Joaquín Rodrigo: Concierto de Aranjuez: Adagio (ismeretlen előadók)

Érdemes idézni: "Összefoglalóan mondhatjuk, hogy a közgazdászok egész generációját képezték kizárólag arra, hogy globális nemzetgazdasági mennyiségekkel dolgozzék. Így közben elfelejtették, mi is volt a nemzetgazdasági elmélet igazi tartalma. Az ilyen feledékenység büntetése azonban sohasem marad el. Elfelejtették, hogy a gazdaság árak, bérek, kamatok és egyéb értéknagyságok mozgató és mozgó rendszere. Keynes globális függvényrendszere bűvöletében elavultnak és érdektelennek nyilvánították a gazdaság egyedi árak által szabályozott működési módját. Ennek az elvnek megfelelően egyfajta nemzetgazdasági mérnöktudományt fejlesztettek ki, amelyben a matematikai egyenletek egyre dúsabban burjánzottak. Korábban az számított jó közgazdának, aki a mindenkor ható gazdasági erők hatásait mérlegelni tudta. Akkor többre becsülték az ítélőképességet, a tapasztalatot és a józan emberi észt, mint azt, hogy az ember olyan módszerekkel tudott bánni, amelyeket helytelenül a természettudományokból a szellemtudományokba átvittek. Újabban egyre inkább az a közgazda típus kerül előtérbe, amely gazdasági függvénykapcsolatokra vonatkozó föltételes megállapításokat matematikai képletekben és görbékben képes kifejezni." Röpke (1979) (In)

Melchior Palyi nevét bizonyára hamarosan megtanulják a közgazdászok - írja a Világgazdaság Online. Hm. Aki keres, talál. (Tekintettel a FED legújabb akciójára (QE2), kicsit bele is olvastam (III. fejezet The Fountainheads of Inflation).)

The Ramones: She Talks To Rainbows

Jánossy szerint az európai >>akkumulációs lavina<< (kapitalista tőkefölhalmozás) megindulásában két tényező játszott döntő szerepet. I. A Verleger-rendszer. Ui. azzal, hogy a Verlegerek (munkakiadó vállalkozók) pénzt előlegeztek és szövőgépeket kölcsönöztek a vidéki takácsok számára, azok lassanként függő bérmunkások lettek. II. A takácsok által előállított szövet a mezőgazdaságból élő vidék lakossága számára is jól eladható áru volt. E két tényező rést ütött a primer kör (mezőgazdaságból élő vidék) zárt termelési vertikumán: a vidéki emberek egyrésze munkaerőként és fogyasztóként is a szekunder kör (városi kereskedők, kézművesek) függőségébe került (a városi polgárságtól függő árutermelés és árufogyasztás megjelenése a mezőgazdaságból élő vidéken). A szekunder kör ugyanakkor ezáltal függetleníteni tudta magát az annextől (adókból és járadékból élők), illetve közvetlenül érdekelté vált a primer kör technikai fejlődésében. A szekunder kör előzőleg kizárólag az annextől függött anyagilag, így érdekelt volt a primer kör annex általi mennél nagyobb megcsapolásában. Az új körülmények között ennek immáron az ellenkezőjében érdekelt, hiszen a primer kör felvevőpiac lett számára, méghozza az annexnél lényegesen nagyobb piac. 

Todd Haynes (r.): Távol a mennyországtól (Far from Heaven) (2002)
Martin Scorsese (r.): New York bandái (Gangs of New York) (2002) (kamuklipp)
Denys Arcand (r.): Barbárok a kapuknál (Les invasions barbares) (2003)
Pejó Róbert (r.): Dallas Pashamende (2004)

Hayek believed that recovery from the crisis caused by over-consumption and under-saving has to run its course, and cannot be speeded up by a Keynesian fiscal or monetary stimulus - írja Desai és Skidelsky. De ez súlyos félreértés. A mondat helyesen: Hayek believed that recovery from the crisis caused by malinvestment and forced saving has to run its course (...). Micsoda különbség!

Tisztelet mindazoknak, akik az elnyomás ellen harcolnak, és az életüket adják a szabadságért.

A Jánossy-féle trendelmélet lényege, hogy egy gazdaságban a termelékenység növekedési ütemét a szakmastruktúra változási üteme határozza meg. De mit is jelent ez?

Ismerjük a hegeli logikát: a mennyiség mindenkor egy meghatározott minőség mennyisége. Avagy a termelékenység növekedése nem pusztán egy mennyiségi változás, hanem mindenkor a termelés minőségi átalakulása, azaz a konkrét munkafolyamatok megváltozása. A statisztikai idősorok egyre növekvő számai mögött nem valamiféle luftballonként táguló gazdaság áll, hanem egy szakadatlanul változó gazdaságszerkezet; a munkaerő a mezőgazdaságból az iparba vándorol, a kitermelő ipar gazdasági súlya csökken, a szolgáltató iparé növekszik, az egyik ágazat elhal, a másik éppen növekedésnek indul. A gazdasági növekedés leginkább a hatékonyabb gazdaságszerkezetre történő átállást jelenti; vagyis az egy főre jutó jövedelem, szén- és acélfogyasztás stb. változása pusztán a termelés kvalitatív változásának a kvantitatív oldala. A gazdasági növekedés során döntően nem több, mint inkább más lesz a termelés. Az átalakulás hajtóereje természetesen a tőkések profitvágya és konkurenciaharca, ami egyre újabb és hatékonyabb eszközöket, anyagokat, eljárásokat honosít meg a termelésben.

Egy gazdaságban az éppen rendelkezésre álló termelési eszközökön (telephelyek, üzemek, gépek stb.) mindig csak meghatározott konkrét munkák végezhetők, azaz egy gazdaságban a termelőeszközök tárgyi konstellációjának mindenkor megfelel egy munkahelystruktúra, ami egyfajta negatívja (vagy pandantja) a termelés e tárgyi konstellációjának a munkaerő oldalán. Más szóval, kölcsönvéve Ludwig Lachmann kifejezését, a termelés egy konkrét tőkestruktúrájának egy konkrét munkahelystruktúra felel meg, ami nem kizárólag az egyes üzemekre áll fenn, hanem teljes ágazatokra, valamint a gazdaság egészére is. A munkahelystruktúra így a gazdaságban ténylegesen felkínált, az adott technológiai folyamatok és termelési szerkezet által kijelölt állások összetételét jelenti. A termelési folyamatok megváltozása megváltoztatja a munkahelystruktúrát. Azaz, a tőkések profitvágyának és konkurenciaharcának eredményeként bevezetett újabb és újabb termelőeszközök, anyagok és eljárások folyamatosan átalakítják a munkahelystruktúrát is.

A szakmastruktúra egy gazdaság teljes munkaerő-állományának szakmák szerinti tagozódását jelenti, szakma alatt értve a tanult szakmáktól az egy konkrét eszközön elsajátított ismereteken át egészen az olyan tacit tudást, mint a piaci körülmények, a >>dörgés<< ismerete stb. A munkahelystruktúra és a szakmastruktúra természetesen nem feltétlenül fedik egymást. Sőt a kapitalista termelés egyik, Kornai János fogalmával élve, rendszerspecifikus vonása éppen az a strukturális feszültség, amit a munkahelystruktúra és a szakmastruktúra inkongruenciája jelent, és aminek oka döntően maga a technikai fejlődés. A tőkések szakadatlan konkurenciaharca, és a vele járó innovációk következtében a munkahelystruktúra folyamatosan előzi a szakmastruktúrát, és az ennek hatására fellépő strukturális feszültség okozta reálbér arányok változása idézi aztán elő a szakmastruktúra igazodását; vagyis a fejlődés hatására átalakuló tőkestruktúra a munkahelystruktúra átalakításával fejti ki a maga húzó hatását a szakmastruktúrára.

És itt következik Jánossy fő mondandója: a szakmastruktúra átalakulása viszonylag lassú folyamat, tehát a technikai innovációból fakadó új munkahelystruktúra nem szakadhat el drasztikusan a meglévő szakmastruktúrától, azaz nem szaladhat előre tetszőleges ütemben. Jánossy legfőbb megállapítása éppen az, hogy a modern kapitalizmusban az innováció üteme gyorsabb, mint a szakmastruktúra változási üteme, ezért a tényleges fejlődési ütemet az utóbbi határozza meg, amennyiben felső korlátot állít az új tőkestruktúra elterjedésének, és az abból fakadó nagyobb termelékenységnek. Más szóval a gazdasági fejlődésnek a piaci konkurencia és az innováció a motorja, ugyanakkor a fejlődés tényleges ütemét a munkaerő felkészültsége határozza meg. Jánossy szerint mi sem bizonyítja jobban a szakmastruktúra korlátozó hatását a fejlődésre, mint az a tény, hogy a Föld teljes lakosságát tekintve hatalmas eltérések vannak az egy főre eső kibocsátás tekintetében. Ma is léteznek országok, ahol az egy főre jutó jövedelem, valamint a naturáliákban mért kibocsátás nem éri el az angol ipari forradalom szintjét. Más szóval bizonyos országok őrületes történelmi lemaradásban vannak. Ezeknek az országoknak a lemaradását természetesen nem okozhatja egyszerűen az, hogy a technika évszázadok alatt sem lett volna képes eljutni hozzájuk, hiszen a fejlett világban az új gépek, anyagok, az új eljárások gyakorlatilag néhány év vagy évtized alatt elterjednek. Ezeknek az országoknak a lemaradása abból fakad, hogy a munkaerő-állományuk még a XIX. századi Anglia tőkestruktúráját sem képes működtetni (mert néhol éppenséggel még kunyhóban lakik és fakérget rágcsál). Jánossy szerint hosszú távon (a szekuláris trendet tekintve) a szakmastruktúra változási üteme meglehetősen egyenletes és kemény korlátot szab a gazdasági növekedésnek.

Az iparosodás intenzív szakaszába lépett államok esetében nincsenek "gazdasági csodák", legfeljebb helyreállítási periódusok. Fejlett ipari államok gazdasági növekedése csak háborúk, természeti katasztrófák, járványok stb. okán bekövetkező jelentős termeléskiesése után emelkedhet számottevően a szekuláris trend értéke fölé, mikor is a helyreállítási periódus magasabb növekedési üteme addig tart, amíg a gazdaság el nem éri azt a kibocsátási szintet, amit a gazdaság a háború, katasztrófa, járvány stb. elmaradása esetén ért volna el. A helyreállítási periódus végeztével pedig a gazdasági növekedés üteme visszatér a szekuláris trendhez, vagyis ahhoz az értékhez, amit a szakmastruktúra változása kvázi természetes rátaként számára kijelöl. Jánossy a helyreállítási periódust is úgy értelmezi, mint a háború, katasztrófa, járvány stb. miatt a szakmastruktúra és a munkahelystruktúra között létrejött jelentős diszkrepancia fokozatos megszűnésének folyamatát.

A trendelméletből több gazdaságpolitikai implikáció fakad. Pl. az, hogy a gazdasági növekedést nem lehet pusztán az innováció, még kevésbé a beruházási hányad erőltetett növelésével fokozni, főként ha az a fogyasztás olyan mértékű lenyomásával jár, ami a munkaerő-állomány leépülését okozza. Miután a gazdasági növekedés hosszú távú trendjét alapvetően a szakmastruktúra változása határozza meg, így a gazdasági növekedést elsősorban olyan gazdaságpolitikai intézkedésekkel lehet a leginkább előmozdítani, ami a szakmastruktúra nagyobb dinamizmusát segíti, avagy csökkenti annak a tőkestruktúra változását gátló merevségét.

Ha két közgazdász találkozik, szinte bármiben képes egyetérteni. Kezdve onnan, hogy vajon Furtwängler vagy Toscanini nagyobb karmester, egészen addig, hogy a szőke vagy a barna nők szebbek-e. Egy dologban viszont biztosan nem fognak egyetérteni: abban, hogy miként is működik a gazdaság. Elmélet nincs, csak elméletek. (via eltecon.blog)

(Kiegészítés: a közgazdász hölgyek Latinovits és Mastroianni sármját illetően jutnak közös nevezőre.)

A végén még kiderül, hogy Stiglitz szerint a FED okozta a válságot. Értsd: nem az ún. neoliberalizmus bukott meg, és nem is a piac romlott el, hanem szimplán csak egy állami monopólium kontárkodott, amikor maga kívánta igazgatni a gazdaságot.

Ayn Rand regénye, Az ősforrás (The Fountainhead) egy igazi kultikus mű, ami '43-as megjelenését követően sok millió példányban kelt el a tengerentúlon, és a mai napig több tízezer példányban fogy évente világszerte. Az amerikai neokon értelmiségiek körében a regény éppen olyan alapműnek számít, mint Tocquevilletől Az amerikai demokrácia. De olvassa boldog-boldogtalan. Az Ayn Rand kultusz ötven éve virágzik az USA-ban. Van Ayn Rand Institutetől kezdve a Reason magazinon át az Atlas Societyig minden. Az amerikai Modern Library kiadó 1998-as közvélemény kutatása szerint Ayn Rand a XX. század legjobb írója, miközben az irodalmi kánon tudomást sem vesz róla. Egyszóval elolvastam Az ősforrást, jóllehet csak nehezen vettem rá magam, lévén a kötet potom 763 oldal, és kb. három kilót nyom. De aztán végül győzött a kiváncsiság.
A mű egy hamisítatlan irányregény. Egy monumentális pamflet röhejesen didaktikus cselekménnyel, sematikus figurákkal, kínosan valószerűtlen párbeszédekkel meg egy elvont filozófiai esszébe hajló befejezéssel. Mondom, patetikus mese habbal, merő képtelenség, egy bombasztikus giccsparádé. És letehetetlen.
És hogy mi az az ősforrás? Ezt nem ragoznám túl. Némi szójátékkal élve csak annyit felelhetek: ezt másodkézből nem lehet megismerni. Ha valakit érdekel, ismerje meg elsőkézből. Bizonyosan megéri.

Marjane Satrapi (r.): Persepolis (2007)
Kar Wai Wong (r.): 2046 (2004)
Daniel Sánchez Arévalo (r.): Sötétkékmajdnemfekete (Azuloscurocasinegro) (2006)
Ki-duk Kim (r.): Lopakodó lelkek (Bin-jip) (2004)

Vajon mennyit utalnak neki egy ilyen cikkért?

Stone Temple Pilots: Interstate Love Song (dugatlan változat)

Ma 111 éve született Wilhelm Röpke a XX. századi liberális gazdaságelmélet egyik vezéregyénisége. Legismertebb műve az 1942-es Korunk társadalmi válsága című kötet, melyben Röpke spengleri és ortegai hangon ostorozza az egyének >>elproletarizálódását<< és elatomizálódását, avagy a >>tömegek lázadását<<, és az ezzel együtt járó hamis kollektivizmust. Vissza a valódi közösségbe! - hirdeti Röpke. Ami a család, a szomszédok, a jó barátok, a kisközösségek vagy épp az egyházközség. Mert mindezek jelentik a valódi szolidaritás, a valódi szabadság, a valódi társadalmi beágyazódás köreit, szemben az önállótlan és atomizált egyéneket felülről masszává összefogó puszta aggregátumokkal, az ál-közösségekkel, mint amilyenek a tömegpártok, tévécsatornák és pártlapok, internetes fórumok és >>közösségek<<, az ilyen-olyan rajongói klubok, a football csapatok szurkolótáborai meg a mindenféle tömegszervezetek. Röpke liberalizmusa valójában az elatomizálódás, az elgyökértelenedés és >>konzumálódás<< ellen lép fel, illetve a valódi közösségek valódi egyénisége mellett. Ennek okán Röpke elítéli a termelés, a termelékenység és az életszínvonal azon öncélú kultuszát, amely pusztán az egyre olcsóbb porszívót jelenti, a harmadik színes tévét és mobiltelefont, azaz az értelmetlen fogyasztást, személytelen kockaházakat és tömött kocsisorokat, a nyomasztó nagyvárosokat, és ami a termelés oldaláról a proli gürcölést, a mamutvállalatokat és trösztöket jelenti egyúttal. Röpke ideálja a polgári életvitel, a minőségi élet, a magántulajdon dekoncentrációja, a családi vállalkozások, a függetlenséggel és felelősséggel járó munka és élet. Az önálló individuumok szabad kisközössége.

Közgazdasági egyszeregy J. Bradford DeLongtól (kissé talán nagyképű stílusban).

Rothbard klasszikus esszéje, a Freedom, Inequality, Primitivism, and the Division of Labor amolyan vegyes vágott, ám lényege világos. Röviden. Az egyén képességeinek valódi kibontakozását a szakosodás teremti meg, melynek feltétele a magasfokú munkamegosztás. A magasfokú munkamegosztás feltétele viszont a fejlett gazdaság. A fejlett gazdaság feltétele pedig a szabadság. A romantikus mozgalom törekvése, ami az >>egyén mindenoldalú kibontakozását<< célozza (a marxizmus e tekintetben teljességgel a német romantika folytatása), valójában összeférhetetlen a nyugati civilizáció racionalitásával, kifinomultságával és gazdagságával; az egyént állítólagosan felszabadító testvériség pedig lényegében az egyént tagadó, primitív és irigy kollektivizmus. Az embereknek egy dologban kell csak egyenlőnek lenniük, a szabadságban. Minden másban jobb, ha egyenlőtlenek. Azaz különbözőek. Mert az egyéni sokfélében bontakozik ki az ember, mint nembeli lény valódi gazdagsága, illetve az egyes egyén individualitása. Emellett minden közösségnek (a kártyakluboktól az ugyanabban az ágazatban versenyző vállaltokig) van egy >>természetes elitje<< (tudjuk, még a proletariátusnak is van elitcsapata). Azok, amelyek a leginkább hivatottak valamit művelni a dolog természetének megfelelően.

Szergej Rahmanyinov: g-moll études-tableaux Op.33 No.8 (Vladimir Ashkenazy)

Örömmel jelentem, hogy Mises Profit és veszteség című esszéjéből egy részlet megjelent a kiváló Kommentár folyóirat 2010/4 számában. (A szöveget én fordítottam, Mike Károly lektorálta. Ezúton is köszönöm a Szerkesztőségnek a közlést.)

Lionel Robbins 1935-ös cikke a Nagy Válság kettős gyökeréről.  

Manuel de Falla: A bűvös szerelem: Rituális tűztánc
(Chicago Symphony Orchestra/Daniel Barenboim)

Egy '41-es remek cikk Hayektől tegnap a mises.orgon, ami jól rávilágít a szétszórt tudás, a piaci koordináció és szabad társadalom kérdésének belső kapcsolatára (mármint Hayeknél). In nuce. Egy tervhivatal nem képes koordinálni a gazdaság működését, mert egyszerűen nem képes az ehhez szükséges minden körülményt figyelembe venni. És azért nem képes figyelembe venni, mert egyszerűen hiányzik az a közeg, ami a koordinációhoz szükséges tudást számára közvetítené. És mert a tervhivatal nem képes figyelembe venni a körülmények sokféleségét, így nincs is rájuk tekintettel. A tervhivatal nem a spontán gazdasági folyamatok összehangolásával teremt rendet, hanem a rendnek egy előzetes sémáját erőlteti rá a gazdaságra. A rend nem kiválik a részekből, hanem a részek alávettetnek a kész sémának. Más szóval, a rend felülről szerveződik a részek alárendelésével. A piaci koordináció hatékonyságát valójában az árrendszer biztosítja, ami képes közvetíteni a sokféle körülményről való tudást, és így lehetővé teszi a spontán gazdasági folyamatok összehangolását anélkül, hogy ezt bárki megtervezné. A piaci rend alulról szerveződik, vagyis nem a részek vannak alávetve egy kész rendnek, hanem a rend folyamatosan kiválik az árrendszer személytelen koordinációja által. Vagyis: I. A tervhivatal csak úgy képes átlátni a gazdaságot, ha azt eleve a saját roppant korlátolt és önkényes szempontjai alá rendelve irányítja. A piaci koordináció minden gazdasági szereplő szempontját képes érvényesíteni és kifejezni, ugyanakkor azt egyetlen hivatal sem képes átlátni; II. Amíg a piaci koordináció anélkül is képes rendet teremteni, hogy a részek alávetettek lennének, addig a tervgazdaság csak a részeket maga alá gyűrve képes a rendre.

Az ún. szándéketika első kiforrott megfogalmazását valószínűleg Pierre Abélard (latinosan Petrus Abaelardus) Etika című kötetében (i.sz. 1140 körül) olvashatjuk. Abélard ui. világosan megkülönbözteti a bűnös vágy, a bűnös tett (bűntett vagy vétek) és a bűn fogalmát. A hét fő hiba egyike pl. a bujaság (a septem vitia capitalia kifejezést hét főbűnnek szokás mondani, jóllehet nem bűnről (peccatum) van szó, hanem kapitális hibáról (vitium)). A bujaság, ismeri el Abélard, a lélek hibája, és mint ilyen bűnre csábíthat. Ámde a lélek hibája önmagában még nem bűn; a bűnös vágy még nem maga a bűn. A természettől benne lakozó bujaság okán az ember pl. megkívánhatja felebarátja feleségét. Felebarátunk feleségét megkívánni persze bűnös vágy, mert a házasságtörés bűnös tett, de maga e vágy még nem bűn. Ha ui. a bűnös vágy már önmagában bűn lenne, akkor csak az lehetne bűntelen, akiben még bűnös vágyak sem ébrednek. (Nota bene, ebben az esetben - önző módon - rút feleségeket kellene kívánnunk felebarátainknak saját lelki üdvünk végett.) Mert a lélek csak attól szennyeződhet be, ami az övé, ámde a vágyak ébredése nem ilyen. Efölött tkp. nincs az emberi léleknek hatalma. Az ember egyszerűen megkívánja felebarátja feleségét, mert megkívánja (mert az történetesen olyan kívánatos). Adódik is hát a kérdés: vajon melyik a nagyobb érdem, ha bűnös vágyainkat megfékezzük, vagy ha egyáltalán nem is támadnak bűnös vágyaink, vagy épp merőben üdvös vágyak ébrednek csak bennünk? (Mármint melyik a nagyobb áldozat az erényért?) Mi hát a bűn? Abélard válaszol: a bűn a lélekben támadt bűnös vágy elismerése, pártolása. Más szóval, nem önmagában a bűnös vágyak akaratlan megjelenése a bűn, hanem e bűnös vágyak akaratlagos elfogadása és pártolása. A bűn magában a bűnpártolásban áll. A bűn tehát döntés, avagy szándék kérdése. Az ember nem egyszerűen csak megkívánja felebarátja feleségét, hanem pártolja is magában e vágyat - ettől lesz a lélek bűnös lélekké. A morális parancsok tehát nem annyira a bűnös tettek ellen tiltanak, vélekedik Abélard, mintsem inkább a bűnös vágyak pártolása ellen. Ne kívánd felebarátod feleségét! - mondja a parancsolat. De mert a vágyakat megtiltani nem lehet, hanem csak pártolásukat, így e parancsolat lényegében a következőt mondja: ne kövesd vágyadat, ha felebarátod asszonyát kívánod, mert az bizony bűnös vágy! Vagyis mind a bűnös vágy, mind a bűn a lélek állapota, ámde a kettő mégsem ugyanaz, és e distinkció olyannyira nem mellékes, hogy ezen áll erény és bűn mibenléte. Fontos egyúttal hangsúlyozni: a bűn a lélek állapota, vagyis a bűn a lélekben van, és nem a tettben. A tett lehet bűnös tett, avagy vétek, de bűnössé a lelket egyedül a bűnös szándék teszi. Abélard szerint ui. amennyiben egy férfi valamiféle képtelen és lehetetlen tévedésből és félreértésből fakadóan, ámde abszolúte jóhiszeműen egy másik nővel hálna, úgy e férfi effektíve ugyan házasságtörést követne el, ami súlyos vétek, de ettől még önmagában nem válna lélekben is bűnössé, hiszen nem volt szándékában semmilyen benne ébred bűnös vágyat elismerni és követni. Illetve fordítva. Amennyiben egy férfi megpróbálna házasságot törni, ámde az mégsem jönne össze neki, úgy e férfi lélekben nem lenne kevésbé bűnös, jóllehet a bűnös tettet effektíve nem követné el. Aki lélekben a bűnt választotta, az nem választotta kevésbé, mint az, aki azt el is követte, illetve aki a bűnt elkövette, ámde nem választotta, az éppen úgy nem választotta, mint aki éppenséggel el sem követte. Összefoglalva: a bűnös vágyak ébredése még nem bűn; a bűnös vágyak lélekben való pártolása a bűn, és csak az a bűn; a bűnös tettek elkövetése önmagában még nem teszi bűnössé a lelket, illetve lehet a lélek bűnös anélkül is, hogy elkövette volna a bűnös tettet. A bűnt tekintve csak a szándék számít. És Abélardnál ugyanez vonatkozik a jótettekre is. Azaz, a jótett magából a jó szándékból fakad, a jótettben a jószándék a jó. Vagyis a tett önmagában nem jó, csak a szándék által. Ha valaki rossz szándékkal bűnre tör, de végül jót cselekszik, úgy bűnös, jóllehet tette jótett, illetve ha valaki jószándékkal jóra tör, de végül bűncselekményt követ el, úgy nem bűnös, még ha tette bűntett is. Abélard mindazonáltal tisztában van etikája nehézségével: a szándék ui. nem látszik, csakis a tett, így nehéz a tettek szándékáról dönteni, és így ítéletet hozni. Az evilági ítélkezés sok esetben a tettek alapján kényszerül ítélet mondani. Isten, az ember végső bírája viszont mindent lát, tehát az ember szándékait is. Így isten a szándék szerint ítéli meg az embert, és nem a tettek alapján. 

Vagy még inkább, alacsony időpreferencia. Interjú Gere Ádámmal.