Mike Newell (r.): Mona Lisa mosolya (Mona Lisa Smile) (2003)
Clint Eastwood (r.): Millió dolláros bébi (Million Dollar Baby) (2004)
Alföldi Róbert (r.): Nyugalom (2008)
John Madden (r.): Az adósság (The Debt) (2010)

Stone Temple Pilots: Vasoline (1994)

Balassi Bálint
Hogy Júliára talála, így köszöne neki

Ez világ sem kell már nekem
Nálad nélkül, szép szerelmem,
Ki állasz most énmellettem,
Egészséggel, édes lelkem!

Én bús szívem vidámsága,
Lelkem édes kévánsága,
Te vagy minden boldogsága,
Véled isten áldomása.

Én drágalátos palotám,
Jóillatú piros rózsám,
Gyönyerő szép kis violám,
Élj sokáig, szép Júliám!

Feltámada napom fénye,
Szemüldek fekete széne,
Két szemem világos fénye,
Élj, élj életem reménye!

Szerelmedben meggyúlt szívem
Csak tégedet óhajt lelkem,
Én szívem, lelkem, szerelmem,
Idvez légy, én fejedelmem!

Júliámra hogy találék,
Örömemben így köszönék,
Térdet-fejet neki hajték,
Kin ő csak elmosolyodék.

(1590-91)

Mindig máshova megyek fodrászhoz. Ma a plázában voltam. Egy fiatal, nyegle csaj nyírt, aki annyira laza volt, mint a rágógumija. "Milyen hajat szeretnél?" - kérdezte. "Jobbra oldalt elválasztva ... de a választék ne legyen túl éles ... és ne legyen túl rövid se" - válaszoltam nem kevés szakmaisággal. És rutinnal. Nekem ui. (leszámítva legszebb kamaszéveimet, amikor vállig ért a hajam) mindig ilyen (meglehetősen kisfiús) frizurám volt. Mire a csaj bólintott, hogy "aha", és látszott rajta, hogy érti. Majd folytatta: "Balázsnak van ilyen haja a Barátok köztben. Ez most annyira trendi, mindenki ilyenre akarja nyíratni". Aztán gondolatnyi csönd (amíg a kivégzőosztag újratölt). A tükrön át ráhunyorítottam a fodrászlányra, jelezvén, hogy bingo. Ja, Balázs, Barátok közt. Tán mondanom sem kell, soha egyetlen epizódot nem láttam a Barátok köztből, és végképp nem tudom, hogy ki az a Balázs. De nem számít: végül pontosan olyan frizurám lett, mint máskor. Elégedett is vagyok.   

***

Nem tudom, mi a jó, nem tudom, mi a rossz
Nem tudom, ki vagy, nem tudom, ki vagyok
Lehet, hogy fehér, lehet, hogy vörös
Lehet, hogy megyek, lehet, hogy jövök

Énekelte 1991-ben Cipő, a rendszerváltás emblematikus zenekarának, a Republicnak márciusban elhunyt dalszerző énekese. Thürmer: haláláig jó elvtársunk volt Cipő - üvölt rám egy címlap a pláza hírlapüzletében. Én meg előkotrok 120 forintot, és megveszem életem első Vasárnapi Borsát. Benne telefonos interjú Thürmer Gyulával, aki nemrég érkezett haza egy kubai konferenciáról. Frissen nyírt hajjal kilépek az üzletből, és kinyitom a lapot a 11-ik oldalon. És igen, Cipő kommunista volt, oszlopos tagja a Munkáspártnak, puszi haverja a pártelnöknek, volt tagkönyve, fizette a tagdíjat, eljárt a pártgyűlésekre, előfizette a párt Szabadság nevű lapját, illetve Thürmer búcsúbeszéde a temetésen Cipő kifejezett végakarata volt. Lehet, hogy vörös. Sőt már szinte biztos. Nem tudom, mi a jó, nem tudom, mi a rossz. Meglehet. Marx is inkább csinált volna rockzenekart. Jobban szeretnénk.

Olvasom Váradi Balázs A közgazdász mint médiaszemélyiség Magyarországon című cikkét, és felrémlik bennem Pierre Bourdieu Előadások a televízióról esszéje. Bourdieu úgy látja, hogy a televíziós műsorokba legtöbbször ugyanazt a 3-4 szakértőt hívják meg a szerkesztők. Részben megszokásból, részben tekintélytiszteletből, vagy épp politikai okból ("baráti"). Ezek a szakértők aztán szakmányban osztják a képernyőről a politológiai, közgazdasági, kulturális fast foodot. Szereplésük persze legtöbbször merő szócséplés, ám ami nagyobb baj, hogy az egyes témák sokkalta kompetensebb szakértői ezáltal nem kapnak hangot. Ez pedig - jóllehet nem feltétlenül szándékos - Bourdieu szerint mégis tekinthető egyfajta cenzúrának.

Liz Friedlander (r.): Vezet a ritmus (Take the Lead) (2006)
Catherine Hardwicke (r.): Alkonyat (Twilight) (2008)
Richard Loncraine (r.): Clinton. Blair. Különleges kapcsolat (The Special Relationship) (2010)
Ridley Scott (r.): A Sólyom végveszélyben (Black Hawk Down) (2001)

A XVIII. század kiváló filozófusa, Immanuel Kant szerint kétféle ítélőerő van: a meghatározó ítélőerő és a reflexiós ítélőerő.

A meghatározó ítélőerő sematizálja a világot, kész kategóriák alapján ítél, azaz előregyártott - ahogy Kant nevezi, a priori - fogalmakkal dolgozik, amiket aztán mindenre ráhúz, ami csak elébe kerül. Más szóval, a meghatározó ítélőerő mindenkor jó előre tudja, hogy mi is lesz az, amivel majd szembetalálkozik. A meghatározó ítélőerő számára sosem kérdés, hogy mivel áll szemben, miként az sem, hogy miként is kell azt értenie. Te jobboldali vagy, te baloldali vagy, te magyar vagy, te nem vagy magyar, te jó zsidó vagy, te rossz zsidó vagy, te a haza büszkesége vagy, te hazaáruló vagy stb. A dolgoknak mindenkor meg van előre az olvasata. Az értelmezés vezető iránya adott, ti. sémák vezetik a megértést. És amit az ember nem egészen ért, azt is lényegét tekintve érteni vél. Végtére éppen arra valók a sémák, hogy általuk azt is értsük, amiről semmit nem tudunk. A sematikus gondolkodás ily módon hasznos. A sémák által egykettőre kerek lesz a világ. Az ember minden helyzetben azonnal kiismeri magát. Hiszen mindenkor vannak a jó magyarok meg a rosszak, a nemzetépítők meg a hazaárulók, a kommunisták meg a fasiszták. Adottak a mankók, az ember könnyedén eltájékozódik. Az Orbán jó, a Bajnai rossz, vagy éppen fordítva.

A reflexiós ítélőerő ellenben más. A reflexiós ítélőerőnek nincsenek előre gyártott kategóriái, azaz nem kész fogalmak alá illeszti a világot, hanem a világ sokféleségében próbál megpillantani valamiféle fogalmat. A reflexiós ítélőerő ily módon nem olyan magabiztos, azaz nem képes olyan könnyedén osztani a címkéket, mint a meghatározó ítélőerő. Ítéletei inkább esztétikaiak, puhák, nem olyan erőszakosak, a dolgok nincsenek eleve eldöntve. Ezért a reflexiós ítélőerőt nem is lehet megvezetni, hiszen az maga vezeti magát. Magyarán nem vezeti semmi. Ugyanakkor Kantnál az esztétikai ítélőerő viszi a tapasztalatot az ész felé, és nem a meghatározó ítélőerő. Aki sémák szerint, erőszakosan gondolkodik, az mindig találni fog értelmet a dolgokban. Igaz, többnyire mindig ugyanazt. A reflektáló ember viszont sokszor nem jut semmire. De ha mégis, akkor abban talán lesz valami.

Kant szerint mindazonáltal mindkét ítélőerejére szüksége van az embernek.

Közép-Európa bővelkedik elbűvölően bizarr nevekben, amelyek az idegen fülnek úgy hangzanak, mint a nyikorgás, recsegés, kaparás, tördelés, fúrás, csusszanás, ropogás. Az angolok körében nagyon népszerű egy optikusnál ülő közép-európai emberről szóló anekdota. Az optikus megvilágít a táblán két betűsort: RYWQPRSH BLMRTXF, és megkérdi a látogatójától:
- El tudná ezt olvasni?
- Elolvasni? - neveti el magát a közép-európai. - Én ezt a pasast ismerem.
(Benjamin Kuras: Van-e élet a Marxon?)

Még mindig a "market monetarista" Lars Christensen blogja: Milton Friedman és a lebegő árfolyamrendszer. Kis posztsorozat. (Ez a poszt a záró! (#6) A többihez linkek lent.)

Nem olyan régen írtam egy nyúlfarknyi posztot a norvég olajexport és ingatlanárak kapcsolatáról. Most pedig valami hasonló sztorit olvasok Lars Christensen blogjában. Csak épp az orosz gáz- és olajexport, illetve az orosz ingatlanárak kapcsán. (A poszt egyúttal hitet tesz azon („market”) monetarista tézis mellett, hogy a válságok kiváltó oka (többnyire) a pénzkínálat szűkülése (amivel ugye Thornton már nem feltétlenül értene egyet)).

Johannes Brahms: D-dúr hegedűverseny (op.77)
Baráti Kristóf/Győri Filharmonikus Zenekar/Berkes Kálmán
2013.március 23. (saját fotó)

Nem a pék jóindulatától várjuk kenyerünket, hanem hogy a pék a saját érdekeire van tekintettel, tudjuk meg Adam Smith 1776-os klasszikus opuszából. Más szóval, még a pékek is a piacról élnek. Ezért is lehet számukra komoly konkurencia az Úr Jézus, aki öt kenyérrel és két hallal ötezer embert képes jóllakatni úgy, hogy az összegyűjtött morzsák a végén tizenkét kosarat adnak. Mi ez, ha nem tisztességtelen verseny, amit a hivataloknak kéne eltiltaniok!? (A halkereskedőket most hagyjuk, azok nem tudják, hogy milyen árat kérjenek a halaikért, az arcátlanok!) De minderről részletesen Karel Čapek 1932-es Az öt kenyérről című szenzációs novellájából.

Clint Eastwood (r.): A legyőzhetetlen (Invictus) (2009) (5*)
Richard Berry (r.): 22 lövés (22 Bullets) (2010)
Joe Johnston (r.): Farkasember (The Wolfman) (2010)

Diana Krall: The Look Of Love (Burt Bacharach & Hal David)

A monetarista pénzelmélet a "pénzmennyiség változásának kizárólag az árszínvonalra gyakorolt hatását veszi tekintetbe, és eltekint annak relatív árakra gyakorolt hatásaitól” – idéztem e blogon Hayek véleményét még tavaly májusban. Thomas M. Humphrey viszont nem így látja.

Az egyik legnépszerűbb magyar harci nóta az 1848-as forradalom szellemét és vezérét idézi. Lássuk csak a szöveget! Nem árt az ismétlés, jóllehet, aki magyar, fejből fújja: „Kossuth Lajos azt üzente, elfogyott a regimentje”. Ez eddig rendben, hiszen mint minden tisztességes toborzó dalban, itt is teljesíteni kell a kötelező feladatot. Na de ha folytatjuk: „ha még egyszer azt üzeni, mindnyájunknak el kell menni”. Hú, ez olyan magyaros! A hadsereg oda, a szabadság kivívásához új katonák kellenének, erre a derék magyarok rendelnek még egy kört a kocsmában, mondván, kivárjuk, üzen-e még egyszer, vagy csak viccelt. (Lackfi János: Milyenek a magyarok?)

Remek kis kötetet jelentetett meg a Szabad Piac Alapítvány. A Tom G. Palmer szerkesztette könyv olyan szerzőktől tartalmaz rövid esszéket, mint a Nobel-díjas közgazdász Vernon Smith vagy a Nobel-díjas író Mario Vargas Llosa. A kis kötet címe provokatívan Az erkölcsös kapitalizmus: Amit az iskolában nem tanítanak. Ha valaki eddig úgy gondolta, hogy a kapitalizmusról csak tudálékos marxista-leninista halandzsában lehet érvényeset mondani, az mindenképpen olvassa el ezeket az esszéket. De másoknak sem fog megártani.

REPUBLIC: Engedj közelebb (1992)

Moby: Extreme Ways

Olvasom Járai Zsigmond A pénz beszél című opuszát. A volt jegybankelnök (emlékszünk, Simor úr elődje) magyarázza a bizonyítványt, idézem: "Három év alatt három adósokk (2004-2006 - én) - nos, az mindenen túltesz, és sajnos a hazai gazdasági környezet korántsem olyan biztonságos, hogy ezeket a politikai indíttatású gazdasági >>földrengéseket<< áldozatok nélkül elviseljük". Megértettem: a jegybank mindent megtett az inflációs cél elérése érdekében, csak hát a kormány ugye. Aztán kézbe veszem az e heti Figyelőt. Benne interjú Király Júliával, az MNB idén júliusban távozó alelnökével. Király elmeséli, hogy az elmúlt hat évben a jegybank mennyi mindent elért, de tényleg, csak hát az inflációs célt nem sikerült épp egyetlen évben sem teljesíteni. De van rá magyarázat. Mert az mindig van. "Egy dolog tény: nálunk folyamatosan megfigyelhetőek voltak a kormányzat oldaláról érkező árlökések. Ezek beépültek a várakozásokba és a költségekbe is, folyamatosan erősítve az inflációs nyomást az alapfolyamatokban" - mondja Király. Ezt is megértettem. (Csak egy dolgot nem értek: ha nem a jegybank határozza meg az infláció mértékét, akkor minek célozza? A költségek növekedése okozza az inflációt meg az adósokkok, oszt nincs szükség magyarázkodásra. Sőt akkor Király Júliára sincs szükség.)

A költségek vagy a pénzmennyiség határozza meg az árszínvonalat? Thomas M. Humphrey remek tudománytörténeti cikke. (Mindazok számára feltétlenül ajánlott, akik az infláció kapcsán "begyűrűző" olajárról, ár-bér spirálról, kormányzat felől jövő árlökésről, monopolisztikus árképzésről stb. szeretnek beszélni.)

Kabay Barna (r.): Hippolyt (1999)
Chris Weitz (r.): Egy fiúról (About a Boy) (2002)
Maurice Barthélémy (r.): Eszeveszett bokszoló (Casablanca Driver) (2004)
Doug Liman (r.): Mr. és Mrs. Smith (Mr. and Mrs. Smith) (2005)
Tom Vaughan (r.): A nagy kvízválasztó (Starter for 10) (2006)
Timur Bekmambetov (r.): Wanted (2008)
Danny Boyle (r.): Gettómilliomos (Slumdog Millionaire) (2008)
Björn Stein (r.): Végső menedék (Shelter) (2010)

Bartók Béla: Román táncok (Jandó Jenő és a Muzsikás Együttes)

"A szovjetek által erőltetett szocializmus időszakában nem volt szokás az önálló gondolkodás, sem a kockázatvállalás. Sok embert meg kellett szabadítani az illúzióktól - amely minden posztkommunista országra jellemző volt -, hogy valaki más oldja meg helyettük a problémát. Lendületbe, mozgásba kellett hozni sokukat, kényszeríteni kellett őket, hogy döntéseket hozzanak, és felelősséget vállaljanak." Mart Laar: Vissza a jövőbe

Faludy György
Éhség
      
I.
              
Nem rossz ez itt a kék napfényben.
A barakk földjén sár dagad.
Uszonyokat növesztek éjjel,
napközben zsenge szárnyakat.
        
A bőröm somfánál keményebb:
alája dugtam lényemet.
Nem mar a fagy, pofont nem érzek,
mag lettem végre héj helyett.
        
A beleimen is túladtam,
amikor majdnem megevett
az éhség; most csak szemsarkamban
szorongat még egy keveset.
        
Meg az is, hogy bolhák ugrálnak
és lakmároznak farkamon.
De mért is őrzök luxustárgyat
itt Recsken? Holnap eldobom.
        
Szerelem? Szépség? Szabad élet?
Álomnak még jó. Ásítok.
Farcsontomból üvegcserép lett.
Nagyon rossz ülnöm. Állni jobb.
        
Állok hát, a nehéz csákánnyal
kezemben, a havas úton.
A hajcsár néz. Biztos meglátta,
hogy felemelni se tudom.
        
Mindjárt hozzám lép, felrúg, megver,
agyoncsap. Csipkés fellegek,
vadkék ég. Mindent lát az ember,
és mindent mindjárt elfeled.
        
II.
        
Két napja Borostóbi Jóska
halt éhen, ma délben Szuha
bukott szemem előtt a hóba.
Legyen nekik a mész puha!
        
Mindről verset kéne szereznem.
Hányat? Ötvenet? Hatvanat?
Már könnyem sincs, oly könnyű lettem.
Pihe? Kísértet? Almahab?
        
Még jó, hogy szellemem töretlen:
a homlokomban csillagok
s egy kard; s hogy olvadnak köröttem
a rég elfagyott illatok!
        
Most mind a garatomon táncol:
a Pápéte-i éjszaka,
meg nagyanyám verandájáról
a jácint-gyertyák kék szaga,
        
aztán a japán légibombák
füstje. Szagolnám szívesen,
de szállni kezdek. Ez az ország:
mindegyik dombját ismerem.
        
Sörbettel etetik a párás
gőzfürdőben Ali basát
szolgái. Ez Rákosi Mátyás,
kit most is helyből ugrok át.
        
Ott Béla király Isztergomban:
az apró, sárga trónterem
s az oroszlánok. Lehajoltam,
s eléje csúsztam térdemen:
        
„Maradj velünk!” De nemet intett.
A királynő apródjai
vagyunk, s karóba húznak minket
a nádorispán Báthory
        
kívánságára itt Pozsonyban,
a vízpart árnyas tölgyei
alatt. Ajkam közt szörnyű szomjam
s alvadt vérem göröngyei.
        
A karóról most visszamászok
a hóba. Hány festő nevét
tudom M-mel a reneszánszból?
Mantegnáét, Melizzóét –
        
aztán Giovanni da Milano,
Mazaccio, Michelangelo,
Martini, Memling, da Majano,
meg Mazzolino – erre jó
        
az ismeret lerágott csontja.
Inkább százszorszép kellene,
hogy a szirmokon kiszámoljam:
mi történik majd itt velem.
        
De százszorszép nem nő a hóban.
Helyette megpróbálhatom
a római uralkodókat.
Kezdem. Caesar – éhenhalok,
        
Augustus – mégse halok éhen,
Tiberius – éhenhalok,
Caligula – nem halok éhen,
Claudiusszal éhenhalok,
        
és így Marcus Aureliusszal
tizenegy újabb név után.
A császárokat sose tudtam
tovább. A téli délután
        
csupa gejzír. Gyémántot szikráz
s nyersselymet őröl a malom.
Hány órája, hogy a hókristályt
nézem a kabátujjamon?
        
E földre én is készületlen
jöttem. Behúnyom a szemem.
Azt látom, ahogy megszülettem
védtelenül és meztelen,
        
mint most. Mért jöttem a világra?
Mi volt a célja? Ne keresd!
Ez itt a fény nagy uszodája,
hová beugrattak fejest.
        
(Recsk, 1951 telén)