Thomas M. Humphrey The Quantity Theory of Money: Its Historical Evolution and Role in Policy Debates című írása egy igazán összeszedett, tiszta bemutatása a témának. Különösen jó a XIX. sz.-i Banking School-Currency School vita és a XX. sz.-i keynesiánus-monetarista vita párhuzamba állítása. UPDATE! E párhuzam még direktebb a szerzőnek egy másik, témájában hasonló, ámde nem kevésbé remek írásában. 

Steven Lisberger (r.): Tron, avagy a számítógép lázadása (TRON) (1982) (Ha emlékeim nem csalnak, egy balatonfűzfői kertmoziban láttam a filmet először még pubiként.)
Andrea Dorfman (r.): Szerelmi bájital, avagy Kate és Ollie (Parsley Days) (2000)
Yann Samuell (r.): Szeszélyes szerelmem (My Sassy Girl) (2008) (Igazán romantikus.)

"Ha biztosítjuk a formális demokráciát, az emberek nemcsak önmagukról, de magáról a demokráciáról is gondoskodni fognak. Nincs szükség gondoskodó államra, hiszen az a pragmatikusok szerint fából vaskarika. Mivel az emberek tartják fönn az államot, egyrészt pénzügyileg, adóikkal, másrészt törvényalkotásra és megegyezésre irányuló törekvésükkal, ezért teljesen értelmetlen lenne gondoskodó államról beszélni. Gondoskodni magukról és egymásról csak azok az emberek tudnak, akik az államról is gondoskodnak." Boros János: Pragmatizmus és demokratikus jogalkotás (2006) (In Uö.: A demokrácia antropológiája)

Paul McCartney: Distractions (1989)

Kíváncsi és hiú ember lévén időnként megnézem a blog statisztikáját. A Keresőkifejezések statisztikából pedig az derül ki, hogy az elmúlt napokban komoly érdeklődés mutatkozott Rüdiger Safranski Mennyi globalizációt bír el az ember? című kis könyvéről írt posztom iránt. (És tényleg, a címre keresve ezt a posztot dobja fel elsőként a Google.) A hirtelen támadt érdeklődés oka nem világos, de annyi baj legyen. (Megjegyzem, idehaza több Safranski monográfia is megjelent. Egyebek mellett egy Nietzsche és egy Heidegger életrajz, amiket szintén volt szerencsém olvasni, és amiket így bátran merek új látogatóim szíves figyelmébe ajánlani.)

6 és 3/4 éves unokaöcsémnek megvettem Michel Le Duc és Nathalie Tordjman kis könyvecskéjét. A pénz és az euró lépésről lépésre címűt (nem lehet elég korán elkezdeni alapon). Bevallom, megtévesztett a Tesz-vesz város külcsín (Yves Calarnou rajzai), és az első néhány oldal, mert a szöveg inkább 11-12 éveseknek való, de nekik tényleg. Szóval, elolvastam én. :) (Találtam is egy-két épületes mondatot, pl.: "A pénzkeresés legáltalánosabb módja az, ha valaki dolgozik" vagy "Nem lehet megvásárolni semmit, ami pótolhatatlan, csupán azt, ami eladó".) (Nota bene úgy látom, a könyvből idehaza rajzfilmsorozat is készült.)

Madsen Pirie Freedom 101 című művéből

Az alapvető javak árát a kormánynak kellene szabályoznia, hogy a szegények mindenkor hozzájuthassanak

Vannak dolgok, amik elméletben ugyan jól hangzanak, de a gyakorlatban katasztrofálisak. Ilyen dolog a hatósági árplafon is. Az árak ui. jelzések, amelyek a kereslet és a kínálat alakulásáról tudósítanak, éppen úgy, miként a hőmérő a hőmérsékletről. És ahogy nem lehet a hőmérő megbütykölésével szabályozni a hőmérsékletet, épp úgy nem lehet az árak rögzítésével sem szabályozni a keresletet és a kínálatot.

Ha valaminek az ára emelkedni kezd, akkor ez azt üzeni az embereknek, hogy fogyasszanak kevesebbet az adott áruból. Vagy keressenek más fogyasztási alternatívát. Ugyanez az áremelkedés másoknak azt üzeni, hogy termeljenek többet az adott áruból, hiszen azt jó haszonnal lehet eladni. Végül az alacsonyabb fogyasztás és a nagyobb kibocsátás e kombinációja megszünteti az adott áru szűkösségét. Ám ez csak akkor működhet így, ha az árak valóban a szűkösség jelzőszámai. Ha ui. a szegényeket megvédendő az árakat rendeletileg rögzítik, akkor semmi sem fogja az embereket arra ösztönözni, hogy visszafogják a fogyasztásukat, vagy hogy új lehetőségeket keressenek, ami által a megdrágult árut valami mással helyettesíthetik. Épp így nem lesznek a termelők sem arra ösztönözve, hogy növeljék a termelést, és ezáltal a kínált mennyiséget.

Ha pl. kenyérhiány miatt a kenyér ára növekszik, és ezért az árat rendeletileg rögzítik, akkor semmi sem fogja arra ösztönözni az embereket, hogy a kenyérfogyasztás valamilyen más alternatíváját keressék. Mondjuk nagyobb arányban fogyasszanak más pékárukat, vagy épp burgonyát. Épp így nem lesznek a gazdák sem arra ösztönözve, hogy több búzát vigyenek piacra, vagy a külföldi gabonakereskedők sem arra, hogy a nagyobb bevétel reményében gabonával lássák el a piacot. Semmi sem jelzi a gazdáknak, hogy a nagyobb haszon reményében a következő évben érdemes több búzát vetniük.

Az árak hatósági rögzítésével leginkább azt lehet csak elérni, hogy a szóban forgó áruk kínálata szépen felszívódik, mert a rögzített árak mellett senki nem lát majd üzletet ezen áruk termelésében vagy kereskedelmében. És akkor jön újra az állam, hogy a szűkös jószág valamilyen "igazságos" kiutalását vezesse be, illetve hogy felszámolja a közben kialakult feketepiacokat. Láttunk már ilyesmit a kenyér, az üzemanyag, vagy épp a bérlakások esetében. Az eredmény végül mindig egyértelmű: az árak rögzítésével csak a kínálat kifulladását lehet elérni, ami még nagyobb hiányhoz vezet.

(saját fordítás)

Furcsállom, hogy Kornai hétvégi cikke (I./II. rész) nem talált különösebb visszhangra. Pedig a professzor erőseket mond.

Einstein legóból 2012.jan.30. (saját fotó) 

"Mises professzor élesen mutatott rá az állami szabályozás híveinek elképzelésében rejlő mély ellentmondásra. Nevezetesen arra, hogy miközben az állami intervenciók szorgalmazói ragaszkodnak a feltevéshez, miszerint a fogyasztók túlontúl inkompetensek és rosszul tájékozottak ahhoz, hogy megfelelő döntéseket tudjanak hozni a piacon, addig minden további nélkül elismerik a politikai demokrácia létjogosultságát, vagyis azt, hogy ugyanezek az emberek szavazóként olyan politikusokról és politikai programokról szavazhassanak, amely politikusokat nem ismernek és amely politikai programokat lényegében alig értenek. Más szóval, az állami intervenció hívei azt feltételezik, hogy míg az egyének ahhoz nem eléggé kompetensek, hogy a saját ügyeiket intézzék, illetve szakértőkhöz forduljanak a saját ügyeik intézése érdekében, addig ugyanezek az egyének már abszolút kompetensek abban, hogy a szavazófülkében szakemberekre szavazzanak. Vagyis a szabályozás hívei azt feltételezik, hogy a fogyasztóként inkompetens emberek egyébként teljességgel kompetensek ahhoz, hogy törvényhozókat válasszanak maguknak, méghozzá olyan törvényhozókat, akik a feladatra a leginkább alkalmasak. Lényegében ez az ellentmondás húzódik minden, az emberek életébe beavatkozni szándékozó "demokratikus" intervenció gondolatában." Murray N. Rothbard: Man, Economy, and State

Steven Kloves (r.): Azok a csodálatos Baker fiúk (The Fabulous Baker Boys) (1989)
Michael Winterbottom (r.): Hatalmas szív (A Mighty Heart) (2007)
Menno Meyjes (r.): Fiú a Marsról (Martian Child) (2007)
Rian Johnson (r.): Szélhámos fivérek (The Brothers Bloom) (2008)

Szeretném köszönteni blogom azon két olvasóját, akik az "animál porno történetek", illetve az "esik a ho maskeppen kifejezve" keresőkifejezésekkel találtak meg. Nekik ajánlom egy korábbi posztomat.

Különösnek, idegennek találta a várost a szitáló, ködös esőben. Megállt a hídon, szerette a környéket. Nézte a távolban az új építésű, csinos, magas társasházakat. Nem is oly nagyon régen még hatalmas építési daruk álltak a parton. Folyópart csak darukkal szép, gondolta. Sajnálta, hogy már nincsenek ott. Egy daru a nyughatatlan business, a szabadság jó levegőjét árasztja. Egy daru romantikus. E gondolaton aztán persze elmosolyodott.

Az 545-ös számú kórterem panorámás ablakánál állt. Lent a főúton kocsik jártak az eső áztatta aszfalton. Átellenben a bevásárlóközpont átlátszó fotocellás bejárata szüntelenül nyílt és záródott, ahogy az emberek tódultak ki és be. De ez nem volt túl érdekes. Sokkal inkább az a madárraj, ami percenként kezdte meg röptét a kórház tetejéről, hogy aztán megtéve egy kört az ablak előtt újra leszálljon a tetőre. Lenyűgözte a raj, ahogy hirtelen irányt vált, és közben mint valami elasztikus felhőfolt hol megsűrűsödik, hol megritkul, és újra. És mintha minden madár betéve ismerte volna a teljes koreográfiát, oly pontosan mozogtak együtt. No persze tudta jól, hogy ez nincs így. Minden madár valójában csak két egyszerű szabályt követ: utánozni a körülötte lévő többi madarat és lehetőleg egyiknek sem ütközni neki. Aztán elfordult az ablaktól. Az anyját látogatta, akinek ismeretlen okból egyre romlott a hallása.

A szemérmesség a legszebb női kacérság, jutott eszébe a magányos dán bölcselő, Kierkegaard gondolata. Ám ekkorra már határozottan fázott, tagjai kezdtek elnehezedni. Kiúszott a partra. A sötétben kereste még egy ideig ruháit.

Unottan szétnyitotta az újságot. Sztrájkra készül a vasút, adót csalt a nagyvállalat, az infláció magasabb a vártnál. Becsukta. Nem volt kedve olvasni. A világ úgyis csak a szokásos. A lapot a szemközti ülésre dobta. Könnyűnek érezte magát, szerfelett nyugodtnak. Homlokát az ablakhoz nyomta. A besütő nap meleg fénye vörös és narancssárga foltokat rajzolt lehunyt szemhéjára. (Elindult. Át a hídon, le a kis utcákon. A padokhoz, a fák zöld lombjain áttörő gyönyörű fények közé. Visszatérő emlékekhez, a tizenhat éves szőke lány hajához. Át az utcán a nyári zivatarba, ruhák illatához. Át a hídon az éjszakai parthoz, elmúlt ifjúságba, a sok táncoló párhoz. Elindult lassan a szőke lányhoz, a tavaszi házhoz, a teraszi nyugágyhoz, a nagyi lekvárjához, le a kis utcákon, könnyű álmok közé.)

Ezüsthold ragyogott, hideg éjszaka. Fekete császárkabátjának felhajtott gallérját elől a nyakánál összefogta. Elkélne egy sál, gondolta. Másik kezét fázósan a kabátzsebbe dugta.

A kalauz ébresztette fel. Bódultan kutatta át zsebeit a menetjegyet keresve. Érezte, hogy a jobb karja teljesen elzsibbadt. "Meg tudná mondani, kérem, hogy melyik állomást hagytuk el?"

A szemhéja remegett a fáradtságtól, mint egyébként oly gyakran. És ezt a nevetésre ingerlő, idegesítő szemhéjremegést ki nem állhatta. Tenyerét finoman a szemgödrébe nyomta, hogy attól majd jobb lesz. Mintha legalábbis elmúlna ettől. De nem lett jobb. Máskor sem lett jobb ettől soha. Nevetett.

A töltésen sétált, rozsdás avarban. Nézte, ahogy a folyóparton álló kastélyformájú, nagy teraszú szórakozóhely némán, elárvultan mered a finoman szitáló, fátyolos esőben. Elmúlt nyáresték jutottak emlékezetébe, nyüzsgő emberek a táncteremben, furcsa, különös szavak, a bor, s a terasz kőkorlátjánál egymáshoz érő fedetlen karok. Egy másik élet.

Az anyósülésen ült, fáradtan. Elnézte, ahogy az aranysárga nyárfák elfutnak mellette a szikrázó őszi fényben. A rádióból Bach No. 11-es g-moll szimfóniája szólt, a legendás Glenn Gould zongorázott. Az autó pedig egyre csak suhant, a távolba úszott tova. S az arany lombok összefolytak, mint elmúlt idők.

Madonna: Live To Tell

A piacpártisággal nem vádolható Immanuel Wallerstein írja Bevezetés a világrendszer-elméletbe című kötetében, idézem (kiemelések tőlem):

Természetesen tökéletes monopóliumokat rendkívül nehéz létrehozni, ezért ilyenek ritkán fordulnak elő. A kvázi-monopóliumok létrehozása azonban se nem túl nehéz, se nem túl ritka és számos módja van. Legfőképpen egy relatíve erős "baráti" államgépezetre van szükség, amely képes különböző módszerekkel a kvázi-monopólium kikényszerítésére. (...) Egy másik lehetséges módszer a behozatal és a kivitel korlátozása (azaz az ún. protekcionista politika). Az állami szubvenciók és adókedvezmények rendszere pedig egy harmadik. Az erősebb államok képessége arra, hogy megakadályozzák a gyengébb államok protekcionista ellenlépéseit egy további eszköz, mint ahogy az sem ritka, hogy az állam hajlanó rendkívül magas árakért adott terméket nagy mennyiségben fölvásárolni.

David Fincher (r.): Játsz/ma (The Game) (1997)
Neil LaBute (r.): Betty nővér (Nurse Betty) (2000)
Sam Mendes (r.): Bőrnyakúak (Jarhead) (2005)
Rian Johnson (r.): Szélhámos fivérek (The Brothers Bloom) (2008) (5*)

Eamonn Butler írása, az Austrian Economics: A Primer egy igazán közérthető bevezetés az osztrák iskola gondolatvilágába, illetve történetébe. A szöveg lényegre törő, rövid, bárki által könnyen olvasható. Ugyanakkor szót ejt az iskola minden fontos toposzáról, a módszertani individualizmustól a monetáris cikluselméleten át a spontán rendig.

Dmitrij Sosztakovics: I. (Esz-dúr) gordonkaverseny, op. 107 (Fenyő László/Győri Filharmonikus Zenekar/Héja Domonkos) 2012. jan. 20. (saját fotó)

Rendre felötlik bennem egy gondolat. Nietzsche írja valahol - talán A vidám tudományban -, hogy az emberek olykor szeretnek visszatekinteni elmúlt életükre, és azon tűnődni, vajon miként alakult volna a sorsuk, ha egyik-másik sorsdöntő helyzetben másképp cselekszenek (döntenek). Az emberek ily módon – mintegy játszva a gondolattal – számos lehetséges életutat elképzelhetnek maguknak: boldogabbat, sikeresebbet, színesebbet, vagy épp csak másmilyet. Ámde Nietzsche szerint az emberek ilyenkor tévednek. Tévednek, mert úgy hiszik, hogy az ily módon elképzelt életutak mindegyike a saját életük lenne. Más szóval, az emberek ilyenkor könnyen azt gondolhatják, hogy az általuk elképzelt lehetséges életutak mindegyike pusztán az események sorában különböznék a többitől. De ez távolról sincs így: ahány életút, végül annyiféle ember. Vagyis az ember ugyan utólag elképzelhet magának egy másik életutat, de az valójában nem a saját élete volna, hanem egy másik ember másik élete. Másik élete ui. csak valaki másnak lehet. Így aztán a múltjába révedő embernek nem elegendő utólag egy boldogabb vagy sikeresebb életutat akarnia, hanem egyúttal tagadnia is kell jelenlegi önmagát. „Bárcsak ne léteznék, de létezne most valaki más, aki nem én vagyok!” – így kellene valójában szólnia. De vajon ki mondana ténylegesen ilyet! Más szóval, ha az ember valami oknál fogva erősen igenli önmagát vagy életének valamely momentumát, akkor végső soron be kell látnia: semmi sem történhetett másként, mint ahogy történt.

Antonín Dvořák: F-dúr ("Néger") vonósnégyes, op. 96: II. Lento (Fry Street Quartet)

A linkblog oldaldobozok váratlanul meghülyültek, és én gyanítom, hogy ez már a közelgő világvége egyik korai szimptómája, áprilisban pedig akadozni fog az áramellátás is. Vagy bolsevik hackerek csaptak le a blogra. Esetleg Pozsonyi Ádám partizánakciójáról van szó. Vagy pusztán a technika ördöge. Vagy bármi más ok. Magyarán, fogalmam sincs.
 
(A Szemelvény rovatban olvasható volt szövegeket amolyan kis könyvecskévé nemesítettem. Innen letölthető: klikk ide (vagy ide).)

Charles Sturridge (r.): Gulliver csodálatos utazásai (Gulliver's Travels) (1996)
Bernard Rose (r.): Anna Karenina (1997) (5*) (Azt hiszem, szeretem a kosztümös filmeket, amikben havat fúj az orosz télben az orosz szél, gőzmozdonyos vonat befut az állomásra, és közben Csajkovszkij melódiák szólnak. De lehet, hogy csak a Sophie Marceau miatt van.)
Anthony & Joe Russo (r.): Széftörők (Welcome to Collinwood) (2002)

"Mallarmé, a legmódszeresebb elméjű tizenkilencedik századi esztéta azt mondja: a világon minden avégből létezik, hogy könyv váljék belőle. Ma minden avégből létezik, hogy fénykép váljék belőle." Susan Sontag: A fényképezésről (1977) 

Franc Roddam (r.): Moby Dick (1998)
Wolfgang Petersen (r.): Trója (Troy) (2004)
Wayne Kramer (r.): A szabadság határai (Crossing Over) (2009)
Paul Greengrass (r.): Zöld zóna (Green Zone) (2010)

A Heti Világgazdaság év végi számának Vélemény rovatában egy Bibó és egy Hayek szemelvény olvasható. Feltételezem, Bibó mint a liberális demokrácia, Hayek pedig mint a piacgazdaság védőszentje lett megidézve. Amúgy ünnepileg. Karácsonykor egyébként is "csillag-szórók az éjszakák".

A Hayek szemelvény a Végzetes önhittség: A szocializmus tévedései kötetből származik. Kellemes fejlemény. Idehaza ui. magántulajdonról, piacról, versenyről, profitról csak elítélőleg illik beszélni. Az, hogy mindezek esetleg üdvösek is lehetnek, nem tartozik a felvilágosult és humanista beszédhez. Nálunk a 27%-os ÁFA még vadkapitalizmus számba megy. Dacára ennek, most mégis a következőt olvashatjuk egy nagy példányszámú hetilap ünnepi számában: "A nyereség megvetése tudatlanságnak köszönhető". Változnának az idők?