A betört ablak

(Részlet Frédéric Bastiat 1850-es Ce qu'on voit et ce qu'on ne voit pas című esszéjéből)

Volt már szerencséje a jelenethez, amikor a jó boltos, Polgártárs János gondatlan fiacskája épp betöri a kirakatablakot? Mert ha igen, úgy Ön is tanúsíthatja, hogy ilyenkor a szájtáti közönség a következő bölcsességgel próbálja vigasztalni a pórul járt boltost: "Látja, minden rosszban van valami jó! Mindenkinek élnie kell valamiből, és hát mi lenne szegény üvegesekkel, ha soha nem törne el egyetlen ablak sem!"  

Nos, ez a fajta vigasztalás egy egész teóriát rejt magában, ami jól megmutatkozik majd ebben az egyszerű példában, és amely teória - sajnos - a gazdasági intézmények nagy részének szabályozását is meghatározza. Tegyük fel ui. hogy a javítás hat frankba kerül, amire Ön mondhatja, hogy ez a baleset hat frankot hoz az üveges konyhájára, ami így lendületet ad az üveges forgalmának, és amely állítással szemben nincs is különösebb kifogásom. Jogos meglátás. Az üveges jön, elvégzi a munkát, kap hat frankot, dörzsöli a markát, és közben lélekben hálás a gondatlan gyereknek. Ez az, ami látszik.   

Másfelől, ha Ön ebből esetleg arra a következtetésre jutna, miként az egyébként gyakran lenni szokott, hogy az ablak betörése tulajdonképpen jó dolog, mert mozgásba hozza a pénzt, ami viszont ösztönzi az ipart en général, akkor viszont kötelességemnek érzem szólni: "Ácsi, kérem, az Ön teóriája csak azt veszi figyelembe, ami látható, és figyelmen kívül hagyja azt, ami nem látható."

E kis történetből ugyanis az már nem látható, hogy Polgártárs János az általa kifizetett hat frankot nem költheti el valami másra. Vagyis nem látható, hogy ha nem kellene kicserélnie az ablakot, akkor kicserélhetné a régi cipőjét, vagy épp vehetne egy új könyvet a házikönyvtárba. Más szóval, ha nincs ez a kis baleset, akkor a hat frankját másra használhatná.
 
Lássuk, miként hat általában az iparra ez a kis incidens! A kirakat eltörött, az üveges forgalma hat frankkal növekedett. Ez az - mint mondtuk -, ami látható. Ha viszont emellett figyelembe vesszük azt is, ami nem látható, és ami a látható pozitív fejlemény mellett egyfajta negatív fejlemény, akkor érthetővé válik, hogy az ablak eltörése nincs sem az iparra általában, sem a foglalkoztatásra általában semmiféle kedvező hatással.

Tekintsük a dolgot Polgártárs János oldaláról: a kirakat eltört, a hat frank elment, van neki egy jó kirakata, épp miként előtte. Nem lett gazdagabb. Ha viszont az ablak nem törik el, akkor Jánosunk a hat frankot egy új cipőre költhetné, és így egyidejűleg lehetne egy ép kirakata plusz egy új cipője. Így amennyiben Polgártárs Jánost a haza részének tekintjük, úgy megállapíthatjuk, hogy mindent összevetve a haza mind javakban, mind munkában szegényebb lett egy kirakatüveg árával. És ezzel rögvest meg is érkezünk egy hallatlan konklúzióhoz: "A feleslegesen elpusztuló eszközök veszteséget jelentenek a társadalom számára". Tudom, a protekcionizmus híveinek égnek fog tőle állni a haja, mégis meg kell, hogy állapítsuk: a tönkretétel, a pazarlás, az elkopás, eltörés stb. nem ösztönzi a foglalkoztatást. Vagy röviden megfogalmazva: a pusztítás nem hasznos.

Mit fog most írni a Moniteur Industiel? Mit fognak mondani annak az M.F. Chamansnak a tanítványai, aki oly precízen kiszámolta, hogy mennyi forgalmat hozna a lángoló Párizs, az elpusztuló házak, amiket újra kellene építeni? Igazán sajnálatos, hogy el kell rontanom ezeket a szellemes kalkulációkat, amennyiben azok szelleme már behatolt a törvénykezésbe, de egyúttal könyörgöm is, kezdje újra azokat a számításokat figyelembe véve immáron azt is, ami nem látható, és ne csak azt, ami látható.
 
Az olvasót pedig emlékeztetnem kell, az általam felhozott kis jelenetnek nem kettő, hanem három szereplője van. Egyrészt Polgártárs János, a fogyasztó, aki a kis incidens miatt nem élvezhet két dolgot, csak egyet, másrészt az üveges, aki a termelőt képviseli, és akinek a kis incidens bevétel növekedést jelent, harmadrészt viszont ott van a cipőkészítő (vagy más iparos), aki hasonló nagyságú bevétel kiesést szenved el ugyanezen okból. És éppen ez a harmadik személy az, aki mindig árnyékban marad, és aki az események nem látható oldalát képviseli, jóllehet elhagyhatatlan szereplője minden ilyen jelenetnek. Ez a harmadik szereplő mutatja meg, hogy valójában mennyire abszurd dolog abban hinni, hogy a rombolásból bármiféle haszon származhat, minként ez a harmadik személy fog - lentebb majd látjuk ezt is -  megtanítani minket arra is, hogy ugyanilyen abszurd a protekcionizmustól bármiféle hasznot remélni, ami maga is részben rombolás. Ezért, ha a protekcionizmus melletti érvek mindegyikét megvizsgálja, akkor arra fog jutni, hogy mindegyik érv mélyén ugyanaz a naiv kérdés áll: mi lenne az üvegesekkel, ha senki sem törne be néha egy ablakot?  

(Angolból fordítva. Saját fordítás.)

Ingmar Bergman (r.): Kígyótojás (The Serpent's Egg) (1977)
Jane Campion (r.): Fényes csillag (Bright Star) (2009)
Christopher Nolan (r.): Eredet (Inception) (2010) (5*)

Manuel de Falla: Versenymű csembalóra, fuvolára, oboára, klarinétra, hegedűre és gordonkára: Lento (Elizabeth Anderson/The Schirmer Ensemble/Brett Kelly)

Georg Simmel, a XIX. század - máig nagy hatású - szociológusa szerint kétféle individualizmus létezik: a román szellem individualizmusa, avagy a reneszánsz individualizmus, illetve a germán szellem individualizmusa, avagy a német romantika (és az abból később kinövő francia egzisztencializmus) individualizmusa. Simmel szerint a reneszánsz ember attól individuális, hogy valamilyen meghatározott karaktert testesít meg. Azaz, a reneszánsz ember individuális elkülönülése a személyiség zsánerszerűségében nyilvánul meg. Maga a karakter az, ami elkülönít és kiemel. Ugyanakkor ez a karakter vagy zsáner önmagában nem feltétlenül eredeti, sokkal inkább egy típus. Felvilágosult, kozmopolita, kelet-közép-európai humánértelmiségi. Ez pl. lehet egy karakter, ami egyfajta zsánert ad az embernek, egyfajta tartást, gondolkodást, életérzést stb. Az ember ettől valamilyen, ettől testesít meg valamit, jóllehet a karakter maga nem eredeti, hanem egy típus. A germán szellem individualizmusa, Simmel szerint, ennek épp ellentéte. A romantikus individualizmus a személyiség egyszeriségét és megismételhetetlenségét jelenti, az egyéni élet semmihez sem fogható és hasonlítható szinguláris jellegét. Éppen az általános karakter lehetetlenségét és egzisztenciális semmisségét. Az ember egyéni elkülönülése így a maga szorongató és magányos egyedüllétébe való visszavettetése. Vagy ahogy Leibniz mondotta: a szíve mélyén minden bölcs ember tudja, hogy valójában csak két dolog létezik a világon, saját maga meg a jóistenen. A romantikus (egzisztencialista) individualitás ily módon soha nem is képviselhet valamilyen általánost: minden értékválasztása a szinguláris lét semmisségében áll.

Az amerikai közgazdászok között egy ideje élénk vita folyik arról, hogy a következő években várható-e jelentős infláció az USA-ban. Inflation and Debt című cikkében John H. Cochrane mindazonáltal úgy véli, a vita rossz nyomon jár. Amíg ui. a keynesiánusok (köztük a FED vezetői) szokásukhoz híven a kamatlábak, az aggregált kereslet és a szabad kapacitások (munkanélküliség) felől közelítenek az inflációhoz, addig ellenlábasaik, a monetaristák szintén a maguk fikszációját követve a pénzkínálatra, közelebbről, a kereskedelmi bankok hatalmasra nőtt jegybanki tartalékaira vetik vigyázó szemüket. Pedig az inflációt illetően a döntő tényező, vélekedik Cochrane, az államadósság és a költségvetési deficit. Ha valamitől tartani kell, akkor az a fiskális infláció. Ez, legalábbis Cochrane értelmezésében, azt jelenti, hogy a befektetők egy esetleges államcsődtől vagy az adósság kormányzati elinflálásától tartva elfordulnak az államkötvényektől, és a pénzt reáleszközökbe fektetik, vagy egyenesen fogyasztásra költik, ami így inflációhoz vezet. (Túl azon, hogy intézményi befektetők ritkán vesznek kakaót meg kalácsot, ez nem okozna inflációt. Ez a kakaó és kalács árának emelkedését jelentené meg persze államcsődöt.)

Brian De Palma (r.): Nővérek (Sisters) (1973)
Roman Polanski (r.): Egy tiszta nő (Tess) (1979)
D.J. Caruso (r.): Pénz beszél (Two for the Money) (2005)
Roman Polanski (r.): Szellemíró (The Ghost Writer) (2010)

Állítólag Hayek is rábólintana, avagy megérteni a quantitative easinget. A válságból való lassú kilábalás egy (kvázi-)monetarista magyarázata.

Egy „remek cikk” Evsey Domartól, melyben a kapitalizmus mint többletgazdaság (keresletkorlátos gazdaság; vevői dominancia), a szocializmus pedig mint hiánygazdaság (erőforráskorlátos gazdaság; eladói dominancia) jelenik meg. Nem csoda, hogy Kornai professzor „teljes egészben közeli szellemi rokonságot érez” e cikkel.

Walter Salles (r.): Központi pályaudvar (Central do Brasil) (1998)
Ethan & Joel Coen (r.): Nem vénnek való vidék (No Country for Old Men) (2007)
James Gray (r.): Két szerető (Two Lovers) (2008)
John Maybury (r.): A szerelem határai (The Edge of Love) (2008)

"A szabadelvű gazdasági rendszer hosszú távon csak akkor maradhat fenn, ha és amíg a nemzet társadalmi életében a legnagyobb fokú szabadság, egyéni kezdeményezés és önmagáról való gondoskodás érvényesül. Ha viszont a szociálpolitika erőfeszítései arra irányulnak, hogy az embernek születése pillanatától az élet minden megpróbáltatása ellen teljes biztonságot nyújtsanak, azaz teljességgel meg akarják védeni az élet viszontagságaitól, akkor az ilyen emberektől egyszerűen nem követelhetjük meg többé, hogy annyi erőt, teljesítményt, kezdeményezést és más fontos emberi értéket fejtsenek ki, mint amennyi a nemzet élete és jövője szempontjából sorsszerű, és ezen túlmenően a személyes kezdeményezésre alapuló "szociális piacgazdaság" előfeltételét is jelenti (...) Egy nép nem fogyaszthat többet, mint amennyi értéket ő maga teremtett, ugyanígy az egyes ember sem tud több biztonságot elérni, mint amennyi biztonságot a teljesítményünkkel nyújtunk magunknak. Ezt az alapigazságot kollektív elosztási eljárások mezébe bújtatott ködösítő próbálkozásokkal sem lehet eltüntetni. Sőt, ennek a bizonyára szociális célzatú elosztási eljárásnak nagy ára van. Ezáltal ugyanis semmivé lesz az a törekvés, hogy az egyes embert megszabadítsuk a túl nagy állami befolyástól és túl erős függéstől (...) Végül hadd mondjam el: a szociális biztonság valóban jó és igencsak kívánatos dolog, de a szociális biztonságnak először is saját erőből, saját teljesítményből és saját igyekezetből kell fakadnia. A szociális biztonság nem egyenlő a mindenkinek nyújtott szociális biztosítással, nem egyenlő azzal, hogy az egyéni emberi felelősséget átruházzuk valamilyen közösségre. A saját felelősség az első, és az állam és a közösség kötelezettsége csak ott kezdődik, ahol ez nem elég vagy csődöt mond." (eredeti kiemelések) (Ludwig Erhard: Jólétet mindenkinek (1957))

Muszorgszkij: Egy kiállítás képei: Nyitó promenád (Ravel zenekari átiratában)
(The Rotterdam Philharmonic Orchestra/Valery Gergiev)

"A liberális fordulat akkor kezdődik, amikor megtanulunk a saját nevünkben gondolkozni és beszélni. Tulajdonképpen a legkülönfélébb társadalmi csoportok beismerik, és nem szégyellik, hogy a saját érdekeiket védelmezik" - írta még 1996-ban Konrád György. És valóban.

Manapság rengeteg szó esik nemzeti érdekről. Mert az ember ma vagy jó hazafi, vagy nem is ember. A hazafi viszont csak egyfajta érdeket ismer. Mindazonáltal egy valamirevaló polgárnak a nemzeti érdek mégiscsak másodlagos. A polgárnak ti. van saját érdeke. Újra Konrádot idézve: "a polgár önmagáért emel szót".

Bevallom, magam jobban örülnék, ha gyakrabban hallanám az embereket egyéni érdekeikről beszélni, mint úton-útfélen nemzeti érdekről fecsegni. A lépten-nyomon nemzeti érdekről papoló alakok nekem inkább potenciális ágyútölteléknek tűnnek. Nem röstellem leírni, több polgárt szeretnék és kevesebb hazafit. Jóllehet polgár és hazafi számomra nem egymást kizáró fogalmak: az ember nekem leginkább attól lesz jó hazafi, hogy valamirevaló polgár. Viszont azt a fajta hazafiságot rühellem, ami nemzeti érdekként árulja a privát érdeket, még ha a magánérdek nem is szégyen. Attól a fajta újkeletű hazafiságtól meg egyenesen tengeribeteg leszek, ami így beszél: mi nem arra szavaztunk, hogy ki kell fizetni a gázszámlát meg vissza kell fizetni az adósságot. (Ami persze szintén a nemzeti érdekként árult privát érdek esete.)

Az ember sorsa alakulhat így is, meg úgy is...
Na végre, a kísérő őrök összegyűltek. Az "imádság" most elmarad. Felharsan a parancsnok hangja:
- Lépésben indulj! Gyorsabban!
Frászt neki "gyorsabban"! Aki legutolsónak marad, annak nem érdemes sietni. A rabok mind tudják, anélkül hogy összebeszéltek volna: itt ti noszogattatok bennünket - most majd mi tartunk vissza benneteket. Mert nektek is jólesne egy kis meleg...
- Kilépni! - kiabál az őrség parancsnoka. - Ott, elöl, kilépni!
Fenét beléd "kilépni"! Egyenletes, vontatott lépésben vonulnak a rabok, mint egy temetési menet. Nincs vesztenivalójuk. Úgyis utolsónak kerülnek a táborba. Nem akartatok velünk ember módjára bánni - most aztán kiabálj, akár meg is szakadhatsz bele.
A kísérő őrség parancsnoka egy darabig ordítozott: "Kilépni!" - végül megértette, nem mennek ezek a rabok gyorsabban. Nem lövethet beléjük: ötös sorban, felzárkózva mennek. A kísérő őrség parancsnokának nincs elég hatalma, hogy gyorsabb lépésre ösztökélje a rabokat.

Robert Redford (r.): A suttogó (The Horse Whisperer) (1998)
George Hickenlooper (r.): Hullócsillag (Factory Girl) (2006)
Barnaby Thompson (r.): St. Trinian's - Nem apácazárda (St. Trinian's) (2007)
Patrick Sisam (r.): Apáról fiúra (The Year of Getting to Know Us) (2008)

Henry Hazlitt
Az infláció és a "magas költségek"

[Az 1960-as What You Should Know About Inflation című népszerű Hazlitt kötetből]

Miként azt egy korábbi fejezetben megállapítottam, az inflációt mindig és mindenhol elsősorban a pénz- és hitelkínálat növekedése okozza. Persze ebben az állításban nincs semmi különös vagy épp eredeti, sőt inkább egy ortodox tézisnek tekinthető, amit mind az elmélet, mind a tapasztalat és a statisztika  is nagymértékben alátámaszt. 

Mindazonáltal az inflációnak ez az egyszerű magyarázata mégis jelentős ellenállásba ütközik. A politikusok érthető módon elutasítják (illetve tudomást sem vesznek róla), hiszen e nézet egyenesen a politikusok gazdaságpolitikáját teszi felelőssé az infláció miatt. De a tudós közgazdászok közül is csak kevesen segítik a tisztánlátást, a többségük ui. számos eltérő és bonyolult tényezőnek ("inflációs nyomásnak") tulajdonítja az inflációt. A munkás vezetők persze olyan homályos fogalmakban vélnek magyarázatot találni az inflációra, mint a termelők "kapzsisága" vagy "túlzott profitja". De az üzletemberek többsége számára sem ismeretlen a felelősség áthárítás. A kiskereskedők szerint a nagykereskedők tehetnek a magas árakról, a nagykereskedők szerint a gyártók, a gyártók szerint viszont a nyersanyagszállítók, valamint a bérköltségek.

Ez utóbbi nézet, vagyis az inflációt a bérköltségek növekedésének tulajdonítani, meglehetősen közkeletű. Csak kevés gyártó tanulmányozza ui. a bank- és pénzügyeket. A pénzkínálat változása meglehetősen absztrakt dolog az üzletemberek számára, ami kívül esik mindennapi tapasztalataikon. Vagy ahogy az egyik üzletember nekem egyszer írta: "Az, ami az árak növekedését okozza, a költség".

Amit ez a téves vélekedés nem ismeri fel, hogy a "költség" csak egy másik név az árra. A munkamegosztás egyik következménye épp az, hogy minden ár valaki más számára költség. A nyersvas ára az acélgyártónak költség, az acél ára viszont a gépkocsi gyártónak, miként a gépkocsi ára a magánorvosnak költség meg a taxi vállalatnak. És lehetne még a sort folytatni. Persze majdnem minden költség végső soron bérekben és fizetésekben oldódik fel. Ez igaz. Viszont a fizetések és bérek maguk is "árak", amit az emberek munkájáért fizetnek.

Mármost az infláció, ami a pénzkínálat növekedése, csökkenti a pénzegység értéket, ami lényegében ugyanazt jelenti, mintha azt mondanánk, hogy az árak és a "költségek" megemelkedtek. A "költségek" növekedése mindazonáltal nem feltétlenül előzi meg az árak emelkedését. A sonka árának emelkedése megelőzheti a sertésár emelkedést, a sertés árának emelkedése pedig a takarmány kukorica árának emelkedését. Tévedés tehát azt feltételezni, miként azt a régi ricardiánusok tették, hogy az árakat a termelési költségek határozzák meg. Azt ui. hogy a sertéstenyésztők mennyi adhatnak a takarmány kukoricáért részben az határozza meg, hogy maguk mennyit kaphatnak a sertésért.

Rövid távon mind az árak, mind a költségek nagyságát a keresletnek és a kínálatnak az egymáshoz való viszonya határozza meg. Beleértve ebbe, természetesen, a pénzkínálatot éppúgy, mint a javak kínálatát. Hosszú távon viszont az árak valóban a határköltséghez tendálnak. Ez viszont nem azért van, mert a termelési költségek határozzák meg az árat, hanem mert a jelenlegi költségek (vagy a várt költségek) határozzák meg azt, hogy mennyit fognak egy áruból előállítani, már ha egyáltalán előállítanak belőle bármennyit is.

Ha ezek az egyszerű összefüggések szélesebb körben ismertek lennének, akkor talán kevesebb szakújságíró tekintené az ún. "ár-bér spirált" az infláció okának. Önmagában ui. a bérek növekedése (az "egyensúlyi bér" fölé) nem inflációt okoz, hanem munkanélküliséget. A bérek növekedése (főként a jelenlegi politikai környezetben) persze vezethet inflációhoz, de csakis indirekt módon, azaz a pénzkínálat olyan növelésével, ami lehetővé tesz a magasabb bérek kifizetését. Vagyis a pénzkínálat növekedése az, ami ténylegesen az inflációt okozza. Ám amíg ezt nem leszünk képesek tisztán fölismerni, addig nem fogjuk tudni az inflációt sem megfékezni.

(Eredeti kiemelések. Saját fordítás.)

Jane Campion (r.): Szentek és álszentek (Holy Smoke) (1999)
Shekhar Kapur (r.): A gyávaság tollai (The Four Feathers) (2002)
Steve McQueen (r.): Éhség (Hunger) (2008)
Oliver Stone (r.): Tőzsdecápák 2. (Wall Street: Money Never Sleeps) (2010)

Azzal, hogy a modern gépi berendezés kicsavarja a szerszámot a munkás kezéből, egyúttal az irányítást is átveszi a termelés felett, állítja Karl Marx A tőke I. kötetében. Míg a manufaktúrában a munkás még egy eleven mechanizmus tagja, addig a gyárban már csak egy tőle független holt mechanizmus eleven függeléke. Élő csavar a gépben. És a világ a visszájára fordul: míg a kézművességben és a manufaktúrában a szerszám szolgálja a munkást, addig a gyárban már a munkás szolgálja a gépet. Az ember idomul az automata géprendszerhez. Jóllehet, vélekedik Marx, a tőkés termelés lényegi alapvonása éppen az, hogy nem a munkás alkalmazza a munkafeltételt, hanem a munkafeltétel a munkást, csak a gépi berendezés teszi ezt a megfordítást nyilvánvaló és technikailag is kézzelfogható nyers valósággá.

Az olasz marxista teoretikus, Antonio Gramsci az Amerikanizmus és fordizmus címet viselő esszéjében úgy véli, a termelés és a munka ésszerűsítése mindaddig nem fejlődhet ki, amíg a munkások maguk hozzá nem idomulnak a munka szükségleteihez. És nem csak a gyár falain belül, hanem azokon kívül is. A termelés racionalizálása épp úgy megköveteli a nemi ösztönök racionalizálását, miként a rekreáció racionalizálását, vagy éppen a fogyasztás racionalizálását. Lényegében az egész társadalmi élet szabályozott irányítását és üzemszerű működését. Vagy ahogy Történelem és osztálytudat című művében Lukács György ennek kapcsán fogalmaz: "A munkás sorsa az egész társadalom sorsa lesz".  A termelés taylorista bürokratizálódása és elgépiesítése a teljes emberi életvilág hasonló bürokratizálását és elgépiesítését követeli. A nagyipari tömegtermelés fordista szervezése lényegében egy új embertípust igényel, illetve egy olyan életvilágot, ami képes megteremteni ennek az új embertípusnak a termelés kívánalmainak megfelelő pszichofizikai alkatát. Gramsci szerint a fordizmus logikusan vezet a tervgazdaság felé.

Aldous Huxley a Visszatérés a szép új világhoz című esszékötetében úgy látja, a népességrobbanás, valamint a technikai fejlődés következtében egyre olajozottabban működő tömegtermelés egy, a Big Business és a Big Government által ellenőrzött totalitárius társadalom kialakulásához vezet. Egy olyan túlszervezett termesztársadalomhoz, melyben minden ember apró fogaskerék a hatalmas önjáró gépezetben. Amolyan szorgos kis termesz a termeszvárban.

Huxley klasszikus regénye, a Ford után 632-ben játszódó Szép új világ egy ilyen tökéletesen megszervezett hangyatársadalomba vezeti az olvasót. A szín London. A társadalmi tervezés már az ember fogantatásával megkezdődik: lombikbébi és központi szaporodásirányítás, genetikai tipizálás, tudományos kasztrendszer; az egyénnek a bölcsőtől a sírig tartó folyamatos pszichofizikai kondicionálása (manipulálása). Ebben a visszájára fordult világban minden és mindenki a termelés öncélú rendjét hivatott szolgálni. Marxnál a gyári munkás a munkafolyamatban úgy jelenik meg, mint aki pusztán mechanizált részként illeszkedik bele egy mechanikus rendszerbe, amit már eleve készen talál, mint tőle teljesen függetlenül funkcionálót, és aminek törvényszerűségeibe akaratának teljes feladásával kell beleilleszkednie. Huxley szép új világában az egész társadalom egy hatalmas gyár, és az egyének pszichofizikai kondicionálása a racionális rendbe történő zökkenőmentes beilleszkedést célozza az egyéniség és a személyes vágyak felszámolásával.

(Elhatárolódom magamtól.)

Szeretek bliccelni, mulasztani, nem ott lenni, lelépni, és mivelhogy kaptam belőlük rendesen, igyekeztem hiányozni számos fogadásról és ünnepségről. Ha odamegyek, teszem, amit kell, örvendek a találkozásoknak, kezeket szorongatok, köszönöm az elismerő szavakat, és lesem, hogy merre van a mosdó. Rálelek a megfelelő útirányra, de akkor egy édes öregúr hangoztatja, milyen pompás, hogy itt voltam. Elismerően bólintok, valóban szép, hogy itt lehettem. A helyi bölcselő elkapja a könyökömet: egyetértek-e vele abban, hogy a modern ember nem tud az előrehaladás, a hódítás szenvedélyéről lemondani, sőt azt tartja természetesnek, hogy a körforgás a növekedésnek adja át a helyét. Eltévelyedés, nemde? De, persze, hogyne, végül azonban eljutok élvezetes megkönnyebbülést nyújtó úticélomhoz.

Iannis Xenakis: Mists (1980) (Claude Helffer)

Giada Colagrande (r.): Érzelmek sűrűjében (Before It Had a Name) (2005)
Thomas McCarthy (r.): A látogató (The Visitor) (2007)
John Hillcoat (r.): Az út (The Road) (2009)

„A Rend utáni vágy igazán csak a társadalmi szférában, a politika és gazdaság terén válik veszélyessé. E téren az irányíthatatlan sokféleség érthető egységgé való elméleti lefokozása, az emberi sokszínűség emberi egyformasággá, a szabadságnak szolgasággá történő gyakorlati lezüllesztése. A politikában a totális diktatúra egy teljesen kifejlődött tudományos elméletnek vagy filozófiai rendszernek felel meg. A közgazdaságtudományban egy csodálatosan megkomponált művészeti alkotásnak egy olajozottan működő gyár felel meg, amelyben a munkások tökéletesen alkalmazkodnak a gépekhez. A Rend iránti vágy zsarnokká teszi azokat, akik csupán a rendetlenség felszámolására törekednek. A rend szépségével indokolják az önkényuralmat.” Aldous Huxley: Visszatérés a szép új világhoz (1958)

Murray Rothbard
Tíz közgazdasági mítosz
(A cikk eredetileg a The Free Market 1984. áprilisi számában jelent meg)

Számtalan közgazdasági mítosz sújtja hazánkban a közgondolkodást. Mítoszok, amelyek torzítólag hatnak fontos problémák megítélésében, és amelyek megalapozatlan, veszélyes kormányzati intézkedésekhez vezetnek. Íme a tíz legveszélyesebb mítosz, illetve az azokban rejlő tévedés.

No.1. A költségvetési deficit inflációt okoz; a költségvetési deficitnek semmi köze az inflációhoz

Az utóbbi néhány évtizedben folyamatos volt a költségvetési deficit. A mindenkori ellenzék, függetlenül attól, hogy éppen melyik párt volt ellenzékben, a költségvetési deficitet okolta a szűnni nem akaró infláció miatt, amire a mindenkori kormánypárt részéről, szintén függetlenül attól, hogy éppen melyik párt volt hatalmon, az volt a válasz, hogy a deficitnek semmi köze az inflációhoz. Mindkét állítás mítosz.

A költségvetési deficit azt jelenti, hogy a kormány többet költ annál, mint amennyi adót beszed. Ezt a deficitet pedig kétféleképpen lehet finanszírozni. Ha a kormány a hiányt államkötvények lakossági értékesítésével finanszírozza, akkor az nem inflációs hatású. Ebben az esetben ui. nem keletkezik új pénz. Az emberek és a különféle szervezetek egyszerűen megterhelik a bankbetétjüket, amikor fizetnek az államkötvényekért, a kincstár pedig elköti a kapott pénzt. Vagyis a meglévő pénz pusztán gazdát cserél, azaz valaki más költheti el.

Másfelől, a költségvetési hiány finanszírozása történhet oly módon is, hogy a kormány kötvényeket ad el a bankoknak. Ebben az esetben a bankok új pénzt teremtenek azáltal, hogy a kötvények árát jóváírják a kincstár számláján. Magyarán, a bankok bankszámla pénz létrehozásával fizetnek a kötvényekért. Az új számlapénzt, azaz az új pénzt, aztán a kormány elkölti, ami így bekerül a pénzforgalmába. Ez viszont az áremelkedést, azaz inflációt okoz.

A bankok e számlapénz teremtését valójában a FED teszi lehetővé azáltal, hogy az új számlapénzhez szükséges banki tartalékot megteremti. Amikor a bankok vásárolnak pl. 100 milliárd dollár értékű új kötvényt, hogy finanszírozzák a költségvetési deficitet, a FED megvesz a bankoktól kb. 10 milliárd dollár régi államkötvényt, ami ezzel az összeggel megnöveli a bankok pénztartalékait. Ez a jegybanki többlettartalék az, ami aztán lehetővé teszi, hogy a bankok 100 milliárd dollárral növeljék a betétállományukat. A kormány és az irányítása alatt álló bankrendszer lényegében új pénz „nyomtatásával” finanszírozza a deficitet.

Vagyis a költségvetési deficit annyiban inflációs hatású, amennyiben a bankrendszer finanszírozza, illetve nincs inflációs hatása, amennyiben azt a lakosság finanszírozza eredeti megtakarításokból.

Az 1982-83-as években egyidejűleg volt növekvő deficit és mérséklődő infláció, így néhány politikus erre az időszakra hivatkozva „bizonyítja statisztikailag”, hogy a költségvetési hiánynak és az inflációnak nincs közük egymáshoz. Ami persze fals okoskodás. Az általános árszínvonalat ui. két tényező határozza meg: a pénzkereslet és a pénzkínálat. 1982-ben és ’83-ban a FED jelentős mértékben növelte a pénzkínálatot, kb. 15%-os éves ütemben. Az új pénz nagy része a költségvetési deficit finanszírozására ment. Másfelől, a nevezett két év súlyos gazdasági visszaesése következtében a pénzkereslet megnőtt, azaz csökkent a fogyasztási hajlandóság. Ugyanakkor ez az átmeneti kompenzáló jellegű pénzkereslet növekedés távolról sem tette a deficitfinanszírozást kevésbé inflatorikussá. Ahogy a gazdaság kezdett egyenesbe jönni, és a fogyasztás megindult, a pénzkereslet visszaesett, az új pénz pedig felpörgette az inflációt.

No.2. A költségvetési deficit nem szorít ki a magánbefektetéseket

Az utóbbi években komoly aggodalmak merültek fel az Egyesült Államokban tapasztalható alacsony megtakarítási és beruházási ráta miatt, és teljes joggal. Az egyik ilyen aggodalom, hogy a hatalmas költségvetési deficit a kormányzat improduktív kiadásai felé tereli a gazdaság megtakarításait elvonva így azokat a produktív beruházásoktól, ami viszont megakadályozza a lakosság életszínvonalának hosszú távú növekedését, vagy akárcsak annak egyszerű szinten tartását.

Egyes politikusok persze ezt is „statisztikával” próbálják cáfolni, mondván, hogy 1982-83-ban a költségvetési deficit magas volt, illetve a deficit még növekedett is, miközben a kamatlábak csökkentek, ami úgymond annak jele, hogy a deficitnek nincs kiszorító hatása.

Ez az érvelés természetesen újfent abba a tévedésbe esik, hogy „statisztikával” próbálja cáfolni a logikát. A kamatlábak ui. a recesszió okozta hitelkereslet csökkenés hatására estek. Mindazonáltal a reálkamatlábak (a nominális kamatlábak mínusz az infláció) még így is példátlanul magasak maradtak, részben mert az emberek többsége az infláció újbóli emelkedését várta, részben pedig a kiszorítási hatás miatt.

Mindenesetre a statisztika nem cáfolja a logikát, a logika pedig azt mondja, hogy ha a megtakarítások egy része államkötvényekre megy, akkor kevesebb jut termelő beruházásokra, és a kamatlábak is magasabbak lesznek ahhoz képest, mintha egyáltalán nem volna költségvetési deficit. Ha a deficitet a lakosság finanszírozza, akkor a megtakarításoknak az állami kiadások felé történő elterelése meglehetősen közvetlen és kézzelfogható. Ha viszont a deficitet a bankok inflációs pénzteremtéssel finanszírozzák, akkor ez az elterelés közvetett. Ilyenkor a kiszorító hatás úgy működik, hogy az újonnan „nyomtatott” pénz versenyre kél a gazdaság erőforrásaiért a lakosság eredetileg megtakarított pénzével.

Milton Friedman szerint minden állami költekezés végső soron magánmegtakarításokat és beruházásokat szorít ki, és nem csak a deficit, így aztán nincs is különösképpen értelme a deficit kiszorító hatásáról beszélni. Ebből mindenesetre annyi igaz, hogy mindazon pénz, amit az állam az adók által elvon, ezen adók híján valóban magánmegtakarítások és beruházások lennének. Mindazonáltal a deficitnek sokkal nagyobb kiszorító hatása van, mint általában a költségvetési kiadásoknak, mert amíg az adók a lakosság megtakarításain kívül épp úgy csökkentik a fogyasztást is, addig a deficit, miközben nyilvánvalóan megcsapolja a rendelkezésre álló megtakarításokat, csakis a megtakarításokat csapolja meg, de a fogyasztást nem fogja vissza.

Bárhogy nézzük is, a költségvetési hiány súlyos gazdasági problémát okoz. Ha a bankok finanszírozzák, akkor inflációhoz vezet, ha a lakosság eredeti megtakarításai finanszírozzák, akkor viszont a kiszorítási hatás miatt a deficit létfontosságú megtakarításokat von el a produktív magánberuházásoktól a pazarló kormányzati kiadások javára. Emellett az sem mellékes, hogy mennél nagyobb a deficit, annál nagyobb jövedelemadó nehezedik az amerikai polgárokra, hogy az állam fizetni tudja a hatalmas kamatterheket. A problémát tovább súlyosbítja, hogy a hitelkamatok az infláció miatt magasak, miközben az inflációt részben maga a „pénznyomtatással” finanszírozott deficit okozza.

Bëlga: Királyok a házban

Pataky találkozott egy gömbvillámmal ("How do you do?"). Azóta történnek vele dolgok. (Erre a hírre, asszem, most kicsit rá kell pihennem.)