A törvénynek nem feladata a törvényhozók akaratával helyettesíteni az emberek akaratát, avagy a hatalom társadalmi mérnökösködésével az egyéni kezdeményezést. A törvény egyedüli feladata az egyének életének, szabadságának és tulajdonának védelme, ami egyúttal azt jelenti, hogy az élet, a szabadság és a tulajdon nem a törvényből származnak, de megelőzik a törvényt, és előrébb valók annál. A törvény pedig, mely maga sérti meg az emberek életét, szabadságát és tulajdonát, - elfajzott törvény. És a törvény két okból fajul el: a törvényhozók buta kapzsisága és hamis emberbarátisága miatt.

És hogy honnan valók e magvas gondolatok? A klasszikus liberalizmus ikonikus alakjának, Frédéric Bastiatnak A törvény című 1850-es írásából, ami vékony kötet formájában nemrégiben idehaza is megjelent. A kis kötet tartalmazza továbbá az Ami látható s ami nem látható című írást, ami szintúgy kötelező olvasmány a szabadság barátai számára.

Hurts: Wonderful Life

Ludwig von Mises
Kapitalizmus

(Egy 1958-as, a Buenos Aires-i egyetemen tartott eladássorozat nyitó eladása, amely előadássorozat szövege később Economic Policy: Thoughts for Today and Tomorrow címen kötetben is megjelent)

Az emberek által használt szófordulatok gyakran meglehetősen megtévesztők. A modern iparmágnásokat és a big business vezetőit pl. „csokoládé királynak”, „pamut királynak” és „gépjármű királynak” hívják. Ez a szóhasználat pedig arra utal, hogy az emberek lényegében nem látnak különbséget a modern kor ipari vezetői és a régi korok feudális királyai, hercegei és más urai között. Ám a különbség nagyon is jelentős. Egy csokoládé király ui. egyáltalán nem uralkodik, sokkal inkább szolgál. Nincs a piactól és a fogyasztóktól független birodalma. A csokoládé király, az acél király, a gépjármű király és a modern ipar hasonló királyainak sorsa attól az ágazattól függ, amelyben működik, és azoktól a fogyasztóktól, akiket szolgálni hivatott. E „királyok” mindegyikének az alattvalók, vagyis a fogyasztók kegyében kell maradnia, mert abban a pillanatban, amikor nem képes többé a vevőknek a versenytársaknál alacsonyabb költségek mellett jobb szolgáltatást nyújtania, - máris dől a „királyság”.

Két évszázaddal ezelőtt, a kapitalizmus eljövetelét megelőzően, az emberek társadalmi státusza rögzítve volt. Születésétől haláláig az ember az maradt, aki volt: épp az, amit az őseitől mint státuszt megörökölt. Ha szegénynek születet, hát örökre szegény maradt; ha gazdagnak, tehát uraságnak vagy hercegnek, úgy egy életen át megtarthatta címét, és az azzal járó vagyont.  Ami pedig az ipart illeti, az akkoriban létező kezdetleges feldolgozóipar kizárólag a tehetősek számára állított elő javakat. Az emberek többsége (az európai lakosság kilencven százaléka, vagy még annál is több) a földeken dolgozott, és nem került kapcsolatba a városra termelő ágazatokkal. És a feudális társadalomnak e merev berendezkedése több száz évig fennmaradt Európa legfejlettebb területein.  

Mindazonáltal, ahogy a vidék lakosságának száma növekedett, kialakult idővel egy olyan réteg, amelynek a föld már nem tudott munkát adni. Örökölt termőföld és ingatlan híján a lakosság egy része dolog nélkül maradt, miközben a feldolgozóipar sem nyújtott számukra munkát, mert a városok királyai részükre ezt megtiltották. A „számkivetettek” e rétege pedig egyre csak növekedett, és senki nem tudta, hogy mi is történjék velük. Ezek az emberek voltak a szó tulajdonképpeni értelmében vett „proletárok”, vagyis azok a számkivetettek, akiket a hatalom jobb híján dologházakba és szegényházakba zárt. Európa egyes területein, különösen Hollandiában és Angliában, a XVIII. századra már olyan népes lett e réteg, hogy az valódi fenyegetést jelentett a fennálló társadalmi rendre.
Hasonló fejlemények szemtanúi lehetünk ma is a világnak olyan helyein, mint India, vagy a többi fejlődő országok. Mindazonáltal a XVIII. század Angliájában sokkal rosszabb volt a helyzet. Anglia akkori lakossága hét-nyolc millió lelket számlált, és ebből akár egy-két millió ember is szegény nincstelen lehetett, akiknek a fennálló társadalmi berendezkedés semmilyen ellátást nem nyújtott. A XVIII. századi Anglia egyik legnagyobb problémáját ennek a helyzetnek a rendezése jelentette. De szintúgy súlyos problémát jelentett a nyersanyaghiány is. Az angoloknak akkoriban komolyan fel kellett tenniük maguknak a kérdést: mit fogunk csinálni a jövőben, amikor az erdőink már nem adnak nekünk annyi fát, amennyire az iparnak a termeléshez, a lakosságnak a fűtéshez szüksége van? Az uralkodó osztály számára a helyzet reménytelen tűnt. Az államférfiaknak fogalmuk sem volt, hogy mit is kellene tenni, a nemességnek meg aztán végképp semmi elképzelése nem volt arról, hogy miként lehetne a dolgokon javítani. 

Ebben a nehéz társadalmi helyzetben szökkent szárba a modern kapitalizmus. Volt ui. néhány szegény ember, néhány „számkivetett”, aki megpróbált másokat megszervezve kis üzemeket felállítani, hogy termeljen valamit. Ez pedig igazi innováció volt. Ezek az innovátorok ui. mindenki számára elérhető, hétköznapi igényeket kielégítő olcsó termékeket kezdtek el gyártani, és nem kizárólag a tehetősek által igénybe vehető drága holmikat. És ez volt a kezdete annak a kapitalizmusnak, ami ma is működik. Ez volt a tömegtermelés kezdete, ami a kapitalista ipar alapelve. Amíg a tehetős városiakat szolgáló régi feldolgozóipar kizárólag a felsőbb osztályok kereslete által létezett, az újonnan létrejött kapitalista ipar olyan javakat állított elő, amiket a szélesebb tömegek is képesek voltak megvásárolni.

Maurice Ravel G-dúr zongoraversenye abszolút szívem csücske. Simply the best. Az Adagio tétel egy >>költői szépségű hangulatkép, leheletfinom mediterrán álom<<, ahogy Pándi Marianne népszerű Hangversenykalauzában fogalmaz. 

Hélène Grimaud/London Symphony Orchestra/Bernard Haitink (koncertfelvétel)

Kornai János idei könyve, a Gondolatok a kapitalizmusról négy, korábban már megjelent tanulmány egyetlen kötetben történt újbóli kiadása (némi módosítással). A kötet legfontosabb, egyben legterjedelmesebb tanulmánya, a Hiánygazdaság - többletgazdaság. A piac elméletéről címet viseli. Ebben az írásban Kornai professzor amellett érvel, hogy szemben a szocialista rendszer rendszerspecifikus vonásával, a krónikus áru- és munkaerőhiánnyal, a kapitalista piacgazdaság krónikus áru- és munkaerőtöbbletet (munkanélküliséget) generál. A tanulmány amolyan nyersfogalmazvány, előtanulmány egy megírásra váró nagy műhöz, A kapitalista rendszerhez.

A tanulmány keletkezéstörténetét illetően Kornai egy 1999-es Kínai látogatást említ, ahol egy, A hiányt jól ismerő diák bíztatta: ideje lenne megírnia a többlet gazdaságtanát is. Mindazonáltal Kornai már 1994-es A hiánygazdaság felszámolása. Általános elemzés és a magyar fejlődés vizsgálata című tanulmányának végén a következőt írta, idézem:

Az a sejtésem, hogy a kapitalizmusnak hasonlóan rendszerspecifikus vonása a valóságos vagy névleges (notional) túlkínálati jelenségek gyakorisága, a korlátozott versennyel járó többletkapacitás, valamint a krónikus munkanélküliség. Ha a szocialista rendszerre a hiánygazdaság jellemző, akkor a kapitalista rendszer "többletgazdaságként" jellemezhető. (In)

E '94-es írásában Kornai egyúttal megelőlegzi az idei kötet Innováció és dinamizmus. Kölcsönhatás a rendszerek és a technikai haladás között címet viselő tanulmányát is:

A hiánygazdaság a legsúlyosabb, legvégzetesebb kárt azzal okozza, hogy - más hátráltató tényezőkkel együtt - visszatartja a műszaki haladást. Megfosztja a gazdasági életet attól a hajtóerőtől, amit a verseny újításra ösztönző hatása jelent. A két rendszer versenyében gazdasági téren elsősorban azért maradt alul a szocializmus, mert hosszú távon elmaradt a munka termelékenységének növelésében. (uo.)

Kornai közel húsz éve felvázolta kutatásának irányát. Ezért is bízom benne, hogy az idén útjára induló Kornai életműkiadás utolsó kötete valóban A kapitalista rendszer lesz.  

Sólyom András (r.): Pannon töredék (1998)
Alejandro Amenábar (r.): Más világ (The Others) (2001)
Stephen Belber (r.): A lekoptathatatlan (Management) (2008)
Sheng Ding (r.): A katona (Da bing xiao jiang) (2010)

"Amidőn a termelvények összességét oly jövedelemmel kell cserélni, amely nem növekszik a termelvényekkel egyenlő gyorsan, akkor a munkát korlátozni kell" - írta 1819-ben J. C. Simonde de Sismondi, a "romantikus szocialista" (1893-as ékes fordításban). "A krónikus agrárválság következtében szüntelenül csökken a mezőgazdasági lakosság vásárlóereje az iparcikkek tekintetében". Ezt viszont már Varga Jenő "világhírű marxista közgazdász" írta a Nagy Válság kapcsán 1935-ben. De mindezeket írhatta volna a Nobel-díjas Joseph E. Stiglitz is. Hovatovább írta is.

Persze Stiglitz ír mindent: hol a neoliberális dogmák okozták nála a jelenlegi válságot, hol az amerikai jegybank hibás politikája, hol a kapzsi bankárok és/vagy hitelminősítők, hol meg az alienek. A Vanity Fair magazinban megjelent cikkében most épp strukturális válságról értekezik. In nuce: technikai fejlődés a XX. sz. második felében → termelékenység növekedése (illetve kisebb részben a termelés kiszervezése) → 60 évvel ezelőtt még a munkaerő harmadát foglalkoztatta a gyáripar, ma kevesebb mint tizedét → csökkenő bérek, növekvő munkanélküliség. Ámde elfedte, és ezáltal növelte a bajt a lakosság hitelből élése az elmúlt évtizedben, amit az emelkedő részvény- és ingatlanárak tettek lehetővé. De a buborék kidurrant. Mondani se kell, Stiglitz szerint ugyanez játszódott le a Nagy Válság idején, csak akkor a mezőgazdaság szívódott fel úgy, mint most a gyáripar.

Bernanke jól megtanulta a friedmani leckét, és nagyvonalúan nyomta a pénzt, de ez kevés - állítja Stiglitz. Ahogy anno a Nagy Válságra is a háborús költekezés volt a megoldás, úgy most is fiskális expanzióra van szükség. Mert okozza bármi is Stiglitznél a válságot, - és ebben felettébb következetes - a megoldás mindig fiskális expanzió. Persze Stiglitz infrastrukturális beruházásokra gondol, kutatás-fejlesztésre, oktatásra, illetve minden olyan beruházásra, ami a növeli a szolgáltatóiparban a foglalkoztatottságot. Mert anno a haditermelés legfőbb hozadéka is az volt, hogy felszívta a vidéki mezőgazdaságból az embereket, akik a háború után megtelepedtek a gyáriparban. (A minap emlegetett - összességében nem túl jó - Farmer könyvben van egy tanulságos ábra. Az ábra magán- és állami összetevőkre osztja a GDP felhasználását 1929-1948 között. Az alsó vonal az állami szféra kiadásait, a középső vonal a magánkiadásokat mutatja, a felső vonal a teljes GDP-t. Figyeljük meg, hogy az 1940-től kezdődő hatalmas állami költekezés milyen hatással van a magánkiadásokra, illetve a teljes GDP-re!)

Ligeti György: Zongoraverseny: Lento e deserto (Michal Tal/The
Israel Contemporary Ensemble/Nagy Zsolt)

"Miként Adam Smith megjegyezte, a csere és a tranzakció szabadsága már maga is nélkülözhetetlen része azoknak az alapvető szabadságjogoknak, amelyeket az emberek jó okkal becsülnek.
A piacokat általában elutasítani majdnem olyan furcsa volna, mint azt ellenezni általában, hogy az emberek egymással beszélgessenek (habár egyes beszélgetések egyértelműen aljas szándékúak, és másokra vagy akár magukra a beszélgetőpartnerekre bajt hoznak). Azt a szabadságot, hogy szavakat, árukat vagy ajándékokat cserélhessünk, nem kell azzal megvédenünk, hogy milyen kedvező, ámbár távoli hatásuk van; e szabadság ugyanis része annak, ahogy az emberi lények társadalomban élnek, és egymással kapcsolatot létesítenek (hacsak valamilyen szabályozás vagy rendelet ezt meg nem tiltja). A piaci mechanizmus hozzájárulása a gazdasági növekedéshez természetesen fontos, de ez csak azután jön, ha már elismertük annak jelentőségét, hogy szabadságunkban áll szavakat, javakat, ajándékokat cserélni." Amartya Sen: A fejlődés mint szabadság (1999)

Unatkozik? Elege van az örökös TV nézésből? Vagy csak egyszerűen szeretne okosabbnak látszani? Most itt a megoldás! Fedezze fel az olvasás páratlan élményét! A Kapitalizmus.hu egy igazi különlegességgel szolgál Önnek, egy valódi Bastiat kötettel. Igen, jól látta! Most az Öné lehet egy Bastiat kötet 1890 Ft 1500 Ft-ért. Ne szalassza el a lehetőséget! Itt a vissza nem térő alkalom, hogy megszabaduljon a kádárista gondolkodástól! Mások sok ezer forintot költenek gyenge minőségű napilapokra, de Önnek elég csak megrendelnie a Bastiat kötetet, amihez most ajándékba megkapja a Morality of Capitalism című könyvet. Az ajándék könyv kereskedelmi forgalomban nem kapható, kizárólag a Bastiat kötet megrendelésével juthat hozzá. Ne késlekedjen, rendelje meg most a Bastiat kötetet az ajándék könyvvel mindössze 1890 Ft 1500 Ft áron! Olvasson, és környezete már néhány hét után érzékelni fogja Önön a változást!

"Kipróbáltam a Bastiat-t, és nekem segített. Sokkal szabadabbnak, felszabadultabbnak érzem magam." (Gipsz Jakabné, Mária (48))

"Amióta olvasok, a pasim elvisz társaságba." (Kasza Blanka (26))

A brit születésű Roger Farmer keynesiánus közgazdász, a Kalifornia Egyetem közgazdaságtan tanszékének vezetője, több központi bank tanácsadója. Hogyan működik a gazdaság? című könyve tkp. egy 2008-as cikkének (vagy kettőnek) kis kötetté bővített változata, ami a lényeget illetően nem is szól többről.

A klasszikus elmélet (classical theory of asset markets) szerint a részvények árát a gazdaság fundamentumai határozzák meg. Azaz, a foglalkoztatottság a cégek bevételeit, a bevételek a profitokat, a profitok a részvényárakat. Röviden, velősen. Ámde Farmer szerint a valóság ennek épp ellenkezője: a tőkepiacon uralkodó hangulat, a bizalom határozza meg a részvények árát, a részvényárak a háztartások vagyonát, az meg a háztartások fogyasztási kedvét. A fogyasztási kedv pedig a foglalkoztatottság szintjét à la Keynes. Mindazonáltal a keynesiánusok tévednek, állítja Farmer, amikor a fogyasztói kereslet alakulása tekintetében a jövedelmet tekintik döntő tényezőnek, és nem a vagyont. De tévednek a klasszikus közgazdászok is (classical economists), amennyiben nem csak a fundamentumok mozgatják az értékpapírpiacot, hanem éppúgy a befektetői pszichológia. Farmer kvázi egy új általános elmélet alapvetését vázolja fel: a klasszikus közgazdaságtan (classical economics) arra a különös esetre vonatkozik, amikor a bizalom elég magas ahhoz, hogy fenntartsa a teljes foglalkoztatottságot. És mindebből Farmer egy meglehetősen merész javaslatra jut: a központi bankoknak kellene a tőkepiaci ingadozások kiküszöbölésével stabil befektetői bizalmat kialakítaniuk, ami biztosíthatná a reálgazdaság stabilitását. Ennek eszköze pedig valamilyen tőzsdeindex célzása lenne az indexkövető alapok befektetési jegyeinek előre meghirdetett áron történő vételével és eladásával. Magyarán a jegybankok direkt tőzsdei beavatkozásával. (Farmer szerint e javaslat félúton van Hayek és Keynes között, ami annyiban igaz, hogy Lenin elvtárs sem lövetett a labdázó gyerekek közé, pedig megtehette volna.)

(A fordítás nem éppen bravúros, de nem jönnék ezzel, ha nem lenne néhány súlyos hiba. A "checkable deposit" ui. nem "ellenőrizhető betét", hanem "csekkszámla", a „money supply” magyarul „pénzkínálat” és nem „pénzkészlet”,  a „multiplier” bevett fordítása „multiplikátor” és nem „szorzó”, az „overnight” magyarul „egynapos” és nem „éjszakai”, a „rational expectations” mindenhol „racionális elvárásként” szerepel „racionális várakozások” helyett stb., stb. Emellett szerencsés lett volna az eredeti szöveg Bob Lucasait és Bill Phillipseit is lecserélni.)

Paul Krugman aggódik miattunk. (Nota bene érdekelne, hogy mely országok csatlakoztak az Európai Unióhoz még a berlini fal idején.)

Tony Cinciripini (r.): A pokol konyhája (Hell's Kitchen) (1998)
Craig Gillespie (r.): Plasztik szerelem (Lars and the Real Girl) (2007)
George Clooney (r.): Bőrfejek (Leatherheads) (2008)
Jean-Marc Vallée (r.): Az ifjú Viktória királynő (The Young Victoria) (2009)

Korcsolyagyár (1998); Tűzoltókrém (1998); Mese (1994); Reggeli (1994); Nyomom a kínait (1992); Sanzon (1990)

[Az árak, a bérek és a kamatráták funkciója]

(Szemelvény Ludwig von Mises 1946-os The Trade Cycle and Credit Expansion: The Economic Consequences of Cheap Money című szövegéből)

A kamatráta piaci jelenség. A piac által meghatározott árak, bérek és kamatráták rendszere hivatott egy piacgazdaságban a vállalkozásokat mindazon tevékenységek felé irányítani, amelyek a fogyasztói igények legjobb és legolcsóbb kielégítését szolgálják. Egyfelől az eszközök ára, a bérek, és kamatráták, másfelől az értékesíteni kívánt fogyasztási javak várható ára játszik szerepet egy vállalkozó üzleti kalkulációjában. Az üzletemberek számára ezek a kalkulációk mutatják egy projekt jövedelmezőségét. És ha valamilyen kormányzati intervenció következtében egy vállalkozó üzleti kalkulációjához alapul vett piaci adatok hamisak és torzak, akkor az megtévesztő eredményre vezet: az illuzórikus számokon alapuló kalkuláció miatt a vállalkozó belefog egy olyan projekt megvalósításába, ami ellentétben van a fogyasztók legsürgetőbb igényeivel. És mihelyst a termék piacra kerül, fény derül a beruházás megalapozatlanságára, mert nem lehet az árut megfelelő áron eladni. Kiderül, hogy az egész egy „rossz biznisz”.

Ha - egy a kormány által nem babrált - piac adatai alapján kalkulált projekt előreláthatóan veszteséges, akkor az csak azt jelenti, hogy az adott helyzetben a fogyasztók más projekteket preferálnak inkább. Más szóval, az a tény, hogy egy üzleti vállalkozás veszteséges, azt jelenti, hogy a termék előállítása során felhasznált termelési tényezők árát a fogyasztók a vásárlásaikkal nem hajlandók megtéríteni a vállalkozónak, miközben a hasonló termelési tényezők árát másféle termékek előállításában más vállalkozások számára viszont igen. A szuverén fogyasztók így fejezik ki kívánságaikat, egyúttal rá is kényszerítik az üzleti életet, hogy az igazítsa tevékenységét a fogyasztók által leginkább sürgetőnek ítélt kereslet kielégítésére. A nyereséges vállalkozások valójában a fogyasztók ítélete által növekednek, minként a veszteséges vállalkozások szintén a fogyasztók ítélete által zsugorodnak.

Nem tévedés azt állítani, hogy az árak, a bérek és a kamatráták állapota az, ami bizonyos projektek megvalósítását közvetlenül megakadályozza. Ellenben komoly tévedés volna azt gondolni, hogy a gazdasági tevékenység bővítésének alapja pusztán a pénzben mért olcsóság. Az, ami a termelés terjedelmének valójában korlátot vet, a termelési tényezők szűkössége. Az árak, a bérek és a kamatráták lényegében a szűkösség jelzőszámai. A közösség ezeken a jelzőszámokon keresztül figyelmezteti a vállalkozókat az egyes projektek tervezésekor: ne nyúlj ezekhez a termelési tényezőkhöz, mert azok másfajta, sürgetőbb igények kielégítésére vannak elkülönítve!

A növekedéspártiak (ahogy manapság az infláció bajnokai magukat nevezik) a kamatrátában semmi egyebet nem látnak, mint a gazdasági növekedés akadályát. Pedig ha következetesek akarnának lenni, akkor hasonlóképpen kellene vélekedniük a bérekről és a termelőeszközök áráról is. Ha pl. egy kormányrendelet a piaci béreket a felére vágná vissza, akkor egyes projektek, amelyek a tényleges piaci bérek mellett veszteségesek, immár nyereségesnek mutatkoznának. Annak az állításnak tehát, hogy az aktuális kamatráta akadályozza a beruházásokat, nincs több értelme, mint annak, hogy az aktuális bérszínvonal akadályozza. Az, hogy a növekedés fetisiszták mégis mindig a magas kamatokban látják a gazdasági növekedés akadályát és soha nem a magas bérekben vagy épp a magas alapanyag árakban, jól bizonyítja, hogy a gondolkodásukat emóciók irányítják, és nem józan megfontolás.    

(saját fordítás)

Brad Mirman (r.): Balhé (Crime Spree) (2003)
Jae-young Kwak (r.): A szerelem kísértete (Nae yeojachingureul sogae habnida) (2004)
Martin Scorsese (r.): A Tégla (The Departed) (2006)

Szorongásaink második oka abban a meggyőződésünkben gyökerezik, hogy valami elviselhetetlen (4. irracionális érzés). Ez ötlik fel bennünk mindannyiszor, amikor rossz jegyet kapunk, válunk, kirúgnak az állásunkból, vagy visszautasításban részesülünk szeretteinktől. No igen, mindez kellemetlen és roppant sajnálatos, de igazán egyik sem szörnyű, rémes, elviselhetetlen avagy katasztrófális esemény. Nekünk mégis az a neurotikus meggyőződésünk, hogy ha kellemetlen dolgok történnek velünk, az nem egyszerűen sajnálatos, hanem a világ vége. Amikor ilyen katasztrófastílusban társalgunk magunkkal, és be is beszéljük magunknak, hogy minden rémes, iszonyatos, szörnyűséges avagy elviselhetetlen, hát előbb-utóbb szépen kiborulunk. Ehelyett azt ajánlom, legyünk csak normálisan izgatottak, igerültek és frusztráltak. Már ez is sokkal jobb, mint félni, idegeskedni, aggódni.
(...)
Csak az nem nyer, aki nem mer. De persze hibákat a nyerő is követ el. Sőt! Még több hibát, mint az, aki veszít. A kettő között szerintem az a legfőbb különbség, hogy a nyerő nem fecsérli azzal az idejét meg az energiáját, hogy utálja magát a tévedéseiért vagy éppenséggel bűntudatot érezzen miattuk. És nem fél újra próbálkozni.

Kinopuskin: Novalisz Akusztikusz (1994)

Antikrisztus című művében Nietzsche Jézust idiótának nevezi. Az idióta görög szó. Ha jól tudom, a következőt jelenti: különös, sajátos, önmagával azonos, csak rá jellemző. Az idióta ember tehát olyasvalaki, aki erőteljes, csak rá jellemző sajátosságokkal bír. Más szóval, öntörvényű ember.

Az individuum viszont latin szó. Jelentése: oszthatatlan. Az individuum olyan ember, aki oszthatatlan, mert minden körülmények között ugyanannak mutatkozik, ugyanaz a lényeg. Az ember persze többnyire megosztott: olyannak mutatkozik, mint amit a körülmények épp megkívánnak tőle. Másmilyen az ember, ha a főnökével van, másmilyen, ha a beosztottjával, megint másmilyen, ha a kedvesével, másmilyen, ha az anyjával.

Minél öntörvényűbb egy ember, annál inkább tűnik mások szemében valami nem e világból valónak. Flúgos egy kicsit a lelkem, mondják rá, csöppet idióta. Az önmagával azonos, öntörvényű személyiség mindig egy kicsit flúgosnak hat. És minél inkább eluralkodik egy emberen az öntörvényűség, annál jobban elhalványulnak körülötte a világ törvényei. Az abszolút öntörvényű, a leginkább individuum az őrült. Az őrült ember teljességgel nem e világból való, mondhatni egy saját, önmagával azonos, csak rá jellemző külön világa van, - mindig ugyanaz a lényeg, körülmények diktálta elvárásokhoz, idegen törvényhez egyáltalán nem igazodik. Világ a világban.

Nietzsche klasszika-filológus volt. Amikor Jézust idiótának nevezi, bókol.

Pilinszky János

Fátyol

Nincs nap. Nincs hold.
És nincs gyerekkor.
És főként föld nincs, anyaföld.

Nincs koporsó és nincs haza.
Nincs bölcső és nincs megvetett ágy,
fejünk alá igazitott halál.

Tűhegyen forog, aki él,
s a mi békénk, az se egyéb,
mint egy lekonyult szárny, mely ráalél,
mint egy levetett, vagy le se vetett
menyasszonyfátyol ájul rá a szögre.

Fityeg.

Fityegünk

Temetőnk sincs.

(1974-75)

Azt hiszem

Azt hiszem, hogy szeretlek;
lehúnyt szemmel sírok azon, hogy élsz.
De láthatod, az istenek,
a por, meg az idő
mégis oly súlyos buckákat emel
közéd-közém,
hogy olykor elfog a
szeretet tériszonya és
kicsinyes aggodalma.

Ilyenkor ágyba bújva félek,
mint a természet éjfél idején,
hangtalanúl és jelzés nélkül.

Azután
újra hiszem, hogy összetartozunk,
hogy kezemet kezedbe tettem.

(1971-72)

Jóllehet manapság senki nem hirdeti Auschwitz újbóli megnyitását, vagy épp az árja népek teóriáját, ugyanakkor az >>ősfasizmus<< mégis szüntelenül (és fenyegetőn) lappang. Vélekedik Umberto Eco. A mindenkori fasizmus című esszéjében (In) Eco a fasisztoid mentalitás egy tucat jellemzőjét sorolja fel. Címszavakban: túlzott hagyománykultusz, ami elutasítja a felvilágosodást és a modernizmust, agnoszticizmusra való hajlam, elméleti szinkretizmus (Szent Grál legenda, primitív ősiség kultusz, rovásírás és new age mind együtt), idegenkedés a magaskultúrától, macsóizmus, a rögeszme, hogy a médiában kizárólag >>hülye komcsik és buzi liberálisok vannak<<, a titkos világhálózatok rögeszméje, a betolakodó idegenek rögeszméje, a másságtól való félelem, a parlamentarizmus lekicsinylése, a rögeszme, hogy a különvélemény árulás, az ellenséggel való megalkuvás, frusztrált középosztályi ressentiment stb. A mindenkori fasizmus kétségtelenül létezik.

Richard Eyre (r.): Nőies játékok (Stage Beauty) (2004)
Antony Cordier (r.): Hidegzuhany (Douches froides) (2005)
Michael Haneke (r.): A rejtély (Caché) (2005)
Andrei Kravchuk (r.): Az admirális (Admiral) (2008)

Edward Elgar: Változatok egy eredeti témára, Op.36 ("Enigma-variációk"):
I. Enigma-téma - II. Andante (ismeretlen előadók)