Karácsonyi zenei lista.

Stiglitz. A pandémia miatt 2020-ban meredeken visszaesett az USA-ban a reálfogyasztás, ami aztán 2021-ben gyorsan visszapattant, és visszasimult a hosszabb távú trendbe. Nem vitás. Stiglitz hangsúlyosan reálfogyasztásról beszél. A nominális fogyasztásról pedig a következőt írja: „A nominális fogyasztás valóban magasabb, mint a korábbi trendvonal; és miközben néhányan ezt a túlzott kereslet bizonyítékának vélik, mindez csak azt jelenti, hogy az árak magasabbak lettek” (eredeti kiemelés). Vagyis a történet röviden: magasabb nominális fogyasztás, magasabb árak, változatlan reálfogyasztás (már ami a trendet illeti). Ez valójában a monetarista okoskodásra (a Patinkin-féle reálegyenleg-hatásra) rímel: ha a pénzmennyiség növekedése miatt a gazdasági szereplők nominális pénzegyenlegük növekedését tapasztalják, akkor addig növelik nominális költekezésüket (nominális fogyasztásukat), amíg az árak emelkedése vissza nem állítja reálpénz-egyenlegüket (reálfogyasztásukat) a korábbi szintre (vagy trendre). 

"Szeretné összegyűjteni ezt a sok-sok különálló, össze nem illő önarcképet, egy elbeszélés, saját élettörténete szálára fűzni őket, születésétől, a második világháború időszakától eljutni a jelenig. Vagyis felidézni egy egyedi életsorsot, de egy nemzedék történetének keretébe ágyazva. Amikor belekezd, mindig ugyanazokba a problémákba ütközik: hogyan lehet ábrázolni a történelmi idő múlását, a dolgok, eszmék, erkölcsök változását, és ennek a nőnek a magánéletét…"

Motörhead Bomber (1979)

A II. világháborúban a keleti fronton az orosz katonáknak nemezcsizmájuk volt, a németeknek nem; nehéz úgy harcolni, ha az embernek közben fázik a lába, vagy konkrétan lefagy. A háború alatt az Egyesült Államok 13 millió pár nemezcsizmát szállított a Szovjetuniónak. Van, hogy az a sereg nyeri meg a háborút, amelyiknek jobb csizmái vannak.

Olvasni kezdtem Pogátsa Zoltán napokban megjelent könyvét (aminek szerényen a szerző borostás ábrázata díszeleg a borítóján). Az első fejezetig jutok. Az elmúlt néhány évben Pogátsa a modern monetáris elmélet apostolának állt, ahogy tette azt a világban számos egyéb balos közgazdász, aktivista és politikus, mert az elmélet amolyan biankó-csekket kínál számukra progresszív elképzeléseik megvalósításához; a green new dealtől a feltétel nélküli alapjövedelemig. Mindenre van pénz, csak meg kell rázni a pénzfát. A pénz kibocsátójának, vagyis az államnak, annyi pénze lehet, amennyit csak akar; a kormányzati programoknak nincs finanszírozási korlátja, kizárólag a gazdaság termelési kapacitása jelent valódi korlátot. És Pogátsa rögtön meg is kínálja az olvasót ezzel az örömhírrel a kötet nyitó fejezetében. A modern monetáris elmélet lényegében a chartalizmusnak és Abba Lerner ún. funkcionális finanszírozásról vallott elképzelésének az ötvözete, amit kiegészít Beardsley Rumlnak az adók szerepére vonatkozó elképzelése. A Lerner-féle funkcionális finanszírozás veleje: nem a központi költségvetésnek kell egyensúlyban lennie, hanem a gazdaság egészének. A kormányzati túlköltekezésnek nem a költségvetési deficit a bizonyítéka (ami mindig finanszírozható), hanem az infláció (miként az alulköltekezésnek a munkanélküliség, és nem a szufficit), amikor a gazdaság teljes kapacitáson működik (beleértve a szűk keresztmetszeteket is), ezért a kormányzati költekezés már nem a kibocsátást növeli, hanem az árakat. (Ahogy Keynes mondja, a teljes foglalkoztatás elérésével jut el a gazdaság a „valódi infláció” állapotába, amikor a fiskális stimulus már csak az árakat képes növelni.) Az adók funkciója (ahogy Ruml kifejti) valójában nem az állam kiadásainak finanszírozása, hanem a gazdaság szabályozása; mindenek előtt a keresleté; és ha a túl sok pénz inflációt okozna, akkor azt adókkal (akár célzottan is) ki lehet vonni a forgalomból. Röviden: a modern monetáris elmélet szerint a költségvetési deficit inflációt okozhat,— az infláció éppenséggel a kormányzati túlköltekezés legfőbb jele. Ehhez képest a könyv első fejezetének végén Pogátsa felsorolja az infláció öt lehetséges okát, de a költségvetési deficitet még véletlenül sem említi, kizárólag „keresleti sokkról” beszél, ami ritka, mint a fehér holló, úgymond. (A Pogátsa által felsorolt öt inflációs ok közül valójában egyik sem okoz inflációt. Nota bene a költségvetési deficit sem okoz inflációt, feltéve, hogy azt nem pénzteremtéssel finanszírozzák, jóllehet a modern monetáris elmélet esetében mindig erről van szó. Egyébiránt az elmélet akár magyarázattal is szolgálhatna a világban dúló inflációra: a nagyrészt jegybanki pénzteremtéssel finanszírozott kormányzati költekezések a pandémia alatt túlzottak voltak, mert inflációhoz vezettek. Az elmélet szerint az inflációra az adóemelés lenne a megoldás. Várom, hogy Pogátsa előálljon a javaslattal. Megszorítást, plíz.) Pogátsa kedves témája az offshore (ebben a könyvben is foglalkozik vele, kicsit előrelapoztam). A vád úgy szól, hogy az offshore miatt nem képesek a kormányok a jóléti kiadásokat finanszírozni. Az offshore kapcsán Pogátsa valahogy soha nem hozakodik elő a modern monetáris elmélettel. Azzal, hogy a saját pénzzel bíró államoknak valójában nincs is szükségük adókra ahhoz, hogy kiadásaikat finanszírozzák, hovatovább, az állami kiadások szükségképpen meg kell előzzék az adószedést, ahogyan azt az elmélet tartja. És végül egy kis gyöngyszem: Pogátsa a 27. oldalon azt írja, hogy „az állampapír egyfajta jövedelemtranszfer a szegényektől a gazdagok felé, s ekképpen ismét csak megszüntetendő”, majd a 31. oldalon (azaz mindössze négy(!) oldallal később) már arról ír mindenféle reflexió nélkül, hogy káros volna, ha az állam visszafizetné az adósságát, mert „ha az állam egy az egyben visszafizetné az adósságállományát, akkor eltűnnének a háztartások megtakarítását jelentő állampapírok is”. Tudjuk, csak az ökör következetes. És ez még csak az első fejezet. Persze Pogátsa egyetlen dologban talán mégis csak konzekvens: megfontolás nélkül bedob bármilyen okfejtést, ha annak antikapitalista éle van.

Ránki a Richterben
2022.12.08.

Így fogok kinézni 75 évesen. Ahogyan azt a mesterséges intelligencia elképzeli.

A nagyszerű Henry Hazlitt és az infláció természete címmel ma posztom olvasható a kiváló publicista, Seres László blogján. Az írás tisztelgés Henry Hazlitt előtt, akinek népszerű művei szemléletformáló hatással voltak rám tanulmányaimnak egy korábbi szakaszában. Kiváltképp Hazlitt 1946-os Közgazdaságtan egy leckében című könyve, ami az egyik legjobb bevezetés a közgazdaságtanba (letölthető innen). Az infláció természetét illetően a poszt azt állítja: az árszínvonalat, és ezáltal az infláció mértékét, a pénz kereslete és kínálata határozza meg, és nem az egyes javak kereslet-kínálata; valamely jószág árváltozása csak annyiban hat az általános árszínvonalra, amennyiben az indirekt módon hatással van a pénz kínálatára és keresletére. Köszönöm Seres Lászlónak a közlést.

A NER-agitprop figurák új darlingja, John Mearsheimer (Milo Yiannopouloshoz képest, kétség kívül, előrelépés) A nagy téveszme c. könyvében előadja a Kreml kedvenc tézisét (nyilván innen is az újsütetű vonzalom), miszerint Ukrajna orosz megtámadását a („sátáni”) Nyugat, legfőképpen az Egyesült Államok, provokálta ki a NATO keleti bővítésével a Szovjetunió felbomlását követően. Moszkva 1999-ben és 2004-ben is ellenezte a bővítést, mert úgymond katonai fenyegetést látott bennük (plusz ígéretszegést, jóllehet Gorbacsov később maga cáfolta, hogy nyugati vezetőktől bármiféle ígéretet kapott volna arra, hogy a NATO nem fog kelet felé bővülni (persze lehetséges, hogy G. utólag másképp emlékezett)). Grúzia (Georgia) és Ukrajna esetleges NATO-csatlakozását Moszkva végképp nem tűrhette tétlenül; Ukrajna széles, akadálymentes szárazföldi folyosót alkot Nyugat-Európa és Oroszország között. De ezzel a történettel legalább két probléma van. 1.) Senki nem gondolhatja egy pillanatig sem komolyan, hogy Putyin Ukrajnára (miként Fehéroroszországra) csak amolyan semleges ütközőállamra tekintene, és nem úgy, mint Oroszország részére („Novorosszija”). Az oroszok valójában azért ellenezték a keleti EU- és NATO-bővítést, mert tudták, hogy az lehetetlenné teszi a csatlakozó egykori szovjet tag- és csatlós államok későbbi visszahódítását (ha másképp nem, mint geopolitikai „érdekszférát”), mert lélekben nem mondtak le róluk véglegesen, legfeljebb pillanatnyi kényszerűségből átmenetileg. 2.) Még ha valamiféle pőrén realista geopolitikai megfontolás értelmében Oroszországot érthető módon rosszul is érintené Ukrajna NATO-tagsága, Ukrajna egy szuverén ország, és jogában áll eldöntenie, mely katonai és politikai szövetségekhez kíván tartozni; vagyis Ukrajna nem gyarmat, hogy szövetségi politikáját valamely másik ország érdekei határozzák meg. (Gondoljunk bele, hogy Ukrajna arra akarná kényszeríteni Oroszországot, hogy az lépjen be a NATO-ba, mondván, hogy szeretné, ha közte és Kína között lenne egy nagy NATO-ország. Ha ezen csak mosolygunk, akkor gondoljuk meg újra.) (Nota bene Mearsheimer a könyvében egy helyütt azt írja, hogy egy nagyhatalom számára a legjobb stratégia az, ha nem avatkozik bele kisebb országok politikájába. De ez nyilván csak az Egyesült Államokra vonatkozik, ahova Mearsheimer az üzeneteit egyébként célozza.)

Sok évvel ezelőtt, amikor megismertem az Amadinda Reich-lemezét, szerelem volt az első hallásra. Örökre szóló találkozás, friss és felszabadító. Reich 1985-ös Sextetje hatalmas kedvenc.

Madarat tolláról, Schmidt Máriát Stefka Istvánról is. (Persze mindenkinek jár egy második esély benyalni az éppen regnáló hatalomnak. Már ami Stefka elvtársat illeti.)

The Cure Burn (1994/2019)

Milton Friedman kocsijának rendszáma. 

Megnéztem Oliver Stone 1995-ös nagyszabású, három és félórás Nixon filmjét. Jóllehet, a Nixont játszó Anthony Hopkinst Oscar-díjra is jelölték a filmbeli alakításáért, nekem valahogy idegenül hat ebben a szerepben. A Nixon máskülönben egy hamisítatlan Stone-film: politikai dráma a kulisszák mögötti hatalomról, ármányról és pénzről. A film talán leginkább nevetséges jelenetében az elnök Nixon egy 19 éves, a vietnami háború ellen tüntető, fiatal egyetemista lánytól tudja meg, hogy a „rendszer egy bestia” (fenevad, szörnyeteg), amit a CIA, a maffia és a Wall Street mocskos urai irányítanak. Ó, jaj! (A filmben Nixon úgy véli, hogy a tüntető fiatalokat titokban a "kommunisták" pénzelik kivülről.) A „bestia” kifejezés többször előjön a filmben; az egyik jelenetben pl. Richard Helms CIA-igazgató Yeats A második eljövetel című versét szavalja. Nota bene ez utóbbi jelenet azt sejteti a nézőknek, hogy Kennedy elnököt a CIA ölte meg. Ahogy egyéb sejtetések is vannak a filmben; pl. az, hogy Kissinger szivárogtatott ki titkos anyagokat a sajtónak a háborúról (kellő történelmi háttérismeret hiányában nekem ez a szál nem jött át teljesen). A film vége felé Hopkins már-már Hannibal Lectert játssza Nixon helyett, és az utolsó jelenetek kissé melodramatikusra sikeredtek. De mindent összevetve azért a Nixon egy erős film.

Cikkében Beke Károly azt írja, hogy az 1985-ös Plaza-egyezmény „sikeres volt”, talán túlzottan is. Ehhez kis adalék: elterjedt vélekedés, hogy Japán ún. „elveszett évtizede” (a ’90-es évek) valójában az egyezmény következménye volt. Az erősen exportorientált japán gazdaság 1986 első félében ui. recesszióba süllyedt — az előző évi megállapodás okán — durván felértékelődő jen miatt. Ezért a japán jegybank rendkívül laza monetáris politikába kezdett (amit ’87-ben a japán kormány megfejelt még egy jelentős fiskális stimulussal). 1987-re beindult a hitelexpanzió, ami aztán néhány év leforgása alatt hatalmas ingatlanbuborékot hozott létre. 

Stanley Kramer (r.) A dominó-elv (The Domino Principle) (1977)

Mindig van világrend, és mindig van domináns nagyhatalom, vélekedik Robert Kagan. Nem lehetünk naivok: nincsenek hatalmi vákuumok; ahonnan az egyik nagyhatalom kivonul, oda a másik benyomul. Ahova nem az Egyesült Államok exportálja a demokráciát, oda Kína és Oroszország exportálja a despotizmust. Vagy valami harmadik az iszlámot. Aztán mindenki eldöntheti, hogy neki melyik szimpatikusabb; melyikben szeretne élni.

Ronald Neame (r.) Az Odessa-ügyirat (The Odessa File) (1974)

Stanley Kramer (r.) Az utolsó part (On the Beach) (1959)

Idén megjelent könyvében Bernanke röviden értekezik Arthur Burns jegybankelnökségéről, aki 1970 és 1978 között — az ún. Nagy Infláció elszabadulásának idején — volt hivatalban. A Burns vezette FED siralmas teljesítményének Bernanke szerint két oka volt: 1) Burns nem kívánt szembeszegülni Nixon elnök politikai nyomásának, és már csak azért sem tartotta a jegybanki függetlenséget kiemelten fontosnak, mert 2) meggyőződése volt, hogy az inflációt alapvetően nem-monetáris tényezők okozzák (pl. olajár-emelkedés, háború, nagyvállalatok monopolisztikus árképzése, ár-bér spirál stb.), illetve úgy vélte, hogy a jegybank kizárólag brutális monetáris szigorral volna csak képes letörni a nem-monetáris tényezők okozta inflációt, ami olyan recessziót és munkanélküliséget okozna, amit sem Nixon, sem az amerikai nép nem volna hajlandó elfogadni; vagyis (paradox módon) a jegybankelnök Burns nem hitt a monetáris politika hatékonyságában, és maga inkább ár- és bérkontrollt ajánlott Nixonnak az árak megfékezésére. Mindezek okán a Burns vezette FED csak sodródott a folyamatokkal, miközben az USA infláció egyre növekedett. Bernanke leírja, 1979-ben, nem sokkal hivatalból való távozása után, Burns tartott egy előadást, amiben felismerte a „pszichológia” (mai szóhasználattal, várakozások) szerepét az infláció alakulásában: magas inflációs várakozások mellett a FED téves döntéseinek hosszú évekig ható negatív következményei lehetnek az inflációra.