Moby: Extreme Ways

Olvasom Járai Zsigmond A pénz beszél című opuszát. A volt jegybankelnök (emlékszünk, Simor úr elődje) magyarázza a bizonyítványt, idézem: "Három év alatt három adósokk (2004-2006 - én) - nos, az mindenen túltesz, és sajnos a hazai gazdasági környezet korántsem olyan biztonságos, hogy ezeket a politikai indíttatású gazdasági >>földrengéseket<< áldozatok nélkül elviseljük". Megértettem: a jegybank mindent megtett az inflációs cél elérése érdekében, csak hát a kormány ugye. Aztán kézbe veszem az e heti Figyelőt. Benne interjú Király Júliával, az MNB idén júliusban távozó alelnökével. Király elmeséli, hogy az elmúlt hat évben a jegybank mennyi mindent elért, de tényleg, csak hát az inflációs célt nem sikerült épp egyetlen évben sem teljesíteni. De van rá magyarázat. Mert az mindig van. "Egy dolog tény: nálunk folyamatosan megfigyelhetőek voltak a kormányzat oldaláról érkező árlökések. Ezek beépültek a várakozásokba és a költségekbe is, folyamatosan erősítve az inflációs nyomást az alapfolyamatokban" - mondja Király. Ezt is megértettem. (Csak egy dolgot nem értek: ha nem a jegybank határozza meg az infláció mértékét, akkor minek célozza? A költségek növekedése okozza az inflációt meg az adósokkok, oszt nincs szükség magyarázkodásra. Sőt akkor Király Júliára sincs szükség.)

A költségek vagy a pénzmennyiség határozza meg az árszínvonalat? Thomas M. Humphrey remek tudománytörténeti cikke. (Mindazok számára feltétlenül ajánlott, akik az infláció kapcsán "begyűrűző" olajárról, ár-bér spirálról, kormányzat felől jövő árlökésről, monopolisztikus árképzésről stb. szeretnek beszélni.)

Kabay Barna (r.): Hippolyt (1999)
Chris Weitz (r.): Egy fiúról (About a Boy) (2002)
Maurice Barthélémy (r.): Eszeveszett bokszoló (Casablanca Driver) (2004)
Doug Liman (r.): Mr. és Mrs. Smith (Mr. and Mrs. Smith) (2005)
Tom Vaughan (r.): A nagy kvízválasztó (Starter for 10) (2006)
Timur Bekmambetov (r.): Wanted (2008)
Danny Boyle (r.): Gettómilliomos (Slumdog Millionaire) (2008)
Björn Stein (r.): Végső menedék (Shelter) (2010)

Bartók Béla: Román táncok (Jandó Jenő és a Muzsikás Együttes)

"A szovjetek által erőltetett szocializmus időszakában nem volt szokás az önálló gondolkodás, sem a kockázatvállalás. Sok embert meg kellett szabadítani az illúzióktól - amely minden posztkommunista országra jellemző volt -, hogy valaki más oldja meg helyettük a problémát. Lendületbe, mozgásba kellett hozni sokukat, kényszeríteni kellett őket, hogy döntéseket hozzanak, és felelősséget vállaljanak." Mart Laar: Vissza a jövőbe

Faludy György
Éhség
      
I.
              
Nem rossz ez itt a kék napfényben.
A barakk földjén sár dagad.
Uszonyokat növesztek éjjel,
napközben zsenge szárnyakat.
        
A bőröm somfánál keményebb:
alája dugtam lényemet.
Nem mar a fagy, pofont nem érzek,
mag lettem végre héj helyett.
        
A beleimen is túladtam,
amikor majdnem megevett
az éhség; most csak szemsarkamban
szorongat még egy keveset.
        
Meg az is, hogy bolhák ugrálnak
és lakmároznak farkamon.
De mért is őrzök luxustárgyat
itt Recsken? Holnap eldobom.
        
Szerelem? Szépség? Szabad élet?
Álomnak még jó. Ásítok.
Farcsontomból üvegcserép lett.
Nagyon rossz ülnöm. Állni jobb.
        
Állok hát, a nehéz csákánnyal
kezemben, a havas úton.
A hajcsár néz. Biztos meglátta,
hogy felemelni se tudom.
        
Mindjárt hozzám lép, felrúg, megver,
agyoncsap. Csipkés fellegek,
vadkék ég. Mindent lát az ember,
és mindent mindjárt elfeled.
        
II.
        
Két napja Borostóbi Jóska
halt éhen, ma délben Szuha
bukott szemem előtt a hóba.
Legyen nekik a mész puha!
        
Mindről verset kéne szereznem.
Hányat? Ötvenet? Hatvanat?
Már könnyem sincs, oly könnyű lettem.
Pihe? Kísértet? Almahab?
        
Még jó, hogy szellemem töretlen:
a homlokomban csillagok
s egy kard; s hogy olvadnak köröttem
a rég elfagyott illatok!
        
Most mind a garatomon táncol:
a Pápéte-i éjszaka,
meg nagyanyám verandájáról
a jácint-gyertyák kék szaga,
        
aztán a japán légibombák
füstje. Szagolnám szívesen,
de szállni kezdek. Ez az ország:
mindegyik dombját ismerem.
        
Sörbettel etetik a párás
gőzfürdőben Ali basát
szolgái. Ez Rákosi Mátyás,
kit most is helyből ugrok át.
        
Ott Béla király Isztergomban:
az apró, sárga trónterem
s az oroszlánok. Lehajoltam,
s eléje csúsztam térdemen:
        
„Maradj velünk!” De nemet intett.
A királynő apródjai
vagyunk, s karóba húznak minket
a nádorispán Báthory
        
kívánságára itt Pozsonyban,
a vízpart árnyas tölgyei
alatt. Ajkam közt szörnyű szomjam
s alvadt vérem göröngyei.
        
A karóról most visszamászok
a hóba. Hány festő nevét
tudom M-mel a reneszánszból?
Mantegnáét, Melizzóét –
        
aztán Giovanni da Milano,
Mazaccio, Michelangelo,
Martini, Memling, da Majano,
meg Mazzolino – erre jó
        
az ismeret lerágott csontja.
Inkább százszorszép kellene,
hogy a szirmokon kiszámoljam:
mi történik majd itt velem.
        
De százszorszép nem nő a hóban.
Helyette megpróbálhatom
a római uralkodókat.
Kezdem. Caesar – éhenhalok,
        
Augustus – mégse halok éhen,
Tiberius – éhenhalok,
Caligula – nem halok éhen,
Claudiusszal éhenhalok,
        
és így Marcus Aureliusszal
tizenegy újabb név után.
A császárokat sose tudtam
tovább. A téli délután
        
csupa gejzír. Gyémántot szikráz
s nyersselymet őröl a malom.
Hány órája, hogy a hókristályt
nézem a kabátujjamon?
        
E földre én is készületlen
jöttem. Behúnyom a szemem.
Azt látom, ahogy megszülettem
védtelenül és meztelen,
        
mint most. Mért jöttem a világra?
Mi volt a célja? Ne keresd!
Ez itt a fény nagy uszodája,
hová beugrattak fejest.
        
(Recsk, 1951 telén)

Nathaniel Branden
Válságok

(The Objectivist Newsletter 1962. augusztus)

ELKERÜLHETETLENEK A VISSZATÉRŐ VÁLSÁGOK EGY LAISSEZ-FAIRE KAPITALISTA RENDSZERBEN?

Jellemző, hogy ellenfelei olyan hibákat tulajdonítanak a kapitalizmusnak, melyek valójában nem magából a kapitalizmusból származnak, hanem az etatizmusból: hibákat, melyek a kormány gazdasági intervenciójából fakadnak, és melyeket a kormányzati intervenciók tesznek egyedül lehetővé. Ékes példája az efféle vádnak, hogy a kapitalizmus kizárólagos monopóliumok kialakulásához vezet, miként arról máshol már szót ejtettem. Mindazonáltal a leggyakrabban hangoztatott vád szerint a kapitalizmus - természetéből fakadóan elkerülhetetlenül - időszakos válságokhoz vezet. Az etatisták egyfolytában azt szajkózzák, hogy a gazdasági válságok (az ún. üzleti ciklusok, avagy a „fellendülés és hanyatlás” jelensége) a laissez-faire kapitalizmus inherens velejárói, és hogy a szabályozatlan szabad piac kudarcára az 1929-es Nagy Válság szolgált végső bizonyítékul. No de mi az igazság valójában?

Egy válság a termelés és a kereskedelem nagymértékű csökkenését jelenti, amit a kibocsátás, a beruházás, a foglalkoztatás és a befektetett eszközök (berendezések, gépek stb.) értékének éles visszaesése jellemez. A szokásos üzleti fluktuációk, az ipar bővülési ütemének átmeneti csökkenése nem okoz válságot. Egy válság a gazdasági tevékenység nemzetgazdasági szintű összehúzódását és a beruházási eszközök értékének általános csökkenését jelenti – nagy arányban. Mindazonáltal nincs a szabad piac természetében semmi, ami ilyesfajta eseményt okozna. Számtalanszor megcáfolták már az olyan népszerű magyarázatokat, melyek szerint a válságot a „túltermelés”, az „elégtelen fogyasztás”, a monopóliumok, a munkamegtakarító eszközök, a rossz jövedelemeloszlás, a túlzott felhalmozás stb. okozná.

A gazdasági tevékenység igazodása a változó körülményekhez, a tőke és a munkaerő áramlása az egyik ágazatból a másikba valójában folyamatos egy kapitalista gazdaságban. De mindez a kapitalizmust jellemző dinamikát, növekedést és fejlődést jelenti. Mindig van ugyanakkor lehetőség egyik vagy másik területen profitot szerezni, mindig van igény és kereslet javakra, és csak az változik, hogy épp mely javak termelése válik leginkább nyereségessé. Persze bármelyik ágazatban lehetséges relatíve túlkínálat, és akkor abban az ágazatban esnek az árak, a jövedelmezőség, a beruházás és a foglalkoztatás, és akkor a tőke és a munkaerő megindul, hogy másutt előnyösebb alkalmazásra találjon. Egy ilyen ágazat átmenetileg valóban stagnálni kezd, ami az indokolatlan, vagyis gazdaságtalan, előnytelen és improduktív beruházás eredménye.

Ám az aranystandard alapon működő szabad gazdaságban az ilyen improduktív beruházások terjedelme erősen korlátozott, és az indokolatlan spekuláció nem növekedhet akadálytalanul addig, míg végül aztán maga alá gyűri a teljes nemzetet. Egy szabad gazdaságban ui. a vállalkozások finanszírozásához szükséges pénz- és hitelkínálatot objektív gazdasági tényezők határozzák meg. A bankrendszer működik a gazdasági stabilitás őreként. Azok az elvek, melyek a pénzkínálatot szabályozzák elejét veszik a nagymértékű indokolatlan beruházásoknak. A legtöbb vállalkozás ui. - legalábbis részben - banki hitelből finanszírozza a tevékenységét. A bankok mint befektetési klíringházak funkcionálnak, és azokba a vállalkozásokba fektetik az ügyfeleik megtakarításait, amelyek a legsikeresebbnek ígérkeznek. A bankok nem rendelkeznek korlátlan forrásokkal hiteleikhez, csak korlátozottan, aranytartalékaik erejéig tudják hiteleiket kiterjeszteni. A siker érdekében, vagyis a profitért, ami által magukhoz vonzzák a befektetők megtakarításait, a bankoknak megfontoltan kell hitelt nyújtaniuk: azokat a vállalkozásokat kell megtalálniuk, amelyeket a leginkább megbízhatónak és potenciálisnak nyereségesnek ítélnek.

Ha a megélénkülő spekuláció időszakában a bankok a hitelkérelmek számának abnormális növekedésével szembesülnek, akkor a rendelkezésre álló pénz szűkülésére válaszul a) megemelik a kamatlábakat, és b) még szigorúbban bírálják el a hitelt kérelmező vállalkozásokat, azaz még szigorúbbá teszik azokat a feltételeket, amelyek alapján megbízhatónak ítélnek egy beruházást. Ennek következményeként nehezebb lesz forrásokhoz jutni, ami a beruházások átmeneti megszorítását és összehúzódását okozza. Ilyenkor az üzletemberek gyakran kénytelenek azzal szembesülni, hogy nem tudják az általuk vágyott hitelt megszerezni, és vissza kell fogniuk fejlesztési terveiket. A részvények vásárlása, ami a befektetők részéről a vállalatok jövőbeni becsült bevételeire reflektál, szintén csökken, a túlértékelt részvények ára pedig esik. A gazdaságtalan tevékenységet folytató vállalkozások már nem képesek további hitelhez jutni, és kénytelenek lehúzni a rolót. A termelési tényezők elpocsékolása következésképp megáll, a hatékonytalanság megszűnik. Ám a gazdaság legrosszabb esetben is csak egy enyhe recesszión megy át, azaz a beruházás és a termelés általános színvonalának enyhe csökkenésén. Egy, a regulációtól nem megbénított gazdaságban a korrekciós folyamat ui. nagyon gyorsan megtörténik, a termelés és beruházás pedig újra növekedésnek indul. Az átmeneti recesszió nem káros, sőt hasznos. A gazdasági rendszer hibájának korrekcióját jelenti, a beteg állapot megszűnését, és az egészséges gazdasági működés visszatérését. Egy ilyen recessziónak ugyan jelentős hatása lehet néhány ágazatban, de a gazdaság egészét nem döntheti romba.

John Lukacs helyesen mutat rá, hogy a magyar szóhasználatban az "európai" jelzőhöz kimondatlanul is hozzátapad az européer kifejezés jelentése. "Európai" az, aki művelt, urbánus, nyugati nyelveket beszélő, irodalmat, művészetet ismerő ember, és persze sok mindenben kozmopolita. Nota bene nincs ebben semmi új, ez lényegében a XVIII. század szellemi és politikai arisztokráciájának voltairei szellemisége, mely szerint az "európai" leginkább egy nemzetek feletti, felvilágosodott, racionalista attitűdöt jelent. Ha pedig ehhez azt is hozzávesszük, hogy a Kádár-rezsim alatt itthon "Európa" egyet jelentett a vasfüggönyön túli nyugati mennyországgal, de legalábbis a Milka csokoládéval, akkor nem meglepő, hogy az "európai" jelzőnek nagyon erős pozitív töltete van. És én hajlamos vagyok egyenesen azt gondolni, hogy a magyar értelmiséginek az Európai Unióhoz való viszonyát az "európai" jelzőnek ez az européer felhangja nagyban meghatározza: ti. magát kicsit is műveltnek tartó ember csak nagyon óvatosan kritizálja az EU-t, mert a végén még kiderül róla, hogy nem européer. Vagyis nem racionalista, nem felvilágosult, nem művelt, hanem inkább nacionalista, és legszívesebben visszamenne Ázsiába. Rovásírásos útlevéllel. Azt hiszem, az "európai" jelző nagyban tabusítja az Európai Uniót, mint politikai projektet.

Most olvasom, hogy itthon az online társkeresőknek 2 millió regisztrált felhasználója van, és egy átlagos napon 80 ezer társkereső lép be valamelyik oldalra. 

Eötvös Péter: Korrespondenz (1992-93)
Pellegrini String Qurtet

Michael Bay (r.): Pearl Harbor (2001)
Neil Jordan (r.): A másik én (The Brave One) (2007)
Koltai Lajos (r.): Este (Evening) (2007)

A divatos magazinok gasztronómiai rovatainak ételkölteményei kizárólag a szemnek készülnek, állítja Roland Barthes 1957-es Mitológiák című kis könyvében. Nincs ui. az a háziasszony, aki ezekből a lapokból sütne-főzne. És ezt a konyha rovatok szerkesztői is pontosan tudják. Az ételekről közölt színes képek valójában dekorációk a magazinhoz. Miként az ételek is lényegileg csak dekorációk. Csinos fotók, ám látványuktól mégsem leszünk éhesek. Barthes szerint ezeknek a képeknek valójában az a szerepe, hogy az előkelőség álmával ajándékozzák meg az olvasókat, akik nagyrészt kispolgárok és szinte soha nem esznek a hétköznapokban a képeken látható ételekhez még csak hasonlót sem.

„Tisztázzuk valamit: a bizonyítékok nem azt mondják, hogy a kormányzati kiadások csökkentése mindig gazdasági fellendüléshez vezet, hanem azt, hogy a kiadáscsökkentés sokkal kisebb megterhelést jelent a gazdaság számára, mint az adóemelések, valamint azt, hogy egy kiadáscsökkentésen és más növekedés ösztönző intézkedésen alapuló, gondosan eltervezett deficitcsökkentési terv teljesen kiküszöbölheti azt a kibocsátási veszteséget, amit egy ilyen kiadáscsökkenéstől egyébként várnánk. Ezzel szemben, az adóemelésen alapuló deficitcsökkentés mindig recessziós hatású” – írja tanulságos cikkében Alberto Alesina, a Harvard Egyetem közgazdász professzora.

Amerikai államadósság, kézi- és exportvezérelt kínai gazdaság és a Tao. James Dorn cikke.

„Ha a kínálat korlátlan (a fölkínált javak soha nem fogynak el), akkor a kereslet zéró” – írja Tamás Gáspár Miklós Szolidaritás és kritika című legutóbbi cikkében. Bár a mondat bármelyik gazdasági szakközépiskolában évismétlést vonnak maga után, én mégis hajlok arra, hogy Tamás Gazsi esetében a valóság irányába tett bátor lépésként értékeljem, mivel tényleg van olyan, hogy kereslet és kínálat. Ugyanakkor sajnálattal kell tudomásul vennem, hogy a cikk mondatainak többségéből hiányzik még ez a fajta előremutató törekvés. 

Van egy filmes sablon sztori. Az elődóművész (operaénekes, balett-táncos, drámai színész stb.) nagy szerepet kap (többnyire egy klasszikus darab címszerepét). A próbaidőszakban a művészt számos magánéleti krízis éri. Aztán eljön a premier: a művész saját belső drámáját viszi színpadra, amitől tökre hiteles lesz az előadás. Standing ovation. Ahogy Gadamer mondja, létrejön a "totális közvetítés": a játékos a játékkal teljességgel azonosulva a művet önmagához juttatja, felmutatva ezáltal annak mély igazságát, melynek ragyogó fényében a közönség is megigazul (további részletek az Igazság és módszerben). Privát szenvedései által a művész felnő a nagy szerephez, és nagy művész lesz. (És mindeközben megtudjuk azt is, hogy a színfalak mögött milyen csúnya dolgok mennek művész berkekben. Szereposztó dívány, könyöklés, intrika, ilyenek.) Nos, Darren Aronofsky filmje, a Fekete hattyú is nagyjából erre a sablonra épül, csak itten a sztori rendesen befreudul, mert hogy Ninának, a balerinának (Natalie Portman) konkrétan fel kell nőnie, hogy felnőjön a Hattyúk tava Hattyúhercegnő szerepéhez. De a filmet a táncjelenetek teszik emlékezetessé.

Vállalkozás, verseny, egyéni kezdeményezés. A 102 éves Nobel-díjas közgazdász, Ronald Coase és Ning Wang cikke arról, miként lett Kínában kapitalizmus (a tudás hayeki szerepének némileg sajátos interpretációjával).

Sharon Maguire (r.): Bridget Jones naplója (Bridget Jones's Diary) (2001) (5*)
Ridley Scott (r.): Mennyei Királyság (Kingdom of Heaven) (2005)
Andrew Dominik (r.): Jesse James meggyilkolása, a tettes a gyáva Robert Ford (The Assassination of Jesse James by the Coward Robert Ford) (2007)
Darren Aronofsky (r.): Fekete hattyú (Black Swan) (2010) (5*)

Claudio Monteverdi: Missa a 4 voci da cappella
(Ensemble Elyma/Gabriel Garrido)

Faragó József Tőzsdejátszmák című könyve amolyan szórakoztató tőzsdesuli mazsoláknak, megtudni, mi az a blue chip. A Korunk hőse a kegybankár című fejezetből a mazsolák azt is megtudhatják, hogy a FED és az EKB válságkezelő programjai, az elegánsan csak Quantitative Easingnek és Credit Easingnek hívott pénzpumpálás (amelyeket "ugyanúgy számozzák, mint annakidején az 5 éves terveket") legfőképpen "medvepiaci ralikat" okoznak a világ tőzsdéin. Nem árt, ha a tőzsdesuli olvasói képben vannak.   

"Eichmann azt vallotta jeruzsálemi perében, hogy ő sosem volt antiszemita, s bár a per hallgatósága itt nevetésben tört ki, én korántsem tartom lehetetlennek, hogy igazat mondott. Ahhoz, hogy zsidók millióit meggyilkolja, a totális államnak végső soron nem annyira antiszemitákra, inkább jó szervezőkre van szüksége. Világosan kell látnunk: egyetlen párt- és államtotalitarizmus sem lehet meg diszkrimináció nélkül, a diszkrimináció totalitárius formája pedig szükségszerűen a tömeggyilkosság." Kertész Imre: A Holocaust mint kultúra (1992)

Depeche Mode: Policy Of Truth

„A betegség metaforáját gyakran használták arra, hogy a romlott és igazságtalan társadalom kritikáját élesebbé tegyék” – írja Susan Sontag 1979-es klasszikus művében. És valóban. Ben Vosloo pl. az európai jóléti államok gazdasági szklerózisáról (elmeszesedéséről) beszél cikkében, illetve tanácsot ad a „gyógyuláshoz” (de írhatnék „kilábalást” is). (vö. a gazdaság „egészséges” működése)

Minél kevésbé van tisztában az orvostudomány valamely betegség lényegével, annál inkább hajlik a közvélekedés arra, hogy azt alapvetően lelki eredetűnek tekintse. A XIX. század még ismerte a tuberkulózisra hajlamos személyiséget, írja Sontag. E szerint a szenzibilis, mély érzésű és intelligens ("finom lelkű"), ámde vágyaikat elfojtó, zárkózott emberek voltak úgymond tuberkulózisra hajlamosak. Nota bene a vágyak elfojtása mint a betegségek oka amolyan archaikus képzet. Ahogy Schopenhauer mondja: "a betegség annak a jele, hogy maga az akarat beteg". A betegség lemondás, a tudattalan halálvágy testi megjelenése. "Boldog ember nem kapja meg a pestist" - mondották anno. Régi romantikus regényekben ha az imádott férfi meghalt, az asszonyt a következő télen elvitte a tbc. "Aki vágyik, de nem cselekszik, pestist idéz" - írja Blake. Persze a tuberkulózisra való hajlam téveszméje csak addig létezett, amíg Koch nyilvánosságra nem hozta 1881-ben a tuberkulózisbacilus felfedezését. Azóta a melankolikus alkat nem rizikófaktor. Ám az archaikus képzetek tovább élnek. Tudjuk, manapság elsősorban azokat viszi el a rák, akik feladják. Más szóval, a rákból való kigyógyulás döntő feltétele, hogy a beteg visszanyerje az élni akarását. A népi bölcsesség szerint ma is Schopenhauer beteg akaratát kell mindenekelőtt meggyógyítani, az elfojtott élan vitalt. De csak amíg nem jön az új Koch.