Dmitrij Sosztakovics: Concertino két zongorára, Op. 94
(Martha Argerich & Lilya Zilberstein)

Johnny Depp (r.): A halál ára (The Brave) (1997)
Mel Gibson (r.): A Passió (The passion of the Christ) (2004) (5*)
Eric Eason (r.): Utazás az éjszaka mélyén (Journey to the End of the Night) (2006)
Doug Liman (r.): Államtrükkök (Fair Game) (2010)

A fiatal Hegel azt írja, hogy "akik szeretik egymást, azok egymás számára minden tekintetben élők, semmilyen tekintetben sem halottak".

Képzeljük el, ahogy nagy dirrel-dúrral beharangoznak egy új filmet, egy hollywoodi lávsztorit! Főszerepben az ügyeletes sztár. Irány a mozi! Zizi, ropi, kóla. Fények a vásznon, pereg a film. Íme, a cselekmény: a fiú meg a lány diszkóban. A fiúnak foszforeszkál a cipője az UV zöldben. A lány érzi, hogy szerelmes. A fiú szívét is lángra lobbantja a lány dekoltázsa. Járni kezdenek, összeköltöznek, az évek múlnak, mint a percek. A pár nagyon boldog, összeházasodnak. Aztán lefut a szalag, ennyi volt. The End. Mi pedig hunyorogva lépünk ki a fénybe. Vesszük a kabátot, közben különös nyugtalanságot érzünk. Távolról, titkon sejtjük, hogy ez a film így nincs rendben.

Rómeó szereti Júliát, Júlia szereti Rómeót. Pedig igazából gyűlölniük kellene egymást. Mert Rómeó Montague, Júlia pedig Capulet. És mégis: Rómeó szereti Júliát, Júlia Rómeót. Merthogy Rómeó nem egy Capuletet szeret, hanem Júliát, szíve egyetlen Júliáját. Ha Rómeó Júliában csak egy Capuletet szeretne, pontosabban gyűlölne, akkor még nem egy élőt, hanem csak valami dolgot szeretne, pontosabban gyűlölne - a Capuletet. Így Rómeónak Júlia csak egy tárgy lenne, a Capulet. Ámde Rómeónak Júlia nem valami dolog, nem valami halott, hanem az egyetlen szerelme, és nálánál semmi sem lehet számára élőbb és elevenebb. Rómeónak Júlia a legközvetlenebb élet, és az életnek ebben a közvetlenségében nincsenek halott dolgok - nincs Capulet, nincs Montague. És ugyanígy Júlia Rómeóval. Capuletnek vagy Montaguenak lenni még csak valami halott dolog, ami elválasztja az élőt az élőtől. Mert akik szeretik egymást, azok nem egymás vezetékneveit szeretik.

Minden rendes szerelmi történet (film, regény stb.) a következőről szól: van a nő meg a férfi, akik szeretik egymást, de mégsem lehetnek egymáséi, mert valami szembeállítja őket. Ez lehet származás, rang, vagyon, a szülők viszálya, bőrszín, vallás, nyelv stb. (klasszikus esetek), de lehet a szembenállás oka valami félreértés, véletlen malőr, barátok, barátnők rosszallása, a régi szerető ármánykodása stb. (könnyedebb műfajok esetén). Ámde a szerelem végül beteljesül. Más szóval, a nő meg a férfi végül leküzdik a szembenállást. Azt, ami elválasztotta őket egymástól. Mert akik szeretik egymást, azok egymás számára minden tekintetben élők, és semmilyen tekintetben sem halottak. Nem dolgok. Vagyis akik szeretik egymást, azok nem származás, rang, vagyon, bőrszín stb. által vannak egymás számára, hanem közvetlenül. Mint élő az élőnek.

And the Oscar goes to...

Mi a baj a foszforeszkáló cipőjű fiú és az attraktív dekoltázsú lány mozis történetével? Az, hogy túl sima ügy. Nincs akadály, amit a szeretetnek le kellene győznie, nincs szembenállás. Nincs idegenség, melynek vastag falát a szeretetnek le kellene bontania. Mert a szeretet csak annyiban szeretet, amennyiben megszűnteti a másik idegenségét, vagyis amennyiben a halottat élővé teszi.

Hegel megérdemelne egy posztumusz díjat.

Hayek a  Cantillon-hatásról

A legfőbb kifogásom ezzel a teóriával (monetarizmus - én), mint "makroelmélettel" szemben, hogy a pénzmennyiség változásának kizárólag az árszínvonalra gyakorolt hatását veszi tekintetbe, és eltekint annak relatív árakra gyakorolt hatásaitól. Így aztán ez az elmélet hajlamos figyelmen kívül hagyni az infláció azon hatását is, ami számomra a leginkább károsnak mutatkozik: a gazdasági források téves allokációját, és a munkanélküliséget, ami e téves allokáció következménye.  (...) A hagyományos mennyiségi pénzelmélet hibái már kétszáz éve ismertek. Azóta, hogy Richard Cantillon bírálat alá vette John Locke hasonlóképp mechanisztikus mennyiségi pénzelméletét, megállapítván, hogy Locke

ugyan helyesen ismerte fel, hogy a pénzbőség mindent megdrágít, ellenben azt már nem vizsgálta, hogy e drágulás miként is megy végbe. Egy ilyen elemzésben épp annak felfedezése a legnehezebb, hogy milyen folyamatokon keresztül, és milyen arányban növeli az árakat a pénzmennyiség növekedése. (1755)

Cantillon volt az első, aki megpróbálkozott egy ilyen elemzéssel. Annak vizsgálata, hogy a többlet pénz beáramlása a gazdaságba miként változtatja meg a különböző termékek és szolgáltatások iránti relatív keresletet idővel annak magyarázatához is elvezetett, hogy az infláció miként okozza a termelési tényezők, különösen a munkaerő téves allokációját, amely munkaerő "fölöslegessé" válik mihelyst az infláció csökken, vagy épp csak az infláció növekedésének üteme csökken.   

(Részlet Friedrich A. Hayek Unemployment and Monetary Policy című 1979-es művéből)

(saját fordítás)

Egy "bölcs értekezés" (Mankiw), melyben Raghu Rajan felskicceli az amerikai gazdaság elmúlt 60 évének történetét. E történet pedig arra tanít, hogy a válságra nem Keynes a megoldás. A problémák mélyebbek.

Rézkarcok 2012. május 5. (saját fotó)

Robbie Williams még javában Daryl Hannaht akarta érezni (amit abszolút meg tudunk érteni), amikor Ron Paul már az ingatlanpiaci válság miatt aggódott.   

(Forrás)

Charles Chaplin (r.): A kölyök (The Kid) (1921)
Adam Marcus (r.): Tavaszi hó (Let it Snow) (2001)
Paul Scheuring (r.): A kísérlet (The Experiment) (2010)
Géla Babluani (r.): A 13-as (13) (2010)

"Szokás Európába való visszatérésről beszélni. Európába leginkább akkor térünk vissza, ha nem félünk attól, hogy önmagunk legyünk benne, és ha levetkőzzük a saját szellemi teljesítményünktől való lámpalázunkat. A mások által tiszteletben tartott helyünket a nap alatt nem nyerhetjük el azzal, hogy folyton azt kiáltozzuk, mi csehek és szlovákok vagyunk, és azt akarjuk, hogy tartsanak minket tiszteletben, hanem azáltal, hogy létünk tartalmával és teljesítményeinkkel hívjuk fel magunkra a figyelmet." Václav Havel: Nyáridei töprengések (In Uö.: A szabadság igézete)

Mankiwnak igaza van, ami most Venezuelában történik az iskolapéldája az árkontroll hatásának. (Az árkontrollról bővebben itt.)

Az új középkor című Umberto Eco esszében a bankok tükörpalotái olyanok, mint a középkori katedrálisok, az egyetemek, mint a kolostorok, a gyárkomplexumok, mint erődítmények, a biztonsági cégek őrző-védői, mint zsoldosok, feudumokat szolgáló bandériumok, a terepjárók, mint hintók, a városok közeli domboldalaiban és zöldövezeteiben nemesi kúriák, villák, partik és fogadások, a másik oldalon pedig a külvárosok gettói, a szegények, bevándorlók városnegyedei. A kormány, mint királyi udvar, de nem központ. Az iparmágnások, sajtómágnások, pénzmágnások kiskirályságai. Mindez fenséges látvány. Azaz, posztmodern.

Immanuel Kant esztétikájában a fenséges olyan megjelenítés, amit nem lehet egyetlen átfogó képben megragadni, mert a sokféle részlet szétfeszíti a képzelőerőt. A fenségesnek tehát nincs közepe, nincs fókusza, hiszen a fókusz azt jelentené, hogy létezik egy olyan nézőpont, ahonnét áttekintés volna nyerhető az egészről. A fenséges világ szent vadonjában talajtalanná válunk. Az Eco esszé archaizáló látásával a jelent ebbe a nyüzsgő, fenséges kaotikusságba helyezi. A jelenkor nagy freskóját, miként az írás sugallja, a nyüzsgő szétszórtság kaleidoszkópikus látványa jellemzi, a középpont hiánya, az egységes rendezőelv hiánya; a dolgok különélete, a diszkontinuitás levegőssége; a sokféleség bizarr szépsége, a töredékesség öröme. Mintha Eco azt mondaná: hiányzik az egységes, uralkodó történelmi narratíva, amivel saját korunk felbolydult világa leírható lenne. Kérdés, van-e egyáltalán ilyen. Vagyis az esszében nem annyira a konkrét analógiák érdekesek, mintsem inkább az esztétikai reflexió, mint a valóság megragadásának eszköze, amennyiben jelzi, hogy az értelem még nem választotta ki a maga fogalmait. Mert, miként azt Friedrich Hegeltől tudjuk, Minerva baglya alkonyatkor kezdi meg röptét.

 Meredith Monk: Braid 1 and Leaping Song (Mercy album) (2001)

Mark Spitznagel szerint a FED-et kellene inkább elfoglalni. Avagy a Cantillon-hatás.

Madsen Pirie Freedom 101 című művéből

Fontos megértenünk a szegénység okait

A szegénységnek nincsenek külön okai. A szegénység maga az alaphelyzet, ami akkor történik, ha nem teszel semmit. Ha találkozni akarsz a szegénységgel, hát egyszerűen ne tégy semmit, és akkor garantáltan megtapasztalod. A szegénység okára kérdezni olyan, mint a világűrben lévő hideg okára kérdezni. A világűrben azért van hideg, mert nincs energia. Szegénység meg azért van, mert nincs gazdagság. Az emberiség történetének nagy részében a szegénység volt a normál állapot. Az emberek vadásztak a túlélésért, vagy valamilyen egyszerű önellátó gazdálkodást folytattak, és szegények voltak. A világ bizonyos részein máig ez a helyzet.

Valójában a gazdagság az, ami a nem szokványos; a gazdagság az, ami változást jelent az alapállapothoz képest. A gazdagság feltételeire kell tehát kérdeznünk, hogy aztán mindújra megteremthessük ezeket a feltételeket. Ha a szegénység okára kérdezel, akkor egy rossz kérdést teszel fel, ami végül rossz válaszokhoz vezet. És a rossz kérdések csapdába ejtik az emberek gondolkodását. Ezért is hihetik sokan, hogy egyesek gazdagsága okozza mások szegénységét, mintha legalábbis a gazdagság valamiféle adott nagyság lenne a világban, amiből a gazdagok úgymond túl nagy részt markolnak maguknak. 

Pedig a gazdagság olyasvalami, amit mi magunk teremtünk, és csak kb. az elmúlt 250 év során találtunk rá annak módjára, hogy miként is kell ezt igazán nagyban csinálni. A gazdagság forrása a vállalkozás, a termelés, a specializáció, és legfőképp a csere. Ahelyett tehát, hogy a tehetősegeket fosztogatnánk, hogy aztán a vagyonukat szétosztogathassuk, inkább olyan feltételeket kell teremtenünk, melyek által a lehető legtöbb ember csatlakozhat az értékteremtés folyamatához.

Épp így a szegény országok sem lesznek attól gazdagok, hogy mi nekik adjuk saját gazdagságunk egy részét. A szegény országok csak úgy tudnak kimászni a szegénységből, ahogyan azt tettük mi is. Azaz, termékek és szolgáltatások termelésévek és értékesítésével, az értékteremtési folyamat segítségével.

Ki mondta az alábbi szavakat?

Az anyagi javak elosztásának ma kiáltó egyenlőtlenségeit a centrumok spirituális megújulása, vagyis egyfelől társadalmuk emberi szövetének regenerálódása, másfelől kifelé irányuló szolidaritásuk feléledése nélkül nem lehet elképzelni. Ha a spirituális ébredés nem következik be, és a mozgalmak csak az anyagi javakért folytatott küzdelemről fognak szólni, akkor az kész bukás.

a.) Bogár László
b.) Szalai Erzsébet
c.) Szalai Annamária
d.) Xavier Sala i Martín
e.) Mao Ce-tung
f.) Népi bölcsesség
g.) A d.) válasz kivételével bármelyik
h.) Nem értem, hogyan kerülök erre a blogra

Tovább a helyes válaszra?

Henry Hazlitt
Költekezéssel a mennyországba?

Íme, hát megtudtuk: az elmúlt néhány év prosperitását a hatalmas kormányzati kiadásoknak köszönhetjük. Kivált a fegyverkezésre költött pénzeknek és a külföldnek adott segélyeknek. És e kiadások bármiféle megkurtítása, mondják figyelmeztető hangok, gazdasági recesszióhoz vezetne. Sőt immár azt is megtudtuk, hogy amennyiben a recesszió jelei mutatkoznak, úgy a kormánynak további pénzeket kell elköltenie, hogy ezáltal életben tartsa a fellendülést.

Ez a nézet persze teljességgel téves. Kiegyensúlyozott központi költségvetés mellett a kormányzati költekezés kiterjesztése egyáltalán nem serkenti az üzleti életet, lévén, hogy minden egyes elköltött dollárt a kormánynak előzőleg el kellett vonnia az adófizetőktől. Így aztán a kormány részéről egy masszív költekezési program legfeljebb eltéríteni tudja a pénzek folyását az egyik irányból egy másikba. Ami pedig a segélyeket illeti, amennyivel több pénzt adunk az európaiaknak, hogy azok amerikai árukat vegyenek, épp annyival marad kevesebb pénz nálunk, hogy mi magunk amerikai árukat vegyünk. És mennél többet költünk hadászatra, épp annyival jut kevesebb TV készülékre, hűtőgépre, vagy élelmiszerre. Még a nácik is tudták, választaniuk kell tank és vaj között.

Kiegyensúlyozott költségvetés mellett egy tetemes méretű kormányzati kiadási program nem hogy a gazdaságot nem stimulálja, hanem éppenséggel nagyban visszavesz a jólétből. Egy 15,3 milliárd dollár nagyságú fegyverkezési program, függetlenül attól, hogy az hadászatilag egyébként mennyire indokolt, éppen ekkora összeggel rövidíti meg az új lakóházak építéséhez, vagy más egyéb, a polgári javak termeléséhez szükséges eszközök fejlesztéséhez vagy gyarapításához rendelkezésre álló gazdasági forrásokat. És épp így elmondhatjuk, függetlenül annak indokoltságától, az Európának nyújtandó újabb 5 milliárd dolláros amerikai segély nyilvánvalóan arra kényszerít bennünket, hogy ugyanekkora összeggel fogjuk vissza saját fogyasztásunkat vagy tőkefelhalmozásunkat. Lévén, hogy ugyanazt a tortát nem lehet megenni meg el is ajándékozni.

Így aztán az "irányított gazdaság" pallérozottabb hívei már fölfogták, hogy a kormányzati kiadások pusztán hatalmas méretüknél fogva önmagukban még nem képesek prosperitást teremteni. Ezért a hangsúlyt inkább arra a vásárlóerőre helyezik, amelyet maguk a kormányzati kiadások adnak hozzá úgymond a gazdasághoz, és amely többlet vásárlóerő lényegében a kormányzati kiadásoknak az adóbevételek fölötti részével egyenlő. Avagy némiképp prózaian fogalmazva, e szofisztikált nézet szerint a prosperitás alapja a költségvetési deficit. Vagyis nem a kormányzati kiadások általában, hanem csak a deficit "adja a többlet vásárlóerőt".    

Ám ha az "irányított gazdaság" doktrínájának lényegét erre az egyszerű és nyílt alakjára hozzuk, vagyis hogy csak a deficit számít, akkor láthatóvá válik e tannak egy olyan következménye, amit az "irányított gazdaság" hívei vélhetőleg még nem teljesen fogtak fel. Hogy mire gondolok? Hivatalos becslések szerint az 1950-es költségvetési évre 41 milliárd dollár a várt költségvetési bevétel. Tegyük fel, hogy a jelenlegi gazdasági fellendülés töretlen folytatásához egy 5 milliárd dollár nagyságú költségvetési deficitet vettek tervbe. Ez ugye 46 milliárd dollár nagyságú költségvetési kiadást jelent (amit a Truman által beterjesztett költségvetési tervezet egyébként könnyedén hoz is). Ha azonban valóban igaz, hogy csak a deficit nagysága számít, akkor az üdvözítő 5 milliárd dollárnyi költségvetési hiány úgy is elérhető lenne, ha a kiadási oldal volna 41 milliárd dollár, és egy adócsökkentéssel a bevételi oldal mindössze 36 milliárd dollár lenne. Vagy éppenséggel a kiadások adnának 36 milliárd dollárt, a bevételek meg csak 31 milliárdot. Az még nagyobb adócsökkentés. Valójában bármekkorát vágjunk is a kiadási oldalon, a vágyott "többlet vásárlóerő" mindig produkálható, feltéve, hogy az adóbevételeket még jobban visszavágjuk. Ráadásul adókat csökkenteni vagy épp újra felemelni mindig sokkal gyorsabban és könnyebben megy, mint a költségvetési kiadásokat visszafogni vagy újra emelni. A növekvő költségvetési kiadások ui. hajlamosak állandósulni, amennyiben a fölmerülő érdeksérelmek miatt utólag igen nehéz azokból visszavenni. Emellett a növekvő kiadásokhoz szükséges nagyobb adóbevétel még a termelésre is ellenösztönzően hat. Röviden, ha költségvetési deficittel szeretnénk élénkíteni a gazdaságot, azaz prolongálni a boomot, akkor az egy adócsökkentéssel sokkal rugalmasabban, hatékonyabban és veszélytelenebbül kivitelezhető, mint a költségvetési kiadások növelésével.

De mindezzel persze csak az "irányított gazdaság" doktrínájának teljes csődjét kívánom hangsúlyozni. Növekvő adókból fedezett növekvő állami kiadásokkal egyáltalán nem lehet gazdaságot élénkíteni. Kizárólag egy pénz- és hitelteremtéssel finanszírozott deficit képes a gazdaságot stimulálni. De az csak egy átmeneti inflációs fellendülés lehet legfeljebb, ami ugyan képes elnyújtani a gazdasági boomot, de csakis egy később elkerülhetetlenné váló súlyos recesszió árán.

(A cikk a Newsweek 1949.május 9-i számában jelent meg. Eredeti kiemelések.)

(saját fordítás)

Gene Quintano (r.): Haláli fegyver (1993) (jelenet)

„Tehát a szép új világ így néz ki: a magyar ember (ez persze hamarosan megszűnik, nincs szükség ilyesféle identitásokra, ez csak zavarja az összképet!) brazil csirkét és argentin pulykát zabál, reája egészséggel, pirospozsgásan chilei borral koccint” – írja Bayer Zsolt felháborodva a ma megjelent cikkében. És tegyük gyorsan hozzá: magyar ember emellet még francia autót vezet, amerikai laptopon dolgozik, holland mobiltelefonon beszél, angol tusfürdővel mosakszik meg olasz cipőt hord. Még maga Bayer Zsolt is. Persze az olasz cipő talpa brazil gumi, a bőr lengyel, a gyártósor német. Azt most ne is firtassuk, hogy egy laptopban hányféle náció munkája van! Már egy sima grafitceruza is maga a tőrőlmetszett kozmopolitizmus. És ebben „a szép új világban” élünk már úgy három évszázada (nota bene, szerencsére), még akkor is ha Bayer úr intellektuálisan esetleg nem teljesen update. És lám, az olaszok még mindig olaszok, a franciák még mindig franciák, mi pedig még mindig magyarok vagyunk. Persze értem én, a magyar tej jobb, mint a szlovák tej, és a magyar csirke is jobb, mint a brazil csirke, még ha a magyar csirkét már most is brazil szójával etetik. Ugyanakkor nem találják furcsának, hogy a magyar laptop soha sem jobb, mint az import laptop, csak a magyar csirke világbajnok? Ja igen, magyar laptop ui. nincs. Így aztán az import laptopon valahogy nem is háborodunk fel, csak az import csirkén. (Pedig én az előbbinek tényleg jobban örülnék!) Megfigyelték, hogy mindig csak az import sonka, import tej és sajt hulladék, és soha nem az import kocsi, import mobil meg az import hifi? Mobiltelefonból valahogy soha nem hozzák ide a szemetet, csak a tejből. Meglehet persze, arra vagyunk leginkább kényesek, amit „zabálunk” meg amit „reája” iszunk (és nem az újságíróink stílusára). Mindazonáltal semmi akadálya, hogy magyar ember magyar húst vegyen, ha a szlovák húst hulladéknak tartja. (Persze van arra hatóság megállapítani, ha tényleg hulladék.) Vagy tán az lenne a baj, hogy a magyar emberek szlovák húst vesznek, mert a Bayer-féle cikkek ellenére sem tekintik azt hulladéknak, ellenben az esetleg olcsóbb? Azon vajon miért nem háborodunk fel, hogy japán autót lehet olcsóbban is venni, mint német autót? És nem lennénk-e vajon felháborodva, hogyha import tilalom lenne a laptopokra? Egyszer jó az import, a nagyobb választék, az árverseny, máskor meg nem az? (És hogy egy másik kérdést intézzek a Bayer cikkhez: Nem lehet-e, hogy az emberek azért szeretnének városokban élni falu helyett, mert a városi élet bizony jobb élet, nagyobb jólét, és több lehetőség, mint a falusi? Kérem, ha Bayer Zsolt annyira szeretne egy zsákfaluban földet túrni, hát ott a lehetőség. Trágyázás közben annyiszor fakadhatna könnyre az érintetlen táj szépségén, ahányszor csak akarna. És ha esetleg fókát vadászna, hát azt sem tiltja meg neki senki. Miért nem teszi? És igen, a kereskedelemnek az a lényege, hogy az embereknek marad ideje Facebookozni, azaz a kereskedelem munkát és szabadidőt szabadít fel. Épp úgy, mint a technikai fejlődés. Ez minden jólét alapja, még akkor is, ha a parasztromantikában utazó időmilliómos belvárosi zsurnaliszta megvetően is beszél róla.)

Szlukovényi Katalin

             Sík
                          Lassan, tűnődve

Az ember végül, mint a nyál,
úgy elkenődik, s e lapos-
tetű-feeling oly alapos,
hogy alig moccan, eltanyál

               *

Az ember végül maga van,
s ettől igen boldogtalan,
bár néha más véget remél,
de ez sehogysem rímel

"Amikor felkértek rá, hogy szóljak hozzá a náci és a bolsevik koncentrációs táborok analógiájának, illetve különbségének, egyszóval a 20. századi gyalázat, Szent Pál kifejezésével: a „botrány” problematikájához, rögtön azt találtam mondani, hogy szerintem ez mitologikus kérdés. És bár azóta jó darab idő eltelt, mit sem változott a véleményem. Jól tudom, hogy a felvetett kérdés kimeríthetetlen, időnk és mindannyiunk türelme azonban véges: így tehát igyekszem rövid lenni, ám ugyanez kényszerít a vázlatosságra. Mindenekelőtt is: milyen alapon történjék ez az összehasonlítás, illetve különbségtétel? Nyilvánvaló, hogy az emberi létből való száműzetés, a gyötrelem, az éhezés, a rabmunka, a kínhalál Recsken is ugyanolyan, mint Dachauban, és Kolima sem különbözik e tekintetben Mauthausentől. Azt méricskéljük, hogy Ravensbrückben vagy a Gulag-szigetvilág valamelyik táborában volt-e kisebb a kenyérfejadag? Hogy a szadizmus szakemberei a Prinz-Regentenstrasse-i Gestapo-házban vagy a moszkvai Lubjanka-börtönben értettek jobban a kínzáshoz? Ez ugyebár nagyon szomorú, de terméketlen beszélgetés lenne."

Kertész Imre: Táborok maradandósága (Előadás a Thália Stúdióban, 1990) In

Olivier Messiaen: Kvartett az idő végezetére: Kristály-liturgia
(Gloria Cheng zongora - Sarah Thornblade hegedű - Stuart Clark klarinét -
Erika Duke-Kirkpatrick gordonka)

Frédéric Bastiat írja 1850-ben, hogy amikor a közgazdászok azt kérik a kormánytól, hogy az ne avatkozzék a vallásba, akkor a baloldaliaktól és egyéb széplelkű humanistáktól rögtön megkapják a vádat, miszerint ateisták és erkölcstelenek. És amikor a közgazdászok azt kérik a kormánytól, hogy az ne avatkozzék az oktatásba, akkor az a vád, hogy ellene vannak a tudásnak és felvilágosodásnak. Mondhatni, butának szeretnék a népet. És amikor a közgazdászok az állami közmunka programok ellen tiltakoznak, akkor meg állítólag egyenesen a munka ellen vannak.

Bastiat szerint mindez olyan, mintha valakit azzal vádolnánk, hogy éheztetni akarja az embereket, csak mert ellene van annak, hogy az állam gabonát termesszen.    

Mert ha az állam nem avatkozna bele a vallási életbe, akkor nyilván tombolna az erkölcstelenség. Nyilván, állam nélkül se tudás, se felvilágosodás. És ha az emberek maguk költik a pénzüket, akkor ezzel nem foglalkoztatnak senkit, bezzeg ha az állam költi az emberek pénzét, az munkahelyeket teremt. (Mert az állam által elköltött minden forint rögtön további másik kettőt is megmozgat ugye, viszont amit az emberek költenek, na az mintha ott se lenne.) Mintha a gabona csak az államnak teremne meg, más gazdának az istenért se.

Miről is van hát szó? Valójában éppen azok az emberek nem bíznak a közösségben, akik folyton a közösségre hivatkoznak. Azok az emberek akarnak pl. államilag fenntartott kultúrát, akik azt hiszik, hogy e nélkül nem is lenne olyan, hogy kultúra, mert a közösség maga olyat magától nem csinál. Hazafiság, jólét, tudomány, találmányok és művészetek, így vélik, a közösségben maguktól nem virágoznak. Máskülönben miért is kellene azokat államilag fenntartani! "[A]z emberek semmit sem származtatnak maguktól". Hovatovább az emberek még ahhoz is hülyék, hogy úgy költsék a pénzüket, hogy ezáltal egymásnak munkát adjanak. Nem is igazi költekezés, amit nem az állam költ! "[A]z olyan tevékenység, amelyet se nem szabályoznak, se nem támogatnak, az nem létezik" - így gondolkodnak a szocialisták. Az van, amit a hatalom ad, és amit nem ad, az nincs. Ha az állam nem adná, úgy nyilván se orvoslás, se művészet, se szolidaritás, se barátság, se szerelem nem létezne. Mert amit az állam nem tesz, azt az emberek maguktól ugye nem teszik. És ha az állam nem gondoskodna munkahelyekről, az emberek istenuccse leülnének a folyópartra megvárni, amíg lassan éhen halnak.

Vagy még világosabban szólva: "[a] szocialisták lebecsülik az emberiséget".  Bastiat szerint a szocialisták azt "feltételezik, hogy ha a törvényhozók az emberekre hagynák, hogy szabadon követhessék ösztöneiket, a vallás helyett az ateizmushoz jutnának, a tudás helyett a tudatlansághoz, a termelés és a csere helyett a szegénységhez".

Miről is van hát szó? A folyton a közösséghez fellebbező baloldaliak valójában magatehetetlennek képzelik a közösséget, jóllehet nem az. A szocialisták nem a közösségben hisznek, hanem éppenséggel a közösség az, amiben nem hisznek. A szocialisták nem bíznak a közösség erejében és aktivitásában, így szívük szerint minden hatalmat és tevékenységet az államra testálnának, amely államot tévesen a társadalommal azonosítanak. Mindebből pedig leginkább annyi igaz, hogy ha az állam hiperaktív, akkor az emberek idővel passzívak lesznek, ha az állam kényszer-szolidaritást erőltet, akkor az idővel felmorzsolja a valódi szolidaritást, az ál-kollektívák pedig tönkreteszik a valódi individuumok valódi szövetségét.

Leonard Bernstein: Szimfonikus táncok a West Side Storyból: Valahol
(Royal Philharmonic Orchestra/Carl Davis)