Ma a norvég lakások ára négyszerese a két évtizeddel ezelőtti áraknak, amit sem az építési költségek, sem az elmúlt két évtized inflációs számai nem indokolnak. A norvégok úgy vélik, mindez a „fundamentumoknak” köszönhető. Mark Thornton viszont másként látja (és Thornton ígéretes látnok). Figyelemre méltó fejlemény, hogy a norvég lakásárak a válság óta is mintegy harmadával növekedtek. És mert egy eszközbuborékhoz ugyanaz a három dolog kell, mint a háborúhoz (pénz, pénz és pénz), így joggal merülhet fel a kérdés, hogy miért növekszik az utóbbi években öles léptekkel a pénzkínálat. A válasz pedig az, hogy az euróválság miatt megnőtt a kereslet az olyan biztonságosnak tekintett valuták iránt, mint amilyen a norvég korona is. A norvég jegybank pedig nyomja a zsét, hogy az olajexport visszaesését elkerülendő ne erősödhessen meg az árfolyam. Az új pénz pedig az ingatlanpiacon landol. 

A ceruza története újra. Milton Friedman szájából. Animációval.

A politikus holnapra akar eredményt, így különös vonzalommal érez a rövid távú, keresletvezérelt költségvetési politika iránt. Dwight R. Lee cikke keynesianizmusról és fiskális felelőtlenségről.

James McTeigue (r.): V mint vérbosszú (V for Vendetta) (2005)
Olivier Marchal (r.): MR 73 (2008)
Clint Eastwood (r.): Gran Torino (2008) (5*)

1997 és 2006 között az amerikai lakásárak közel megduplázódtak, majd 2006 után meredeken zuhanni kezdtek. Mivel ez idő alatt sem az építési költségek, sem a népesség, sem a hosszú távú kamatlábak érdemben nem változtak, az amerikai Yale Egyetem nagyhírű közgazdász professzora, Robert Shiller szerint mindez egy klasszikus eszközbuborékra utal. The Subprime Solution című 2008-as könyvében Shiller a történetek-ragály-visszacsatolási hurkok fogalmaival magyarázza a lakáspiaci boom kialakulását (vö. Tőzsdemámor). Ennek lényege hozzávetőlegesen, hogy a lakásárak növekedése megerősíti az emberek hitét, hogy az árak tovább fognak emelkedni. A "nincs biztosabb befektetés, mint egy ház" története fokozatosan össznépi konszenzus lesz, ami - mint valamiféle rossz ragály - a bankárok, spekulánsok, politikusok, hivatalnokok, elemzők egyre szélesebb körét is "megfertőzi", és ami különféle visszacsatolási körök által (a saját lakáshoz jutás politikai felkarolása, a növekvő lakásárak miatti lazább hitel elbírálás, pozitív befektetői és elemzői hangulat stb.) a lakásárak további növekedését okozza, ami viszont még tovább erősíti "a föld nem szalad el", az "ingatlan egyirányú fogadás" stb. történetét, mint közkeletű vélekedést. És így tovább. Kész is az ingatlan boom, aminek végső soron egy olyan össznépi pszichózis az oka, ami egyaránt ragadja magával a memphisi Frayser negyed fekete közösségét és Ben Bernanket, aki 2005-ben (még mint a Gazdasági Tanácsadók Tanácsának elnöke) úgy vélte, hogy a lakásárak emelkedése lényegében a gazdaság fundamentumaira reflektál (álláshelyek növekvő száma, növekvő jövedelmek). Ugyanakkor ennél érdekesebb, hogy Shiller számot vet azzal a magyarázattal, miszerint a válságot a FED laza monetáris politikája okozta. Korrektül leírja, hogy 2002 októberétől kezdődően - páratlan módon - harmincegy hónapon át, egészen 2005 áprilisáig negatív volt a jegybanki reálkamat, amely periódus egyébként egybeesik a lakásárak legmeredekebb emelkedésével. Shiller álláspontja furcsán ingadozó. Mintegy ellenérvként írja, hogy a fix kamatozású jelzáloghitelek kamatait meghatározó hosszú távú kamatok 2003-ig nem reagáltak érdemben a jegybanki alapkamat változásaira (valami hasonlóval érvelt Greenspan is), amit aztán rögvest kiegészít azzal, hogy azok a változó kamatozású jelzáloghitelek, amiket döntően subprime adósoknak bocsátottak ki az ezredforduló után, viszont annál inkább, és hogy ezek az ARM hitelek igencsak fűtötték a boomot. 2009-es (George Akerloffal közösen írt) könyvében Shiller a buborék kialakulását (amit immáron 2000-től datál) leginkább a Fannie Mae és Freddie Mac - politikai nyomásra történő - erőszakos subprime hiteleivel kapcsolja össze (buborék-elméletét természetesen megtartva), amit úgymond az is alátámaszt, hogy a legjelentősebb áremelkedés az alacsony kategóriájú lakóingatlanoknál történt (nota bene kevésbé hangsúlyosan, de a 2008-as könyv is beszél a hitelezési standardok politikai felpuhításáról).

FOLYT. KÖV.

Faludy György

1944
Két magyar

A gerillákkal összeköttetést
szerezni Katona Palit küldték ki
tengeralattin Leyte szigetére.
Kievezett kis gumicsónakán.

Elásta a tömör homokban, aztán
a titkos rádión megállapított
találkahelyre futott az erdőben.
Kék mécs körül hármasban ültek ott.

Kezükben régi puskákat tartottak.
„I am doctor Paul Katona,” suttogta
Pali. Mire a fülöpszigeti

gerillavezér felkelt, kezt nyújtott
és ékes magyarsággal így szólt: „Doktor
Katona Pálnak hívnak engem is.”

(Viharos évszázad)

Skid Row: Breakin' Down

Paul Schrader (r.): Ádám feltámadása (Adam Resurrected) (2008) (5*)
Michael Mann (r.): Közellenségek (Public Enemies) (2009)
Lisa Cholodenko (r.): A gyerekek jól vannak (The Kids Are All Right) (2010)
James Mangold (r.): Kéjjel-nappal (Knight and Day) (2010)

A nemzetek feletti európai egység egyik szellemi atyja, Altiero Spinelli szerint az európai kormányok csak kritikus helyzetekben - "kreatív feszültségek idején" - hajlandók előrelépni az európai integráció terén. Vélhetően ez a meglátás vezette José Manuel Barrosot, az Európai Bizottság elnökét, hogy az Európai Parlament szeptember 12-i plenáris ülésén tartott évértékelő beszédében az adósságválság okán bedobja a föderatív Európa szükségességének gondolatát, ami némileg felélesztette a kormányközi (unionista) vs. nemzetek feletti (föderatív) Európáról szóló régi vitát. Mert hogy kellőképpen régi vita ez, ami végigkíséri az európai integráció egész eddigi történetét. Olyannyira, hogy Bóka Éva Az európai integráció története: Elméletek történeti perspektívában című kis könyve egyenesen arra tesz kísérletet, hogy az ever closer union több mint fél évszázados históriáját, mint a kormányköziek és a föderalisták "harcának történetét" mutassa be (amely "harcnak" persze része a Barroso beszéd is). Bóka alig titkoltan föderalista, és a szöveg kissé száraz, de alapvetően jó kis primer.

Pogátsa Zoltán blogjában olvasom, idezem:

Magyarországon valószínűleg megdöbbentően kevesen hallottak még a Gramm-Leach-Bliley törvényről, pedig nyugaton ma már konszenzus van arról, hogy ez a piaci fundamentalista elvű dereguláció vezetett a jelzáloghitelezéshez, a hitel-derivatívákhoz, és ezeken keresztül az amerikai pénzügyi rendszer összeomlásához.

Elöljáróban: a pénz- és tőkepiacok a gazdaság egyik leginkább felügyelt és szabályozott területeinek számítanak a világon mindenhol. A válság kirobbanásakor az amerikai Értékpapír- és Tőzsdefelügyeleti Bizottság (Securities and Exchange Commission) pl. több mint nyolcszor annyi embert foglalkoztatott, mint az amerikai Fogyasztóvédelmi Bizottság (Consumer Product Safety Commission), ami évente több ezer kereskedelmi terméket vizsgál. Az elmúlt évtizedekben rohamosan nőtt az amerikai pénzügyi szabályozó- és felügyeleti szervek személyi állománya és költségvetése, évente pedig több száz új szabályozási javaslat születik.
A deregulációt illetően valóban az 1999-ben elfogadott pénzügyi szolgáltatások modernizálásáról szóló törvényre (Gramm-Leach-Bliley Act) szokás leginkább hivatkozni, Pogátsa ebben nem téved. A demokrata Bill Clinton elnök által aláírt törvény eltörölte az 1933-as banktörvény (Glass-Steagall Act) azon rendelkezését, ami intézményesen szétválasztotta a befektetési és kereskedelmi banki tevékenységeket (praktikusan, hogy holdingtársaságok kereskedelmi bankokat, biztosítótársaságokat és befektetési bankokat is tulajdonoljanak). Mindazonáltal ennek a törvényi változásnak nem volt lényegi hatása a válság kialakulására, kevés társaság folytatott ui. de facto kereskedelmi és beketetési banki tevékenységet. A Bear Stearns vagy a Lehman Brothers pl. nem állt kapcsolatban semmilyen betétgyűjtéssel foglalkozó pénzintézettel. Az új szabályozás éppenséggel lehetővé tette, hogy a csődbe jutott Bear Stearnst a JP Morgan Chase magába olvassza (a Merrill Lynchet a Bank of America), vagyis a nagyobb szabadság inkább növelte mintsem csökkentette a pénzügyi rendszer stabilitását. Az értékpapírosítás gyakorlata pedig a Gramm-Leach-Bliley Actet megelőzően is létezett: jelzáloghitellel fedezett értékpapírok a '70-es évek elejétől léteznek, a legkülönbözőbb pénzáramlásokat, illetve pénzáramlásra szóló követeléseket átcsomagoló CDO-k pedig a '80-as évek második felében jelentek meg. Az értékpapírosításra épülő keletkeztető és szétosztó ún. OAD modell valójában egészen addig jól működött, amíg agresszív politikai nyomásra ("elérhető lakást mindenkinek", "tulajdonosi társadalmat" stb.) a Szövetségi Lakáshivatal (Federal Housing Administration) és az ún. kormányzat által szponzorált ingatlanpiaci intézmények (Fannie Mae, Ginnie Mae, Freddie Mac) teljesen fel nem puhították a hitelezési standardokat. És persze kellett még az is, hogy a Moody's, a Fitch, a Standard & Poor's az utolsó pillanatig a legjobb befektetési kategóriába sorolják azokat a fedezett adósságkötelezvényeket, amelyek mögött már döntően másodrendű besorolású jelzálogadósok voltak. Nota bene távolról sem ez volt az első eset, hogy ezek a nagy amerikai hitelminősítő intézmények ekkorát tévedjenek. Mindazonáltal érdemes ezesetben is egy lényeges dolgot megjegyezni: bár az Egyesült Államokban már a XIX. században is léteztek hitelminősítő cégek, ám e három társaság szerepe valójában csak 1975-től nőtt jelentősen, miután az Értékpapír- és Tőzsdefelügyeleti Bizottság kizárólagos joggal ún. Államilag Elfogadott Statisztikai Minősítő Szervnek (Nationally Recognized Statistical Rating Organization) ismerte el őket, ezáltal pedig kvázi-hivatali rangra emelte a szerepüket a pénzügyi világban. E cégek szava ui. lényegében törvényi erővel bír, amennyiben számos szabályozás alapul az általuk kiadott minősítésen (pl. a pénzintézetek a vagyonuknak csak meghatározott százalékát tarthatják az általuk kockázatosnak minősített befektetésekben). Ezek a cégek államilag biztosított oligopol piacon működnek, félállami státuszban, a szabályozás kreálta kartellben. Nincsenek versenyhelyzetben, nincs következménye, ha tévednek, és ezért szívesen tévednek, ha azt megfizetik, lévén hogy egyébként magáncégek. Erről van ma nyugaton konszenzus: a pokolba (subprime-válságba) vezető utat a politikai jószándék kövezte ki meg a félállami piaci szereplők. És akkor a monetáris politikáról szó sem esett.

R.E.M.: It's The End Of The World (1987)

Alex Proyas (r.): Dark City (1998)
Anthony Minghella (r.): Hideghegy (Cold Mountain) (2003)
Tony Gilroy (r.): Michael Clayton (2007)
Tate Taylor (r.): A segítség (The Help) (2011) (5*)

Leonard E. Read klasszikus Én, a ceruza című kis esszéje.

David Kelley az egalitarizmus és a jóléti állam morális alapjáról. Tömören megfogalmazott, világos álláspont: The Fourth Revolution. Nem csak Ayn Rand híveknek.

Éljen az ifjú pár! (2012.12.15.) (saját fotó)

Bayer úr "versét" Kálmán C. György elemzi nem középiskolás fokon.

Helyes kis könyvecske akadt minap a kezembe: 87 oldal, ragasztott, írógépbetűkkel szedett szöveg. Szociális piacgazdaság. Tanulmányok az NSZK és az NDK gazdasági rendszereiről az NSZK szemszögéből. A Perfekt Kiadó adta ki 1990-ben. Ára: 140 Ft. Leginkább Helmut Leipold, Reinhard Peterhoff és Alexander Barthel nevű urak (az "Előszó" szerint a Marburgi Egyetem szerzői) néhány oldalas írásai szerepelnek benne olyan címekkel, mint Nyereség a piacgazdaságban, Szilárd pénz nélkül nincs piacgazdaság vagy Milyen gazdasági rendszer tartozik egy parlamentáris demokráciához?. És teljesen jó kis szövegek. A külsőre marxista-leninista jegyzetnek tűnő kis kötet valójában, hűen a címhez, ordoliberális szellemben írt világos mondatokban szól a piacgazdaság lényegéről.

A neves pénzügyi újságíró, az amerikai Michael Lewis 2008-ban nekiindul, hogy ellátogasson Izlandra, Görögországba, Írországba, Németországba, illetve útja végén, 2011-ben a napfényes Kalifornia államba. Miért?  "Az olcsó hitelek cunamija miatt, amely 2002 és 2007 között végigsöpört a bolygón, és most lehetővé tett egy újfajta utazástípust, a pénzügyikatasztrófa-túrizmust" - ahogyan maga fogalmaz. És a pénzügyi újságíró oknyomoz: utazásai során Lewis kifaggat kormányzót, jegybankelnököt, miniszterelnököt, polgármestert, üzletembert, taxisofőrt, szerzetest, de még halászhajó kapitányt is. Kutatja az adósságválságok okát. És megtudjuk például, hogy "ha van igazság a világon, akkor a görög bankároknak kellene az utcára vonulniuk, hogy tüntessenek az egyszeri görög állampolgár morálja ellen", vagy azt, hogy az izlandi miniszterelnök, miután belefáradt hivatalába, "kinevezte magát a jegybank elnökének, noha semmi banktapasztalata nem volt, és képesítésére nézve költő". A kötet eredeti címe Boomerang, ami a hitelboomra utal. Ahogy visszatér és orrba vág. A Travels in the New Third World alcím pedig annak az IMF-tisztviselőnek a szavaira, aki az IMF első görögországi küldetéséről visszatérve bizalmasan csak annyit mondott a kötet szerzőjének: "hamisítatlan harmadik világbeli országban jártunk". Mert a pénzügyeket illetően gyakran még a fejlett demokráciák is harmadik világbeli országként viselkednek, kivált ha "egy rakás pénzzel egyedül hagyják őket egy üres szobában". Fanyar humorral megírt remek könyv.

Aerosmith: The Other Side (1989)

"Az egyik legnagyobb gazdasági tévhit, amit Karl Marx terjesztett el, és amit manapság mindenki elfogad, beleértve számos üzletembert is, hogy a monopóliumok kialakulása a szabad és szabályozatlan piac elkerülhetetlen és immanens eredménye. Csakhogy ennek éppen az ellenkezője igaz. Valójában a szabadpiac az, ami lehetetlenné teszi a monopóliumokat.
Elengedhetetlenül fontos, hogy világos és meghatározott definíciónk legyen a „monopólium” jelentését illetően. Ui. amikor az emberek valamilyen gazdasági vagy politikai kontextusban a monopólium veszélyeiről és ártalmairól beszélnek, akkor ezen kizárólagos monopóliumot értenek, vagyis kizárólagos ellenőrzést a termelés egy adott területe fölött, ami mentes és védett a versenytől, és így a piactól független, a kereslet-kínálat törvényével szemben immunis, tetszőleges üzletpolitikát és önkényesen megállapított árakat tesz lehetővé a kontrollált területen. Hangsúlyozni kell tehát, hogy egy ilyen monopólium nem egyszerűen a verseny hiányát, hanem a verseny lehetetlenségét jelenti. És éppen ebben áll a meghatározó tulajdonsága a kizárólagos monopóliumnak, és ez az, ami lényeges egy ilyen monopólium bármely bírálata során.
Mindazonáltal a kapitalizmus történetében még soha senki nem volt képes a verseny által kizárólagos monopóliumot létrehozni a szabadpiacon. Csak egyetlen módon lehet ui. megtiltani a belépést egy adott termelési területre: törvény által. Minden kizárólagos monopólium, ami létezik vagy valaha létezett, az Egyesült Államokban, Európában vagy bárhol másutt a földön, egyedül valamilyen kormányzati intézkedés által vált lehetővé és jött létre: speciális franchise jogok, licence jogok, támogatások és olyan törvényi rendelkezések által, amelyek egyes személyeknek vagy a személyek egy csoportjának speciális (a szabadpiacon nem megszerezhető) privilégiumokat biztosított, miközben mindenki másnak megtiltotta az adott területekre történő belépést.
A kizárólagos monopólium nem a laissez-faire következménye, hanem éppen a laissez-faire eltörlésének az eredményeként jöhet csak egyáltalán létre, illetve egy azzal ellentétes elv, az etatizmus bevezetésével." Nathaniel Branden: Common Fallacies About Capitalism (In) (eredeti kiemelések)

Vukán György a Richter teremben 2012.12.01. (saját fotó)

Kitől az idézet?

"Goldfinger. Egy hihetetlenül ostoba film. A 007-es ügynök elképzelhetetlen kalandjai. Goldfinger egy idétlen figura, aki azonban hatalmas vagyonra tett szert, elhatározza, hogy behatol Fort Knoxba, valamiféle mérgező sugár segítségével megfertőzi az amerikaiak ott tárolt aranyfedezetét, hogy azt évtizedekre használhatatlanná tegye, s így a Nyugat gazdasági életét megbénítsa (hogy miért, az nemigen derül ki). Hadsereget alapít és képez ki e célra, gyárakat, bankokat hoz létre. Néztem ezt az ostoba kalandfilmet, a 007-es übermensch példátlan hőstetteit, és amikor legjobban csóváltam a fejemet, egyszerre rájöttem, hogy igaz filmet látok."

a) Theodor Wiesengrund Adorno
b) Kertész Imre
c) Puzsér Róbert
d) Danilo Kiš

Tovább a megoldásra?

Ternovszky Béla (r.): Macskafogó 2. - A sátán macskája (2007)
Ethan & Joel Coen (r.): A félszemű (True Grit) (2010)
Robert Schwentke (r.): Red (2010)
Neil Burger (r.): Csúcshatás (Limitless) (2011)

A no.1-es Keynes-hívő Robert Skidelsky szemmel láthatóan ismeri az osztrák közgazdasági iskola cikluselméletét, mindazonáltal úgy véli, a válságot kiváltó hitelbővülést nem a FED laza monetáris ("olcsó pénz") politikája, hanem a megnövekedett hitelkereslet okozta (tőle nem várt módon, még azt a mondatot is bevállalja, hogy nem annyira a bankok "rablóhitelezése" (predatory lending), mint inkább az emberek meggondolatlan hitelfelvétele a fő felelős). Skidelsky érve a hagyományos keynesi you can’t push on a string megfontoláson alapul ("elvezetheted a lovat a folyóhoz, de nem kényszerítheted, hogy igyék"): miként minden kínálatot, úgy nyilván a hitelkínálatot is a kereslet vezeti (amire úgymond ékes bizonyíték, hogy jelenleg az USA és az eurózóna gazdasága amolyan likviditási csapda-félében van). De miért is adósodott el úgy a lakosság? Mert az egyre jobban kinyíló jövedelemolló túl sok hitel felvételére ösztönözte a lemaradó középosztályt (vö. expenditure cascades) (bár Skidelsky válasza nem az a klasszikus keynesi, hiszen az "elégtelen fogyasztás" elméleti világában a jövedelemkülönbségek növekedésének hagyományosan a megtakarítások növekedése (a fogyasztás csökkenése) a vége, de a bűnös kapitalizmus fíling azért így is meg van). Mindazonáltal kérdés, hogy valóban a kereslet húzta-e a hitelkínálatot a fellendülési időszakban, mondván, hogy a hitelt eleve nem is lehet tolni. A XIX. században volt egy ún. Banking School és egy bizonyos reálváltó doktrína. Ahogy a költő mondja, egy képben csak talán, s csupán a lényeget: a hitelkínálat endogén, a reálgazdaság igényeihez igazodik, és ha nincs rá kereslet, úgy a bankok hiába is tukmálják. Erre írja Ludwig von Mises 1928-ban: "A gyenge láncszem ebben az érvelésben az a feltételezés, hogy a kereskedelmi tranzakciók volumene, amelyekből a váltók is származnak, független a bankok viselkedésétől. Márpedig ha a bankok inkább alacsonyabb, mintsem magasabb kamatrátával számítolnak le, akkor több hitel jön létre". Szóval Skidelsky felvetésére viszonylag egyszerű a válasz: ha növekszik a lakosság hitelkereslete, akkor növekszik a hitelkamat. Ha mégsem növekszik a hitelkamat, akkor viszont mégsem a kereslet határozza meg.