(Tanulmányuk elején Andreas Hoffmann és Gunther Schnabl megállapítják, hogy a monetáris politika no1-es hibája gazdasági fellendülés során „túl sokáig túl alacsonyan” tartani a jegybanki alapkamatot; no2-es hibája visszaesés során magasan tartani. Ez utóbbi hibát — állítják a szerzők — a jegybankok elkerülték: a gazdaság stabilizálása érdekében kamatot vágtak. Aztán a továbbiakban az egész tanulmány tkp. arról szól, hogy az ún. szekuláris stagnálás tüneteit valójában az elhibázott „zéró kamat politika” okozza.)

Kik a legjobban kizsákmányolt munkavállalók a világon? A japánok. De a kormány már felismerte: a kevesebb néha több. Egy informatív cikk.

(Kieg. Guillaume Duval szerint Stiglitz téved, amikor úgy véli, az euró vége nem jelentené egyúttal az EU végét is. Európának nincs más alternatívája, mint kijavítani az eurórendszer szerkezeti hibáit. Ráadásul 2010 óta jelentős előrelépések történtek úgymond e tekintetben. (Nota bene amolyan igazi "franciás" kiszólás, hogy az amerikai közgazdászok részben az US dollár domináns státuszának köszönhetik globális tekintélyüket.))

Stiglitz beszélget az euróról írt könyvéről Peter Goodmannel, a The New York Times gazdasági tudósítójával.

Bartók Béla Concerto zenekarra (1944)
Nemzeti Filharmonikus Zenekar/Kocsis Zoltán
2016. október 13.

Aki kérdez: Verasztó Annamária. Aki válaszol: Krzysztof Penderecki. Interjú.

(Stanley Fischer a csökkenő kamatlábakról.)

Oliver Hart és Bengt Holmström kapták a közgazdasági Nobel-díjat. A régóta díj esélyes Hart Vállalatok, szerződések és tőkeszerkezet című 1995-ös könyve idehaza is megjelent.

Ben Shahn Handball (1939)

(Hans-Werner Sinn szerint Hansen a „szekuláris stagnálás” elméletével a süllyedő profitráta marxi elméletéhez nyúlt vissza. Amennyire tudom, Marxnál a "tőke szerves összetételének" növekedése okozza a profitráta csökkenését. Azt is csak tendenciájában, amennyiben Marx szerint a törvény ellen ható számos ok lehetséges („növekvő kizsákmányolási ráta”, a munkabér csökkentése, az „állandó tőke” olcsóbbodása stb.). Nem vagyok túlzottan járatos Hansen teóriájában, de nem látom az összefüggést. UPDATE! Egy (részben) kapcsolódó régi poszt.)

Kattints a képekre!

Kattints a képekre!

Színház. Tegnap megnéztem Osztrovszkij 1875-ös darabját, a Farkasok és bárányokat. Gazdag özvegy, zugügyvéd, hamis váltók, telekspekuláció, tiszteletbeli békebíró, szentpétervári házasságszédelgő, vidéki bornírtság. Képmutatás, ármány és szerelem. Egyszóval mindaz, ami egy orosz szatirikus vígjátékhoz elengedhetetlen. Remek előadásban.

***

Ellenforradalom. Egy újabb cikk, ami temetni jött: Marc Lavoie szerint a „makró” állapota nem jó. Az újklasszikus közgazdaságtan megbukott, a racionális várakozások elméletére alapozott ökonómia alapjaiban téves. Még a ’85-ös Samuelson is jobban teljesít a válságban, ahogy Krugman mondja. Persze a baloldali közgazdászok lassan tíz éve triumfálnak, nem kevés kárörömmel. A Lucas-Sargent-féle „forradalom”, ami kiszorította Keynest az akadémikus közgazdaságtanból, sok sebből vérzik.

***

Új kedvenc. Pierre Boulez Sur Incises (1996/1998)

Viktor Kravcsenko szovjet apparatcsik 1944. áprilisában az Egyesült Államokba menekült. 1946-ban jelent meg Én a szabadságot választottam című emlékirata. A kötet részletesen beszámolt a "dicsőséges" Szovjetunió totalitárius diktatúrájának minden borzalmáról: tisztogatásokról, terrorról, koncentrációs táborokról (elsőként). A francia kommunista párt (hogy kedvére tegyen Moszkvának) megvádolta Kravcsenkót, hogy könyve valójában az amerikai titkosszolgálat koholmánya. Kravcsenko pert indított rágalmazásért. Sartre úgy vélte, az emigráns Kravcsenko viselkedése valójában arra bizonyíték, hogy miként hanyatlanak „a marxista értékek magában Oroszországban”. 

Lecsorgás. A trickle-down elmélet a baloldali közgazdászok találmánya. Ahogy nincs egyetlen komolyan vehető közgazdász, aki magát neoliberálisnak tekintené, úgy nincs olyan közgazdász sem, aki valóban hinne a trickle-down teóriában, vélekedik cikkében Steven Horwitz. Az ún. piacpárti közgazdászok nem a gazdagok támogatásában hisznek (kiváltképp nem a haveri támogatásokban), hanem az értékteremtésben.

*

Ciklikus. Branko Milanovic cikkében olvasható egy félmondat, ami ugyan nem kapcsolódik szorosan a jövedelemegyenlőtlenség ciklikusságához, de megfontolandó. „[L]abour is transitioning from relatively homogeneous large-scale factory work (‘Fordism’, after the carmaker) to the heterogeneous service sector that covers everybody from hedge-fund managers and software engineers to personal trainers and food-delivery couriers”. Arra gondolok: mennél diverzebb a termékek és szolgáltatások piaca, annál jobban szóródnak a jövedelmek. Vagyis a jövedelemkülönbségek növekedését nagyrészt szimplán a munkaerőpiac növekvő differenciáltsága magyarázza. Amivel persze lehet, hogy feltaláltam a spanyolviaszt.

*

Interjú Tatár György filozófussal. Az interjú végén (a linkelt oldalon nem olvasható) Tatár a nemzetállamok korának elmúlásáról szóló progresszív gondolatot az állam elhalásának lenini gondolatához hasonlítja. Már ami a folyamatok realitását illeti.

Hugues Dufourt Antiphysis (1978)
Matuz István/Ensemble Intercontemporain/Pierre Boulez

Újra néztem az új Bond-filmet (immáron DVD-én). A Spectre bűnszervezet (a Goldfingert leszámítva) valójában végig jelen van Connery Bond-filmjeiben. A Tűzgolyóban (Thunderball) nem csak említésszinten, hanem láthatjuk a szervezet egyik összejövetelét is. Aztán Sean Conneryvel eltűnik a szervezet, és eltűnik vele Blofeld, a szervezet vezetője, hogy négy és fél évtized után a Spectre 007 filmmel visszatérjenek. És az új filmből kiderül: Blofeld, az örök vetélytárs, Bond mostohatestvére, vagyis küzdelmük egyfajta testvérharc. Ahogy Madonna énekelte a Halj meg máskor (Die Another Day) címdalában: „Sigmund Freud, analyze this”.

A Craig-filmekkel a 007-es ügynök karaktere egyértelműen mélységet kap: a korábbi kartonfigura hirtelen szerelmi bánatot érez (Vesper), kiégett és depressziós, M valamiféle anyafigura lesz (Judi Dench), Bondnak múltja van, ami csupa trauma. A Craig-féle Bond esténként ül a félhomályban, és gondterhelten szürcsöli a whiskyt. A Skyfall és a Spectre egyenesen Bond gyerekkorába viszi a nézőt, amikor a kis Jimmy még szopta az ujját álmában meg panaszkodott a sarokban a macijának, hogy neki csak egy fél kifli az uzsonnája. A Spectre végén Bond így szól újsütetű testvéréhez, akinek egy bomba nem sokkal korábban fél arcát lezúzta: „Remélem, nem fájt túlzottan”. Mire Blofeld válasza: „Az én sebeim begyógyulnak. Na és a tieid?”. És jól értjük, Bond ügynöknek soha nem gyógyuló lelki sebei vannak. Ilyen Bond-Blofeld-párbeszéd egy Connery-filmben nyilvánvalóan elképzelhetetlen lett volna, de még egy Pierce Brosnan Bond-filmben sem.

És mindez némiképp mitologikus jelleget ad a Bond-sztorinak. Ki tudja, a következő filmből majd kiderül, hogy Bond valójában Tannhäuser egyenes ági leszármazottja, Moneypenny a húga, Scully ügynök a keresztlánya, Leia hercegnő a másodunokatestvére. A szürke Aston Martin pedig a proletariátus elnyomásának szimbóluma.

De ettől még Craig a legjobb Bond. Vagy épp ezért?

A Nagy Recesszió távolról sem hozott olyan fordulatot a makroökonómiában, mint a ’70-es évek stagflációja, jóllehet nagyobb megrázkódtatást hozott a világgazdaságra, vélekedik Paul Krugman. Pedig lenne úgymond mit tanulni. Vagy még inkább újra tanulni — pl. Tobintól. És hogy miért nincs fordulat? Krugman szerint a konzervatív ideológia hegemóniája a válság ellenére is stabilan tartja magát a politikában, és az akadémiai körökben.

Az interpretáció ellen című 1964-es esszéjében Susan Sontag azt állítja, hogy a művészeten eluralkodott a pszeudointellektualizmus (még ha nem is fogalmaz ilyen kerek-perec). Ehhez a műalkotások klasszikus tartalom-forma dichotómiája adja az alapot: közvetlen érzéki valósága adja a műalkotás formáját, jelentése a tartalmát. Megtanultuk, hogy a műalkotásnak mindenkor mondandója van, ami az érzéki forma mögött várja a megfejtést. Így befogadóként a műalkotásokhoz alapvetően értelmezőként viszonyulunk, vagyis intellektuálisan.

Az intellektualizmus erősödésével a művészi forma szükségképpen egyre allegorikusabb jelentést kell nyerjen: a műalkotás mondanivalója egyre közvetettebb. Az intellektualizmus túltengése: az alkotások érzéki valósága pusztán manifeszt tartalom, aminek valódi jelentése körmönfont interpretációt igényel. A művek öncélú interpretációja pedig pszeudointellektualizmus, amennyiben az interpretáció merőben szellemi játék. Vagy épp az egyéni intellektus fitogtatása: pl. a marxizmus és a freudizmus tolvajnyelvében való jártasság bizonygatása (esetleg egyéni tudományos vagy politikai ambíciókra tekintettel). Ilyenkor születnek a legképtelenebb interpretációk. A fekete váza a festményen az afrikai népek gyarmati elnyomását jelenti, Nemecsek Ernőről pedig néhány jól irányzott Lacan idézet után kiderül, hogy valójában lány (de legalábbis az LMBTQI közösséget erősíti). A kifejlett pszeudointellektualizmus világában tkp. minden műalkotás társadalomkritikát jelent, és mennél blődebb a műértelmezés, annál biztosabb sikert arat az összehasonlító irodalomtudományi tanszékeken.

Tenni kell az interpretáció ellen, vélekedik Sontag. A tudálékos maszlag helyett meg kell tanulnunk többet látni, többet hallani, többet érezni.

R.E.M. Half A World Away (1991)

A 2008-as világgazdasági válságra nem áll az ökölszabály: mennél nagyobb a visszaesés, annál gyorsabb a kilábalás. Mi az oka, hogy az Egyesült Államok és a világ fejlett országai nehezen keverednek ki a Nagy Recesszió okozta visszaesésből? Hipotézisből akad, kevesebb a bizonyosság. Neel Kashkari cikke.

Olvasni kezdtem Jeffrey Sachs A civilizáció ára kötetét. Az ötödik fejezetben Sachs azt állítja, hogy a Reagan-féle konzervatív fordulatnak tkp. az 1965-ös új bevándorlási törvény teremtette meg a széleskörű választói támogatást. Az új törvény ui. eltörölte a korábbi nemzetiségi kvótákat, melynek hatására az Egyesült Államokban a külföldi születésű lakosok (kivált a spanyol ajkúak) aránya a teljes lakosságon belül erőteljesen növekedni kezdett. A fehér közép- és munkásosztálybeli szavazók pedig úgy gondolták, vélekedik Sachs, ha a határok nem védik meg az adódollárjaikat, akkor majd Reagan „kis állama” teszi meg. Magyarán: a fehér amerika nem akarta a bevándorlókra költeni az adóját, inkább az adócsökkentésre szavazott. Tkp. a polgárjogi mozgalmak sikere is Reagannek kövezte az utat, amennyiben a szövetségi juttatások egyre inkább a kisebbségi közösségekhez kezdtek áramlani. Persze régóta tudott, az etnikai és kulturális sokféleség valójában nem kedvez a politikai baloldalnak, amennyiben csökkenti a társadalmi szolidaritást. Tetszik vagy sem, az emberek akkor hajlandók adót fizetni, ha úgy vélik, saját maguk lesznek a jóléti juttatások kedvezményezettjei. 

Stiglitz szerint a határtermelékenységi elmélet nem ad megfelelő magyarázatot a jövedelemkülönbségek növekedésére. A gazdagokat nem a termelékenységük növekedése (keményebb munkájuk stb.), illetve a kibocsátáshoz való nagyobb hozzájárulásuk teszi még gazdagabbá, miként az a neoklasszikus gazdaságelméletből következnék, hanem a növekvő járadékjövedelmek, gyengülő szakszervezetek, rossz gazdaságpolitika meg a többi szokásos igazságtalanság. Állítólag a jólét sem csorog le, a dagály sem emeli meg az összes hajót. Bár ezeknek máskülönben sincs közük a határtermelékenységi elmélethez.

Martin Amis holocaust-regénye: az elkövető mint túlélő. A gyilkos sorstalansága (persze bármiféle felmentés nélkül). A visszafelé haladó elbeszélés: a holocaust minden irányból és nézőpontból egyformán abszurd, és botrány.