Lecsorgás. A trickle-down elmélet a baloldali közgazdászok találmánya. Ahogy nincs egyetlen komolyan vehető közgazdász, aki magát neoliberálisnak tekintené, úgy nincs olyan közgazdász sem, aki valóban hinne a trickle-down teóriában, vélekedik cikkében Steven Horwitz. Az ún. piacpárti közgazdászok nem a gazdagok támogatásában hisznek (kiváltképp nem a haveri támogatásokban), hanem az értékteremtésben.

*

Ciklikus. Branko Milanovic cikkében olvasható egy félmondat, ami ugyan nem kapcsolódik szorosan a jövedelemegyenlőtlenség ciklikusságához, de megfontolandó. „[L]abour is transitioning from relatively homogeneous large-scale factory work (‘Fordism’, after the carmaker) to the heterogeneous service sector that covers everybody from hedge-fund managers and software engineers to personal trainers and food-delivery couriers”. Arra gondolok: mennél diverzebb a termékek és szolgáltatások piaca, annál jobban szóródnak a jövedelmek. Vagyis a jövedelemkülönbségek növekedését nagyrészt szimplán a munkaerőpiac növekvő differenciáltsága magyarázza. Amivel persze lehet, hogy feltaláltam a spanyolviaszt.

*

Interjú Tatár György filozófussal. Az interjú végén (a linkelt oldalon nem olvasható) Tatár a nemzetállamok korának elmúlásáról szóló progresszív gondolatot az állam elhalásának lenini gondolatához hasonlítja. Már ami a folyamatok realitását illeti.

Hugues Dufourt Antiphysis (1978)
Matuz István/Ensemble Intercontemporain/Pierre Boulez

Újra néztem az új Bond-filmet (immáron DVD-én). A Spectre bűnszervezet (a Goldfingert leszámítva) valójában végig jelen van Connery Bond-filmjeiben. A Tűzgolyóban (Thunderball) nem csak említésszinten, hanem láthatjuk a szervezet egyik összejövetelét is. Aztán Sean Conneryvel eltűnik a szervezet, és eltűnik vele Blofeld, a szervezet vezetője, hogy négy és fél évtized után a Spectre 007 filmmel visszatérjenek. És az új filmből kiderül: Blofeld, az örök vetélytárs, Bond mostohatestvére, vagyis küzdelmük egyfajta testvérharc. Ahogy Madonna énekelte a Halj meg máskor (Die Another Day) címdalában: „Sigmund Freud, analyze this”.

A Craig-filmekkel a 007-es ügynök karaktere egyértelműen mélységet kap: a korábbi kartonfigura hirtelen szerelmi bánatot érez (Vesper), kiégett és depressziós, M valamiféle anyafigura lesz (Judi Dench), Bondnak múltja van, ami csupa trauma. A Craig-féle Bond esténként ül a félhomályban, és gondterhelten szürcsöli a whiskyt. A Skyfall és a Spectre egyenesen Bond gyerekkorába viszi a nézőt, amikor a kis Jimmy még szopta az ujját álmában meg panaszkodott a sarokban a macijának, hogy neki csak egy fél kifli az uzsonnája. A Spectre végén Bond így szól újsütetű testvéréhez, akinek egy bomba nem sokkal korábban fél arcát lezúzta: „Remélem, nem fájt túlzottan”. Mire Blofeld válasza: „Az én sebeim begyógyulnak. Na és a tieid?”. És jól értjük, Bond ügynöknek soha nem gyógyuló lelki sebei vannak. Ilyen Bond-Blofeld-párbeszéd egy Connery-filmben nyilvánvalóan elképzelhetetlen lett volna, de még egy Pierce Brosnan Bond-filmben sem.

És mindez némiképp mitologikus jelleget ad a Bond-sztorinak. Ki tudja, a következő filmből majd kiderül, hogy Bond valójában Tannhäuser egyenes ági leszármazottja, Moneypenny a húga, Scully ügynök a keresztlánya, Leia hercegnő a másodunokatestvére. A szürke Aston Martin pedig a proletariátus elnyomásának szimbóluma.

De ettől még Craig a legjobb Bond. Vagy épp ezért?

A Nagy Recesszió távolról sem hozott olyan fordulatot a makroökonómiában, mint a ’70-es évek stagflációja, jóllehet nagyobb megrázkódtatást hozott a világgazdaságra, vélekedik Paul Krugman. Pedig lenne úgymond mit tanulni. Vagy még inkább újra tanulni — pl. Tobintól. És hogy miért nincs fordulat? Krugman szerint a konzervatív ideológia hegemóniája a válság ellenére is stabilan tartja magát a politikában, és az akadémiai körökben.

Az interpretáció ellen című 1964-es esszéjében Susan Sontag azt állítja, hogy a művészeten eluralkodott a pszeudointellektualizmus (még ha nem is fogalmaz ilyen kerek-perec). Ehhez a műalkotások klasszikus tartalom-forma dichotómiája adja az alapot: közvetlen érzéki valósága adja a műalkotás formáját, jelentése a tartalmát. Megtanultuk, hogy a műalkotásnak mindenkor mondandója van, ami az érzéki forma mögött várja a megfejtést. Így befogadóként a műalkotásokhoz alapvetően értelmezőként viszonyulunk, vagyis intellektuálisan.

Az intellektualizmus erősödésével a művészi forma szükségképpen egyre allegorikusabb jelentést kell nyerjen: a műalkotás mondanivalója egyre közvetettebb. Az intellektualizmus túltengése: az alkotások érzéki valósága pusztán manifeszt tartalom, aminek valódi jelentése körmönfont interpretációt igényel. A művek öncélú interpretációja pedig pszeudointellektualizmus, amennyiben az interpretáció merőben szellemi játék. Vagy épp az egyéni intellektus fitogtatása: pl. a marxizmus és a freudizmus tolvajnyelvében való jártasság bizonygatása (esetleg egyéni tudományos vagy politikai ambíciókra tekintettel). Ilyenkor születnek a legképtelenebb interpretációk. A fekete váza a festményen az afrikai népek gyarmati elnyomását jelenti, Nemecsek Ernőről pedig néhány jól irányzott Lacan idézet után kiderül, hogy valójában lány (de legalábbis az LMBTQI közösséget erősíti). A kifejlett pszeudointellektualizmus világában tkp. minden műalkotás társadalomkritikát jelent, és mennél blődebb a műértelmezés, annál biztosabb sikert arat az összehasonlító irodalomtudományi tanszékeken.

Tenni kell az interpretáció ellen, vélekedik Sontag. A tudálékos maszlag helyett meg kell tanulnunk többet látni, többet hallani, többet érezni.

R.E.M. Half A World Away (1991)

A 2008-as világgazdasági válságra nem áll az ökölszabály: mennél nagyobb a visszaesés, annál gyorsabb a kilábalás. Mi az oka, hogy az Egyesült Államok és a világ fejlett országai nehezen keverednek ki a Nagy Recesszió okozta visszaesésből? Hipotézisből akad, kevesebb a bizonyosság. Neel Kashkari cikke.

Olvasni kezdtem Jeffrey Sachs A civilizáció ára kötetét. Az ötödik fejezetben Sachs azt állítja, hogy a Reagan-féle konzervatív fordulatnak tkp. az 1965-ös új bevándorlási törvény teremtette meg a széleskörű választói támogatást. Az új törvény ui. eltörölte a korábbi nemzetiségi kvótákat, melynek hatására az Egyesült Államokban a külföldi születésű lakosok (kivált a spanyol ajkúak) aránya a teljes lakosságon belül erőteljesen növekedni kezdett. A fehér közép- és munkásosztálybeli szavazók pedig úgy gondolták, vélekedik Sachs, ha a határok nem védik meg az adódollárjaikat, akkor majd Reagan „kis állama” teszi meg. Magyarán: a fehér amerika nem akarta a bevándorlókra költeni az adóját, inkább az adócsökkentésre szavazott. Tkp. a polgárjogi mozgalmak sikere is Reagannek kövezte az utat, amennyiben a szövetségi juttatások egyre inkább a kisebbségi közösségekhez kezdtek áramlani. Persze régóta tudott, az etnikai és kulturális sokféleség valójában nem kedvez a politikai baloldalnak, amennyiben csökkenti a társadalmi szolidaritást. Tetszik vagy sem, az emberek akkor hajlandók adót fizetni, ha úgy vélik, saját maguk lesznek a jóléti juttatások kedvezményezettjei. 

Stiglitz szerint a határtermelékenységi elmélet nem ad megfelelő magyarázatot a jövedelemkülönbségek növekedésére. A gazdagokat nem a termelékenységük növekedése (keményebb munkájuk stb.), illetve a kibocsátáshoz való nagyobb hozzájárulásuk teszi még gazdagabbá, miként az a neoklasszikus gazdaságelméletből következnék, hanem a növekvő járadékjövedelmek, gyengülő szakszervezetek, rossz gazdaságpolitika meg a többi szokásos igazságtalanság. Állítólag a jólét sem csorog le, a dagály sem emeli meg az összes hajót. Bár ezeknek máskülönben sincs közük a határtermelékenységi elmélethez.

Martin Amis holocaust-regénye: az elkövető mint túlélő. A gyilkos sorstalansága (persze bármiféle felmentés nélkül). A visszafelé haladó elbeszélés: a holocaust minden irányból és nézőpontból egyformán abszurd, és botrány.

Steve Reich WTC 9/11 (2010)
Eutopia Ensemble

Clintonomics versus Trumponomics, Michael J. Boskin cikke.

Kattints a képekre!

Joseph Stiglitz szerint (VF aug. 08., FT aug. 17.) az eurózóna válságára megoldás lenne a „rugalmas euró”.  Lehetne „északi euró” meg „déli euró”, amik egy árfolyamsávon belül egymással szemben szabadon lebegnének. Ez a rugalmasabb árfolyamrendszer úgymond segítene egyensúlyba hozni a tagállamok kereskedelmi mérlegét. Mindazonáltal Stiglitz azt írja: „Itt most nem megyek bele technikai részletekbe arról, hogy egy rugalmas euró miként működne a gyakorlatban”.

Könnyen lehet, hogy a Tobin-adó ötlete Keynestől származik. Keynes az Általános elméletben a tőzsdei spekuláció kapcsán veti fel: „Tetemes állami forgalmi adó kivetése minden üzletkötésre talán minden egyébnél hathatósabban csökkenthetné az Egyesült Államokban a spekulációnak a vállalkozás (értsd: hosszú távú befektetés) feletti uralmát” (12. fejezet/VI. szakasz). Tobin maga utal Keynesre. Illetve arra, hogy e keynesi ötlet alkalmazható a spekulatív nemzetközi valuta-tranzakciókra is.

Kattints a képekre!

Kis összefoglaló a Mundell-Fleming trilemmáról („lehetetlen hármasság”) a The Economist fejtágító sorozatában.

Nima Sanandaji cikke. A skandináv gazdasági modell csodálói többnyire úgy vélik, hogy a skandináv országok történelme a 20. század második felében kezdődött a jóléti állammal, előtte pedig kietlen puszták valának ezek az északi földek, és csak isten lelke lebegett a vizek felett. De aztán persze mégsem. A skandináv országok valójában már a jóléti állam előtt a világ leginkább prosperáló és a legkevésbé egyenlőtlen jövedelem-eloszlású országai voltak. Amikor még karcsú volt a kormányzati szektor, alacsonyak voltak az adók és működött a piac. Vagyis az, amit a baloldaliak úgy szeretnek Dániában a jóléti államot megelőzően is létezett. A siker kulcsa pedig, vélekedik Sanandaji, valószínűleg kulturális. Egyéni felelősség, bizalom, pontosság, kemény munka. Amit alátámasztani látszik, hogy az Egyesült Államokban élő svédek, dánok és finnek életszínvonala számottevően magasabb, mint az anyaországban élőké, illetve alacsonyabb a munkanélküliségi ráta vagy a középiskolai lemorzsolódás. Pedig az Egyesült Államokban nincs skandináv jóléti állam (még ha Bernie Sanders részéről lenne is rá igény). Viszont újabb kutatások azt mutatják, hogy a skandinávok körében növekszik a járadékfüggőség, és romlik a „protestáns kultúra”.

Mellár Tamás cikkéhez. A gazdasági válság demoralizálja a népet, ez afféle politológiai közhely. Az 1920-as évek német munkanélkülisége és Hitler felemelkedése példaszerű eset. De a Ku-Klux-Klan tagsága is többnyire azokban az évtizedekben növekedett számottevően az elmúlt 150 év során, amikor az amerikai gazdaság pangott (vagy válságban volt). Jólét és erkölcsösség című vaskos könyvében Benjamin Friedman épp e témában értekezik. Az Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Franciaország és Németország történelme azt mutatja, hogy a demokratikus folyamatok szinte kizárólag gazdaságilag prosperáló időszakokban mozdultak előre, miközben a gazdaságilag stagnáló vagy hanyatló évtizedekben megrekedtek (sőt időnként visszalépés történt). Evidensnek tűnik, hogy a gazdasági stagnálás (még inkább a válság) nem tesz jót a demokratikus érzületnek. Bár az emberek közérzetét, vélekedik Friedman, egyszerre befolyásolja anyagi helyzetük abszolút és relatív változása, ám abszolút helyzetük változása a meghatározó. Ha az emberek az tapasztalják, hogy évről-évre jobban megy soruk, akkor jobban elviselik az olyan jogkiterjesztő politikát, ami a jövedelemkülönbségek növekedését, illetve az állami jövedelem-újraelosztás növekedését okozza, vagyis relatív helyzetük stagnálását vagy akár romlását. Vagyis: ha az embernek jól megy a sora, akkor kevésbé érdekli, ha másoknak is jól megy, és amikor beül az új autójába, és végig simítja kezét a bőr ülésen, akkor kisebb ingerenciát érez a buzizásra is. Olyankor „ami jó a General Motorsnak, az jó Amerikának”. És ha az ember azt látja, hogy a gyerekére még ennél is jobb sors vár, akkor a szomszéd is lehet marokkói. Ellenben, ha a gazdaság tartósan stagnál, és az emberek azt tapasztalják, hogy csak múlnak az évek, de mégsem jutnak egyről a kettőre, vagyis anyagi helyzetük abszolút szintje stagnál (vagy ami még rosszabb, csökken), akkor szinte elviselhetetlenné válik számukra relatív helyzetük romlásának még a gondolata is. És az emberek érzékenyebbekké válnak a jövedelemkülönbségekre, a gazdagok és sikeresek utálatosak lesznek (és zsidók), felerősödnek az idegen- és bevándorlásellenes érzelmek (az Egyesült Államok bevándorláspolitikája pl. döntően aszerint szigorodik vagy enyhül, hogy az adott évtized gazdaságilag mennyire prosperál. Ha az USA-ba jössz, nem veheted el...). A General Motors kizsákmányoló multi lesz, 1%, Occupy, Piketty. Tele nyugdíjassal a váróterem, a temetők meg üresek. És ha az emberek azt érzik, hogy gyerekeik kilátásai még olyan életet sem ígér számukra, mint amilyen a sajátjuk, akkor aztán karóba Sorossal. Ha az embernek rosszul megy a sora, akkor bizony a marokkói szomszéd menjen vissza oda, ahonnét jött, a tevebaszó narkóárus buzija. Egy szó mint száz: gazdaságilag válságos években megerősödnek a szélsőjobboldali politikai erők, erősödnek a demokráciaellenes hangok, és az antikapitalista hevület. Mindezek legjobb ellenszere pedig a gazdasági növekedés.

George Bush amerikai elnök 1992. január 8-án egy tokiói látogatáson rosszul lett, és a díszebéden lehányta a japán miniszterelnököt, Mijazava Kiicsit.

Ridley Scott Mentőexpedíció (The Martian) filmje épp David Bowie halála napján nyert két Golden Globe-díjat.

David Bowie Starman (1972)

Ismerd meg a pénz alkímiájának erejét!

A 90. zsoltár szerint: „A mi esztendeinknek napjai hetven esztendő, vagy ha feljebb, nyolczvan esztendő, és nagyobb részök nyomorúság és fáradság, a mely gyorsan tovatünik, mintha repülnénk” (Károli Biblia). Martin Luther fordításában az évek nagyobb része „fáradtság és munka”. Német evangélikus területeken a zsoltár e része lett a leggyakrabban idézett bibliai helyek egyike. Meglehet, Luther pontatlan német fordítása a német munkamorál alapja.