Leonard Bernstein: Szimfonikus táncok a West Side Storyból: Valahol
(Royal Philharmonic Orchestra/Carl Davis)

Murray Rothbard
Gazdasági ösztönzők és jóléti juttatások

Az emberek többsége nem ért egyet a közgazdászokkal abban, hogy a pénzügyi ösztönzök jelentős hatással lennének az úgymond nem gazdasági viselkedésre. Amikor a brazil fagy elpusztítja a kávétermést, vagy amikor a new yorki metrójegy ára megemelkedik, az emberek úgy vélik, mindez nem fog igazán hatni a keresletre, mert az emberek "ragaszkodnak a kávéjukhoz" meg aztán "csak el kell jutni a munkába reggelente".

Az, amit az emberek többsége ilyenkor nem ismer fel (és amire a közgazdászok különösen alkalmasak rámutatni), hogy az egyes fogyasztók különbözőképpen viselkednek. Kétség kívül mindig van olyan "kemény mag", amelyik alig-alig fogja vissza a fogyasztását, ha az általa keresett termék vagy szolgáltatás előállítási költsége megnő. De a többi vásárló igenis visszavesz a kávéfogyasztásból, vagy épp áttér a teára, kakaóra. És a metrót sem kizárólag a munkába járók használják, hanem olyan utasok is, akik bizony más közlekedést választanak, ha a metrójegy ára megemelkedik. A metrójegyek ára ma huszonötször nagyobb, mint a II. világháború idején volt, minek következtében csak fele annyian veszik a metrót igénybe, mint anno.

Az emberek el vannak hűlve, amikor a közgazdászok azt állítják, hogy a pénzügyi ösztöntők még az olyan látszólag teljességgel nem gazdasági tevékenységre is hatással vannak, mint a gyermekvállalás. Meg is kapják a közgazdászok, hogy lelketlen, minden emberséget nélkülöző hideg pénztárgépek. Mármint hogy egyáltalán fel mernek vetni ilyesfajta összefüggéseket. És bár bizonyosan vannak olyanok, akik számára a gyerekvállalás valóban nem a pénzügyi ösztönzőkön múlik, vagy csak elenyésző mértékben, én azért hajlandó lennék fogadni, hogy ha a kormány pl. minden egyes megszületett gyermek után 100 000 dollárt adományozna, akkor számottevően több gyermek születne.

A baloldaliakat őszintén megdöbbenti, hogy a közgazdászok, vagy bárki más, komolyan képesek azt gondolni, hogy a jóléti juttatások színvonala és a gyermekek után járó szociális juttatásokból élő nők és gyermekek száma között szoros kapcsolat van. A gyerekvállalás, állítják, kizárólag "szerelem" dolga (már ha ez itt a helyes kifejezés), és nem holmi közönséges pénzügyi megfontolásé. Mindazonáltal, ha a jóléti juttatások összege sokkal magasabb, mint az a pénz, amit egy egyedülálló tinédzser lány a piacon megkereshet, ugyan ki tudna ellenállni annak a lóvénak, ami a közösből csurran, és amiért nem kell egy percig sem dolgozni?

A konzervatív Change-NY nevű szervezet nemrégiben közreadott egy tanulmányt azokról a jóléti juttatásokról, amire egy new yorki lakos jogosult lehet. E tanulmány szerint a jóléti juttatások "tipikus" kedvezményezettjei a kétgyermekes egyedülálló nők. Egy ilyen tipikus jóléti "kliens" éves szinten 32 000 dollár nagyságú (azaz óriási összegű) támogatást kap - városi, állami és szövetségi juttatások formájában -, amely összeg megközelítőleg 3 000 dollár készpénzből, 14 000 dollár egészségbiztosítási juttatásból, 10 000 dollár lakhatási támogatásból és 5 000 dollár étkezési támogatásból áll össze. Mivel ezek a juttatások nem adókötelesek, így ez a summa valójában egy 45 000 dollár éves bruttó keresetnek felel meg.

És ez a hihetetlenül magas szociális támogatás még "rendkívül konzervatív", állítja a Change-NY, amennyiben nem tartalmaz olyan egyéb juttatásokat, mint óvodai támogatás, szakmai képzések (gyakran olyan roppant gyakorlatias dolgokat értve ez alatt, mint a "kommunikációs készségek" fejlesztése), gyermekgondozási támogatás, kiegészítő élelmezési programok anyáknak, csecsemőknek, kisgyermekeknek stb. És valóban, ezekkel a tételekkel együtt az éves juttatások értéke közel 50 000 dollár lenne, feltéve, hogy az anyuka nem csal, és nem igényel több támogatást, mint amire ténylegesen jogosult, mert bizony gyakran ez a helyzet.

És ez az összeg nem csak azt a pénzt haladja meg, amit egy egyedülálló fiatal anya a piacon megkereshet, de lényegesen magasabb annál is, mint amit egy kezdő közalkalmazott keres New York városban. A New York Post (aug. 2.) közlése alapján a kezdő közalkalmazotti éves fizetések átlagosan: hivatali segéd 18 000 dollár, csatorna munkás 23 000 dollár, tanár 27 000 dollár, rendőr hivatalnok és tűzoltó 27 000 dollár, szedő 18 000 dollár. És mindezek az állások olyan képességeket igényelnek, amellyel a tipikus "jóléti kliens" nem rendelkezik. Természetesen ezek a fizetések adókötelesek is.

Meglepő, hogy ilyen különbségek mellett New Yorkban 1,3 millió anya és gyermek él állami támogatásból, és hogy a segélyfüggőség a lányok egyik generációjáról a másikra öröklődik? Vagy ahogy a Change-NY fogalmaz: "miért is fogadna el valaki egy heti negyven órás állást, ha otthon is maradhat, úgy hogy ezzel összejön neki" egy évi 45 000 dolláros keresetnek megfelelő ellátás?

A közgazdászok pontosan tudják, hogy mennél inkább támogatva van egy termék, szolgáltatás vagy szociális állapot, annál többre számíthatunk belőle. Pontosan annyi ember fog támogatásból élni, amennyit hajlandóak vagyunk megfizetni. És ha egyedülálló többgyermekes anyának lenni a leggyorsabb módja annak, hogy az ember pusztán jóléti támogatásokból is meg tudjon élni, akkor a többgyermekes egyedülálló anyák száma növekedni fog. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy minden nő a segélyből élés kísértésébe esne, de azt viszont igenis jelenti, hogy mennél intenzívebb a segélyezés, és mennél nagyobb a juttatások összege a munkajövedelmekhez képest, úgy számíthatunk rá, hogy annál több nő és házasságon kívül született gyermek marad segélyen. Ráadásul mennél hosszabb ideig működik egy ilyen rendszer, annál jobban kikezdi a közösségben a munkamorált és a segélyen éléssel szembeni vonakodás, ami egyébként mindig is jellemezte az Egyesült Államok polgárait. És ha egyszer megváltozik az emberek munkamorálja, akkor a jóléti rendszer egy egyre növekvő hógolyóvá változik át. Ahogy a Change-NY csípősen rámutat, az adófizetőknek hosszú távon valójában olcsóbb volna a Harvardra küldeni a "jóléti klienseket", mint fenntartani ezt a támogatási rendszert. És hát tekintettel az oktatásban általánosan tapasztalható romló színvonalára, valamint az egyetem "politikai korrektségére", a Harvard bizonyára szívesen fel is venné őket.

(A cikk a The Free Market 1994. októberi számában jelent meg)

(saját fordítás)

"A tiszta ész kritikájának az értelmezése a Lét és idő második részének egyik első kidolgozásával összhangban alakult ki" - írja Heidegger Kant és a metafizika problémája című 1929-es művének Előszavában. E "második rész", ami "az ontológiatörténet fenomenológiai destrukciójának alapvonalait" mutatta volna be, önálló műként aztán sosem készült el. Mindazonáltal a Lét és idő 8. paragrafusában felvázolt tervezet szerint a "második rész" elsőként Kantnak az "időről szóló" tanát kívánta volna vizsgálat alá vonni. És miként arról a '29-es mű Előszava tanúskodik, a Kant és a metafizika problémája valójában ennek a tervezett vizsgálatnak egyfajta "előtanulmánya". Így aztán aligha kérdéses, hogy Heidegger Kant-könyvének vezérfonalát a "jelenvalólét egzisztenciális analitikája" adja. 

És valóban. Heidegger interpretációjában a kanti "szemlélet" és "értelem" fogalmak saját "benne-lét" és "világ" fogalmainak előképei, míg a "transzcendencia teljes lényegi meghatározása" a "világban-benne-lét" heideggeri fenoménjének felel meg. Magyarán, Heidegger szerint A tiszta ész kritikája lényegében egy heideggeri "fundamentálontológia". Ami nem meglepő annyiban, hogy Heidegger mindig ilyen erőszakosan interpretálja az általa górcső alá vett szövegeket, legyen szó akár Anaximandroszról, Arisztotelészről, Hegelről vagy épp Nietzschéről. Heideggernél mindenki heideggeriánus. Mintha az egész szellemtörténet éppenséggel előkészület lenne csak a Lét és időhöz. Persze, miként azt az "ontológiai destrukció" nagyszabású terve is nyilvánvalóvá teszi, Heidegger részéről egyáltalán nem volt cél, hogy Kant-kötete az akadémiai közvélemény felé tájékozódó doxografikus interpretáció legyen, ami valamiféle "iskolás" Kant-felfogás elvárásaihoz igazodik.

Ugyanakkor Heidegger mindig zseniális, akinek interpretációi akkor is meggyőzőnek tűnnek, ha egyébként tudjuk, saját bölcseletét olvassa bele mindenbe.

Jézus Pilátus előtt. Pilátus ekképp kérdez: "te vagy-e a zsidók királya?" Mire Jézus válasza: "magad mondod-e így, vagy mások mondatják ezt veled?" Pilátus természetesen érti a választ, és teszi, amit egy szabad és büszke ember ilyenkor tesz. A zsidó főpapokhoz fordul: "van nektek saját törvényetek, vigyétek, ítéljétek el aszerint!"

Pawel Pawlikowski (r.): Szerelmem nyara (My Summer of Love) (2004) (5*)
Rob Reiner (r.): A bakancslista (The Bucket List) (2007)
David Fincher (r.): Benjamin Button különös élete (The Curious Case of Benjamin Button) (2008) (5*)
George Nolfi (r.): Sorsügynökség (The Adjustment Bureau) (2010)

Republic: Madárjós vakáción

Milyen egy néhány fős trockista párt élete? Milyenek a szélsőbaloldali törpepártok, amelyek sportot űznek a tisztogatásból, kettészakadásból, frakciózásból és kizárásból, és amelyek legfőbb elfoglaltsága egymást vádolni a forradalom igaz ügyének elárulásával? Milyen a cselekvésig soha el nem jutó végtelen ideológiai okoskodás? Az ember, akinek azt is a feje érzi meg először, ha éhes, de ha mégsem, úgy zavarában önkritikát gyakorol? Milyen az a "szocialista forradalom", amit négy felnőtt és hét kamasz "robbant ki", mikor is a négy felnőtt taxival indul neki a világot megváltani, mert egyikük sem tud vezetni, a kamaszok pedig nem tudják elénekelni az Internacionálét, lévén hogy nem ismerik? Milyen a "haszonszédelgő" értelmiségi, aki fiatalon még illegális forradalmár, de vén fejjel már haladó véleményformáló entellektüel? És lehet-e homoszexuális ember igazi forradalmár? Csupa-csupa izgalmas kérdés.

A Nobel-díjas perui író, Mario Vargas Llosa Mayta története című könyve egy szenzációs "ál-dokumentarista" regény, ami elbeszéléstechnikáját tekintve egy amolyan igazi posztmodern alkotás. És nem lehet letenni.

Earl Klugh: Maybe Tonight (1995)

Tom DiCillo (r.): A szőke az igazi (The Real Blonde) (1997)
Peter Medak (r.): Copperfield Dávid (David Copperfield) (2000)
Menno Meyjes (r.): Manolete (2007)
Michael J. Bassett (r.): Solomon Kane (2009)

Red Hot Chili Peppers: Can't Stop

Reggel pláza. Szabó István új filmjének plakátjáról a szépséges Martina Gedeck figyel, amiről eszembe jut az egyik személyes kedvencem,  Florian Henckel von Donnersmarck opusza, A mások élete, melyben Gedeck a tragikus sorsú színésznőt játsza emlékezetesen. Ez utóbbi filmről viszont Václav Havel napokban emlegetett '78-as írása, A kiszolgáltatottak hatalma esszé jut az eszembe.

Ebben az esszében Havel az olyan kifejlett és konszolidálódott totalitárius diktatúrákat, mint Gustáv Husák Csehszlovákiája (vagy a kései Kádár-rendszer idehaza) poszttotalitárius rendszereknek nevezi. A jogtalanság a vallatószobákból már átköltözött a névtelen bürokraták párnázott ajtajú irodáiba, és bár a titkosrendőrség még mindenhol ott van, alapvetően nincs szükség gyilkolászásra, a renitenseket elegendő kisebb fizetéssel, munkahelyi áthelyezéssel, esetleg néhány év börtönnel büntetni. A bejáratott manipulációs eszközök oly' szubsztilisek, sokrétűek és finoman rafináltak, hogy igazán fölösleges volna direkt terrort alkalmazni. Az ideológiában természetesen már jó ideje senki sem hisz, a történelem lassanként megállt a langymeleg pocsolyában.

E rendszerek legfőbb vonása, vélekedik Havel, hogy mindent áthat a hazugság. Más szóval, a poszttotalitárius rendszerekben semmi sem az, aminek mondja magát, semmi sem az, aminek mutatja magát; mindent a hazugság mechanizmusai mozgatnak. Kövezkezésképpen semmi sem valódi: a politika csak pszeudo politika, a kultúra csak pszeudo kultúra, a tudomány csak pszeudo tudomány stb. És az élet is csak pszeudo élet. Mindenkinek meg van a maga alibije, amivel magát felmentve elfogadja a rendszer hazug játékszabályait és rítusait. És hát idővel a hazugság is lehet otthonos, sőt szinte természetes.

Havel szerint e poszttotalitárius rendszerek szemében a legfőbb veszélyt az egyéniség jelenti. Vagyis az olyan ember, aki a mindent átható hazugság dacára megpróbál egyszerűen csak "normálisan élni", azaz a diktatúráról lehetőség szerint nem tudomást véve magának autonóm életet kialakítani. Vagy ahogy Havel mondja, próbál igazi életet élni. Nem kell, hogy ez az élet politikailag lázadó legyen. A "normális" ember egyszerűen attól veszélyes, mert a környezete találva érzi magát, amikor szembesül egy igazi élettel. Az igazi élet ui. leleplezi a pszeudo életet, és ezáltal az egész rendszer pszeudo valóságát. A poszttotalitárius rendszerek vezetői valójában betegesen félnek mindattól, ami egy kicsit is igazi, valódi és autentikus. Legyen szó akár csak egy rock koncertről. Nem kell, hogy a rock koncertnek bármiféle politikai felhangja legyen, elég az, ha egyszerűen jó, mert valódi. Mert akár egy klassz rock koncert is képes felébreszteni az emberekben az igazi élet iránti vágyat, ami lassacskán teljesen elenyészett a hazug élet hazug mindennapjaiban. Ezért lehet az, hogy minden emberi élmény, ami valódi, a diktatúra szemében veszélyes. Mert az ilyen képes feléleszteni a "normalitás" vágyát. Ezért van az, hogy mindenki, aki megprobál igazi életet élni, a diktatúra szemében ellenzéki.

A mások élete című filmben a Stasi-ügynök, Gerd Wiesler százados az író, Dreyman és barátnője, a színész Sieland igazi életét lehallgatva ráeszmél, hogy a saját élete szánalmas pszeudo élet.

Erich Korngold: Liebesbriefchen, Op. 9, No. 4
(Barbara Hendricks/The Philadelphia Orchestra/Franz Welser-Möst)

The Ramones: I Won't Let It Happen

"A pluralitás elleni támadás tehát a történet s az egyediség ellen is irányul. S mivel a totalitárius rendszer a pluralitást halálos ellenségének tartja, az egyediséget ugyanúgy el kell nyomnia. És valóban: a kifejlett totalitás világát az egyediség szembetűnő hiánya jellemzi; mintha mindent egyformává és színtelenné tenne a határozatlanság, a jellegtelenség, az azonosíthatatlanság szürkés bevonata. E bevonat - paradox módon - önmaga forrásán is megtapad: a központi szubjektum, miután kizárta világából az összes többi, hozzá hasonlítható szubjektumot, végül önmagát is megfosztotta egyediségétől. Innen a hatalom különös arctalansága, áttetsző, sőt megfoghatatlan volta, innen nyelvének személytelensége, innen döntéseinek névtelensége, innen felelőtlensége: hogyan is lehetne felelős egy ennyire elmosodó azonosságú szubjektum, amelynek ráadásul - távol s közel az egyetlen lévén - nincs is kinek felelnie?" Václav Havel: Történet és totalitás (1987) (in Uö.: A kiszolgáltatottak hatalma)

Peter Richardson (r.): Az ifjú Churchill kalandjai (Churchill: The Hollywood Years) (2004)
Niki Caro (r.): A bálnalovas (Whale Rider) (2002) (5*)
Oliver Parker (r.): Dorian Gray (2009)

Európa országaiban kiterjedt, Gøsta Esping-Andersen klasszikus tipológiája szerint szociáldemokrata jóléti rendszerek működnek, melyek minden állampolgárra egyformán kiterjedő szociális jogokat nyújtanak; a szociális ellátások szintje magas, az állam újraelosztó, jövedelem nivelláló szerepe jelentős, jóllehet a pénzbeli juttatások megállapításánál (nyugdíj, táppénz, munkanélküli segély) fontos szerep jut a konzervatív, munkateljesítményen alapuló szemléletnek. Mindez a XX. század fejleménye, különösen a II. világháborút követő időszaké. Az európai polgárok erősen igénylik a jóléti államot, és nem csak a baloldaliak. A jóléti juttatások pedig egyre burjánzanak. Jellemző, hogy az Egyesült Királyságban még Margaret Thatcher korányzása alatt is növekedett a szociális kiadások GDP-hez viszonyított aránya (az 1978-as 24,1%-ról az 1992-es 27,0%-ra).

(Kiegészítés. A progresszív gondolat úgy véli, az ipari forradalom óta eltelt hallatlan életszínvonal emelkedés nem a kapitalizmusnak köszönhető, hanem éppenséggel a kapitalizmus részbeni felfüggesztésének: a munkás szakszervezeteknek, szakmai kamaráknak, minimálbér törvényeknek, kötelező munkaidő- és munkavédelmi előírásoknak, illetve általában az állam mindazon széleskörű intervencióinak, amelyek a kapzsi tőkések féktelen profitvágyát voltak hivatva kordában tartani. Mert a kapitalizmus önmagában állítólag embertelen. Miként azt Karl Marx is tanította. Ámde nem csak a minimálbér törvények és kötelező munkavédelmi előírások fakadnak Karl Marx kizsákmányolás-elméletének szelleméből, hanem éppenséggel a progresszív adórendszertől kezdve az állami bérlakás programokig bezárólag minden egyéb állítólagos jóléti vívmány. George Reisman szerint tkp. Karl Marx kizsákmányolás-elmélete az intellektuális alapja a teljes XX. századi progresszív ágendának: az ún. vegyes gazdaságnak meg a jóléti államnak. A progresszív gondolat ui. kimondva-kimondatlanul, de úgy hiszi, hogy minden szociális kiadás végső soron a tőkések profitjának (vagy általában az "értéktöbbletnek") a terhére valósul meg. És tényleg: a szociáldemokrácia mindazon történelmi törekvése, hogy intézményesítse a jóléti juttatásokat, valójában arra történő kísérlet, hogy az úgymond kizsákmányoló kapitalizmusban folymatosan (immanensen) létrejövő "értéktöbbletnek" egy részét fixen visszacsatornázza az úgymond kizsákmányolt munkásoknak. Az állami jövedelem redisztribúció egész gondolata alapvetően a munkaérték-elméletre épül, illetve az állami jövedelem redisztribúciót az teszi úgymond igazságossá (és ezáltal jogossá), hogy a jövedelmek eredeti eloszlása igazságtalan, mert kizsákmányoláson alapul. (Végtére is: volna-e egyáltalán állami jövedelem redisztribúció, ha az eredeti piaci ("elsődleges") jövedelemeloszlást mindenki egyhangúlag "igazságosnak" tekintené?)  Más szóval, a munkások szempontjából tekintve minden szociális juttatás látszólag tiszta nyereség, ami lényegében csak azt adja vissza nekik, amit a tőkések tőlük előzőleg elvettek. Így aztán figyelmen kívül marad, hogy az állami túlszabályozás, a burjánzó bürokrácia és a növekvő jóléti juttatások rendszere idővel olyan súlyt jelent, ami - Bibó kifejezésével élve - "nyomasztóbb gazdasági teher minden magántulajdoni kizsákmányolásnál". Egyszerűen mennél nagyobb a jóléti állam, annál jobb a munkásnak, és kész, mert annál nagyobb rész jut neki a tortából (ami persze istenigazából teljes egészében megilletné, hiszen maga sütötte, állítólag). Az pedig hogy Európában népszerű a jóléti állam tkp. abból fakad, hogy errefelé igencsak népszerű a kizsákmányoló kapitalizmus gondolata, és még azok is, akik alapvetően nem szocialisták hajlamosak valamiféle munkaérték-elmélet felől tekinteni a gazdaság működésére, még akkor is, ha nincsenek ennek teljesen tudatában.)

A kommunizmus máig szedi áldozatait. Ott van például Tamás Gáspár Miklós, akinek jó ideje Karl Marx határozza meg a tudatát, és aki elítélőleg írja legutóbbi cikkében (A rendszer és ellenzéke, ÉS február 17.): "[a] mai liberálisok (...) a múlt századi antitotalitárius mítosz foglyai". Na schön, írja ezt valaki, aki egy XIX. századi totalitárius eszme foglya. Tán épp Tamás Gáspár Miklós rá a bizonyíték, hogy esetleg mégsem árt ápolni ezt az "antitotalitárius mítoszt". (Persze Tamás Gazsi itten állammonopolista kapitalizmust, sztalinizmust meg igazi Marxot emlegetve tiltakozna, de aki elég sokat gyakorolta a dolgokat egyszerűnek látni, az pontosan tudja, hogy az ember vagy komcsi, vagy nem. (No nem mintha egy, a szellemi autonómiáját feladó elfáradt filozófustól félteném a magyar jövőt.))

Adam Rifkin (r.): A hajsza (The Chase) (1994)
Marc Forster (r.): Én, Pán Péter (Finding Neverland) (2004)
Marc Forster (r.): Papírsárkányok (The Kite Runner) (2007)
Florian Henckel von Donnersmarck (r.): Az utazó (The Tourist) (2010)

Ralph Vaughan Williams: Fantázia egy Thomas Tallis-témára
(The Philadelphia Orchestra/Ormándy Jenő)

Reggel korán vérvétel, a rendelőben tömeg. A bejutásra várva önkéntelenül is kihallgatom mások beszélgetéseit. Látva, hallgatva az embereket nem tudom eldönteni, vajon testileg vagy szellemileg vannak-e inkább lepusztulva. Nietzsche mondásával nyugtatom rossz lelkiismeretemet: „szeretem a nagy megvetőket, mert ők a nagy tisztelők és nyilai a túlsó partra vágyakozásnak”. Persze vizeletminta is kell. A WC-t rányitom egy idős férfira. Ez van, egy deci lotium minden alapos kivizsgálás conditio sine qua nonja. Egymás után többször elnézést kérek. Miközben csukom vissza az ajtót még hallom, ahogy a férfi krákog és hangosan megszívja az orrát. Ha addig üres volt a homlokürege, már biztosan nem az. Aztán még néhány perc, és egy vörös hajú, kedves tekintetű, vastagon kirúzsozott középkorú hölgy veszi tőlem a vért. És én közben a mennyezetet bámulom.

John Law 1707-ben ingatlanfedezetű hitelexpanziót javasol a gazdaság serkentésére. Henry Thornton 1811-ben úgy véli, az ilyen tervek veszélye, hogy az ingatlanok áremelkedése további hitelexpanzióra ösztönöz, ami viszont tovább emeli az ingatlanok árát.

a-ha: Memorial Beach (1993) (ráadás)

A nem dolgozás kényelmes program, magyar ember szereti, de wertheimszekrény kell hozzá.

***

Azonfelül mi magunk semmit se tudunk csinálni, ha mások ki nem kaparják nekünk a jobb időket, mert élhetetlen a magyar. Locsog a szabadságról, de azt se tudja, mi fán terem. Azt hiszi, a szabadság azt jeleni, hogy nem kell dolgozni. Innen is van, hogy mikor pihenni akar, szabadságot kér. A pihenést nevezi szabadságnak.

***

Magyarországon a munka nem népszerű, s a kötelességek felől még nincsenek befejezett fogalmaink.

***

Azért hát jó lesz nem elbizakodni, hogy mi ilyen meg olyan zseniális nép vagyunk, akiknek csak bele kell fogni valamibe, s mindjárt sikerül. Ha kilenc esztendeig fekszünk is hortyogva a bundán, egyet kell ugranunk hipp-hopp, s mindjárt utoljérjük Európát.

***

Olyan tündérbocskor csak a népmesékben van, amely oda visz, ahová akarjuk, ezen a gyarló világon nem varr ilyet a varga, csak a szorgalom.

(Forrás: Mikszáth Kálmán: Az én jeles mondatom ("Mikszáth Kálmán füveskönyve"))