"Az embernek óvatosnak kell lennie olyan kiadások bevezetésében, amelyek egyszer elkezdve folyamatossá válnak, de bőkezűbb lehet olyan dolgokban, amelyek nem ismétlődnek." Francis Bacon: A kiadásokról (1597) (In Esszék) 

Benoît Delépine (r.): Aaltra (2004)
Laila Marrakchi (r.): Marokkó (Marock) (2005)
Duncan Jones (r.): Hold (Moon) (2009)
Jason Reitman (r.): Egek ura (Up in the Air) (2009)

Az árkontroll

(Részlet Ludwig von Mises Interventionism: An Economic Analysis című 1940-es művéből)

1. Az alternatíva: törvényi erő versus gazdasági törvény

Az árkontroll célja az árak, bérek és kamatlábak olyan értéken történő rögzítése, ami eltér azok szabadpiaci értékétől. Az árkontroll lényege, hogy a hatóság vagy egy, a hatóság által (nyíltan vagy hallgatólagosan) megbízott csoport rögzíti az árakat valamilyen minimum vagy maximum értéken. Aztán ezeknek a rendelkezéseknek akár karhatalmi erővel is érvényt szerez.

A piaci árakba való ilyetén beavatkozásnak a célja, hogy előnybe részesítse vagy az eladókat (minimálár előírásával), vagy a vevőket (árplafon előírásával). A minimálár lehetővé teszi, hogy az eladók jobb árat kérhessenek az általuk kínált javakért, az árplafon viszont a vevőknek teszi lehetővé, hogy olcsóbban juthassanak hozzá az általuk keresett javakhoz. A politikától függ, hogy épp mikor kinek kíván kedvezni, az eladóknak vagy a vevőknek. Így aztán van, hogy a hatalom árplafont vezet be, van, hogy minimálárt; van, amikor minimálbér van, és van, amikor bérplafon. Épp csak a kamatráta az, amire mindeddig még nem írtak elő minimális értéket, mindig csak plafont. A politikai számítás valahogy mindig csak az utóbbi megoldáshoz folyamodott.

A politikai gazdaságtan az árak, bérek és kamatlábak kormányzati kontrolljának zavaros gazdaságpolitikai vitáin túl fejlődött. Több száz, vagy inkább több ezer éve törekszenek már a hatalmak befolyásolni az árakat a maguk hatalmi apparátusával, súlyos büntetésekkel sújtva azokat, akik nem engedelmeskedtek rendeleteiknek. Számtalan élet veszett már ebben a küzdelemben. Meglehet, nincs még egy terület, ahol a karhatalom oly nagy buzgalommal használná a maga erejét, és nincs még egy terület, ahol a hatalom bosszúvágya lelkesebb támogatásra találna a tömegek részéről. De az árkontroll mégsem működött soha.

Ezek az elhibázott intézkedések egyúttal magyarázatot nyertek maguknak a filozófiai, teológiai és politikai irodalomban is, amely magyarázat a hatalom és a tömegek véleményét tükrözte. E szerint az emberek természetüknél fogva önzők és rosszak, a hatalom pedig túl sokáig volt gyenge, és túl sokáig vonakodott erőszakot alkalmazni, amikor kemény és könyörtelen uralkodókra lett volna szükség.

Az árkontroll egy speciális alkalmazásának vizsgálata vezetett aztán az igazság felismeréséhez. A különböző árkontroll jellegű intézkedések között különös jelentősége volt ui. a hatalom azon törekvésének, hogy olyan értéken tartsa a hamis pénzérméket, mintha azoknak teljes fémtartalmuk volna, és ezáltal fenntartsa az arany és az ezüst közötti cserearányt, illetve később a nemesfémek és a leértékelődött papírpénz közötti cserearányt. E hatalmi törekvések sorozatos csődjének magyarázatát viszonylag korán felismerték, és Gresham-törvénynek nevezték el. Ám e korai kezdetektől hosszú út vezetett még a XVIII. század skót és angol filozófusainak nagy felfedezéséig, miszerint a piac meghatározott törvényeket követ, amely törvények minden piaci jelenséget szükségszerű kölcsönös kapcsolatba állítanak.

The Rolling Stones: Sympathy for the Devil (részlet)

"Nem arról van szó, hogy a Zalaegerszeg és Budapest között közlekedő vonat első osztályú kocsijának vécéjében bele kell lépnem egy vízből és vizeletből álló tócsába, amelyben papírtörölközők áznak, mert a vonat rázkódásától kizuhantak annak a fémpántnak a szorításából, amelynek a papírtörölközők tartására alkalmas szekrénykét kellene megfognia, ha minden mással együtt nem vitték volna el, nem is arról van szó, hogy a többszörösen levizelt, lehányt és leszart, hosszú évek óta ismerősen törött deklit a cipőm csücskével kell felemelnem, s végig a lábammal kell megtartanom, mert az ügyes kis szerkezet, mely meggátolná, hogy visszacsapódjon, a szerelvényekből csurgó és spriccelő víztől már évek óta elrozsdásodott, nem is arról a kérdésről lenne szó, hogy ebben a pozícióban el tudom-e végezni úgy a dolgomat, hogy a vonat rázkódásai közepette ne vizeljek se a deklire, se a földre, se a saját lábamra, ne csúfoljam hát meg a saját szocializációmat és az emberek közötti szolidaritás szükségességébe vetett hitemet, hanem inkább arról van szó, hogy hová a csudába nézhetnék még öklendezés nélkül. A vécé porcelán csészéje évek óta el van törve. Évek óta hiányzik belőle egy jó nagy darab. Levezető csövének billenő zárja évek óta ugyanabban a helyzetben fityeg, s mivel mindezeken a hibás helyeken vastagra gyűl a szar, miközben vonatunk halad, az ütemesen csapkodó zár visszaveri a csőből a fülkébe, amit a vízöblítés segítségével el kellett volna távolítani.
Demokráciában az történik meg, amit megtesz az ember. Én most bejelentem a csődöt. Ezzel a csőddel az államelnöknek immár nincsen hová fordulnia.
Vagy megbeszéljük a viszonylag egyszerű logisztikai problémát, megegyezünk, takarítunk, reparálunk, vagy nincs megoldás."

Nádas Péter: A szabadság tréningjei (In Hátországi napló, 2006.)

"Nem mindenre jut egyforma gond, türelem és takarítóbuzgalom, ezért Közép-Kelet-Európa ambivalenciáit a vécék állapotáról lehet leolvasni, a polgárosodás újabb jelei szembetűnők, a toalettológia sokat mond városaink lelkiállapotáról.
Ennek a kultúrantropológiai tudományszaknak meggyőző és széles körű tapasztalaton nyugvó alaptézisei szerint szignifikáns összefüggés mutatkozik a vécék és a politika állapota között. A tisztaság és a tisztátalanság nem véletlen jelenségek. Minél inkább rendben van egy országban a demokrácia, annál tisztábbak a vécék. És megfordítva, minél több az ellenségeskedő, harsány ideológiai frázis a közbeszédben, minél forróbb a nacionalizmus, kommunizmus, vallási fundamentalizmus, vagyis minél inkább a gonosz másik ördöngös műveleteivel, elviselhetetlen jelenlétével vagy szomszédságával magyarázzák a helyi bajokat (lehet az egy másik ország, országcsoport, vallás, etnikum, bőrszín, szem- és/vagy orrhajlat, bármi), minél tisztábban nemzetiek, avagy más szigorú elvhez ragaszkodóak akarnak lenni egy város hangadó emberei, neves vagy névtelen írói, törzsasztalfőnökei, vécéköltői, hogy eredeti tézisünkhöz visszakanyarodjunk, nos, annál gyakoribbak a vizelettócsák a mosdóban, és annál több műszaki nehézség áll fenn, ha felmerül a vécékagyló leöblítésének szándéka."

Konrád György: A mi furcsa városaink (In Az író és a város, 2004.)

"A természet nem kezdi jobban az emberrel, mint többi művével: cselekszik helyette ott, ahol ő mint szabad intelligencia még nem tud maga cselekedni", mondja Schiller. Vagy ahogy Fichte tanítja, amíg az ember nem emelkedik fel a szabadsághoz, tisztán természet: az ész gondolkodik benne, mint természet, de az egyén maga még nem emelkedett fel ehhez a benne lakozó észhez és természethez. Még közvetlenül egybeesik vele. Vagyis az egyén még nem emelkedett fel a fogalom fogalmához, az ész még némán konstruálja számára a gondolatot. És mert a fogalom még nem magért-való, így nincs Én sem, tehát szabad önmeghatározás a fogalomban. (Világos: amíg nincs magért-való fogalom, addig nem lehet az individuum szabad öntételezése sem a fogalomban.) (Nota bene, Kantnál a szép tulajdonképpen az ész spontán konstrukciójának fogalom előtti megsejtése az érzékiben. Más szóval, az esztétikai szépben az öntudatlanul konstruálódó természet kilógatja a lólábát, amennyiben az egyedi jelenség megjelenítésekor a hangoltságban felvillan az értelem rendje, és az egyedi jelenség célszerű illeszkedése ehhez a rendhez.) 

Your love
It feels so good
And that's what takes me high
Higher than I've been before
And your love
It keeps me alive
Thought I should let you know
That your touch
It means so much
When I'm alone at night
It's you
I'm always thinkin' of
Ooh, ooh baby

Sonique: It Feels So Good

Fatih Akin (r.): Soul Kitchen (2009)
Lone Scherfig (r.): Egy lányról (An Education) (2009) (5*)
Pedro Almodóvar (r.): Megtört ölelések (Los abrazos rotos) (2009)

Israel Kirzner az osztrák közgazdasági iskola egyik kiemelkedő képviselője. How Markets Work című írása remekül mutatja be a piac működésének neoklasszikus és osztrákista felfogása közti különbséget. Az utóbbiban a hangsúly az éles szemű vállalkozón van, aki képes megpillantani a piacban rejlő feltáratlan profit lehetőségeket. Főként a szétszórt tudásra és a versenyre, mint felfedező folyamatra vonatkozó hayeki gondolatokat folytatva fejti ki Kirzner a piac működésének a vállalkozói felfedezésen alapuló elméletét. A szöveg értelmezéséhez némi támpontot nyújthat egy korábbi posztom.

Bibó István Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem című 1948-as híres tanulmánya valójába nem annyira történetírás, mintsem inkább lélektan.

Lelki alkata szerint, vélekedik Bibó, az ember kétféleképpen viszonyulhat a problémákhoz: vagy összeszedi a bátorságát, és illúziók nélkül felméri a problémát, hogy a dolog természetének megfelelően racionális, gyakorlati lépéseket tegyen a reális megoldás felé, vagy - jóllehet nagyon is tudja és érzi az igazi problémát - nem képes szembenézni a nagy és nehéz feladattal, hanem helyette inkább mindenféle álproblémával foglalatoskodik és látszat ügyekbe menekül, hátrahagyva és elodázva ezáltal az igazi teendőt.

Az igazi nagy problémákat mindenkor azok a körülmények jelentik, amelyek meggátolják, hogy az ember továbblépjen egy élethelyzetből: a falak, amelyekbe rendre beleütközik, és amelyek ily módon helybennjárásra, egy helyben toporgásra kárhoztatják. A zsákutcás élethelyzet azt jelenti, hogy egy fal mind újra gátat vet az előrelépésnek, és ezáltal a kiteljesedés lehetőségének.

Az ember vagy álproblémákkal foglalatoskodik, és akkor minden látszólagos szorgoskodása ellenére is benne ragad a zsákutcás helyzetben, vagyis marad lényegében ott, ahol volt, vagy nagy levegőt véve felgyűri az ingujját a fal előtt, mert belátja - még ha egyébként egészen kilátástalannak tűnik is számára helyzete -, hogy végső soron nincs más választása, ha egyszer valóban tovább kíván lépni. Nekiállni a valódi feladatnak. Mert az álproblémák körüli sürgéssel csak becsapja önmagát, csak húzza az időt, és marad az élethazugságban.

És nincs ez másként a népek életében sem. Lelki alkata szerint egy nép is kétféleképpen reagálhat csak a problémákra: vagy álproblémákat kezelve azt mímeli, hogy történik valami, vagy feltűri az ingujját a súlyos falak előtt. Mert a tulajdonképpeni megoldás mindig az, ha a nép kitör a torlaszok közül, ha kilép a hazugságokból, a helyben járásból, a zsákutcában tartó látszat problémákból, hogy aztán tiszta helyzetet teremtve elinduljon egy olyan irányba, amin tovább is lehet menni.

Liszt Ferenc: Orfeusz (Drezdai Filharmonikus Zenekar/Michel Plasson)

Temetni jött Friedmant cikkében Dani Rodrik, nem dicsérni. Dicséretét a Kínai Népköztársaság Államtanácsának tartja meg. Történt ugyanis, hogy a kommunista kormány áldásos tevékenységének köszönhetően Kína mára nagyhatalom lett ceruzában.

Mármost a ceruzáról ez esetben azt kell tudni, hogy az a XVIII. század terméke. Akkoriban a ceruza volt a jövő. Épp ahogy manapság az iPhone.

(Friedman itt mesél arról a bizonyos ceruzáról. És innen ceruza története.)

Az állami intervenció és a szocializmus gondolata távolról sem a tömegek fejében szökkent szárba, vélekedik Ludwig von Mises egy 1951-es cikkében. A tömegnek ui. többnyire nincs semmiről semmiféle elképzelése. Még a proletariátus sem gyárt csak úgy magának elméleteket. Ezek az ideológiák eredendően értelmiségi kreálmányok. Valójában az értelmiségiek változtatták az embereket a szocializmus és az állami intervenció híveivé. Éppen ezért ahhoz, hogy ezeknek a gondolatoknak a jelenlegi hegemóniája megtörjön, vélekedik Mises, mindenek előtt szintén arra lenne szükség, hogy az értelmiség antikapitalista mentalitása megváltozzék. Így aztán örvendetes, ha vannak olyan kezdeményezések, mint most a kapitalizmus.hu, még ha jelenleg nem is tudható, hogy ennek az új internetes oldalnak mekkora lesz majd a látogatottsága (és persze pontos profilja), és ezáltal a véleményformáló szerepe. De hajrá! Mert ha az értelmiségiek gondolkodása megváltozik, állítja Mises, akkor idővel a tömegek gondolkodása is követni fogja ezt a változást.

Kristijan Milić (r.): Élők és holtak (Živi i mrtvi) (2007)
Oren Moverman (r.): A harcmező hírnökei (The Messenger) (2009)
Sam Mendes (r.): Továbbállók (Away We Go) (2009)
Anton Corbijn (r.): Az amerikai (The American) (2010)

A házajtó be van zárva.

Geiser úr igazában nem a lépcső alján ül, hanem az asztal mellett a padlón; az egyik szék felborult -

A tükörben nem látni arcsérülést.

A foltos szalamandra még a fürdőszobában van.

A bal oldali szemhéj az. Nem fáj. Ha az ujjával megérinti az ember a szemhéjat, semmit sem érez a szemhéj. Később csöngettek a házajtónál. Hisz van áram megint, és Geiser úr nem süket. Újra meg újra csöngettek.

Geiser úr nem óhajt látogatót.

Mi van még a konyhában: mandula, egy üveg uborka, méz, hagyma, egy doboz olajbogyó, egy doboz paradicsom, liszt, dara, zabpehely minden mennyiségben; Geiser úrnak ki sem kell lépnie a házból.

Mégis a fején a kalapja.

Dorian Electra: Roll With The Flow (ráadás)

"A természet nem kezdi jobban az emberrel, mint többi művével: cselekszik helyette ott, ahol ő mint szabad intelligencia még nem tud maga cselekedni." Friedrich Schiller: Levelek az ember esztétikai neveléséről (III. levél) (1795)

U2: October

Aki Kaurismäki (r.): Külvárosi fények (Laitakaupungin valot) (2006) (5*)
James C. Strouse (r.): Grace nélkül az élet (Grace Is Gone) (2007)
Paolo Sorrentino (r.): A megfoghatatlan (Il Divo) (2008) (5*)
Robert Rodriguez (r.): Machete (2010)

[A protekcionizmusról]
(Részlet Henry Hazlitt 1946-os Economics in One Lesson című népszerű kötetéből)

Egy amerikai gyapjúpulóvereket gyártó vállalkozó a Kongresszushoz vagy a Külügyminisztériumhoz fordul, hogy közölje az illetékesekkel: abból bizony nemzeti tragédia lenne, ha az angol pulóverekre kivetett importvámot megszüntetnék, vagy akár csak csökkentenék. Most ugyanis 15 dollárért adja a pulóvert, miközben az angol gyártók ugyanezt a minőségű terméket már 10 dollárért kínálják. Vagyis neki gyártóként, állítja, szüksége van arra az 5 dollár vámra, hogy életben tudja tartani a vállalkozását, amivel - és ez csak természetes - nem elsősorban önmagára gondol, hanem arra a több ezer férfira és nőre, akiket foglalkoztat, és akiknek a fogyasztása közvetve szintén munkát ad más derék polgárok számára. A cég alkalmazottainak az elbocsátása, így szól az érv, növelné a munkanélküliséget, ami által a gazdaságban csökkenne a kereslet, ami viszont további munkanélküliséget okozna, és így tovább. Egyre szélesebb hullámokban. És amennyiben a vállalkozónak sikerül elhitetnie, hogy a vám eltörlése valóban kiszorítaná őt a piacról, úgy érvei valószínűleg meg is győzik a Kongresszust.

Ám ez az okfejtés téves. A tévedés pedig abban áll, hogy az érvelés kizárólag az adott termelőt és annak alkalmazottait veszi tekintetbe (vagy pusztán az amerikai pulóvergyártókat, mint partikuláris ágazatot).  Más szóval, csak azt veszi számításba, ami látható: a pillanatnyi következményeket. Ezzel szemben figyelmen kívül hagyja azt, ami nem látható, mert nem is történik meg.

A protekcionisták által folyamatosan hivatkozott érvek egyszerűen nem helytállóak. Mindazonáltal mégis tételezzük fel, hogy a példában szereplő pulóvereket gyártó vállalkozó igazat mond, és valóban szüksége van arra az 5 dolláros importvámra, hogy üzletben tudjon maradni, és ezáltal munkát tudjon biztosítani az embereinek. (Most szándékosan eltekintünk attól az érvtől, amely valamilyen feltörekvő ágazat védelmében sürget új vám kivetését, és kizárólag annak a protekcionista érvnek a vizsgálatára szorítkozunk, amely valamelyik, már létező ágazat védővámjának megtartása mellett szól, és amely vámot ezáltal nem lehet megszűntetni anélkül, hogy az ne fájjon szükségképpen valakinek.)

Szóval tegyük fel, hogy a vámot eltörlik, minek eredményeképpen a pulóvert gyártó vállalkozás valóban beszűnteti a termelést, több ezer ember állása megszűnik, és egyes helyi kereskedők ténylegesen kisebb kereslettel kénytelenek szembesülni. Ez tehát a vám eltörlésének azonnali, látható következménye. Ámde vannak egyéb következmények is, amelyek - bár nehezebb azokat nyomon követni - nem kevésbé azonnaliak és valóságosak. A korábban 15 dollárba kerülő pulóver immár 10 dollárba kerül. Vagyis a fogyasztók ugyanazt a minőségű pulóvert olcsóbban vehetik meg, vagy épp a régi pulóver árán egy sokkal jobb minőségű pulóvert vehetnek. Ha a fogyasztók ugyanazt a minőségű pulóvert választják, akkor immár nem csak egy pulóverük lesz, hanem a felszabaduló 5 dollárjukkal vásárolhatnak valami mást is, amit előzőleg nem tehettek volna meg. Persze nem vitás - ezt az amerikai gyáros helyesen látta -, hogy a pulóverre költött 10 dollárral az amerikai fogyasztók ezentúl az angol pulóvergyártókat támogatják, de a felszabaduló 5 dollárjukkal viszont valamelyik másik amerikai vállalatot kezdhetik el dotálni, és ezen keresztül élénkíteni az amerikai foglalkoztatást.

De a történet itt még korántsem ér véget. Azáltal ui. hogy az amerikai fogyasztók angol import pulóvereket vesznek, ellátják az angolokat dollárral, hogy azok aztán e dollárokkal amerikai termékeket vásárolhassanak. Mert a sokoldalú kereskedelmi kapcsolatok, a közvetítő hitel- és kölcsönügyletek, a bonyolult pénzmozgások dacára végeredményben csak erre lehet azokat a dollárokat felhasználni. Vagyis azáltal, hogy megengedjük az angoloknak, hogy több árut adjanak el nekünk, valójában lehetővé tesszük számukra, hogy egyúttal több árut vásároljanak tőlünk. Ugyanis az angolok, hacsak nem kívánnak folyamatosan dollárt felhalmozni, kénytelenek a dollárjukat nálunk elkölteni: vagyis azzal, hogy beengedjük az angol árukat, több amerikai árut kell exportálnunk. És bár ezáltal kevesebb ember dolgozik majd az amerikai pulóvergyártásban (ez kétségtelenül igaz), viszont több ember és hatékonyabban dolgozik, mondjuk, az amerikai gépkocsigyártásban vagy az amerikai mosógépgyártásban. Tehát az amerikai foglalkoztatottság mindent összevetve nem csökken. Ugyanakkor viszont az amerikai és az angol termelés növekszik, mert a munkaerőt immár mindkét országban nagyobb arányban foglalkoztatják olyan ágazatokban, melyekben az relatíve hatékonyabban működik. Más szóval, a munkaerő nem kényszerül olyan ágazatban dolgozni, amelyben nem hatékony, vagy egyenesen rossz teljesítményű. A fogyasztók is mindkét országban jobban járnak: attól vehetik a szükséges termékeket, aki azokat a legolcsóbban képes számukra kínálni. Így az amerikai fogyasztók jobban el lesznek látva gyapjúpulóverrel, az angol fogyasztók pedig gépkocsival és mosógéppel.

Ámde nézzük most a dolgot ellenkezőleg, amikor első körben vetnek ki valamire importvámot. Tegyük fel, hogy mindeddig nem volt vám a külföldi kötött árukon. Az intézkedés mellett az az érv szolgált, hogy egy 5 dolláros importvám lehetőséget adna egy önálló amerikai ágazat, a kötött pulóverek gyártásának létrejöttére.

Mindeddig nincs is baj ezzel az okoskodással. Van abban logika, hogy importvámmal az angol pulóvert mesterségesen olyan drágává tegyük, hogy az amerikai termelők üzletet lássanak belépni a pulóver piacra. Ám ez valójában azt jelenti, hogy az amerikai fogyasztókat arra kényszerítjük, hogy saját zsebből támogassák ezeket az új termelőket, amennyiben minden egyes megvásárolt pulóver után végső soron 5 dollár kvázi-adót kellene fizetniük, amit a magasabb ár formájában szednének be tőlük a pulóver gyártó új amerikai cégek.

Nem vitás, az importvám lehetővé tenné, hogy olyan amerikai polgárokat lehessen alkalmazni a pulóvergyártásban, akiket előtte ez az ágazat nem foglalkoztatott (hiszen nem is létezett ilyen). Ez tagadhatatlan. Mindazonáltal ettől a hazai ipar és foglalkoztatás mindösszességében nem bővülne. Nem bővülne, mert az amerikai fogyasztóknak 5 dollárral többet kellene fizetniük ugyanazért a minőségű pulóverért, és ezáltal ennyivel kevesebb jutna nekik más javak fogyasztására. Vagyis a fogyasztóknak valahol 5 dollárral vissza kellene fogniuk a költekezésüket. Ahhoz tehát, hogy egy iparág ilyen formán növekedhessen vagy létrejöhessen száz másik ágazatnak némileg vissza kellene esnie. Azért, hogy az új pulóvergyártás 20 000 főt alkalmazhasson, 20 000 ezer főtől a gazdaság egyéb részeiben valahol meg kellene válni.

Mindazonáltal az új ágazat jól látható lenne: az alkalmazottak tömege, a befektetett tőke nagysága, a termékek piaci értéke dollárban stb. - mindezek jól számszerűsíthető értékek. A szomszédok is láthatnák, ahogy az új pulóvergyártó üzemek alkalmazottai nap, mint nap munkába mennek. Az eredmény közvetlen és kézzelfogható volna. Ezzel szemben a százféle egyéb vállalkozás zsugorodása, a 20 000 elveszett állás szétszórva a gazdaság egészében már annál kevésbé. Még a legokosabb statisztikus sem volna képes feltárni, hogy pontosan hol mennyi férfit és nőt bocsátottak el, és hogy hol melyik cég épp mennyi forgalom kiesést köszönhet annak, hogy a fogyasztóknak immáron 5 dollárral többe kerülnek a pulóverek. Képtelenség ui. precízen felmérni, hogy az egyes fogyasztók egyébként mire költötték volna azt az 5 dollárt, ami importvám híján náluk maradna. Mindazonáltal az egész gazdaságra szétterítve ez a veszteség relatíve nem lenne szembetűnő. Éppen ezért lehetséges, hogy az emberek többsége, megtévesztve ettől az optikai csalódástól, úgy vélje, hogy egy új iparág protekcionista megteremtése nem kerülne neki semmibe.

Fontos ugyanakkor megjegyezni, hogy a pulóverekre kivetett vám nem emelné az amerikai béreket. Nem kétséges, hogy a pulóvergyártásban dolgozó emberek megközelítőleg az amerikai átlagbéreket keresnék (persze munkakörüknek és képességeiknek megfelelően), és nem kellene az angol bérekkel versenyezniük. Ámde az amerikai átlagbérek nem emelkednének a védővám következtében, lévén - miként azt az imént láttuk - hogy sem a teljes munkaerő kínálat, sem a javak iránti összkereslet nem növekedne. Illetve nem növekedne tőle a munka termelékenysége sem. Sőt a termelékenység csökkenne a védővám következményeként.

És ezzel el is jutunk a védővám valódi hatásához. Ugyanis nem csak arról van szó, hogy a védővám minden látható és kedvező hatását ellensúlyozza egy kevésbé szembeszökő, ámde nem kevésbé valódi veszteség. A védővám egyértelműen nettó veszteséget jelent az ország számára. Ellentétben ui. az évszázadok óta folyó tudatos propagandával és kevésbé tudatos zavarodottsággal, a vámok nem emelik az amerikai bérszínvonalat, hanem csökkentik azt. Lássuk tisztán az okot! Láttuk: amennyivel többet kell fizetniük a fogyasztóknak a vámokkal védett árukért, annyival kevesebb jut nekik egyéb áruk fogyasztására. A teljes gazdaság számára nem jelenik meg semmilyen nettó többlet. Ámde a külföldi áruk elé állított mesterséges akadályok azt eredményezik, hogy az amerikai munkaerő, tőke és természeti erőforrások nem ott kerülnek alkalmazásra, ahol a leghatékonyabban lennének felhasználhatók, hanem egy kevésbé hatékony termelésre fordítódnak. Más szóval, a védővámok eltérítik a hazai gazdaság erőforrásait a leghatékonyabb felhasználási területektől a kevésbé hatékonyak felé. Éppen ezért az amerikai munkaerő és tőke átlagos termelékenysége csökken.

(Saját fordítás.)

Brecht, kérem szépen, lapos gondolkodó és középszerű író. Kamaszkorában, egy szép, melankonikus nyárestén azt gondolja magában, hogy messze innen, a nagyvárosban most mennyi háború dúl, mennyi ember éhezik, mennyi a beteg, aki ezen az órán éppen meghal stb. Valóban beteges gondolatok. A nyárestén, amit leír, a fiúk a szerelem reménytelenségén szoktak gondolkodni, s érzelmi gazdagságukban, a nagy fölösleg birtokában, akár sírva is fakadnak. Vagy víziójuk támad az életről, amely egyszerre felcsillan előttük, s ők belebámulnak, káprázó szemmel, mint ahogy a napba néz az ember. De ő szociális igazságtalanságon gondolkodik, ami a francia forradalom óta az ember betegsége. A szociális igazság vágya teremtette a világ legsúlyosabb szociális igazságtalanságait, a mások sorsával való törödés - a saját egzisztencia elhanyagolása - pedig a világ legszörnyűbb tömeggyilkosságaihoz vezetett.

Texas: Put Your Arms Around Me (1997)