Hosszú és tartalmas interjú Kornai Jánossal.

Közel kilencven oldalas interjú Lux Elvira szexuálpszichológussal. Luxra szemlátomást nem volt hatással Michel Foucault és Judith Butler munkássága. Olyanokat mond, kérem, hogy a nemek közötti korábban domináns különbségek elmosódtak, ami tragikus, illetve hogy mosogatni női dolog. Továbbá a férfiakat jól kell tartani érzelmileg, szexuálisan és paprikás krumplilag. De van itten más is: a homoszexualitás esetenként lehet tanult viselkedés, plusz jó ízlésű ember nem teszi ki a fenekét az ablakba és nem vonulgat utcán. És tudja fokozni! Lux szerint a '60-70-es évek szexuális forradalma valójában ellenforradalom volt, amennyiben a szexualitás lényege a fajfenntartás és nem az örömszerzés. Egyébként meg: lánynak szülni dicsőség, asszonynak kötelesség. Még egy kis Cohn Benditezés is van. Az abortusz pedig gyilkosság. Az egész olyan mint egy nagy coming out: Elvira vagyok, társ, barát, néha ellenfél, és reakciós. Az interjút készítő Révai Gábor időnként meg is van döbbenve, ami Luxot persze különösebben nem hatja meg. Végtére van neki vagy ötven évnyi praxisa (nem holmi modern irodalomtudományi tanszéken gyűjtötte a tapasztalatot). Vagy tán csak provokál, esetleg túl sokat nézte az Animal Planetet, még az is lehet. Für alle Fälle én Balog Zoltán helyében elkezdenék gondolkodni valami kitüntetésen.

Welcome to the free world, Freedom Flight, over!

Fazakas Péter Szabadság különjárat (2013)

A "market monetarista" Lars Christensen szerint a lebegő árfolyamrendszer jobban teljesít. Az euró szembe ment a történelemmel.

A "market monetarista" Lars Christensen kikel az euró ellen.

Sokak szerint azok okozták a görög válságot, akik menteni próbálták a görögöket. Mindenről az IMF, az EKB, az Európai Bizottság tehet. Egyesek nem is értik, hogy ezek a „intézmények” miért nem a finnekkel tárgyalnak vagy a norvégokkal. De vajon mit gondol Olivier Blanchard?

A vezetők vágya a túlélés; demokratikusan választott vezetőknek, diktátoroknak, vallási vezetőknek, cégvezetőknek, illetve bármilyen intézmény vagy szervezet vezetőjének egyaránt. Mivel nincs abszolút hatalom, így a vezetők túlélésének kulcsa: a hatalomban maradáshoz nélkülözhetetlen szövetségesek lojalitása. A szövetségesek támogatása pedig főként a piszkos anyagiakon múlik. Bruce Bueno De Mesquita és Alastair Smith könyvének tézise: a vezetői hatalomgyakorlás jellegét a nélkülözhetetlen szövetségesek száma határozza meg; vagyis az, hogy a hatalomban maradáshoz egy vezetőnek hány embert kell lekenyereznie cserébe annak támogatásáért.

Egy demokráciában, ahol a hatalomban maradáshoz rengeteg választói támogatás kell, vagyis a politikai rendszer széles választói szövetségen alapul, a vezető nem tudja a választókat egyesével lefizetni, így a támogatásuk megszerzéséhez kénytelen olyan politikát folytatni, ami a közjót szolgálja. Ezzel szemben egy kis szövetségre támaszkodó rezsimben a vezetőnek elég néhány oligarcha, tábornok, ügyész, bíró stb. hűségét megszereznie, amit akár közvetlenül is megvásárolhat. Mennél kisebb a hatalomban maradáshoz nélkülözhetetlen szövetségesek száma, annál valószínűbb, hogy a vezető nem a széles közérdeket szem előtt tartva politizál demokratikusan, hanem a lojális szövetségesek szűk körének magánérdekeire való tekintettel diktatórikusan. Illetve megfordítva: mennél nagyobb a nélkülözhetetlen szövetségesek száma, annál valószínűbb, hogy a vezető nem kizárólag egy szűk csoport érdekében tevékenykedik, hanem "igazi demokrataként" a nép anyagi gyarapodását is nézi. De ugyanez valójában elmondható pl. egy nagy részvénytársaság vezetéséről is. Ha az igazgatótanács kevés tagból áll, akkor a hatalomban maradás érdekében a vezérigazgatónak könnyebb a tanács tagjait privát kedvezményekkel megvesztegetnie, mint sikeres vállalati teljesítményt produkálnia. Ezzel szemben, ha az igazgatótanács számos tagból áll, akkor a vezetőnek a hatalomban maradáshoz elsősorban a vállalatot kell szolgálnia, és a részvényeseket gazdagítania.

A szerzőpáros tkp. ezt a meglátást alkalmazza olyan egyéb területekre, mint a korrupció, a külföldi segélyek vagy épp a háborúk kérdése. Köztudomású, hogy pl. demokráciák ritkán háborúznak egymással. Miért? Demokráciában egy elvesztett háború elvesztett választást jelent, ami menthetetlenül a vezető bukásával jár. Így egy demokratikus vezető csak akkor indít háborút, ha előzetesen teljességgel meg van győződve a győzelemről. Egy diktatórikus rezsimben viszont egy elvesztett háború nem jelenti szükségszerűen a vezető bukását, amennyiben a szűk támogatói szövetség tagjai továbbra is élvezhetik kiváltságaikat. Egy diktátor nem akkor bukik el, ha elveszít egy háborút, hanem akkor, ha a hadsereg tábornoka nem kapja meg a pénzt a magánszámlájára. Ha megnézzük az elmúlt két évszázad háborúinak történetét, akkor azt látjuk, hogy a demokratikus államok 93 százalékban nyerték meg az általuk indított háborúkat, míg az autokraták csak kb. 60 százalékban. Vagy szintén köztudomású, hogy a diktatórikus országoknak nyújtott humanitárius segélyek ritkán jutnak csak el a ténylegesen rászorulókhoz. Pl. 2010-ben Pakisztánban és Beninben is árvíz volt, két nagyon hasonló katasztrófa. És bár Benin jóval kevesebb külföldi segélyt kapott, mint Pakisztán mégis kárenyhítési intézkedései sokkal sikeresebbek voltak, mint Pakisztánnak. Miért? Mert Beninben jóval erősebb a demokrácia, mint Pakisztánban. Zardarinak, Pakisztán akkori elnökének sokkal fontosabb volt a külföldi segélyeket szétosztani a támogató haverok között, mint menteni a népet.

Még egyszer: egy vezető mindig a hatalomban maradásához nélkülözhetetlen szövetségesek kegyét keresi. Ha tehát a választói szövetség népes, akkor a vezető sok ember kegyét keresi, amit csak úgy képes elérni, ha a többség érdekében politizál, míg egy kis szövetségi rendszerben a vezető csak egy szűk csoport kegyét keresi, amit viszont legkönnyebben e csoport magánvagyonának a növelésével érheti el. Egy vezetőnek mindig a kis támogatói szövetség az érdeke, ahol a támogatók viszonylag könnyen lecserélhetők, míg ezzel szemben a közérdek mindig a széles támogatói szövetségen alapuló választói rendszerek.

De nem olyan ez, mint felfedezni a meleg vizet? Egy kicsit biztosan. Viszont mégis lehetnek fontos tanulságai. Ha pl. egy diktatórikus rezsim pénzügyi válságba kerül, akkor a demokratikus országoknak egyáltalán nem célszerű azt kimenteniük. Miért? Mert a kapott pénzből a diktátor kifizeti a haverjait, és marad hatalomban. A nép persze lázadni fog, de hadsereg majd leveri a lázadást — a tábornokok ki vannak fizetve. Ha viszont a diktátor nem kap pénzt, akkor a szövetségesek apanázsa is megcsappan. A hadsereg pedig vonakodik a lázadók közé lövetni. Ugyanez vonatkozik a humanitárius segélyekre is. Ha egy diktatórikus rezsim azért kap segélyt, mert a nép éhezik, akkor a diktátor gondoskodni fog róla, hogy a nép örökké éhezzen, és a segélyek ne fogyjanak el; mert azokból a segélyekből fizeti ki a sleppjét, eteti a zsoldosait, és tartja fenn a hatalmát.

De egyéb implikációk is adódnak. A FIFA huszonnégy tagból álló bizottsága dönt a világbajnokság helyszínéről. Vagyis mindössze tizenhárom ember szavazatán múlik a döntés. Gondoljuk csak meg: sok-sok milliárd dollár forog kockán, és csak tizenhárom ember szavazata kell. Vajon miért korruptak ezek a szervezetek?

Óvatlanul megnyitom a Mandinert és meglátom a fönti képet. A salátaöntet visszajött az orromon. Sarló-kalapácsra feszített Krisztust kapott a pápa Bolíviában. Kis híján megfulladtam a röhögéstől, komolyan. Nincs többet fitnesz-saláta netezés közben! South Park tényleg: Eric Cartman ott állt végig a mikrofonos(!) Morales mögött és hangosan fingott.

Russell Lamberti szerint a görögök igazi tragédiája az antikapitalista mentalitás. Mindegy euró vagy drachma, restriktív fiskális politika vagy épp adósság elengedés, Görögország soha nem fog virágozni, ha a görög nép mentalitása krónikusan államfüggő marad és a gulyáskapitalizmusra való örökös ácsingózást nem váltja fel a vállalkozó kedv. Más országok — köztük Anglia vagy az Egyesült Államok — is voltak már súlyos krízisben, de kilábaltak belőle. Kapitalista mintaországok is botlanak néha, de csak az olyan országok bukdácsolnak egyik válságról a másikra, ahol az emberek antikapitalista mentalitása olyannyira erős, hogy nincs az az államcsőd vagy hiperinfláció, amiből képesek lennének tanulni. Mint pl. Argentína vagy Venezuela. Görögországnak tkp. el kell döntenie, hogy egy kőolaj nélküli dél-amerikai ország kíván-e lenni, ami félnótás marxistákkal az élén harcol a világimperializmus ellen, vagy esetleg maradna Európában.

Jamiroquai Hey Floyd (2010)

Kis alapozó a holnapi görög népszavazáshoz.

Július? Eötvös Péter! Kattints a képekre!

Majdnem 9 tény az eurózóna válságáról és a görögökről. Ecce!

Kis nyári nyalánkságok. Kattints a képekre!

Schröder-villa, Utrecht, Hollandia 1924

Igencsak merész családi ház volt ez 1924-ben, ami teljességgel a De Stijl szellemében épült. Az építész Gerrit Rietveld szabályosan elcsábította az özvegy Schröder asszonyt, hogy meggyőzze a terv mellett.

Hagyományőrzés hátulnézetből

Frédéric Chopin C-dúr zongoraetűd, Op.10.No.1. (Jevgenyij Kiszin)

Micsoda lélegzetelállító darab! Micsoda elementáris frissesség! Mintha hasadék nyílt volna a lét nyugodalmas felszínén, melyből forgószélként áramolnak ki legjobb éltetőerői, — lefújva az ember lelkéről a ballasztot.

Enrico Spolaore szerint az európai integráció csak addig mélyül, amíg a további mélyülésből származó előnyök meghaladják az abból származó hátrányokat. Vagyis amíg, a döntően a méretgazdaságosságból származó, és a további mélyüléssel egyre kisebb mértékben növekvő gazdasági előnyök még nagyobbak, mint a nyelvi, etnikai, kulturális stb. heterogenitásból származó politikai költségek, amelyek viszont az integráció elmélyülésével egyre növekszenek. Vagyis létezik az integráció mélyülésének egy pontja, ahol a folyamat megáll: ahol a további mélyülésből származó határbevétel egyenlő annak határköltségével, a mikroökonómia veretes nyelvén szólva, és amihez a jó tanuló még azt is rögtön hozzáfűzi, ebben a pontban maximális az integrációból származó teljes nyereség. És Spolaore szerint az EU ezt a pontot talán már el is érte. Végtére a magfúzió sem tart a végtelenségig a csillagokban, csak amíg energia szabadul fel — kötési energia is van a világon; ha a csillagmagban túlteng a vas, a csillag felrobban. Még az EU is összeroskadhat a gravitációtól. De ezek már persze igazán merész gondolattársítások. Mindazonáltal, vélekedik Spolaore, félmegoldások funkcionalista taktikája végül meglehet nem vezet célba: a láncreakció megszakadhat még mielőtt az EU elérné a teljes politikai uniót; a funkcionalisták alábecsülték a heterogenitásból származó költségeket és korlátokat.

Paul Giamatti mint Ben Bernanke, Henry Paulson szerepében William Hurt
Curtis Hanson (r.) Válság a Wall Streeten (Too Big to Fail) (2011)

Békés Márton írása.

A vasággyal együtt is csak negyven kilós, harminckét éves Michael K egyedül bolyong Dél-Afrika polgárháborús övezetében. Utcán alszik, megszökik munkatáborból, katonai rehabilitációs táborból. Anyja hamvait egy zacskóban őrizgeti, hogy aztán elássa a sivatag szikes földjébe. És közben mire vágyakozik Michael K? Leginkább tököt termesztene a Karroo sivatagban, és hozzá mindenki felejtse el. Coetzee regényének tanulsága? Nehéz megfejteni egy dél-afrikai lelkét. 

Ha aranygyűrű van az ujjunkon vagy aranylánc a nyakunkban, tudnunk kell: annak a gyűrűnek vagy láncnak az atomjai évmilliárdokkal ezelőtt keletkeztek egy csillag felrobbanásakor. De nem csak aranyékszereinkkel vagyunk így. Tulajdon testünk is egykori csillagok elemeiből épül fel. Íme, csillagpor és csillaghamu vagyunk. Hisszük vagy sem, szupernóva-robbanásokban keletkezett elemek alkotnak bennünket. 

Jankovics Marcell Fehérlófia (1982)

Jut eszembe, Tim Harford Az alkalmazkodás logikája című könyve számos példát sorakoztat föl demonstrálandó, hogy a felfedezés, a kísérletezés, a próba-szerencse alapon történő szelekció a piac legnagyobb erénye. Vagy ahogy Kornai fogalmaz: "A kapitalizmus lehetővé tesz száz vagy ezer meddő vagy alig-alig eredményes próbálkozást — hogy aztán egy a száz vagy ezer közül befusson, és roppant sikert hozzon". Harford emellett folyamatosan hangsúlyozza azt, amit Hayek az "adott helyhez és időhöz kötött egyedi tudásként" jellemez. Minden valódi felfedezés a "frontvonalon" történik. Az alkalmazkodás (felfedezés, kísérletezés, szelekció) sikere azokon múlik, akik helyben vannak. Az "átfogó kép" csak önámítás: a piac állapota épp úgy nem látszik a műholdképekről, ahogy a felkelők sem látszanak egy távoli ország hírszerzésének radarjain. A szükséges információ helyben van. A piac sikere pedig éppen abból fakad, hogy a helyben lévő releváns információt idővel valaki mindig kiszúrja, és lehetősége van abból profitálnia.

Israel Kirzner remek dolgokat ír Discovery and the Capitalist Process című könyvében. A szabályozásról szóló hatodik fejezet különösen jó. Hayek tanítása a szétszórt tudásról és a versenyről mint felfedező folyamatról egy új, döntő fontosságú szempontot nyújt a gazdaság széles értelemben vett intézményrendszerének és a gazdaságpolitikai intézkedéseknek az értékeléséhez: azt, hogy azok mennyire segítik vagy hátráltatják a felfedező folyamatot.

A piaci folyamatokba történő bármiféle kormányzati beavatkozás, vélekedik Kirzner, azon a hallgatólagos feltevésen alapul, hogy a piac maga nem képes megoldást találni egy fennálló problémára, ezért a hatalomnak kell azt megoldania. Ami viszont azon a további feltevésen nyugszik, hogy ha a piac maga is képes lenne megoldani egy felmerülő problémát, akkor azt azon nyomban, automatikusan meg is oldaná, vagyis a piacnak nem kell felfedeznie vagy próba-szerencse alapon kikíséreteznie a megoldást, ami időbe telik. Vagyis az állami intervenciók hallgatólagos feltevése szerint, ha egy probléma huzamosabban fennáll, akkor az nem azért van, mert a szóban forgó probléma valójában egyáltalán nem is probléma, vagy éppenséggel nincs rá egyáltalán megoldás, vagy van rá megoldás csak a piacnak éppenséggel még nem volt kellő ideje azt felfedeznie vagy kikísérleteznie, hanem a probléma azért áll fenn, mert a piac olyan problémákat generál, amiket aztán maga nem tud megoldani.

Így amikor az állam egy problémát érzékelve rögvest nekiáll szabályozni, azaz türelmetlenül maga akar megoldást eszközölni, akkor ezzel nem az a legnagyobb gond, hogy az ilyen megoldások gyakran bizonyulnak kontraproduktívnak, illetve később további problémák forrásai lesznek, ámbár ezek sem mellékesek, hanem az, hogy az állam által kínált bürokratikus megoldások rövidre zárják a lehetőségét annak, hogy a piac idővel megtalálja a maga saját megoldásait. Az állami intervenciók kínálta megoldásokkal valójában az a legnagyobb gond, hogy soha sem tudjuk meg, hogy végül milyen egyéb megoldások születhettek volna, ha az állam hagyja, hogy a piac maga fedezze fel, illetve próba-szerencse alapon maga kísérletezze ki a saját megoldásait, amely megoldások vélhetően sokkal hatékonyabbak lennének, mint a hatalom által diktált bürokratikus megoldások, amennyiben a piacnak jellemzően sokkal nagyobb merítése van tudás, szemfülesség, érdek, szempont stb. tekintetében a megfelelő megoldások megtalálásához, jóllehet egy felfedezési folyamat eredménye természeténél fogva előrejelezhetetlen.

Az állami intervenció hívei kimondva-kimondatlanul úgy képzelik, hogy a piac egyfajta folyamatos statikus egyensúlyban van, így aztán bármilyen éppen észlelt piaci egyensúlytalanságban, diszkrepanciában és anomáliában sem egy átmeneti állapotot látnak, annak a folyamatát, ahogy a piac számos buktatón és sikertelen próbálkozáson keresztül éppen próbálná megtalálni a jó megoldást és az egyensúlyt, hanem sokkal inkább egy azonnali állami beavatkozást igénylő „piaci kudarcot”. Pedig minden ilyen „piaci kudarc” maga a színtiszta profit lehetőség, amire a szemfüles vállalkozók úgy buknak rá, mint tyúk a takonyra. A piaci egyensúlytalanságok, diszkrepanciák és anomáliák megoldásához mindenek előtt maguknak a piac szereplőinek fűződik érdeke, mert a megoldásban pénz van; és mennél nagyobb a probléma, annál nagyobb pénz. A piacot éppen ezek az egyensúlytalanságok, diszkrepanciák és anomáliák éltetik, amennyiben a piac lényegében egy nagy probléma megoldó gépezet, ami számos próbálkozáson keresztül keresi a megoldást, amely próbálkozásoknak az egyik része sikeres (nyereséges) lesz, a másik (nagyobb) része pedig sikertelen (veszteséges). Ha az állam a dolgok minden felmerülő új konstellációjára problémaként tekint, amit maga rögvest meg kíván oldani, akkor az szükségképpen a szabályzás elburjánzásához vezet, ami viszont egyre inkább elzárja a piac elől annak lehetőséget, hogy az maga találjon megoldást.

A piac valójában egy nagy kísérletezési folyamat, amivel megpróbáljuk megtalálni a legjobb megoldásokat a problémáinkra. Ha felszámoljuk a piacot, ha a szabályozás folyamatos kiterjesztésével egyre zártabbá tesszük, akkor felszámoljuk ezt a kísérletezést, és onnantól fog már csak azt fogjuk tudni, hogy mi az, ami van, és nem azt, ami máskülönben lehetne.