Red Hot Chili Peppers: Can't Stop

Reggel pláza. Szabó István új filmjének plakátjáról a szépséges Martina Gedeck figyel, amiről eszembe jut az egyik személyes kedvencem,  Florian Henckel von Donnersmarck opusza, A mások élete, melyben Gedeck a tragikus sorsú színésznőt játsza emlékezetesen. Ez utóbbi filmről viszont Václav Havel napokban emlegetett '78-as írása, A kiszolgáltatottak hatalma esszé jut az eszembe.

Ebben az esszében Havel az olyan kifejlett és konszolidálódott totalitárius diktatúrákat, mint Gustáv Husák Csehszlovákiája (vagy a kései Kádár-rendszer idehaza) poszttotalitárius rendszereknek nevezi. A jogtalanság a vallatószobákból már átköltözött a névtelen bürokraták párnázott ajtajú irodáiba, és bár a titkosrendőrség még mindenhol ott van, alapvetően nincs szükség gyilkolászásra, a renitenseket elegendő kisebb fizetéssel, munkahelyi áthelyezéssel, esetleg néhány év börtönnel büntetni. A bejáratott manipulációs eszközök oly' szubsztilisek, sokrétűek és finoman rafináltak, hogy igazán fölösleges volna direkt terrort alkalmazni. Az ideológiában természetesen már jó ideje senki sem hisz, a történelem lassanként megállt a langymeleg pocsolyában.

E rendszerek legfőbb vonása, vélekedik Havel, hogy mindent áthat a hazugság. Más szóval, a poszttotalitárius rendszerekben semmi sem az, aminek mondja magát, semmi sem az, aminek mutatja magát; mindent a hazugság mechanizmusai mozgatnak. Kövezkezésképpen semmi sem valódi: a politika csak pszeudo politika, a kultúra csak pszeudo kultúra, a tudomány csak pszeudo tudomány stb. És az élet is csak pszeudo élet. Mindenkinek meg van a maga alibije, amivel magát felmentve elfogadja a rendszer hazug játékszabályait és rítusait. És hát idővel a hazugság is lehet otthonos, sőt szinte természetes.

Havel szerint e poszttotalitárius rendszerek szemében a legfőbb veszélyt az egyéniség jelenti. Vagyis az olyan ember, aki a mindent átható hazugság dacára megpróbál egyszerűen csak "normálisan élni", azaz a diktatúráról lehetőség szerint nem tudomást véve magának autonóm életet kialakítani. Vagy ahogy Havel mondja, próbál igazi életet élni. Nem kell, hogy ez az élet politikailag lázadó legyen. A "normális" ember egyszerűen attól veszélyes, mert a környezete találva érzi magát, amikor szembesül egy igazi élettel. Az igazi élet ui. leleplezi a pszeudo életet, és ezáltal az egész rendszer pszeudo valóságát. A poszttotalitárius rendszerek vezetői valójában betegesen félnek mindattól, ami egy kicsit is igazi, valódi és autentikus. Legyen szó akár csak egy rock koncertről. Nem kell, hogy a rock koncertnek bármiféle politikai felhangja legyen, elég az, ha egyszerűen jó, mert valódi. Mert akár egy klassz rock koncert is képes felébreszteni az emberekben az igazi élet iránti vágyat, ami lassacskán teljesen elenyészett a hazug élet hazug mindennapjaiban. Ezért lehet az, hogy minden emberi élmény, ami valódi, a diktatúra szemében veszélyes. Mert az ilyen képes feléleszteni a "normalitás" vágyát. Ezért van az, hogy mindenki, aki megprobál igazi életet élni, a diktatúra szemében ellenzéki.

A mások élete című filmben a Stasi-ügynök, Gerd Wiesler százados az író, Dreyman és barátnője, a színész Sieland igazi életét lehallgatva ráeszmél, hogy a saját élete szánalmas pszeudo élet.

Erich Korngold: Liebesbriefchen, Op. 9, No. 4
(Barbara Hendricks/The Philadelphia Orchestra/Franz Welser-Möst)

The Ramones: I Won't Let It Happen

"A pluralitás elleni támadás tehát a történet s az egyediség ellen is irányul. S mivel a totalitárius rendszer a pluralitást halálos ellenségének tartja, az egyediséget ugyanúgy el kell nyomnia. És valóban: a kifejlett totalitás világát az egyediség szembetűnő hiánya jellemzi; mintha mindent egyformává és színtelenné tenne a határozatlanság, a jellegtelenség, az azonosíthatatlanság szürkés bevonata. E bevonat - paradox módon - önmaga forrásán is megtapad: a központi szubjektum, miután kizárta világából az összes többi, hozzá hasonlítható szubjektumot, végül önmagát is megfosztotta egyediségétől. Innen a hatalom különös arctalansága, áttetsző, sőt megfoghatatlan volta, innen nyelvének személytelensége, innen döntéseinek névtelensége, innen felelőtlensége: hogyan is lehetne felelős egy ennyire elmosodó azonosságú szubjektum, amelynek ráadásul - távol s közel az egyetlen lévén - nincs is kinek felelnie?" Václav Havel: Történet és totalitás (1987) (in Uö.: A kiszolgáltatottak hatalma)

Peter Richardson (r.): Az ifjú Churchill kalandjai (Churchill: The Hollywood Years) (2004)
Niki Caro (r.): A bálnalovas (Whale Rider) (2002) (5*)
Oliver Parker (r.): Dorian Gray (2009)

Európa országaiban kiterjedt, Gøsta Esping-Andersen klasszikus tipológiája szerint szociáldemokrata jóléti rendszerek működnek, melyek minden állampolgárra egyformán kiterjedő szociális jogokat nyújtanak; a szociális ellátások szintje magas, az állam újraelosztó, jövedelem nivelláló szerepe jelentős, jóllehet a pénzbeli juttatások megállapításánál (nyugdíj, táppénz, munkanélküli segély) fontos szerep jut a konzervatív, munkateljesítményen alapuló szemléletnek. Mindez a XX. század fejleménye, különösen a II. világháborút követő időszaké. Az európai polgárok erősen igénylik a jóléti államot, és nem csak a baloldaliak. A jóléti juttatások pedig egyre burjánzanak. Jellemző, hogy az Egyesült Királyságban még Margaret Thatcher korányzása alatt is növekedett a szociális kiadások GDP-hez viszonyított aránya (az 1978-as 24,1%-ról az 1992-es 27,0%-ra).

(Kiegészítés. A progresszív gondolat úgy véli, az ipari forradalom óta eltelt hallatlan életszínvonal emelkedés nem a kapitalizmusnak köszönhető, hanem éppenséggel a kapitalizmus részbeni felfüggesztésének: a munkás szakszervezeteknek, szakmai kamaráknak, minimálbér törvényeknek, kötelező munkaidő- és munkavédelmi előírásoknak, illetve általában az állam mindazon széleskörű intervencióinak, amelyek a kapzsi tőkések féktelen profitvágyát voltak hivatva kordában tartani. Mert a kapitalizmus önmagában állítólag embertelen. Miként azt Karl Marx is tanította. Ámde nem csak a minimálbér törvények és kötelező munkavédelmi előírások fakadnak Karl Marx kizsákmányolás-elméletének szelleméből, hanem éppenséggel a progresszív adórendszertől kezdve az állami bérlakás programokig bezárólag minden egyéb állítólagos jóléti vívmány. George Reisman szerint tkp. Karl Marx kizsákmányolás-elmélete az intellektuális alapja a teljes XX. századi progresszív ágendának: az ún. vegyes gazdaságnak meg a jóléti államnak. A progresszív gondolat ui. kimondva-kimondatlanul, de úgy hiszi, hogy minden szociális kiadás végső soron a tőkések profitjának (vagy általában az "értéktöbbletnek") a terhére valósul meg. És tényleg: a szociáldemokrácia mindazon történelmi törekvése, hogy intézményesítse a jóléti juttatásokat, valójában arra történő kísérlet, hogy az úgymond kizsákmányoló kapitalizmusban folymatosan (immanensen) létrejövő "értéktöbbletnek" egy részét fixen visszacsatornázza az úgymond kizsákmányolt munkásoknak. Az állami jövedelem redisztribúció egész gondolata alapvetően a munkaérték-elméletre épül, illetve az állami jövedelem redisztribúciót az teszi úgymond igazságossá (és ezáltal jogossá), hogy a jövedelmek eredeti eloszlása igazságtalan, mert kizsákmányoláson alapul. (Végtére is: volna-e egyáltalán állami jövedelem redisztribúció, ha az eredeti piaci ("elsődleges") jövedelemeloszlást mindenki egyhangúlag "igazságosnak" tekintené?)  Más szóval, a munkások szempontjából tekintve minden szociális juttatás látszólag tiszta nyereség, ami lényegében csak azt adja vissza nekik, amit a tőkések tőlük előzőleg elvettek. Így aztán figyelmen kívül marad, hogy az állami túlszabályozás, a burjánzó bürokrácia és a növekvő jóléti juttatások rendszere idővel olyan súlyt jelent, ami - Bibó kifejezésével élve - "nyomasztóbb gazdasági teher minden magántulajdoni kizsákmányolásnál". Egyszerűen mennél nagyobb a jóléti állam, annál jobb a munkásnak, és kész, mert annál nagyobb rész jut neki a tortából (ami persze istenigazából teljes egészében megilletné, hiszen maga sütötte, állítólag). Az pedig hogy Európában népszerű a jóléti állam tkp. abból fakad, hogy errefelé igencsak népszerű a kizsákmányoló kapitalizmus gondolata, és még azok is, akik alapvetően nem szocialisták hajlamosak valamiféle munkaérték-elmélet felől tekinteni a gazdaság működésére, még akkor is, ha nincsenek ennek teljesen tudatában.)

A kommunizmus máig szedi áldozatait. Ott van például Tamás Gáspár Miklós, akinek jó ideje Karl Marx határozza meg a tudatát, és aki elítélőleg írja legutóbbi cikkében (A rendszer és ellenzéke, ÉS február 17.): "[a] mai liberálisok (...) a múlt századi antitotalitárius mítosz foglyai". Na schön, írja ezt valaki, aki egy XIX. századi totalitárius eszme foglya. Tán épp Tamás Gáspár Miklós rá a bizonyíték, hogy esetleg mégsem árt ápolni ezt az "antitotalitárius mítoszt". (Persze Tamás Gazsi itten állammonopolista kapitalizmust, sztalinizmust meg igazi Marxot emlegetve tiltakozna, de aki elég sokat gyakorolta a dolgokat egyszerűnek látni, az pontosan tudja, hogy az ember vagy komcsi, vagy nem. (No nem mintha egy, a szellemi autonómiáját feladó elfáradt filozófustól félteném a magyar jövőt.))

Adam Rifkin (r.): A hajsza (The Chase) (1994)
Marc Forster (r.): Én, Pán Péter (Finding Neverland) (2004)
Marc Forster (r.): Papírsárkányok (The Kite Runner) (2007)
Florian Henckel von Donnersmarck (r.): Az utazó (The Tourist) (2010)

Ralph Vaughan Williams: Fantázia egy Thomas Tallis-témára
(The Philadelphia Orchestra/Ormándy Jenő)

Reggel korán vérvétel, a rendelőben tömeg. A bejutásra várva önkéntelenül is kihallgatom mások beszélgetéseit. Látva, hallgatva az embereket nem tudom eldönteni, vajon testileg vagy szellemileg vannak-e inkább lepusztulva. Nietzsche mondásával nyugtatom rossz lelkiismeretemet: „szeretem a nagy megvetőket, mert ők a nagy tisztelők és nyilai a túlsó partra vágyakozásnak”. Persze vizeletminta is kell. A WC-t rányitom egy idős férfira. Ez van, egy deci lotium minden alapos kivizsgálás conditio sine qua nonja. Egymás után többször elnézést kérek. Miközben csukom vissza az ajtót még hallom, ahogy a férfi krákog és hangosan megszívja az orrát. Ha addig üres volt a homlokürege, már biztosan nem az. Aztán még néhány perc, és egy vörös hajú, kedves tekintetű, vastagon kirúzsozott középkorú hölgy veszi tőlem a vért. És én közben a mennyezetet bámulom.

John Law 1707-ben ingatlanfedezetű hitelexpanziót javasol a gazdaság serkentésére. Henry Thornton 1811-ben úgy véli, az ilyen tervek veszélye, hogy az ingatlanok áremelkedése további hitelexpanzióra ösztönöz, ami viszont tovább emeli az ingatlanok árát.

a-ha: Memorial Beach (1993) (ráadás)

A nem dolgozás kényelmes program, magyar ember szereti, de wertheimszekrény kell hozzá.

***

Azonfelül mi magunk semmit se tudunk csinálni, ha mások ki nem kaparják nekünk a jobb időket, mert élhetetlen a magyar. Locsog a szabadságról, de azt se tudja, mi fán terem. Azt hiszi, a szabadság azt jeleni, hogy nem kell dolgozni. Innen is van, hogy mikor pihenni akar, szabadságot kér. A pihenést nevezi szabadságnak.

***

Magyarországon a munka nem népszerű, s a kötelességek felől még nincsenek befejezett fogalmaink.

***

Azért hát jó lesz nem elbizakodni, hogy mi ilyen meg olyan zseniális nép vagyunk, akiknek csak bele kell fogni valamibe, s mindjárt sikerül. Ha kilenc esztendeig fekszünk is hortyogva a bundán, egyet kell ugranunk hipp-hopp, s mindjárt utoljérjük Európát.

***

Olyan tündérbocskor csak a népmesékben van, amely oda visz, ahová akarjuk, ezen a gyarló világon nem varr ilyet a varga, csak a szorgalom.

(Forrás: Mikszáth Kálmán: Az én jeles mondatom ("Mikszáth Kálmán füveskönyve"))

Thomas M. Humphrey The Quantity Theory of Money: Its Historical Evolution and Role in Policy Debates című írása egy igazán összeszedett, tiszta bemutatása a témának. Különösen jó a XIX. sz.-i Banking School-Currency School vita és a XX. sz.-i keynesiánus-monetarista vita párhuzamba állítása. UPDATE! E párhuzam még direktebb a szerzőnek egy másik, témájában hasonló, ámde nem kevésbé remek írásában. 

Steven Lisberger (r.): Tron, avagy a számítógép lázadása (TRON) (1982) (Ha emlékeim nem csalnak, egy balatonfűzfői kertmoziban láttam a filmet először még pubiként.)
Andrea Dorfman (r.): Szerelmi bájital, avagy Kate és Ollie (Parsley Days) (2000)
Yann Samuell (r.): Szeszélyes szerelmem (My Sassy Girl) (2008) (Igazán romantikus.)

"Ha biztosítjuk a formális demokráciát, az emberek nemcsak önmagukról, de magáról a demokráciáról is gondoskodni fognak. Nincs szükség gondoskodó államra, hiszen az a pragmatikusok szerint fából vaskarika. Mivel az emberek tartják fönn az államot, egyrészt pénzügyileg, adóikkal, másrészt törvényalkotásra és megegyezésre irányuló törekvésükkal, ezért teljesen értelmetlen lenne gondoskodó államról beszélni. Gondoskodni magukról és egymásról csak azok az emberek tudnak, akik az államról is gondoskodnak." Boros János: Pragmatizmus és demokratikus jogalkotás (2006) (In Uö.: A demokrácia antropológiája)

Paul McCartney: Distractions (1989)

Kíváncsi és hiú ember lévén időnként megnézem a blog statisztikáját. A Keresőkifejezések statisztikából pedig az derül ki, hogy az elmúlt napokban komoly érdeklődés mutatkozott Rüdiger Safranski Mennyi globalizációt bír el az ember? című kis könyvéről írt posztom iránt. (És tényleg, a címre keresve ezt a posztot dobja fel elsőként a Google.) A hirtelen támadt érdeklődés oka nem világos, de annyi baj legyen. (Megjegyzem, idehaza több Safranski monográfia is megjelent. Egyebek mellett egy Nietzsche és egy Heidegger életrajz, amiket szintén volt szerencsém olvasni, és amiket így bátran merek új látogatóim szíves figyelmébe ajánlani.)

6 és 3/4 éves unokaöcsémnek megvettem Michel Le Duc és Nathalie Tordjman kis könyvecskéjét. A pénz és az euró lépésről lépésre címűt (nem lehet elég korán elkezdeni alapon). Bevallom, megtévesztett a Tesz-vesz város külcsín (Yves Calarnou rajzai), és az első néhány oldal, mert a szöveg inkább 11-12 éveseknek való, de nekik tényleg. Szóval, elolvastam én. :) (Találtam is egy-két épületes mondatot, pl.: "A pénzkeresés legáltalánosabb módja az, ha valaki dolgozik" vagy "Nem lehet megvásárolni semmit, ami pótolhatatlan, csupán azt, ami eladó".) (Nota bene úgy látom, a könyvből idehaza rajzfilmsorozat is készült.)

Madsen Pirie Freedom 101 című művéből

Az alapvető javak árát a kormánynak kellene szabályoznia, hogy a szegények mindenkor hozzájuthassanak

Vannak dolgok, amik elméletben ugyan jól hangzanak, de a gyakorlatban katasztrofálisak. Ilyen dolog a hatósági árplafon is. Az árak ui. jelzések, amelyek a kereslet és a kínálat alakulásáról tudósítanak, éppen úgy, miként a hőmérő a hőmérsékletről. És ahogy nem lehet a hőmérő megbütykölésével szabályozni a hőmérsékletet, épp úgy nem lehet az árak rögzítésével sem szabályozni a keresletet és a kínálatot.

Ha valaminek az ára emelkedni kezd, akkor ez azt üzeni az embereknek, hogy fogyasszanak kevesebbet az adott áruból. Vagy keressenek más fogyasztási alternatívát. Ugyanez az áremelkedés másoknak azt üzeni, hogy termeljenek többet az adott áruból, hiszen azt jó haszonnal lehet eladni. Végül az alacsonyabb fogyasztás és a nagyobb kibocsátás e kombinációja megszünteti az adott áru szűkösségét. Ám ez csak akkor működhet így, ha az árak valóban a szűkösség jelzőszámai. Ha ui. a szegényeket megvédendő az árakat rendeletileg rögzítik, akkor semmi sem fogja az embereket arra ösztönözni, hogy visszafogják a fogyasztásukat, vagy hogy új lehetőségeket keressenek, ami által a megdrágult árut valami mással helyettesíthetik. Épp így nem lesznek a termelők sem arra ösztönözve, hogy növeljék a termelést, és ezáltal a kínált mennyiséget.

Ha pl. kenyérhiány miatt a kenyér ára növekszik, és ezért az árat rendeletileg rögzítik, akkor semmi sem fogja arra ösztönözni az embereket, hogy a kenyérfogyasztás valamilyen más alternatíváját keressék. Mondjuk nagyobb arányban fogyasszanak más pékárukat, vagy épp burgonyát. Épp így nem lesznek a gazdák sem arra ösztönözve, hogy több búzát vigyenek piacra, vagy a külföldi gabonakereskedők sem arra, hogy a nagyobb bevétel reményében gabonával lássák el a piacot. Semmi sem jelzi a gazdáknak, hogy a nagyobb haszon reményében a következő évben érdemes több búzát vetniük.

Az árak hatósági rögzítésével leginkább azt lehet csak elérni, hogy a szóban forgó áruk kínálata szépen felszívódik, mert a rögzített árak mellett senki nem lát majd üzletet ezen áruk termelésében vagy kereskedelmében. És akkor jön újra az állam, hogy a szűkös jószág valamilyen "igazságos" kiutalását vezesse be, illetve hogy felszámolja a közben kialakult feketepiacokat. Láttunk már ilyesmit a kenyér, az üzemanyag, vagy épp a bérlakások esetében. Az eredmény végül mindig egyértelmű: az árak rögzítésével csak a kínálat kifulladását lehet elérni, ami még nagyobb hiányhoz vezet.

(saját fordítás)

Furcsállom, hogy Kornai hétvégi cikke (I./II. rész) nem talált különösebb visszhangra. Pedig a professzor erőseket mond.

Einstein legóból 2012.jan.30. (saját fotó) 

"Mises professzor élesen mutatott rá az állami szabályozás híveinek elképzelésében rejlő mély ellentmondásra. Nevezetesen arra, hogy miközben az állami intervenciók szorgalmazói ragaszkodnak a feltevéshez, miszerint a fogyasztók túlontúl inkompetensek és rosszul tájékozottak ahhoz, hogy megfelelő döntéseket tudjanak hozni a piacon, addig minden további nélkül elismerik a politikai demokrácia létjogosultságát, vagyis azt, hogy ugyanezek az emberek szavazóként olyan politikusokról és politikai programokról szavazhassanak, amely politikusokat nem ismernek és amely politikai programokat lényegében alig értenek. Más szóval, az állami intervenció hívei azt feltételezik, hogy míg az egyének ahhoz nem eléggé kompetensek, hogy a saját ügyeiket intézzék, illetve szakértőkhöz forduljanak a saját ügyeik intézése érdekében, addig ugyanezek az egyének már abszolút kompetensek abban, hogy a szavazófülkében szakemberekre szavazzanak. Vagyis a szabályozás hívei azt feltételezik, hogy a fogyasztóként inkompetens emberek egyébként teljességgel kompetensek ahhoz, hogy törvényhozókat válasszanak maguknak, méghozzá olyan törvényhozókat, akik a feladatra a leginkább alkalmasak. Lényegében ez az ellentmondás húzódik minden, az emberek életébe beavatkozni szándékozó "demokratikus" intervenció gondolatában." Murray N. Rothbard: Man, Economy, and State