A "liberalizmus" Mussolininak a szabadkőműveseket, Hitlernek a zsidókat, Leninnek a burzsoáziát jelentette. Manapság, miként azt Wilhelm Röpke találóan megállapítja, a liberalizmus szitokszóként az egoista szűkkeblűséget, a polgári jóllakottságot, szociális merevséget, a közösséggel szembeni érzéketlenséget, idegenszívűséget, sivár evilágiságot, férfiatlanságot, szellemi elvénhedést stb. jelenti. Vagyis ugyanazt, amit Mussolini, Hitler és Lenin számára jelentett. Nota bene mindazok világlátása, akik manapság a liberalizmust szitokszóként használják egyéb kérdésekben is Mussolini, Hitler és Lenin elképzelései az irányadók (még ha saját maguk ezt nem is feltétlenül tudják). Röpke szerint minden autoriter, parancsuralmi rendszer biztos érzékkel ismeri fel a liberalizmust mint tulajdonképpeni ellenséget, ami ellen ádáz lejárató propagandát kell folytatni. (És valóban, a diktátorok mindig szívesen hízelegnek a vallásnak, tudománynak, művészetnek stb., ha az érdekük éppen azt kívánja. A liberalizmusnak viszont soha.) 

Brian De Palma (r.): Femme Fatale (2002)
Pierre Morel (r.): Elrabolva (Taken) (2008)
Julie Delpy (r.): 2 nap New Yorkban (2 Days in New York) (2011)

Air: Sexy Boy

"Az analitikus filozófia vagy a racionalista hit bármely erős változatának híve hajlamos olvasásra nem érdemes, érthetetlen szóáradatnak tekinteni Heidegger írásait; ha pedig megjelenik mégis bármi érthető ebben a dzsumbujban, teszi hozzá, arról halálbiztosan kiderül, hogy valami díszes pátoszba csomagolt banalitás. De ha így van, akkor mégis miért történhetett meg ezzel a zagyva szóalkotással teli korpusszal, hogy ilyen hatalmas lendülettel söpört végig a világon, emberi elmék ezreinek keltette fel az érdeklődését, megihlette őket, igen magas rangot vívott ki magának az európai kultúrában?
Heidegger valóban nagyon megterhelő, gyakran idegesítő iró. De meggyőződhetünk arról, hogy nem megy veszendőbe az olvasásához szükséges jelentős erőfeszítés, a szavakkal való küszködése, és a szinte lefordíthatatlan német próza nem szeszélyből fakad, hanem tényleg megpróbál elmondani nekünk valamit, ami fontos, ám gyakran eltitkolt vagy feledésbe merült." Leszek Kołakowski: Mit kérdeznek tőlünk a nagy filozófusok?

Melyik filmben mondják?

"Hát... a Tosca nem könnyű darab".

a) Jean Renoir (r.): A nagy ábránd (1937)
b) Gárdos Péter (r.): Szamárköhögés (1987)
c) Quentin Tarantino (r.): Ponyvaregény (1994)
d) Tímár Péter (r.): A Herceg haladéka (2006)
d) Marc Forster (r.): A Quantum csendje (Bond 007) (2008)

Tovább a megoldásra?

Elolvastam Tony Judt történész Balsors ül e tájon című kötetét, és nagyjából azt kaptam, amit vártam. Judt szerint a roosevelti New Deal és a Johnson-féle "Great Society" volt a XX. század progresszív időszaka, a nyugati jóléti államok kiteljesedésének II. világháborút követő három évtizede a "bőség kora", amit a '80-as évektől "konzervatív" forradalom követett, a Thatcher-Reagan éra, az "önző amoralizmus" ideje. És azóta folyamatosan rossz. Elszabadult a szabadpiac, tombol a profitérdek meg az individualizmus, növekszik az egyenlőtlenség, a globalizáció "mint fészket üti le a kis falut". Privatizáció, dereguláció, felláció. És ennek az unalomig ismert - 280 oldalon át habosított - balos sztorinak aztán az a vége, ami az ilyesminek többnyire a vége lenni szokott: növelni kell az állam szerepét a gazdaságban, vissza kell térni a "szociáldemokrata értékekhez", a "keynesiánus konszenzushoz", bla-bla-bla.  Főként hogy itt a válság. Judt nyíltan vállalja etatista hajlamait, és expressis verbis hangot ad elveinek: a közösségi érdek megelőzi az egyéni érdeket, a közös társadalmi célok adják a közösséget stb. A legbanálisabb pogátsazoltánizmus.

Tony Judt Lou Gehring-kórban szenvedett. A kötet 2010-ben jelent meg, pár hónappal Judt halála előtt (RIP). Az utolsó oldalakon világosodik meg számomra a könyv lényege (és talán nem leszek ízléstelen): egy haldokló ember próbálja itten visszaidézni fiatalságát, a '70-es évek zeitgeistjét: "Amikor 1971-ben elkezdtem egyetemi oktatói munkámat, az egyetemisták másról se tudtak beszélni, mint szocializmusról, forradalomról, az osztályok közötti konfliktusokról és hasonló témákról - rendszerint arra utalva, amit akkoriban >>harmadik világnak<< neveztek". Nos igen, akkoriban a jó eszű diákok szociológus hallgatók voltak, és oldaltarisznyával jártak tüntetni világbékét követelve. De mindez elmúlt. A jó eszű diákok ma valamelyik business schoolra jelentkeznek, és nincs az ágyuk mellett Frantz Fanontól A föld rabjai. "Ifjúságom zászlói úszva, lassan/röpüljetek az ünnepi magasban".

De van, amikor Judt jókat ír. Idézem az egyiket: "(...) a történelmi tapasztalat nagyon is valóságos - a Szovjetunió és a tőle függő országok többsége >>szocialistának<< nevezte magát, és nincs az a megtévesztő érvelés (>>ez nem is volt igazi szocializmus<<), amellyel ezt meg lehetne kerülni. Ugyanebből az okból a marxizmust is beszennyezte az öröksége".

Elkezdtem egy taoista tai chi tanfolyamot. Két hónapja csinálom, és egyre jobban tetszik (bár az utolsó edzésen épp felidegesítettem magamat). Talán még a haladó kurzusba is belevágok. (A tanfolyamot végzők helyből tagjai lesznek a Magyarországi Taoista Tai Chi Társaságnak (tágabban), így szent kötelességükké válik a tai chit népszerűsíteni (de ha nem teszik, sincs semmi). Hát, íme!)

Mike Newell (r.): Mona Lisa mosolya (Mona Lisa Smile) (2003)
Clint Eastwood (r.): Millió dolláros bébi (Million Dollar Baby) (2004)
Alföldi Róbert (r.): Nyugalom (2008)
John Madden (r.): Az adósság (The Debt) (2010)

Stone Temple Pilots: Vasoline (1994)

Balassi Bálint
Hogy Júliára talála, így köszöne neki

Ez világ sem kell már nekem
Nálad nélkül, szép szerelmem,
Ki állasz most énmellettem,
Egészséggel, édes lelkem!

Én bús szívem vidámsága,
Lelkem édes kévánsága,
Te vagy minden boldogsága,
Véled isten áldomása.

Én drágalátos palotám,
Jóillatú piros rózsám,
Gyönyerő szép kis violám,
Élj sokáig, szép Júliám!

Feltámada napom fénye,
Szemüldek fekete széne,
Két szemem világos fénye,
Élj, élj életem reménye!

Szerelmedben meggyúlt szívem
Csak tégedet óhajt lelkem,
Én szívem, lelkem, szerelmem,
Idvez légy, én fejedelmem!

Júliámra hogy találék,
Örömemben így köszönék,
Térdet-fejet neki hajték,
Kin ő csak elmosolyodék.

(1590-91)

Mindig máshova megyek fodrászhoz. Ma a plázában voltam. Egy fiatal, nyegle csaj nyírt, aki annyira laza volt, mint a rágógumija. "Milyen hajat szeretnél?" - kérdezte. "Jobbra oldalt elválasztva ... de a választék ne legyen túl éles ... és ne legyen túl rövid se" - válaszoltam nem kevés szakmaisággal. És rutinnal. Nekem ui. (leszámítva legszebb kamaszéveimet, amikor vállig ért a hajam) mindig ilyen (meglehetősen kisfiús) frizurám volt. Mire a csaj bólintott, hogy "aha", és látszott rajta, hogy érti. Majd folytatta: "Balázsnak van ilyen haja a Barátok köztben. Ez most annyira trendi, mindenki ilyenre akarja nyíratni". Aztán gondolatnyi csönd (amíg a kivégzőosztag újratölt). A tükrön át ráhunyorítottam a fodrászlányra, jelezvén, hogy bingo. Ja, Balázs, Barátok közt. Tán mondanom sem kell, soha egyetlen epizódot nem láttam a Barátok köztből, és végképp nem tudom, hogy ki az a Balázs. De nem számít: végül pontosan olyan frizurám lett, mint máskor. Elégedett is vagyok.   

***

Nem tudom, mi a jó, nem tudom, mi a rossz
Nem tudom, ki vagy, nem tudom, ki vagyok
Lehet, hogy fehér, lehet, hogy vörös
Lehet, hogy megyek, lehet, hogy jövök

Énekelte 1991-ben Cipő, a rendszerváltás emblematikus zenekarának, a Republicnak márciusban elhunyt dalszerző énekese. Thürmer: haláláig jó elvtársunk volt Cipő - üvölt rám egy címlap a pláza hírlapüzletében. Én meg előkotrok 120 forintot, és megveszem életem első Vasárnapi Borsát. Benne telefonos interjú Thürmer Gyulával, aki nemrég érkezett haza egy kubai konferenciáról. Frissen nyírt hajjal kilépek az üzletből, és kinyitom a lapot a 11-ik oldalon. És igen, Cipő kommunista volt, oszlopos tagja a Munkáspártnak, puszi haverja a pártelnöknek, volt tagkönyve, fizette a tagdíjat, eljárt a pártgyűlésekre, előfizette a párt Szabadság nevű lapját, illetve Thürmer búcsúbeszéde a temetésen Cipő kifejezett végakarata volt. Lehet, hogy vörös. Sőt már szinte biztos. Nem tudom, mi a jó, nem tudom, mi a rossz. Meglehet. Marx is inkább csinált volna rockzenekart. Jobban szeretnénk.

Olvasom Váradi Balázs A közgazdász mint médiaszemélyiség Magyarországon című cikkét, és felrémlik bennem Pierre Bourdieu Előadások a televízióról esszéje. Bourdieu úgy látja, hogy a televíziós műsorokba legtöbbször ugyanazt a 3-4 szakértőt hívják meg a szerkesztők. Részben megszokásból, részben tekintélytiszteletből, vagy épp politikai okból ("baráti"). Ezek a szakértők aztán szakmányban osztják a képernyőről a politológiai, közgazdasági, kulturális fast foodot. Szereplésük persze legtöbbször merő szócséplés, ám ami nagyobb baj, hogy az egyes témák sokkalta kompetensebb szakértői ezáltal nem kapnak hangot. Ez pedig - jóllehet nem feltétlenül szándékos - Bourdieu szerint mégis tekinthető egyfajta cenzúrának.

Liz Friedlander (r.): Vezet a ritmus (Take the Lead) (2006)
Catherine Hardwicke (r.): Alkonyat (Twilight) (2008)
Richard Loncraine (r.): Clinton. Blair. Különleges kapcsolat (The Special Relationship) (2010)
Ridley Scott (r.): A Sólyom végveszélyben (Black Hawk Down) (2001)

A XVIII. század kiváló filozófusa, Immanuel Kant szerint kétféle ítélőerő van: a meghatározó ítélőerő és a reflexiós ítélőerő.

A meghatározó ítélőerő sematizálja a világot, kész kategóriák alapján ítél, azaz előregyártott - ahogy Kant nevezi, a priori - fogalmakkal dolgozik, amiket aztán mindenre ráhúz, ami csak elébe kerül. Más szóval, a meghatározó ítélőerő mindenkor jó előre tudja, hogy mi is lesz az, amivel majd szembetalálkozik. A meghatározó ítélőerő számára sosem kérdés, hogy mivel áll szemben, miként az sem, hogy miként is kell azt értenie. Te jobboldali vagy, te baloldali vagy, te magyar vagy, te nem vagy magyar, te jó zsidó vagy, te rossz zsidó vagy, te a haza büszkesége vagy, te hazaáruló vagy stb. A dolgoknak mindenkor meg van előre az olvasata. Az értelmezés vezető iránya adott, ti. sémák vezetik a megértést. És amit az ember nem egészen ért, azt is lényegét tekintve érteni vél. Végtére éppen arra valók a sémák, hogy általuk azt is értsük, amiről semmit nem tudunk. A sematikus gondolkodás ily módon hasznos. A sémák által egykettőre kerek lesz a világ. Az ember minden helyzetben azonnal kiismeri magát. Hiszen mindenkor vannak a jó magyarok meg a rosszak, a nemzetépítők meg a hazaárulók, a kommunisták meg a fasiszták. Adottak a mankók, az ember könnyedén eltájékozódik. Az Orbán jó, a Bajnai rossz, vagy éppen fordítva.

A reflexiós ítélőerő ellenben más. A reflexiós ítélőerőnek nincsenek előre gyártott kategóriái, azaz nem kész fogalmak alá illeszti a világot, hanem a világ sokféleségében próbál megpillantani valamiféle fogalmat. A reflexiós ítélőerő ily módon nem olyan magabiztos, azaz nem képes olyan könnyedén osztani a címkéket, mint a meghatározó ítélőerő. Ítéletei inkább esztétikaiak, puhák, nem olyan erőszakosak, a dolgok nincsenek eleve eldöntve. Ezért a reflexiós ítélőerőt nem is lehet megvezetni, hiszen az maga vezeti magát. Magyarán nem vezeti semmi. Ugyanakkor Kantnál az esztétikai ítélőerő viszi a tapasztalatot az ész felé, és nem a meghatározó ítélőerő. Aki sémák szerint, erőszakosan gondolkodik, az mindig találni fog értelmet a dolgokban. Igaz, többnyire mindig ugyanazt. A reflektáló ember viszont sokszor nem jut semmire. De ha mégis, akkor abban talán lesz valami.

Kant szerint mindazonáltal mindkét ítélőerejére szüksége van az embernek.

Közép-Európa bővelkedik elbűvölően bizarr nevekben, amelyek az idegen fülnek úgy hangzanak, mint a nyikorgás, recsegés, kaparás, tördelés, fúrás, csusszanás, ropogás. Az angolok körében nagyon népszerű egy optikusnál ülő közép-európai emberről szóló anekdota. Az optikus megvilágít a táblán két betűsort: RYWQPRSH BLMRTXF, és megkérdi a látogatójától:
- El tudná ezt olvasni?
- Elolvasni? - neveti el magát a közép-európai. - Én ezt a pasast ismerem.
(Benjamin Kuras: Van-e élet a Marxon?)

Még mindig a "market monetarista" Lars Christensen blogja: Milton Friedman és a lebegő árfolyamrendszer. Kis posztsorozat. (Ez a poszt a záró! (#6) A többihez linkek lent.)

Nem olyan régen írtam egy nyúlfarknyi posztot a norvég olajexport és ingatlanárak kapcsolatáról. Most pedig valami hasonló sztorit olvasok Lars Christensen blogjában. Csak épp az orosz gáz- és olajexport, illetve az orosz ingatlanárak kapcsán. (A poszt egyúttal hitet tesz azon („market”) monetarista tézis mellett, hogy a válságok kiváltó oka (többnyire) a pénzkínálat szűkülése (amivel ugye Thornton már nem feltétlenül értene egyet)).

Johannes Brahms: D-dúr hegedűverseny (op.77)
Baráti Kristóf/Győri Filharmonikus Zenekar/Berkes Kálmán
2013.március 23. (saját fotó)

Nem a pék jóindulatától várjuk kenyerünket, hanem hogy a pék a saját érdekeire van tekintettel, tudjuk meg Adam Smith 1776-os klasszikus opuszából. Más szóval, még a pékek is a piacról élnek. Ezért is lehet számukra komoly konkurencia az Úr Jézus, aki öt kenyérrel és két hallal ötezer embert képes jóllakatni úgy, hogy az összegyűjtött morzsák a végén tizenkét kosarat adnak. Mi ez, ha nem tisztességtelen verseny, amit a hivataloknak kéne eltiltaniok!? (A halkereskedőket most hagyjuk, azok nem tudják, hogy milyen árat kérjenek a halaikért, az arcátlanok!) De minderről részletesen Karel Čapek 1932-es Az öt kenyérről című szenzációs novellájából.

Clint Eastwood (r.): A legyőzhetetlen (Invictus) (2009) (5*)
Richard Berry (r.): 22 lövés (22 Bullets) (2010)
Joe Johnston (r.): Farkasember (The Wolfman) (2010)

Diana Krall: The Look Of Love (Burt Bacharach & Hal David)

A monetarista pénzelmélet a "pénzmennyiség változásának kizárólag az árszínvonalra gyakorolt hatását veszi tekintetbe, és eltekint annak relatív árakra gyakorolt hatásaitól” – idéztem e blogon Hayek véleményét még tavaly májusban. Thomas M. Humphrey viszont nem így látja.

Az egyik legnépszerűbb magyar harci nóta az 1848-as forradalom szellemét és vezérét idézi. Lássuk csak a szöveget! Nem árt az ismétlés, jóllehet, aki magyar, fejből fújja: „Kossuth Lajos azt üzente, elfogyott a regimentje”. Ez eddig rendben, hiszen mint minden tisztességes toborzó dalban, itt is teljesíteni kell a kötelező feladatot. Na de ha folytatjuk: „ha még egyszer azt üzeni, mindnyájunknak el kell menni”. Hú, ez olyan magyaros! A hadsereg oda, a szabadság kivívásához új katonák kellenének, erre a derék magyarok rendelnek még egy kört a kocsmában, mondván, kivárjuk, üzen-e még egyszer, vagy csak viccelt. (Lackfi János: Milyenek a magyarok?)

Remek kis kötetet jelentetett meg a Szabad Piac Alapítvány. A Tom G. Palmer szerkesztette könyv olyan szerzőktől tartalmaz rövid esszéket, mint a Nobel-díjas közgazdász Vernon Smith vagy a Nobel-díjas író Mario Vargas Llosa. A kis kötet címe provokatívan Az erkölcsös kapitalizmus: Amit az iskolában nem tanítanak. Ha valaki eddig úgy gondolta, hogy a kapitalizmusról csak tudálékos marxista-leninista halandzsában lehet érvényeset mondani, az mindenképpen olvassa el ezeket az esszéket. De másoknak sem fog megártani.

REPUBLIC: Engedj közelebb (1992)