Miként a legtöbb erkölcsprédikátor, Bogár László is szereti a képes beszédet: apokaliptikus Savonarola-szónoklataiban rendre megjelenik a "globális hatalomgazdaság három fő jelszavának" („liberalizálj, deregulálj, privatizálj") mint rákos betegségnek a metaforája. Bogár ilyenkor előszeretettel hivatkozik Susan Sontag A betegség mint metafora című művére. És a műben valóban szó esik "szabályozatlan, torz, értelmetlen növekedésről", mint a "rákot leíró nyelvről". Ám ennek kontextusát Sontag így fogalmazza meg: "A rák ma a paranoia szélén egyensúlyozó, mindent leegyszerűsítő világkép szolgálatában áll". Hab a tortán, hogy Sontag a "rák nélküli világról", mint a szélsőjobboldal fixa ideájáról beszél.

Pjotr Iljics Csajkovszkij: D-dúr hegedűverseny, op. 35
Lendvay József/Győri Filharmonikus Zenekar/Berkes Kálmán
2013. január 18. (saját fotó)

Ivan Reitman (r.): Hat nap, hét éjszaka (Six Days Seven Nights) (1998)
Jean-Pierre Jeunet (r.): Hosszú jegyesség (Un long dimanche de fiançailles) (2004)
Sidney Lumet (r.): Mielőtt az ördög rádtalál (Before the Devil Knows You're Dead) (2007)
Tomas Alfredson (r.): Suszter, szabó, baka, kém (Tinker Tailor Soldier Spy) (2011)

G. W. F. Hegel szerint a sztoicizmus lényege az, hogy a tudat a sokféle természetes meghatározottságából folyamatosan kihátrál, és visszahúzódik a gondolkodás egyszerű, tiszta közegébe, amely közegben - éppen mert a gondolkodás tiszta közege - minden különbség maga is csak valami gondolt különbség. Így aztán a sztoikusnak mindegy, hogy gazdag-e vagy szegény, úr-e vagy szolga, egészséges-e vagy beteg, jó épp úgy nem érheti, mint rossz, balsors épp úgy nem, mint szerencse. A gondolkodás elvont közegébe visszahúzódó tudat számára ezek a különbségek nem valóságosak, hiszen az a különbség, amit csak a gondolat tételez a gondolat által meg is szüntethető. A sztoikus nem nyugtalankodik: a különbség csak vélekedés kérdése, és nem érinti a tiszta gondolatnak azt az elvont közegét, amelyben a sztoikus él.

Václav Klaus cseh elnök remek beszédet mondott a Mont Pèlerin Társaság tavaly szeptemberi prágai találkozóján. A beszéd szerkesztett változata. 

Beeban Kidron (r.): Érzelmek hullámain (Swept from the Sea) (1997)
Cameron Crowe (r.): Vanília égbolt (Vanilla Sky) (2001)
Milos Forman (r.): Goya kísértetei (Goya's Ghosts) (2006) (5*)
Clint Eastwood (r.): Elcserélt életek (Changeling) (2008)

Az eltecon blog ma beszámol Albert O. Hirschman haláláról, aki tavaly december 10-én - 97 évesen - az örök vadászmezőkre távozott. Az érdekek és a szenvedélyek, illetve a Kivonulás, tiltakozás, hűség - a két legismertebb Hirschman mű - viszont egy darabig még biztosan itt maradnak velünk. Robert J. Shiller írja Az érdekek és a szenvedélyek kötetről:

Ez egy nagyszerű mű, ami egy kibontakozó gondolat történetét követi nyomon. Egy olyan belátásét, amely ma központi jelentőséggel bír egész civilizációnkat illetően. Ez a belátás pedig az, hogy az emberi természet alapvetően szeszélyes és destruktív (vagy képes azzá változni), amivel szemben kigondoltunk egy olyan társadalmi rendet, ami civilizált keretet teremt ezeknek a destruktív ösztönöknek. És ez a rend a kapitalizmus. Így amikor a kapitalizmus egynémely borzalmát mérlegeljük, azt is számításba kell vennünk, hogy e nélkül a rendszer nélkül valójában még sokkal rosszabbul állnának dolgaink: a harcokat a gazdasági helyett valódi csatamezőkön vívtuk volna. Ez a teória, ez a belátás az, ami ténylegesen a kapitalizmus, avagy a szabad vállalkozás rendszerének elfogadáshoz vezetett szerte a világon.    

Magam is írtam ezen a blogon a könyvről. Miként a Kivonulás, tiltakozás, hűség című Hirschman klasszikusról is. Olvassák!

(UPDATE! Az ÉS friss száma is búcsúztatja Hirschmant. Rév István nekrológja a következő mondattal zárul, idézem: "Könyveit, azok, akik úgy vélik, a gazdaság nem önmagáért való tevékenység csupán, Polányi Károly könyvei mellett tartják a könyvespolcukon". Rév valamit nagyon tud: bizisten, nem utólag raktam egymás mellé.)

Az ötletek szexuális életéről, avagy a csere

Ma a norvég lakások ára négyszerese a két évtizeddel ezelőtti áraknak, amit sem az építési költségek, sem az elmúlt két évtized inflációs számai nem indokolnak. A norvégok úgy vélik, mindez a „fundamentumoknak” köszönhető. Mark Thornton viszont másként látja (és Thornton ígéretes látnok). Figyelemre méltó fejlemény, hogy a norvég lakásárak a válság óta is mintegy harmadával növekedtek. És mert egy eszközbuborékhoz ugyanaz a három dolog kell, mint a háborúhoz (pénz, pénz és pénz), így joggal merülhet fel a kérdés, hogy miért növekszik az utóbbi években öles léptekkel a pénzkínálat. A válasz pedig az, hogy az euróválság miatt megnőtt a kereslet az olyan biztonságosnak tekintett valuták iránt, mint amilyen a norvég korona is. A norvég jegybank pedig nyomja a zsét, hogy az olajexport visszaesését elkerülendő ne erősödhessen meg az árfolyam. Az új pénz pedig az ingatlanpiacon landol. 

A ceruza története újra. Milton Friedman szájából. Animációval.

A politikus holnapra akar eredményt, így különös vonzalommal érez a rövid távú, keresletvezérelt költségvetési politika iránt. Dwight R. Lee cikke keynesianizmusról és fiskális felelőtlenségről.

James McTeigue (r.): V mint vérbosszú (V for Vendetta) (2005)
Olivier Marchal (r.): MR 73 (2008)
Clint Eastwood (r.): Gran Torino (2008) (5*)

1997 és 2006 között az amerikai lakásárak közel megduplázódtak, majd 2006 után meredeken zuhanni kezdtek. Mivel ez idő alatt sem az építési költségek, sem a népesség, sem a hosszú távú kamatlábak érdemben nem változtak, az amerikai Yale Egyetem nagyhírű közgazdász professzora, Robert Shiller szerint mindez egy klasszikus eszközbuborékra utal. The Subprime Solution című 2008-as könyvében Shiller a történetek-ragály-visszacsatolási hurkok fogalmaival magyarázza a lakáspiaci boom kialakulását (vö. Tőzsdemámor). Ennek lényege hozzávetőlegesen, hogy a lakásárak növekedése megerősíti az emberek hitét, hogy az árak tovább fognak emelkedni. A "nincs biztosabb befektetés, mint egy ház" története fokozatosan össznépi konszenzus lesz, ami - mint valamiféle rossz ragály - a bankárok, spekulánsok, politikusok, hivatalnokok, elemzők egyre szélesebb körét is "megfertőzi", és ami különféle visszacsatolási körök által (a saját lakáshoz jutás politikai felkarolása, a növekvő lakásárak miatti lazább hitel elbírálás, pozitív befektetői és elemzői hangulat stb.) a lakásárak további növekedését okozza, ami viszont még tovább erősíti "a föld nem szalad el", az "ingatlan egyirányú fogadás" stb. történetét, mint közkeletű vélekedést. És így tovább. Kész is az ingatlan boom, aminek végső soron egy olyan össznépi pszichózis az oka, ami egyaránt ragadja magával a memphisi Frayser negyed fekete közösségét és Ben Bernanket, aki 2005-ben (még mint a Gazdasági Tanácsadók Tanácsának elnöke) úgy vélte, hogy a lakásárak emelkedése lényegében a gazdaság fundamentumaira reflektál (álláshelyek növekvő száma, növekvő jövedelmek). Ugyanakkor ennél érdekesebb, hogy Shiller számot vet azzal a magyarázattal, miszerint a válságot a FED laza monetáris politikája okozta. Korrektül leírja, hogy 2002 októberétől kezdődően - páratlan módon - harmincegy hónapon át, egészen 2005 áprilisáig negatív volt a jegybanki reálkamat, amely periódus egyébként egybeesik a lakásárak legmeredekebb emelkedésével. Shiller álláspontja furcsán ingadozó. Mintegy ellenérvként írja, hogy a fix kamatozású jelzáloghitelek kamatait meghatározó hosszú távú kamatok 2003-ig nem reagáltak érdemben a jegybanki alapkamat változásaira (valami hasonlóval érvelt Greenspan is), amit aztán rögvest kiegészít azzal, hogy azok a változó kamatozású jelzáloghitelek, amiket döntően subprime adósoknak bocsátottak ki az ezredforduló után, viszont annál inkább, és hogy ezek az ARM hitelek igencsak fűtötték a boomot. 2009-es (George Akerloffal közösen írt) könyvében Shiller a buborék kialakulását (amit immáron 2000-től datál) leginkább a Fannie Mae és Freddie Mac - politikai nyomásra történő - erőszakos subprime hiteleivel kapcsolja össze (buborék-elméletét természetesen megtartva), amit úgymond az is alátámaszt, hogy a legjelentősebb áremelkedés az alacsony kategóriájú lakóingatlanoknál történt (nota bene kevésbé hangsúlyosan, de a 2008-as könyv is beszél a hitelezési standardok politikai felpuhításáról).

FOLYT. KÖV.

Faludy György

1944
Két magyar

A gerillákkal összeköttetést
szerezni Katona Palit küldték ki
tengeralattin Leyte szigetére.
Kievezett kis gumicsónakán.

Elásta a tömör homokban, aztán
a titkos rádión megállapított
találkahelyre futott az erdőben.
Kék mécs körül hármasban ültek ott.

Kezükben régi puskákat tartottak.
„I am doctor Paul Katona,” suttogta
Pali. Mire a fülöpszigeti

gerillavezér felkelt, kezt nyújtott
és ékes magyarsággal így szólt: „Doktor
Katona Pálnak hívnak engem is.”

(Viharos évszázad)

Skid Row: Breakin' Down

Paul Schrader (r.): Ádám feltámadása (Adam Resurrected) (2008) (5*)
Michael Mann (r.): Közellenségek (Public Enemies) (2009)
Lisa Cholodenko (r.): A gyerekek jól vannak (The Kids Are All Right) (2010)
James Mangold (r.): Kéjjel-nappal (Knight and Day) (2010)

A nemzetek feletti európai egység egyik szellemi atyja, Altiero Spinelli szerint az európai kormányok csak kritikus helyzetekben - "kreatív feszültségek idején" - hajlandók előrelépni az európai integráció terén. Vélhetően ez a meglátás vezette José Manuel Barrosot, az Európai Bizottság elnökét, hogy az Európai Parlament szeptember 12-i plenáris ülésén tartott évértékelő beszédében az adósságválság okán bedobja a föderatív Európa szükségességének gondolatát, ami némileg felélesztette a kormányközi (unionista) vs. nemzetek feletti (föderatív) Európáról szóló régi vitát. Mert hogy kellőképpen régi vita ez, ami végigkíséri az európai integráció egész eddigi történetét. Olyannyira, hogy Bóka Éva Az európai integráció története: Elméletek történeti perspektívában című kis könyve egyenesen arra tesz kísérletet, hogy az ever closer union több mint fél évszázados históriáját, mint a kormányköziek és a föderalisták "harcának történetét" mutassa be (amely "harcnak" persze része a Barroso beszéd is). Bóka alig titkoltan föderalista, és a szöveg kissé száraz, de alapvetően jó kis primer.

Pogátsa Zoltán blogjában olvasom, idezem:

Magyarországon valószínűleg megdöbbentően kevesen hallottak még a Gramm-Leach-Bliley törvényről, pedig nyugaton ma már konszenzus van arról, hogy ez a piaci fundamentalista elvű dereguláció vezetett a jelzáloghitelezéshez, a hitel-derivatívákhoz, és ezeken keresztül az amerikai pénzügyi rendszer összeomlásához.

Elöljáróban: a pénz- és tőkepiacok a gazdaság egyik leginkább felügyelt és szabályozott területeinek számítanak a világon mindenhol. A válság kirobbanásakor az amerikai Értékpapír- és Tőzsdefelügyeleti Bizottság (Securities and Exchange Commission) pl. több mint nyolcszor annyi embert foglalkoztatott, mint az amerikai Fogyasztóvédelmi Bizottság (Consumer Product Safety Commission), ami évente több ezer kereskedelmi terméket vizsgál. Az elmúlt évtizedekben rohamosan nőtt az amerikai pénzügyi szabályozó- és felügyeleti szervek személyi állománya és költségvetése, évente pedig több száz új szabályozási javaslat születik.
A deregulációt illetően valóban az 1999-ben elfogadott pénzügyi szolgáltatások modernizálásáról szóló törvényre (Gramm-Leach-Bliley Act) szokás leginkább hivatkozni, Pogátsa ebben nem téved. A demokrata Bill Clinton elnök által aláírt törvény eltörölte az 1933-as banktörvény (Glass-Steagall Act) azon rendelkezését, ami intézményesen szétválasztotta a befektetési és kereskedelmi banki tevékenységeket (praktikusan, hogy holdingtársaságok kereskedelmi bankokat, biztosítótársaságokat és befektetési bankokat is tulajdonoljanak). Mindazonáltal ennek a törvényi változásnak nem volt lényegi hatása a válság kialakulására, kevés társaság folytatott ui. de facto kereskedelmi és beketetési banki tevékenységet. A Bear Stearns vagy a Lehman Brothers pl. nem állt kapcsolatban semmilyen betétgyűjtéssel foglalkozó pénzintézettel. Az új szabályozás éppenséggel lehetővé tette, hogy a csődbe jutott Bear Stearnst a JP Morgan Chase magába olvassza (a Merrill Lynchet a Bank of America), vagyis a nagyobb szabadság inkább növelte mintsem csökkentette a pénzügyi rendszer stabilitását. Az értékpapírosítás gyakorlata pedig a Gramm-Leach-Bliley Actet megelőzően is létezett: jelzáloghitellel fedezett értékpapírok a '70-es évek elejétől léteznek, a legkülönbözőbb pénzáramlásokat, illetve pénzáramlásra szóló követeléseket átcsomagoló CDO-k pedig a '80-as évek második felében jelentek meg. Az értékpapírosításra épülő keletkeztető és szétosztó ún. OAD modell valójában egészen addig jól működött, amíg agresszív politikai nyomásra ("elérhető lakást mindenkinek", "tulajdonosi társadalmat" stb.) a Szövetségi Lakáshivatal (Federal Housing Administration) és az ún. kormányzat által szponzorált ingatlanpiaci intézmények (Fannie Mae, Ginnie Mae, Freddie Mac) teljesen fel nem puhították a hitelezési standardokat. És persze kellett még az is, hogy a Moody's, a Fitch, a Standard & Poor's az utolsó pillanatig a legjobb befektetési kategóriába sorolják azokat a fedezett adósságkötelezvényeket, amelyek mögött már döntően másodrendű besorolású jelzálogadósok voltak. Nota bene távolról sem ez volt az első eset, hogy ezek a nagy amerikai hitelminősítő intézmények ekkorát tévedjenek. Mindazonáltal érdemes ezesetben is egy lényeges dolgot megjegyezni: bár az Egyesült Államokban már a XIX. században is léteztek hitelminősítő cégek, ám e három társaság szerepe valójában csak 1975-től nőtt jelentősen, miután az Értékpapír- és Tőzsdefelügyeleti Bizottság kizárólagos joggal ún. Államilag Elfogadott Statisztikai Minősítő Szervnek (Nationally Recognized Statistical Rating Organization) ismerte el őket, ezáltal pedig kvázi-hivatali rangra emelte a szerepüket a pénzügyi világban. E cégek szava ui. lényegében törvényi erővel bír, amennyiben számos szabályozás alapul az általuk kiadott minősítésen (pl. a pénzintézetek a vagyonuknak csak meghatározott százalékát tarthatják az általuk kockázatosnak minősített befektetésekben). Ezek a cégek államilag biztosított oligopol piacon működnek, félállami státuszban, a szabályozás kreálta kartellben. Nincsenek versenyhelyzetben, nincs következménye, ha tévednek, és ezért szívesen tévednek, ha azt megfizetik, lévén hogy egyébként magáncégek. Erről van ma nyugaton konszenzus: a pokolba (subprime-válságba) vezető utat a politikai jószándék kövezte ki meg a félállami piaci szereplők. És akkor a monetáris politikáról szó sem esett.

R.E.M.: It's The End Of The World (1987)

Alex Proyas (r.): Dark City (1998)
Anthony Minghella (r.): Hideghegy (Cold Mountain) (2003)
Tony Gilroy (r.): Michael Clayton (2007)
Tate Taylor (r.): A segítség (The Help) (2011) (5*)

Leonard E. Read klasszikus Én, a ceruza című kis esszéje.

David Kelley az egalitarizmus és a jóléti állam morális alapjáról. Tömören megfogalmazott, világos álláspont: The Fourth Revolution. Nem csak Ayn Rand híveknek.

Éljen az ifjú pár! (2012.12.15.) (saját fotó)

Bayer úr "versét" Kálmán C. György elemzi nem középiskolás fokon.