Steven Kloves (r.): Azok a csodálatos Baker fiúk (The Fabulous Baker Boys) (1989)
Michael Winterbottom (r.): Hatalmas szív (A Mighty Heart) (2007)
Menno Meyjes (r.): Fiú a Marsról (Martian Child) (2007)
Rian Johnson (r.): Szélhámos fivérek (The Brothers Bloom) (2008)

Szeretném köszönteni blogom azon két olvasóját, akik az "animál porno történetek", illetve az "esik a ho maskeppen kifejezve" keresőkifejezésekkel találtak meg. Nekik ajánlom egy korábbi posztomat.

Különösnek, idegennek találta a várost a szitáló, ködös esőben. Megállt a hídon, szerette a környéket. Nézte a távolban az új építésű, csinos, magas társasházakat. Nem is oly nagyon régen még hatalmas építési daruk álltak a parton. Folyópart csak darukkal szép, gondolta. Sajnálta, hogy már nincsenek ott. Egy daru a nyughatatlan business, a szabadság jó levegőjét árasztja. Egy daru romantikus. E gondolaton aztán persze elmosolyodott.

Az 545-ös számú kórterem panorámás ablakánál állt. Lent a főúton kocsik jártak az eső áztatta aszfalton. Átellenben a bevásárlóközpont átlátszó fotocellás bejárata szüntelenül nyílt és záródott, ahogy az emberek tódultak ki és be. De ez nem volt túl érdekes. Sokkal inkább az a madárraj, ami percenként kezdte meg röptét a kórház tetejéről, hogy aztán megtéve egy kört az ablak előtt újra leszálljon a tetőre. Lenyűgözte a raj, ahogy hirtelen irányt vált, és közben mint valami elasztikus felhőfolt hol megsűrűsödik, hol megritkul, és újra. És mintha minden madár betéve ismerte volna a teljes koreográfiát, oly pontosan mozogtak együtt. No persze tudta jól, hogy ez nincs így. Minden madár valójában csak két egyszerű szabályt követ: utánozni a körülötte lévő többi madarat és lehetőleg egyiknek sem ütközni neki. Aztán elfordult az ablaktól. Az anyját látogatta, akinek ismeretlen okból egyre romlott a hallása.

A szemérmesség a legszebb női kacérság, jutott eszébe a magányos dán bölcselő, Kierkegaard gondolata. Ám ekkorra már határozottan fázott, tagjai kezdtek elnehezedni. Kiúszott a partra. A sötétben kereste még egy ideig ruháit.

Unottan szétnyitotta az újságot. Sztrájkra készül a vasút, adót csalt a nagyvállalat, az infláció magasabb a vártnál. Becsukta. Nem volt kedve olvasni. A világ úgyis csak a szokásos. A lapot a szemközti ülésre dobta. Könnyűnek érezte magát, szerfelett nyugodtnak. Homlokát az ablakhoz nyomta. A besütő nap meleg fénye vörös és narancssárga foltokat rajzolt lehunyt szemhéjára. (Elindult. Át a hídon, le a kis utcákon. A padokhoz, a fák zöld lombjain áttörő gyönyörű fények közé. Visszatérő emlékekhez, a tizenhat éves szőke lány hajához. Át az utcán a nyári zivatarba, ruhák illatához. Át a hídon az éjszakai parthoz, elmúlt ifjúságba, a sok táncoló párhoz. Elindult lassan a szőke lányhoz, a tavaszi házhoz, a teraszi nyugágyhoz, a nagyi lekvárjához, le a kis utcákon, könnyű álmok közé.)

Ezüsthold ragyogott, hideg éjszaka. Fekete császárkabátjának felhajtott gallérját elől a nyakánál összefogta. Elkélne egy sál, gondolta. Másik kezét fázósan a kabátzsebbe dugta.

A kalauz ébresztette fel. Bódultan kutatta át zsebeit a menetjegyet keresve. Érezte, hogy a jobb karja teljesen elzsibbadt. "Meg tudná mondani, kérem, hogy melyik állomást hagytuk el?"

A szemhéja remegett a fáradtságtól, mint egyébként oly gyakran. És ezt a nevetésre ingerlő, idegesítő szemhéjremegést ki nem állhatta. Tenyerét finoman a szemgödrébe nyomta, hogy attól majd jobb lesz. Mintha legalábbis elmúlna ettől. De nem lett jobb. Máskor sem lett jobb ettől soha. Nevetett.

A töltésen sétált, rozsdás avarban. Nézte, ahogy a folyóparton álló kastélyformájú, nagy teraszú szórakozóhely némán, elárvultan mered a finoman szitáló, fátyolos esőben. Elmúlt nyáresték jutottak emlékezetébe, nyüzsgő emberek a táncteremben, furcsa, különös szavak, a bor, s a terasz kőkorlátjánál egymáshoz érő fedetlen karok. Egy másik élet.

Az anyósülésen ült, fáradtan. Elnézte, ahogy az aranysárga nyárfák elfutnak mellette a szikrázó őszi fényben. A rádióból Bach No. 11-es g-moll szimfóniája szólt, a legendás Glenn Gould zongorázott. Az autó pedig egyre csak suhant, a távolba úszott tova. S az arany lombok összefolytak, mint elmúlt idők.

Madonna: Live To Tell

A piacpártisággal nem vádolható Immanuel Wallerstein írja Bevezetés a világrendszer-elméletbe című kötetében, idézem (kiemelések tőlem):

Természetesen tökéletes monopóliumokat rendkívül nehéz létrehozni, ezért ilyenek ritkán fordulnak elő. A kvázi-monopóliumok létrehozása azonban se nem túl nehéz, se nem túl ritka és számos módja van. Legfőképpen egy relatíve erős "baráti" államgépezetre van szükség, amely képes különböző módszerekkel a kvázi-monopólium kikényszerítésére. (...) Egy másik lehetséges módszer a behozatal és a kivitel korlátozása (azaz az ún. protekcionista politika). Az állami szubvenciók és adókedvezmények rendszere pedig egy harmadik. Az erősebb államok képessége arra, hogy megakadályozzák a gyengébb államok protekcionista ellenlépéseit egy további eszköz, mint ahogy az sem ritka, hogy az állam hajlanó rendkívül magas árakért adott terméket nagy mennyiségben fölvásárolni.

David Fincher (r.): Játsz/ma (The Game) (1997)
Neil LaBute (r.): Betty nővér (Nurse Betty) (2000)
Sam Mendes (r.): Bőrnyakúak (Jarhead) (2005)
Rian Johnson (r.): Szélhámos fivérek (The Brothers Bloom) (2008) (5*)

Eamonn Butler írása, az Austrian Economics: A Primer egy igazán közérthető bevezetés az osztrák iskola gondolatvilágába, illetve történetébe. A szöveg lényegre törő, rövid, bárki által könnyen olvasható. Ugyanakkor szót ejt az iskola minden fontos toposzáról, a módszertani individualizmustól a monetáris cikluselméleten át a spontán rendig.

Dmitrij Sosztakovics: I. (Esz-dúr) gordonkaverseny, op. 107 (Fenyő László/Győri Filharmonikus Zenekar/Héja Domonkos) 2012. jan. 20. (saját fotó)

Rendre felötlik bennem egy gondolat. Nietzsche írja valahol - talán A vidám tudományban -, hogy az emberek olykor szeretnek visszatekinteni elmúlt életükre, és azon tűnődni, vajon miként alakult volna a sorsuk, ha egyik-másik sorsdöntő helyzetben másképp cselekszenek (döntenek). Az emberek ily módon – mintegy játszva a gondolattal – számos lehetséges életutat elképzelhetnek maguknak: boldogabbat, sikeresebbet, színesebbet, vagy épp csak másmilyet. Ámde Nietzsche szerint az emberek ilyenkor tévednek. Tévednek, mert úgy hiszik, hogy az ily módon elképzelt életutak mindegyike a saját életük lenne. Más szóval, az emberek ilyenkor könnyen azt gondolhatják, hogy az általuk elképzelt lehetséges életutak mindegyike pusztán az események sorában különböznék a többitől. De ez távolról sincs így: ahány életút, végül annyiféle ember. Vagyis az ember ugyan utólag elképzelhet magának egy másik életutat, de az valójában nem a saját élete volna, hanem egy másik ember másik élete. Másik élete ui. csak valaki másnak lehet. Így aztán a múltjába révedő embernek nem elegendő utólag egy boldogabb vagy sikeresebb életutat akarnia, hanem egyúttal tagadnia is kell jelenlegi önmagát. „Bárcsak ne léteznék, de létezne most valaki más, aki nem én vagyok!” – így kellene valójában szólnia. De vajon ki mondana ténylegesen ilyet! Más szóval, ha az ember valami oknál fogva erősen igenli önmagát vagy életének valamely momentumát, akkor végső soron be kell látnia: semmi sem történhetett másként, mint ahogy történt.

Antonín Dvořák: F-dúr ("Néger") vonósnégyes, op. 96: II. Lento (Fry Street Quartet)

A linkblog oldaldobozok váratlanul meghülyültek, és én gyanítom, hogy ez már a közelgő világvége egyik korai szimptómája, áprilisban pedig akadozni fog az áramellátás is. Vagy bolsevik hackerek csaptak le a blogra. Esetleg Pozsonyi Ádám partizánakciójáról van szó. Vagy pusztán a technika ördöge. Vagy bármi más ok. Magyarán, fogalmam sincs.
 
(A Szemelvény rovatban olvasható volt szövegeket amolyan kis könyvecskévé nemesítettem. Innen letölthető: klikk ide (vagy ide).)

Charles Sturridge (r.): Gulliver csodálatos utazásai (Gulliver's Travels) (1996)
Bernard Rose (r.): Anna Karenina (1997) (5*) (Azt hiszem, szeretem a kosztümös filmeket, amikben havat fúj az orosz télben az orosz szél, gőzmozdonyos vonat befut az állomásra, és közben Csajkovszkij melódiák szólnak. De lehet, hogy csak a Sophie Marceau miatt van.)
Anthony & Joe Russo (r.): Széftörők (Welcome to Collinwood) (2002)

"Mallarmé, a legmódszeresebb elméjű tizenkilencedik századi esztéta azt mondja: a világon minden avégből létezik, hogy könyv váljék belőle. Ma minden avégből létezik, hogy fénykép váljék belőle." Susan Sontag: A fényképezésről (1977) 

Franc Roddam (r.): Moby Dick (1998)
Wolfgang Petersen (r.): Trója (Troy) (2004)
Wayne Kramer (r.): A szabadság határai (Crossing Over) (2009)
Paul Greengrass (r.): Zöld zóna (Green Zone) (2010)

A Heti Világgazdaság év végi számának Vélemény rovatában egy Bibó és egy Hayek szemelvény olvasható. Feltételezem, Bibó mint a liberális demokrácia, Hayek pedig mint a piacgazdaság védőszentje lett megidézve. Amúgy ünnepileg. Karácsonykor egyébként is "csillag-szórók az éjszakák".

A Hayek szemelvény a Végzetes önhittség: A szocializmus tévedései kötetből származik. Kellemes fejlemény. Idehaza ui. magántulajdonról, piacról, versenyről, profitról csak elítélőleg illik beszélni. Az, hogy mindezek esetleg üdvösek is lehetnek, nem tartozik a felvilágosult és humanista beszédhez. Nálunk a 27%-os ÁFA még vadkapitalizmus számba megy. Dacára ennek, most mégis a következőt olvashatjuk egy nagy példányszámú hetilap ünnepi számában: "A nyereség megvetése tudatlanságnak köszönhető". Változnának az idők?

A törvénynek nem feladata a törvényhozók akaratával helyettesíteni az emberek akaratát, avagy a hatalom társadalmi mérnökösködésével az egyéni kezdeményezést. A törvény egyedüli feladata az egyének életének, szabadságának és tulajdonának védelme, ami egyúttal azt jelenti, hogy az élet, a szabadság és a tulajdon nem a törvényből származnak, de megelőzik a törvényt, és előrébb valók annál. A törvény pedig, mely maga sérti meg az emberek életét, szabadságát és tulajdonát, - elfajzott törvény. És a törvény két okból fajul el: a törvényhozók buta kapzsisága és hamis emberbarátisága miatt.

És hogy honnan valók e magvas gondolatok? A klasszikus liberalizmus ikonikus alakjának, Frédéric Bastiatnak A törvény című 1850-es írásából, ami vékony kötet formájában nemrégiben idehaza is megjelent. A kis kötet tartalmazza továbbá az Ami látható s ami nem látható című írást, ami szintúgy kötelező olvasmány a szabadság barátai számára.

Hurts: Wonderful Life

Ludwig von Mises
Kapitalizmus

(Egy 1958-as, a Buenos Aires-i egyetemen tartott eladássorozat nyitó eladása, amely előadássorozat szövege később Economic Policy: Thoughts for Today and Tomorrow címen kötetben is megjelent)

Az emberek által használt szófordulatok gyakran meglehetősen megtévesztők. A modern iparmágnásokat és a big business vezetőit pl. „csokoládé királynak”, „pamut királynak” és „gépjármű királynak” hívják. Ez a szóhasználat pedig arra utal, hogy az emberek lényegében nem látnak különbséget a modern kor ipari vezetői és a régi korok feudális királyai, hercegei és más urai között. Ám a különbség nagyon is jelentős. Egy csokoládé király ui. egyáltalán nem uralkodik, sokkal inkább szolgál. Nincs a piactól és a fogyasztóktól független birodalma. A csokoládé király, az acél király, a gépjármű király és a modern ipar hasonló királyainak sorsa attól az ágazattól függ, amelyben működik, és azoktól a fogyasztóktól, akiket szolgálni hivatott. E „királyok” mindegyikének az alattvalók, vagyis a fogyasztók kegyében kell maradnia, mert abban a pillanatban, amikor nem képes többé a vevőknek a versenytársaknál alacsonyabb költségek mellett jobb szolgáltatást nyújtania, - máris dől a „királyság”.

Két évszázaddal ezelőtt, a kapitalizmus eljövetelét megelőzően, az emberek társadalmi státusza rögzítve volt. Születésétől haláláig az ember az maradt, aki volt: épp az, amit az őseitől mint státuszt megörökölt. Ha szegénynek születet, hát örökre szegény maradt; ha gazdagnak, tehát uraságnak vagy hercegnek, úgy egy életen át megtarthatta címét, és az azzal járó vagyont.  Ami pedig az ipart illeti, az akkoriban létező kezdetleges feldolgozóipar kizárólag a tehetősek számára állított elő javakat. Az emberek többsége (az európai lakosság kilencven százaléka, vagy még annál is több) a földeken dolgozott, és nem került kapcsolatba a városra termelő ágazatokkal. És a feudális társadalomnak e merev berendezkedése több száz évig fennmaradt Európa legfejlettebb területein.  

Mindazonáltal, ahogy a vidék lakosságának száma növekedett, kialakult idővel egy olyan réteg, amelynek a föld már nem tudott munkát adni. Örökölt termőföld és ingatlan híján a lakosság egy része dolog nélkül maradt, miközben a feldolgozóipar sem nyújtott számukra munkát, mert a városok királyai részükre ezt megtiltották. A „számkivetettek” e rétege pedig egyre csak növekedett, és senki nem tudta, hogy mi is történjék velük. Ezek az emberek voltak a szó tulajdonképpeni értelmében vett „proletárok”, vagyis azok a számkivetettek, akiket a hatalom jobb híján dologházakba és szegényházakba zárt. Európa egyes területein, különösen Hollandiában és Angliában, a XVIII. századra már olyan népes lett e réteg, hogy az valódi fenyegetést jelentett a fennálló társadalmi rendre.
Hasonló fejlemények szemtanúi lehetünk ma is a világnak olyan helyein, mint India, vagy a többi fejlődő országok. Mindazonáltal a XVIII. század Angliájában sokkal rosszabb volt a helyzet. Anglia akkori lakossága hét-nyolc millió lelket számlált, és ebből akár egy-két millió ember is szegény nincstelen lehetett, akiknek a fennálló társadalmi berendezkedés semmilyen ellátást nem nyújtott. A XVIII. századi Anglia egyik legnagyobb problémáját ennek a helyzetnek a rendezése jelentette. De szintúgy súlyos problémát jelentett a nyersanyaghiány is. Az angoloknak akkoriban komolyan fel kellett tenniük maguknak a kérdést: mit fogunk csinálni a jövőben, amikor az erdőink már nem adnak nekünk annyi fát, amennyire az iparnak a termeléshez, a lakosságnak a fűtéshez szüksége van? Az uralkodó osztály számára a helyzet reménytelen tűnt. Az államférfiaknak fogalmuk sem volt, hogy mit is kellene tenni, a nemességnek meg aztán végképp semmi elképzelése nem volt arról, hogy miként lehetne a dolgokon javítani. 

Ebben a nehéz társadalmi helyzetben szökkent szárba a modern kapitalizmus. Volt ui. néhány szegény ember, néhány „számkivetett”, aki megpróbált másokat megszervezve kis üzemeket felállítani, hogy termeljen valamit. Ez pedig igazi innováció volt. Ezek az innovátorok ui. mindenki számára elérhető, hétköznapi igényeket kielégítő olcsó termékeket kezdtek el gyártani, és nem kizárólag a tehetősek által igénybe vehető drága holmikat. És ez volt a kezdete annak a kapitalizmusnak, ami ma is működik. Ez volt a tömegtermelés kezdete, ami a kapitalista ipar alapelve. Amíg a tehetős városiakat szolgáló régi feldolgozóipar kizárólag a felsőbb osztályok kereslete által létezett, az újonnan létrejött kapitalista ipar olyan javakat állított elő, amiket a szélesebb tömegek is képesek voltak megvásárolni.

Maurice Ravel G-dúr zongoraversenye abszolút szívem csücske. Simply the best. Az Adagio tétel egy >>költői szépségű hangulatkép, leheletfinom mediterrán álom<<, ahogy Pándi Marianne népszerű Hangversenykalauzában fogalmaz. 

Hélène Grimaud/London Symphony Orchestra/Bernard Haitink (koncertfelvétel)

Kornai János idei könyve, a Gondolatok a kapitalizmusról négy, korábban már megjelent tanulmány egyetlen kötetben történt újbóli kiadása (némi módosítással). A kötet legfontosabb, egyben legterjedelmesebb tanulmánya, a Hiánygazdaság - többletgazdaság. A piac elméletéről címet viseli. Ebben az írásban Kornai professzor amellett érvel, hogy szemben a szocialista rendszer rendszerspecifikus vonásával, a krónikus áru- és munkaerőhiánnyal, a kapitalista piacgazdaság krónikus áru- és munkaerőtöbbletet (munkanélküliséget) generál. A tanulmány amolyan nyersfogalmazvány, előtanulmány egy megírásra váró nagy műhöz, A kapitalista rendszerhez.

A tanulmány keletkezéstörténetét illetően Kornai egy 1999-es Kínai látogatást említ, ahol egy, A hiányt jól ismerő diák bíztatta: ideje lenne megírnia a többlet gazdaságtanát is. Mindazonáltal Kornai már 1994-es A hiánygazdaság felszámolása. Általános elemzés és a magyar fejlődés vizsgálata című tanulmányának végén a következőt írta, idézem:

Az a sejtésem, hogy a kapitalizmusnak hasonlóan rendszerspecifikus vonása a valóságos vagy névleges (notional) túlkínálati jelenségek gyakorisága, a korlátozott versennyel járó többletkapacitás, valamint a krónikus munkanélküliség. Ha a szocialista rendszerre a hiánygazdaság jellemző, akkor a kapitalista rendszer "többletgazdaságként" jellemezhető. (In)

E '94-es írásában Kornai egyúttal megelőlegzi az idei kötet Innováció és dinamizmus. Kölcsönhatás a rendszerek és a technikai haladás között címet viselő tanulmányát is:

A hiánygazdaság a legsúlyosabb, legvégzetesebb kárt azzal okozza, hogy - más hátráltató tényezőkkel együtt - visszatartja a műszaki haladást. Megfosztja a gazdasági életet attól a hajtóerőtől, amit a verseny újításra ösztönző hatása jelent. A két rendszer versenyében gazdasági téren elsősorban azért maradt alul a szocializmus, mert hosszú távon elmaradt a munka termelékenységének növelésében. (uo.)

Kornai közel húsz éve felvázolta kutatásának irányát. Ezért is bízom benne, hogy az idén útjára induló Kornai életműkiadás utolsó kötete valóban A kapitalista rendszer lesz.  

Sólyom András (r.): Pannon töredék (1998)
Alejandro Amenábar (r.): Más világ (The Others) (2001)
Stephen Belber (r.): A lekoptathatatlan (Management) (2008)
Sheng Ding (r.): A katona (Da bing xiao jiang) (2010)

"Amidőn a termelvények összességét oly jövedelemmel kell cserélni, amely nem növekszik a termelvényekkel egyenlő gyorsan, akkor a munkát korlátozni kell" - írta 1819-ben J. C. Simonde de Sismondi, a "romantikus szocialista" (1893-as ékes fordításban). "A krónikus agrárválság következtében szüntelenül csökken a mezőgazdasági lakosság vásárlóereje az iparcikkek tekintetében". Ezt viszont már Varga Jenő "világhírű marxista közgazdász" írta a Nagy Válság kapcsán 1935-ben. De mindezeket írhatta volna a Nobel-díjas Joseph E. Stiglitz is. Hovatovább írta is.

Persze Stiglitz ír mindent: hol a neoliberális dogmák okozták nála a jelenlegi válságot, hol az amerikai jegybank hibás politikája, hol a kapzsi bankárok és/vagy hitelminősítők, hol meg az alienek. A Vanity Fair magazinban megjelent cikkében most épp strukturális válságról értekezik. In nuce: technikai fejlődés a XX. sz. második felében → termelékenység növekedése (illetve kisebb részben a termelés kiszervezése) → 60 évvel ezelőtt még a munkaerő harmadát foglalkoztatta a gyáripar, ma kevesebb mint tizedét → csökkenő bérek, növekvő munkanélküliség. Ámde elfedte, és ezáltal növelte a bajt a lakosság hitelből élése az elmúlt évtizedben, amit az emelkedő részvény- és ingatlanárak tettek lehetővé. De a buborék kidurrant. Mondani se kell, Stiglitz szerint ugyanez játszódott le a Nagy Válság idején, csak akkor a mezőgazdaság szívódott fel úgy, mint most a gyáripar.

Bernanke jól megtanulta a friedmani leckét, és nagyvonalúan nyomta a pénzt, de ez kevés - állítja Stiglitz. Ahogy anno a Nagy Válságra is a háborús költekezés volt a megoldás, úgy most is fiskális expanzióra van szükség. Mert okozza bármi is Stiglitznél a válságot, - és ebben felettébb következetes - a megoldás mindig fiskális expanzió. Persze Stiglitz infrastrukturális beruházásokra gondol, kutatás-fejlesztésre, oktatásra, illetve minden olyan beruházásra, ami a növeli a szolgáltatóiparban a foglalkoztatottságot. Mert anno a haditermelés legfőbb hozadéka is az volt, hogy felszívta a vidéki mezőgazdaságból az embereket, akik a háború után megtelepedtek a gyáriparban. (A minap emlegetett - összességében nem túl jó - Farmer könyvben van egy tanulságos ábra. Az ábra magán- és állami összetevőkre osztja a GDP felhasználását 1929-1948 között. Az alsó vonal az állami szféra kiadásait, a középső vonal a magánkiadásokat mutatja, a felső vonal a teljes GDP-t. Figyeljük meg, hogy az 1940-től kezdődő hatalmas állami költekezés milyen hatással van a magánkiadásokra, illetve a teljes GDP-re!)

Ligeti György: Zongoraverseny: Lento e deserto (Michal Tal/The
Israel Contemporary Ensemble/Nagy Zsolt)