthetik az ország gazdaságát. Ugyanennél az oknál fogva ugyancsak kritikusak a költségvetés túlköltekezéseivel szemben is, mondván: az államháztartási deficit azt a bizalmat ássa alá, amely oly fontos a növekedés beindulásához.

Kalecki mindazonáltal sehol nem ír ilyet. A szóban forgó szövegben Kalecki egész pontosan a következőt mondja: amennyiben a kormányok fiskális expanzióval képesek önerőből is munkahelyeket teremteni, úgy többé nem kell mindenáron azon lenniük, hogy fenntartsák az üzleti élet bizalmát, és ezáltal a magas foglalkoztatottságot. És mert a fiskális expanzió – úgymond – szükségképpen deficitet okoz, a tőkések démonizálni fogják a deficitet. És teszik ezt kizárólag azért, mert a költségvetési deficit a munkahelyek teremtésének kormányzati eszköze, amely eszköz hiányában a foglalkoztatottság szintje egyedül az üzleti élet bizalmán múlik, vagyis rajtuk tőkéseken. Ami persze nem jelenti azt, hogy a költségvetési deficit éppenséggel ne áshatná alá a vállalkozók bizalmát, miként azt Mellár állítja, és ezáltal ne vethetné vissza a beruházási kedvet a gazdaságban, csak épp tudni kellene olvasni. És ha már mindenképpen Kaleckire vágyunk hivatkozni munkahely teremtésileg, akkor inkább az 1935-ös A gazdasági fellendülés mechanizmusa című tanulmányát (in) érdemes elővenni.

The Kinks: You Really Got Me (1964)

A sekrestyés mint kirzneri vállalkozó W. S. Maugham rövid novellájában. Avagy még írni-olvasni sem kell feltétlenül tudni ahhoz, hogy valaki felfedezzen egy piaci rést. (Schobert Norbit sem az eszéért szeretjük, hanem a diétás pudingért.)

Murray N. Rothbard: Capitalism versus Statism. Hozzá egy kis mozzarella és olívabogyó.

Csuda verdák a kikötőben (saját fotó) (2012.08.17.)

Pink Floyd: Mother (1979)

Az ember látja az ablakból, ahogy a szomszéd férfi kiviszi a szemetet a konténerbe. Nos ha magától teszi, akkor maga ad törvényt magának, vagyis szabad. De persze lehet, hogy a felesége adja neki a törvényt. Ebben az esetben a férfi alávetett. Illetve az is lehet, hogy az asszony akarta kivinni a szemetet, de a férfi nem engedte neki, mert ezt a mókát magának tartja meg. Ez esetben a férfi ad törvényt a nőnek. Nem mindegy! Mindazonáltal az ablakból nézve nem lehet eldönteni a dolgot. Ezt a férfi tudja meg a nő.

A vasszög oldódik a sósavban. Erre azt mondjuk: a sósav oldja a vasszöget. De vajon tényleg a sósav oldja a vasszöget? Nem lehet, hogy a vasszög a sósavban valójában mindenkor magától oldódik? Mert mondjuk épp olyanja van. Meglehet, a sósav nem is képes oldani a vasszöget. Sőt az is lehet, hogy a sósav nem is akarja oldani a vasszöget, hanem a vasszög oldattatja magát a savval, ha tetszik az a savnak, ha nem. Ugyan miért gondolnánk eleve azt, hogy a sav az aktív?! Mert egyáltalán nem mindegy, hogy a sósav oldja-e a vasszöget, vagy a vasszög oldódik magától, esetleg oldattatja magát a savval! Ha ui. a sav oldja a szöget, akkor a sav ad törvényt a vasszögnek, vagyis a sav uralkodik, azaz a sav az autonóm, és a szög csak alávetett. Ha viszont a vasszög magától oldódik, akkor szabad, tehát független a savtól. Ha pedig a szög oldattatja magát a savval, akkor a sav az alávetett, és a szög adja törvényt. Az, hogy ki ad törvényt a másiknak egyáltalán nem mindegy! Viszont a kérdés maga eldönthetetlen. Mert bárhogyan meressze is a szemét pl. a vegyész, ugyan meg nem mondja, hogy vajon a vasszög vagy a sav adja-e a törvényt. A vegyész mindig csak azt látja, hogy ha vasszöget tesz a sósavba, akkor a szög oldódik. Nem evidens, hogy a sav oldja a szöget: ilyesmit ugyanis egyáltalán nem látni. Tulajdonképpen nem tudni, hogy a szög szabad-e vagy alávetett. Éppen így a savval. Ezt csak a szög tudja meg a sav.

1964: ez a gonosz Goldfinger egy igazi Hruscsov-figura

"A verseny és a lehetséges csőd kockázata nélkül a termelők ignorálhatják a fogyasztók igényeit. Az államosított ágazatok nincsenek kitéve a csőd kockázatának, minek következtében megszűnnek a közösséget szolgálni, és érdekvédelmi társulások lesznek: saját dolgozóik érdekvédelmi társulásai." Keith Joseph: Moral and Material Benefits of the Market Order (1976) (In)

I dream of rain
I dream of gardens in the desert sand
I wake in pain
I dream of love as time runs through my hand

I dream of rain
I lift my gaze to empty skies above
I close my eyes
This rare perfume is the sweet intoxication of her love

Ki a szerző?

a) John Keats
b) Sting
c) Dylan Thomas

Tovább a helyes válaszért?

"Egy kis termetű férfi volt hatalmas intellektussal, aki alacsony sorból származott, de a legmagasabbra jutott. A Leviatán állam ellensége, a versenypiaci rendszer bajnoka. Lelkes védelmezője annak a szabadságnak, hogy az emberek a maguk választása szerint élhessék az életüket." Anna J. Schwartz: Milton Friedmanra emlékezve

"A nagy embereket az utókor nem a gyengeségeik, hanem az erősségeik miatt őrzi meg emlékezetében. Milton Friedman valóban nagy ember volt: bátor szellemű, minden idők egyik legfontosabb közgazdasági gondolkodója, és egyben az, aki oly ragyogóan tudta elmondani a nagyközönségnek a közgazdasági gondolatokat, mint még senki." Paul Krugman: Ki volt Milton Friedman?

Ludwig van Beethoven: F-dúr vonósnégyes, op. 18, No. 1
II. Adagio affettuoso ed appassionato
Barylli Quartet (1953)

A világ feladja leckéit, az ember meg olyan, mint az engedelmes diák, próbál megfelelni: úgy él, hogy a világ diktálta nyílt vagy hallgatólagos elvárásokhoz igazodik. A lecke persze alapos, gyakorta nehéz is, így aztán egyre csak görnyed a körülményeknek görcsösen szót fogadni vágyó nebuló. Olyan mint egy teve, mindent magára vesz.

És ettől aztán nyomja a lelkét a sok-sok elvárás. Mígnem egy csöndes órán így szól magához: "Francba az életnek ezekkel az állítólagos igazságaival és hallgatólagosan diktált elvárásaival! Végtére mi dolgom velük! Sötét felhők csak, eltakarják napom! Könnyűnek vágyom lelkemet, nem nehéznek! Saját igazamat akarom!" És az ember ekkor dacolni kezd a világgal, és kivonul a maga sivatagába. Olyan lesz, mint az oroszlán. Ám a dacos ember még csak másokkal szemben igenli magát, karmait villogtatja és harap.

Ám ahogy megerősödnek léptei az új úton, úgy hagy fel az ember lassan a dacossággal - immár nem mással szemben, hanem önmagáért igenli magát. "Nemde sötét felhő a dac is!"- gondolja. És önnön igazsága természetes ártatlansággá változik. Az ilyen ember olyan lesz, mint a gyermek. Folytonos újrakezdés, játék, magából kigördülő kerék. Mint a gyermek játéka, könnyű, ártatlan öntörvényűség.

Így ír az autonóm személyiség fenomenológiájáról Nietzsche a Zarathustra A három változásról című fejezetében.

Phil Joanou (r.): Zsaruvér (Heaven's Prisoners) (1996)
Tony Scott (r.): Kémjátszma (Spy Game) (2001)
Michael Mann (r.): Collateral (2004)
Alejandro González Inárritu (r.): Bábel (Babel) (2006) (5*)

Szűkülő kínálat, nem csökkenő kereslet: magas ponthatárok a közgazdász képzésnél. Köszönöm Hoffmann Rózsának, hogy így felértékelte a diplomámat.

Thomas J. DiLorenzo

Az "izzasztóműhelyek" segítenek a szegényeken

  Az egyik legrégibb mítosz a kapitalizmust illetően, hogy azok az üzemek, amelyek magasabb béreket kínálnak a szegényeknek, hogy elcsábítsák őket az utcától (vagyis attól, hogy koldulásból, lopásból, prostitúcióból vagy valami még rosszabból éljenek) vagy a kimerítő mezőgazdasági munkától, szóval hogy ezek az üzemek valamiféleképpen elszegényítik és kizsákmányolják a szegényeket. E mítosz szerint a szegények "izzasztóműhelyekben" dolgoznak "éhbérért". Nos, a XIX. században is éppen ezt állították a marxizmustól megihletett szocialisták, és ma is ezt állítják a különféle neo-marxisták, akiknek a többsége persze soha nem végzett kétkezi munkát, és soha sem tapasztalta meg, hogy milyen megizzadni a melóban.   
  A generációk óta tartó antikapitalista kereszteshadjáratban a szakszervezetek önzése és kapzsisága mindig is nyilvánvaló volt: a szakszervezetek nem létezhetnek anélkül, hogy valamiféleképpen ne akarják korlátozni a nem szervezett munkásság felől jövő versenyt, és ezáltal ne démonizálják az olyan szakszervezetek által nem ellenőrzött üzemeket, mint amilyenek az "izzasztóműhelyek" is.
  Persze az amerikai szakszervezeteket hangyányit sem érdekli a harmadik világ szegényeinek a sorsa, kizárólag saját pénzügyi helyzetük miatt aggódnak. Ha a szakszervezeteken múlna, akkor az amerikai vállaltok által a harmadik világban működtetett "izzasztóműhelyekből" szép sorjában ki lennének rúgva a munkások, minek okán arra kényszerülnének, hogy koldulásból, lopásból, vagy valami még rosszabból próbáljanak meg megélni. És ezt az "erkölcsi nívót" honosította meg a szakszervezeti propaganda szerte az amerikai egyetemeken, ahol "izzasztóműhely-ellenes" kampányokat, előadásokat és tűntetéseket szerveztek.
  Az izzasztóműhely-elles kampány hamisságát Ben Powell és David Skarbek közgazdászok 2007-es, a Journal of Labor Researchben megjelent cikke tárta fel. A cikk tizenegy harmadik világbeli ország "izzasztóműhelyeinek" vizsgálati eredményét foglalja össze. E szerint a tizenegy országból kilencben a külföldi tulajdonú "izzasztóműhelyekben" magasabbak voltak a bérek, mint a helyi átlagbér. Hondurasban például, ahol a dolgozó népességnek csaknem fele él napi 2 amerikai dollárnak megfelelő összegből, az "izzasztóműhelyek" több mint hatszoros pénzt fizetnek - napi 13,1 amerikai dollárnak megfelelő összeget. Az "izzasztóműhelyekben" fizetett bérek - Powell és Skarbek cikke alapján - Kambodzsában, Haitiban, Nicaraguában és Hondurasban meghaladta az ottani országos átlagbér kétszeresét.
  Szóval nem a Hondurashoz hasonló országok munkásai panaszkodnak, hogy léteznek szakszervezet nélküli üzemek, amelyek rögtön 500 százalékkal magasabb béreket kínálnak számukra, mint a helyi átlag. A műhelyek valójában fogyasztóként és termelőként is előnyére vannak az embereknek, mert több (és olcsóbb) fogyasztási javakat adnak így el az egyes országokban. Természetesen, az ilyen tőkebefektetések összehasonlíthatatlanul hasznosabbak, mint a "külföldi segélyek". A segélyek ui. kormányok közötti transzferek, amelyek megerősítik a támogatott országok rezsimjét, akkor is, ha azok egyébként korrupt és elnyomó rezsimek. A piaci alapon történő tőkebefektetés valójában mindig sokkal kedvezőbb, mint a tőke politikai alapon történő újraelosztása.  
  A harmadik világba történő külföldi befektetéseknek az a további haszna is van, hogy üzleti tudást közvetít olyan országokba, ahol ilyen korábban nem volt. Nem egyszerűen csak technológia kerül ilyenkor átvételre, de az üzleti gyakorlatról való ismeret, a kapitalizmus és a gazdagodás, a jólét megteremtésének egész kultúrája, ami nélkül egyetlen nemzet sem kerülhet ki a szegénységből. A külföldi tulajdonban lévő üzemek emellett megteremtik azt, amit a közgazdászok "agglomerációs gazdaságnak" neveznek, vagyis az üzem (vagy gyár) körül számos egyéb üzlet virágzásnak indul, úgy is mint magának az üzemnek a közvetlen beszállítója, és úgy is mint az alkalmazottakat kiszolgáló vállalkozás (pl. étterem). Vagyis nem csak közvetlenül az üzemben jön létre munkahely. Mindezeken túl egy szegény országba történő sikeres befektetés egyúttal jelzés a többi potenciális befektetőnek, hogy az ország kiszámítható környezetet jelent a befektetések számára, ami így még több befektetéshez, munkahelyhez és még nagyobb prosperitáshoz vezethet.
  A külföldi befektetők általi tőkebefektetések a szegény országokban növelik a béreket azáltal, hogy emelik a termelékenységet, a munka határtermékét. Az ilyen befektetések megakadályozása, elbátortalanítása, ami az izzasztóműhely-ellenes mozgalom célja, pedig ennek épp az ellenkezőjét éri el, a bérek stagnálását vagy csökkenését.     
  A harmadik világbeli „izzasztóműhelyek” létének egyik legfőbb erénye, hogy csökkenti az amerikai szakszervezetek hatalmát. Néhány kivételt leszámítva ui. a szakszervezetek mindenkor az antikapitalista ideológia éllovasai voltak, illetve a gazdasági növekedést megfojtó kormányzati intervenciók fő támogatói. Így mennél gyengébbek a szakszervezetek, annál jobb az amerikai munkásoknak. A legjobb mód pedig, amivel egyénileg támogathatjuk a harmadik világbeli szegényeket az, ha mennél több, az ottani tőkés vállalkozások által előállított terméket vásárolunk.

forrás

(saját fordítás)

Gus Van Sant (r.): Majd megdöglik érte (To Die For) (1995)
Alan Parker (r.): David Gale élete (The Life of David Gale) (2003) (5*)
Rebecca Miller (r.): Pippa Lee négy élete (The Private Lives of Pippa Lee) (2009)
Duncan Jones (r.): Forráskód (Source Code) (2011)