Donald Trump önmagát alakítja az 1996-os Whoopi Goldberg filmben, az Eddieben.

The Dynamic Effects Of The Common Market című tanulmányában Kaldor azt írja, ha létrejön a Werner-tervben felvázolt monetáris unió, akkor egyes tagországoknak az évek során növekvő kereskedelmi deficittel kell majd szembesülniük, míg más tagországoknak hasonló kereskedelmi szufficittel. Aminek az lesz az eredménye, hogy a szufficites országok fogják folyamatosan finanszírozniuk a deficites országokat. Mivel a tanulmány 1971-es, ez a jóslat szépen bejött. Jóllehet Kaldor érvei nem feltétlenül helytállók.

Kaldor gondolatmenetének két sarkalatos eleme van: 1.) a tagországokban a nominális bérek növekedési üteme egymáshoz képest kevésbé fog eltérni, mint a termelékenység növekedési üteme, így a fajlagos bérköltségek (a keynesi „hatékonysági bérek”) a termelékenyebb országokban csökkennek majd, tehát a versenyképességük növekszik, valamint 2.) mennél nagyobb ütemben növekszik valamelyik tagország gazdasága, annál nagyobb ütemben növekszik a termelékenysége (az ún. Verdoorn-törvény értelmében). Vagyis: ha a termelékenységet tekintve valamelyik tagország kezdeti előnnyel bír, akkor ez az előny idővel inkább csak növekedni fog, mert a kezdeti versenyelőny miatt az ország exportja a többi tagországhoz képest gyorsabban növekszik majd. Következésképpen a gazdasága is gyorsabban növekszik, tehát a termelékenysége is gyorsabban növekszik, minek következtében a tagország fajlagos bérköltsége relatíve tovább csökken, vagyis még tovább növekszik a versenyelőnye és az exportja, minek okán a gazdasága még gyorsabban növekszik, és így tovább. Ez az, amit Kaldor „kumulációs okságnak” nevez, és aminek hatására az egyes tagországok gazdasága az unióban inkább divergálni fog. És mert a deficites tagországoknak nincs saját valutájuk, amit leértékelhetnének, hogy helyreállíthassák a versenyképességüket, így a monetáris unió kereskedelmileg tartósan deficites és szufficites tagországok csoportjára fog kettéválni. (Ha valakit közelebbről érdekel: ez az okoskodás tkp. Kaldornak az egy évvel korábbi, 1970-es Miért van szükség regionális gazdaságpolitikákra? tanulmányán (előadásán) alapul (in).)

És tény, míg az ún. déli országokban a fajlagos bérköltség folyamatosan emelkedett az euró bevezetést követően, miközben külső adósságuk meg egyre nőtt, addig az adósságot finanszírozó Németországban a fajlagos bérköltség lényegében stagnált. Mindazonáltal itten az okság iránya valószínűleg fordított: nem a béremelkedések miatti versenyképesség romlás okozta a külső eladósodást, hanem külső eladósodásból finanszírozták a béremelést. És mintha a divergencia sem teljesen stimmelne: míg az euró bevezetését követő években a német gazdaság valójában az euróövezeti átlag alatt növekedett, addig Finnország, Görögország, Írország, Spanyolország gazdasága az átlagnál lényegesen nagyobb ütemben. A külső eladósodástól megint csak nem teljesen függetlenül. Magyarán, a „kumulációs okság” nem játszik (bár hosszabb távon akár még). Nyilván az egész elgondolást empirikusan meg lehetne tesztelni (talán már meg is történt).

A tanulmánynak ugyanakkor van figyelemre méltó meglátása is. Idézem: „Mindazonáltal veszélyes tévedés lenne azt gondolni, hogy egy monetáris és gazdasági unió megelőzheti a politikai uniót. Vagy azt, hogy az majd úgy szolgálhat (a Werner-jelentés szavaival élve), mint >>a politikai unió létrejöttének erjesztője, amit hosszú távon egyébként sem tud majd nélkülözni<<. Mert ha a monetáris unió létrehozása és a nemzeti költségvetések fölötti Közösségi kontroll olyan feszültségeket generál, amelyek a teljes rendszer összeomlásához vezetnek, akkor az a politikai unió fejlődését gátolni fogja, és nem előmozdítani”. (eredeti kiemelés) 1971-ben ez nem rossz észrevétel.

(A tanulmány ebben olvasható. Vagy innen letölthető.)

Az egykori elnök Valéry Giscard d'Estaing A franciák: reflexiók egy nép sorsáról című remek könyvét olvasom. A francia gazdaságpolitika hagyományosan etatista-dirigista szellemiségét Giscard d'Estaing a XVII. századra vezeti vissza. Azt írja, Colbert „amolyan jószágigazgatónak” tekintette magát, jó gazdának, akinek egy némiképp talán nagyobb birtok dolgait kell intéznie, de a feladatok végül is ugyanazok. A nagybirtokként igazgatott ország colbertista szelleme pedig makacsul élt tovább a francia politikában. Ráadásul a politikában többnyire közigazgatási-jogi végzettségű technokraták vagy idealista bölcsészek (történészek, szociológusok, irodalmárok stb.) mozognak, akik nem ismerik a vállalati kultúrát, idegenkednek az üzleti élettől, és lehetőség szerint mindent ellenőrizni (szabályozni) akarnak. Ilyen politikai miliőben természetes a dirigizmus és az „államérdek” primátusa az egyéni iniciatívák felett. (Persze talán nem véletlen, hogy a merkantilizmus XIV. Lajos, a Napkirály udvarában született meg: minél abszolutisztikusabb a hatalom, és mennél inkább túlteng a richelieui „államérdek”, annál inkább tekintenek a politikusok jó gazdaként magukra, akiknek amolyan józan paraszti ésszel, mint egy nagybirtokot kell igazgatniuk az országot. (Hozzátéve, hogy ma egy miniszternek valójában nagyobb hatalma van, mint XIV. Lajosnak, amennyiben előbbi hatékony végrehajtó bürokráciával rendelkezik, szemben az utóbbival.))

Mahler V. (cisz-moll) szimfóniájának nyitó tételéről rendre ugyanaz a kép ötlik föl bennem: elhagyott bálteremben járunk, hajnal van, a terem lehűlt, csak egyetlen pár maradt, a székek összevissza, az asztalokon otthagyva minden, a felborult poharakból a pezsgőt foltban felitta az abrosz, és mindenhol a konfetti, a színes papírcsíkok. A pár keringőzik, lassan, vontatottan, konfettis hajjal, színes papírcsíkokkal a nyakban, kijózanodóban, egyre csak rontva lépésről lépést, közben nevet, tán a fáradtságtól, de fájón, néha sírásra húzva kicsit a szájat. Mint egy film zárójelenetében. Mintha csak az elmúlt idők boldogsága táncolná el fáradtan, kacagva, jelenének széthullott, üres romjai felett elmúlását.

Miles Davis The Doo Bop Song (közr. Easy Mo Bee) (1992)
ráadás

Murray N. Rothbard

A NAFTA mítosz

Az amerikaiaknál, vagy legalábbis az amerikai hatalmi elitnél, hiszékenyebb embereket még nem hordott hátán a Föld. Amikor például Gorbacsov a maga halovány reformlépéseit „piaci szocializmusként” próbálta meg eladni, egyedül az amerikai elit tapsolt, miközben az orosz emberek azonnal fölfogták a dolog álságosságát, és persze nem is kértek belőle. Épp így, amikor Oskar Langet, a lengyel sztálinista közgazdászt „piaci szocialistának” kiáltottak ki, csak az amerikai közgazdászok éljeneztek, mert a lengyelek maguk nagyon is értették, hogy az valójában mit takar.  

Úgy tűnik, néhány embert valaminek a szabadpiaci természetről pusztán azzal is meg lehet győzni, hogy a dolgot „piacinak” címkézik. Így szaporodhatnak el az olyan különös teremtmények, mint a „piaci szocialisták” vagy a „piaci szociáldemokraták”. Egy olyan korban, amikor a tartalmat maga alá gyűri a retorika, természetesen a „szabadság” is egy olyan fogalom lesz, amivel könnyen lehet híveket szerezni egyszerűen úgy, hogy „szabadpiacinak” vagy „szabadkereskedelminek” hívjuk magunkat vagy javaslatainkat. A balekoknak gyakran elég a címke, hogy bedőljenek.

Épp így a szabad kereskedelem bajnokai között az „Észak-Amerikai Szabadkereskedelmi Egyezmény” (NAFTA) címke is feltétlen támogatást követel. „Hogyan is lehetsz a szabadkereskedelem ellen?” – kérdik. Nos, a válaszom nagyon egyszerű: azok, akik létrehozták a NAFTA-t és azt „szabadkereskedelminek” nevezik, ugyanazok az emberek, akik a kormányzati költekezést „befektetésnek”, az adókat „hozzájárulásnak”, az adóemelést meg „deficitcsökkentésnek” hívják. És azt se felejtsük el, hogy a kommunisták szintén a "szabadság birodalmának” nevezték a rendszerüket.

Először is, a valóban szabad kereskedelem nem igényel semmilyen egyezményt. Amennyiben a hatalom tényleg szabad kereskedelmet akar, úgy mindössze annyit kell tennie, hogy eltörli a számos importkvótát, vámot, dömpingellenes törvényt, és az egyéb amerikai kereskedelmi korlátozást. Semmilyen külpolitikai lépésre vagy külföldi manőverre nincs ehhez szükség. Ne legyenek kétségeink, ha a valódi szabad kereskedelem egyszer tényleg kilátásba kerülne a politika horizontján, akkor az csakis egyféleképpen lenne tálalva: a kormány/média/big business komplexum foggal-körömmel ellenezné. Az újságok véleményrovatai kórusban „figyelmeztetnének” a XIX. század közelgő visszatértére, a média megmondóemberei és az akadémikusok pedig elővennék az összes régi maszlagot a szabadpiaccal szemben, hogy az a kormány „felügyelete” nélkül kizsákmányoló, anarchikus meg a többi. A hatalom reakciója olyan vehemens lenne, mintha legalábbis a jövedelemadót akarnák eltörölni.

Joseph Haydn A teremtés
2015. október 9.

Murray N. Rothbard Az állam anatómiája (1974) (nem kell regisztráció)
Fordította: Táborszki Bálint

Tegnap este. A Vízkereszt nagyon ott volt. Csankó Zoltán Malvoliója külön dicséret.

***

Ma reggel. Felteszem a ’81-es Friday Night in San Francisco lemezt. Egy igazi klasszikus a népszerű fajtából. És nem véletlenül: szenzációs. Gyakrabban kellene hallgatnom. (A youtubeon is fenn van, és ami azt illeti, jobban szól, mint a CD.)

***

Freud. A bedtime story for adults. +18

***

Nem leszünk Kalifátus! Kisokos a politikai iszlámról kafíroknak. Figyelem, politikailag inkorrekt!

Évtizednyi késéssel ugyan, de elolvastam Joseph Stiglitz 2002-es A globalizáció és visszásságai című sikerkönyvét. És ha jól értem a dolgot, Stiglitz legfőbb vádja a Nemzetközi Valutaalappal szemben annak dogmatizmusa. A washingtoni konszenzus valójában Latin-Amerika ’80-as évekbeli adósságválságának (Mexikó, Brazília, Argentína, Chile) tapasztalatából született, és e régió problémáit kívánta orvosolni. (És még csak azt sem lehet mondani, hogy teljesen inadekvát módon: nyilván van némi logika olyan országoktól fiskális fegyelmet és pénzstabilitást követelni, amelyek egyébként hajlamosak pénznyomtatással finanszírozni az államadósságot, miként nem teljesen ördögtől való pl. az export diverzifikálása érdekében exportorientált termelést szorgalmazni olyan országok esetében, amely országok exportját túlnyomórészt egyetlen termék (olaj, cukor, kávé) adja, aminek világpiaci ára ráadásul erősen volatilis, így részükre egy fizetésimérleg-válság szinte kódolva van. De a magas importkvóták csökkentése sem föltétlenül halálos bűn, amennyiben a piacvédelem nem a belföldi cégek megerősödését szolgálja, sokkal inkább azok elkényelmesedését. (Nota bene a latin-amerikai adósságválságokról Bozzai Rita írt még ’89-ben egy egészen jó könyvet. Tudtuk pl. hogy Peru külföldi turisták vendégül látásával akarta adósságának egy részét törleszteni?!).) Stiglitz problémája tkp. az, hogy nem lehet egy, a washingtoni konszenzus szellemében született makrogazdasági stabilizációs programot egyformán letolni minden válságba jutott ország torkán. Mert a posztkommunista országok transzformációs válsága a ’90-es évek első felében egyáltalán nem hasonlít a ’80-as évek latin-amerikai válságaira, miként a délkelet-ázsiai országok válsága sem a ’90-es évek második felében. A hétköznapi bölcsesség szerint minden ország más. A kritika lényege tehát röviden: nem létezik egységes recept; a válságkezelésben azok az országok a legsikeresebbek, amelyek nem követnek sablonokat. Mindazonáltal ebben a Stiglitz-féle kritikában nincsen semmi eredeti; 2002-ben sem volt. Már az Institute for International Economics 1989-es novemberi konferenciáján is, ahol washingtoni konszenzus megszületett, fölmerültek olyan aggodalmak, hogy a konszenzus valamiféle ideológiává vagy merev dogmává válthat (egyébiránt a Williamson által eredetileg megfogalmazott tíz pontos program egészen light ahhoz az erősen szimplifikált értelmezéshez képest, ami aztán közkeletűvé vált). Persze könyvében Stiglitz hangot ad mindazon kritikáknak is, amelyeket azóta is folyamatosan hangoztat. Mindenekelőtt: az a Valutaalap, amelynek Keynes volt a keresztapja, és aminek eredeti feladata egyebek mellett abban állt, hogy likviditást biztosítson az olyan gazdasági visszaeséssel küzdő országok számára, amelyek önerőből nem engedhetnek meg egy fiskális expanziót, rendre megszorító gazdaságpolitikát kényszerít a válságba jutott országokra. De nyilván szó esik a fejlődő országok elsietett, ezért káros tőkepiaci liberalizációjáról is, ami szintén Stiglitz vesszőparipája. És jóllehet Stiglitz expressis verbis elutasítja az összeesküvés-elméleteket, azért csak előkerülnek az olyan népmesei fordulatok, hogy pl. a Valutaalap valamiféle nemzetközi pénzügyi érdekeket képvisel. Nyilván mindezen kritikákban sincs a világon semmi eredeti, mondhatni ősrégiek. A könyv megjelenésekor is már kávéházi bölcsességnek számítottak. Stiglitz könyve anno valószínűleg azért szólt nagyot, mert egy Nobel-díjas közgazdász írta, aki Clinton amerikai elnök gazdasági tanácsadója volt, aztán meg évekig a Világbank alelnöke. Nem a közgazdászok eretnek alvilágából szólt tehát a kritika, hanem úgymond a brancsból. 

„A balliberálisok ikonja mind a mai napig a piaci fundamentalista Kornai professzor, aki ugyan kétségtelenül óriásit alkotott a szovjet típusú hiánygazdaság kritikájában, ám piaci idealizmusát semmilyen formában nem befolyásolta a létező neoliberalizmus kudarca sem Kelet-Európában, sem pedig az Egyesült Államokban” — írja Pogátsa Zoltán műkedvelő közgazdász legfrissebb blogbejegyzésében. És akkor most olvassuk el Kornai esszéjét Piketty könyvéről a Közgazdasági Szemle e havi számában (csak hogy ne menjünk időben túl messzire)! Árnyalni némileg a dolgot.

Eddie Harris Free at Last (1968)

Janet Yellen FED elnök csütörtöki Philip Gamble-előadásának szövege (University of Massachusetts, Amherst). Yellen szerint a tartósan alacsony infláció legfőbb kára, hogy recesszió esetén csökken a monetáris politika mozgástere, amennyiben a zéró alsó korlát miatt a jegybanki reálkamat nem lehet alacsonyabb az inflációs ráta negatív értékénél. Ezért a túl alacsony inflációs cél, vagy az egyéb okból tolerált tartósan alacsony infláció, nincs összhangban a FED kettős mandátumával, vagyis árstabilitás mellett támogatni a maximális foglalkoztatottságot is. Yellen úgy hivatkozik az alacsony infláció e káros hatására, mint ami különös jelentőséggel bírt a monetáris döntéshozók számára az elmúlt években. Aztán néhány mondattal később az egyik lábjegyzetben már elutasító éllel állapítja meg, hogy azok a javaslatok, amelyek magasabb inflációs célt tartanának üdvösnek, éppen azon megfontolásból, hogy recesszió esetén nagyobb tere lehessen a jegybanki reálkamat csökkenésnek, nem veszik számításba azt, hogy az alapkamaton túl a jegybanknak egyéb nem hagyományos eszközei is vannak a monetáris lazításhoz, ráadásul recesszió esetén a kamatcsatorna szokásos transzmissziós mechanizmusai egyébként sem működnek hatékonyan. Hovatovább, egy magasabb inflációs cél kérdésessé teszi az árstabilitási célt is. Szóval kérdés, hogy akkor most az alacsony infláció érdemben korlátozza-e a monetáris politika mozgásterét egy recesszió során, illetve hogy összhangban van-e a FED kettős mandátumával. És hogy ennek megfelelően most akkor mennyire káros.

Az eurózóna válsága 2009 októberében kezdődött, amikor az újonnan felálló Papandreu-kormány nyilvánosságra hozta, hogy a tényleges görög költségvetési deficit 12,7 százalék, vagyis több mint a duplája annak, amit az elődje hazudni méltóztatott. Aztán a görögök után Portugália, Írország, Olaszország és Spanyolország is válságos helyzetbe kerültek (csúf nevükön PIIGS-országok). Minden újságolvasó nagyjából ismeri a történteket. De mi okozta valójában az eurózóna mai napig tartó válságát?

A VoxEU e-könyve erre a kérdésre keresi a választ. Pontosabban: egy konszenzusos narratívát kíván kialakítani a válság okáról, annak reményében, hogy ezzel elősegíti a megoldási javaslatokat, illetve segíti elkerülni a jövőbeni hasonló válságokat. A könyv olyan nagynevű szerzők írását tartalmazza, mint Paul De Grauwe, Daniel Gros vagy Charles Wyplosz. És a szövegekből szegről-végről valóban kirajzolódik egyfajta válság-narratíva, amit a kötet szerkesztői, Richard Baldwin és Francesco Giavazzi összegeznek hosszú és tartalmas bevezető írásukban (amit célszerűbb lett volna a könyv végére tenni, nota bene). Baldwin és Giavazzi mindenekelőtt azt kívánják hangsúlyozni, hogy az eurózóna válsága eredendően nem szuverén adósságválság, hanem egy (az eurózónán belüli) klasszikus fizetési mérleg válság, ahol a „hirtelen halál” (a külföldi tőkebeáramlás hirtelen megtorpanása) okozta likviditási válságból (sudden stop crisis) (mivel a tagállamok nem rendelkeznek „végső hitelezővel” (lender of last resort)) bankválság, illetve szuverén adósságválság lesz. Ilyen formán Paul De Grauwe és Daniel Gros írása adja a „konszenzusos válság-narratíva” alapját. (…)

Valaki indított egy Mises facebook oldalt. Jól tette!

Szombati tömény kultúra fogyasztás. (2015.09. 19.)

Kattints a képekre!

Csaba László közgazdász (akadémikus, egyetemi tanár) több írásában is értekezett már a közgazdaságtan amerikanizálódásáról, a tudományos kánont jelentő neoklasszikus szintézis módszertani problémáiról, a várható vagy nem várható elméleti paradigmaváltásról, illetve a közgazdász képzés állapotáról. Ez az esszé is ezen írásainak sorába tartozik.

(Slavoj Žižek A nem létező Norvégia című cikke apropóján.) Tudjuk, a skandináv országok a baloldal szemében egyet jelentenek a sikeres jóléti állammal. Norvégia, Dánia, Svédország vagy Finnország igazi bezzegországok; a szociáldemokrata paradicsom szinonimái. De van más közös vonásuk is: kicsi a népességük (csak Svédország haladja meg a 6 millió főt), illetve etnikailag, kulturálisan, vallásfelekezetileg nagyon homogének. A kis méret és a közös identitás így viszonylag erős bizalomközösséget képes fenntartani. Amit a tömeges bevándorlás garantáltan hazavág. A sok balos nem tudja: a multikulti valójában a piacgazdasággal kompatibilis, és nem a skandináv jóléti állammal. A multikulti Norvégia — a nem létező Norvégia. Pontosabban: a nem létező bezzeg-Norvégia.

Jeremy Corbyn lett a brit Munkáspárt új elnöke. Egy amolyan old school fábiánus szocialista figura, aki G. B. Shaw 1928-as Szocializmusról, kapitalizmusról nőknek című könyvéből ismeri a világot (TGM-nek rögtön foltos is lett elöl a nadrágja). Magyarán mondva, egy excentrikus kretén hajmeresztő politikai nézetekkel. Még Vajnai Attilához mérve is egy buffó. Kétség kívül igazi főnyeremény a Toryknak.

Miben áll a libertárius bevándorláspolitika: tán a szabadon átjárható államhatárokban? Az állam csak ne korlátozza az egyének szabad mozgását! – mondhatnánk. Ámde ez az érv eleve államhatárokat feltételez! Egy államok nélküli libertárius világban per definitionem nincs se belföld, se külföld. És nincs bevándorláspolitika sem, amennyiben állam sincs, amelynek bevándorláspolitikája lehetne. Egy libertárius rendben eleve minden földterület (beleértve az utakat, folyókat, kikötőket stb.) magántulajdonban van, és nem létezik olyan, hogy szabad bevándorlás: egyszerűen a tulajdonosok döntik el, hogy kit engednek be a birtokukra, vagy éppen zárnak ki onnan. Miként most sincs bevándorlás magánterületre, a migránsok közterületeket foglalnak el. Az elgondolás, miszerint a liberális-libertárius bevándorláspolitika lényege a határok szabad átjárhatósága (hadd jöjjön mindenki!) megfeledkezik a magántulajdon szerepéről, illetve eleve államhatárokat feltételez. A témát Per Bylund járja körül röviden cikkében.

Friedman és Schwartz azt írják (1987-ben), hogy miközben Hayek a spontán kulturális evolúció által létrejött intézményeket sokkal jobbnak tekinti a társadalmi-mérnökösködés által konstruált intézményeknél, valójában maga is egy kis társadalmi-mérnökösködésre adja a fejét, amennyiben a versengő magánvaluták rendszerével cserélné fel azt a fennálló pénzügyi rendszert, ami szintén „egy ilyen láthatatlan kéz által létrehozott folyamat eredménye”. Az állami papírpénz rendszer spontán kulturális evolúció terméke lenne? Friedman és Schwartz maguk állapítják meg a tanulmányban: a jelenlegihez hasonló tiszta papírpénz rendszer spontán módon soha nem jött létre; annak alapja az, hogy a hatalom rátelepszik a piac által létrejött árustandardra. Vagy tán ez a rátelepedés maga is spontán evolúciós folyamat lenne?

Duke Ellington & John Coltrane In a Sentimental Mood (1962)

Verát már csak Dixie mentheti meg.
Francis Ford Coppola (r.) Gengszterek klubja (The Cotton Club) (1984)