"A szabadelvű gazdasági rendszer hosszú távon csak akkor maradhat fenn, ha és amíg a nemzet társadalmi életében a legnagyobb fokú szabadság, egyéni kezdeményezés és önmagáról való gondoskodás érvényesül. Ha viszont a szociálpolitika erőfeszítései arra irányulnak, hogy az embernek születése pillanatától az élet minden megpróbáltatása ellen teljes biztonságot nyújtsanak, azaz teljességgel meg akarják védeni az élet viszontagságaitól, akkor az ilyen emberektől egyszerűen nem követelhetjük meg többé, hogy annyi erőt, teljesítményt, kezdeményezést és más fontos emberi értéket fejtsenek ki, mint amennyi a nemzet élete és jövője szempontjából sorsszerű, és ezen túlmenően a személyes kezdeményezésre alapuló "szociális piacgazdaság" előfeltételét is jelenti (...) Egy nép nem fogyaszthat többet, mint amennyi értéket ő maga teremtett, ugyanígy az egyes ember sem tud több biztonságot elérni, mint amennyi biztonságot a teljesítményünkkel nyújtunk magunknak. Ezt az alapigazságot kollektív elosztási eljárások mezébe bújtatott ködösítő próbálkozásokkal sem lehet eltüntetni. Sőt, ennek a bizonyára szociális célzatú elosztási eljárásnak nagy ára van. Ezáltal ugyanis semmivé lesz az a törekvés, hogy az egyes embert megszabadítsuk a túl nagy állami befolyástól és túl erős függéstől (...) Végül hadd mondjam el: a szociális biztonság valóban jó és igencsak kívánatos dolog, de a szociális biztonságnak először is saját erőből, saját teljesítményből és saját igyekezetből kell fakadnia. A szociális biztonság nem egyenlő a mindenkinek nyújtott szociális biztosítással, nem egyenlő azzal, hogy az egyéni emberi felelősséget átruházzuk valamilyen közösségre. A saját felelősség az első, és az állam és a közösség kötelezettsége csak ott kezdődik, ahol ez nem elég vagy csődöt mond." (eredeti kiemelések) (Ludwig Erhard: Jólétet mindenkinek (1957))

Muszorgszkij: Egy kiállítás képei: Nyitó promenád (Ravel zenekari átiratában)
(The Rotterdam Philharmonic Orchestra/Valery Gergiev)

"A liberális fordulat akkor kezdődik, amikor megtanulunk a saját nevünkben gondolkozni és beszélni. Tulajdonképpen a legkülönfélébb társadalmi csoportok beismerik, és nem szégyellik, hogy a saját érdekeiket védelmezik" - írta még 1996-ban Konrád György. És valóban.

Manapság rengeteg szó esik nemzeti érdekről. Mert az ember ma vagy jó hazafi, vagy nem is ember. A hazafi viszont csak egyfajta érdeket ismer. Mindazonáltal egy valamirevaló polgárnak a nemzeti érdek mégiscsak másodlagos. A polgárnak ti. van saját érdeke. Újra Konrádot idézve: "a polgár önmagáért emel szót".

Bevallom, magam jobban örülnék, ha gyakrabban hallanám az embereket egyéni érdekeikről beszélni, mint úton-útfélen nemzeti érdekről fecsegni. A lépten-nyomon nemzeti érdekről papoló alakok nekem inkább potenciális ágyútölteléknek tűnnek. Nem röstellem leírni, több polgárt szeretnék és kevesebb hazafit. Jóllehet polgár és hazafi számomra nem egymást kizáró fogalmak: az ember nekem leginkább attól lesz jó hazafi, hogy valamirevaló polgár. Viszont azt a fajta hazafiságot rühellem, ami nemzeti érdekként árulja a privát érdeket, még ha a magánérdek nem is szégyen. Attól a fajta újkeletű hazafiságtól meg egyenesen tengeribeteg leszek, ami így beszél: mi nem arra szavaztunk, hogy ki kell fizetni a gázszámlát meg vissza kell fizetni az adósságot. (Ami persze szintén a nemzeti érdekként árult privát érdek esete.)

Az ember sorsa alakulhat így is, meg úgy is...
Na végre, a kísérő őrök összegyűltek. Az "imádság" most elmarad. Felharsan a parancsnok hangja:
- Lépésben indulj! Gyorsabban!
Frászt neki "gyorsabban"! Aki legutolsónak marad, annak nem érdemes sietni. A rabok mind tudják, anélkül hogy összebeszéltek volna: itt ti noszogattatok bennünket - most majd mi tartunk vissza benneteket. Mert nektek is jólesne egy kis meleg...
- Kilépni! - kiabál az őrség parancsnoka. - Ott, elöl, kilépni!
Fenét beléd "kilépni"! Egyenletes, vontatott lépésben vonulnak a rabok, mint egy temetési menet. Nincs vesztenivalójuk. Úgyis utolsónak kerülnek a táborba. Nem akartatok velünk ember módjára bánni - most aztán kiabálj, akár meg is szakadhatsz bele.
A kísérő őrség parancsnoka egy darabig ordítozott: "Kilépni!" - végül megértette, nem mennek ezek a rabok gyorsabban. Nem lövethet beléjük: ötös sorban, felzárkózva mennek. A kísérő őrség parancsnokának nincs elég hatalma, hogy gyorsabb lépésre ösztökélje a rabokat.

Robert Redford (r.): A suttogó (The Horse Whisperer) (1998)
George Hickenlooper (r.): Hullócsillag (Factory Girl) (2006)
Barnaby Thompson (r.): St. Trinian's - Nem apácazárda (St. Trinian's) (2007)
Patrick Sisam (r.): Apáról fiúra (The Year of Getting to Know Us) (2008)

Henry Hazlitt
Az infláció és a "magas költségek"

[Az 1960-as What You Should Know About Inflation című népszerű Hazlitt kötetből]

Miként azt egy korábbi fejezetben megállapítottam, az inflációt mindig és mindenhol elsősorban a pénz- és hitelkínálat növekedése okozza. Persze ebben az állításban nincs semmi különös vagy épp eredeti, sőt inkább egy ortodox tézisnek tekinthető, amit mind az elmélet, mind a tapasztalat és a statisztika  is nagymértékben alátámaszt. 

Mindazonáltal az inflációnak ez az egyszerű magyarázata mégis jelentős ellenállásba ütközik. A politikusok érthető módon elutasítják (illetve tudomást sem vesznek róla), hiszen e nézet egyenesen a politikusok gazdaságpolitikáját teszi felelőssé az infláció miatt. De a tudós közgazdászok közül is csak kevesen segítik a tisztánlátást, a többségük ui. számos eltérő és bonyolult tényezőnek ("inflációs nyomásnak") tulajdonítja az inflációt. A munkás vezetők persze olyan homályos fogalmakban vélnek magyarázatot találni az inflációra, mint a termelők "kapzsisága" vagy "túlzott profitja". De az üzletemberek többsége számára sem ismeretlen a felelősség áthárítás. A kiskereskedők szerint a nagykereskedők tehetnek a magas árakról, a nagykereskedők szerint a gyártók, a gyártók szerint viszont a nyersanyagszállítók, valamint a bérköltségek.

Ez utóbbi nézet, vagyis az inflációt a bérköltségek növekedésének tulajdonítani, meglehetősen közkeletű. Csak kevés gyártó tanulmányozza ui. a bank- és pénzügyeket. A pénzkínálat változása meglehetősen absztrakt dolog az üzletemberek számára, ami kívül esik mindennapi tapasztalataikon. Vagy ahogy az egyik üzletember nekem egyszer írta: "Az, ami az árak növekedését okozza, a költség".

Amit ez a téves vélekedés nem ismeri fel, hogy a "költség" csak egy másik név az árra. A munkamegosztás egyik következménye épp az, hogy minden ár valaki más számára költség. A nyersvas ára az acélgyártónak költség, az acél ára viszont a gépkocsi gyártónak, miként a gépkocsi ára a magánorvosnak költség meg a taxi vállalatnak. És lehetne még a sort folytatni. Persze majdnem minden költség végső soron bérekben és fizetésekben oldódik fel. Ez igaz. Viszont a fizetések és bérek maguk is "árak", amit az emberek munkájáért fizetnek.

Mármost az infláció, ami a pénzkínálat növekedése, csökkenti a pénzegység értéket, ami lényegében ugyanazt jelenti, mintha azt mondanánk, hogy az árak és a "költségek" megemelkedtek. A "költségek" növekedése mindazonáltal nem feltétlenül előzi meg az árak emelkedését. A sonka árának emelkedése megelőzheti a sertésár emelkedést, a sertés árának emelkedése pedig a takarmány kukorica árának emelkedését. Tévedés tehát azt feltételezni, miként azt a régi ricardiánusok tették, hogy az árakat a termelési költségek határozzák meg. Azt ui. hogy a sertéstenyésztők mennyi adhatnak a takarmány kukoricáért részben az határozza meg, hogy maguk mennyit kaphatnak a sertésért.

Rövid távon mind az árak, mind a költségek nagyságát a keresletnek és a kínálatnak az egymáshoz való viszonya határozza meg. Beleértve ebbe, természetesen, a pénzkínálatot éppúgy, mint a javak kínálatát. Hosszú távon viszont az árak valóban a határköltséghez tendálnak. Ez viszont nem azért van, mert a termelési költségek határozzák meg az árat, hanem mert a jelenlegi költségek (vagy a várt költségek) határozzák meg azt, hogy mennyit fognak egy áruból előállítani, már ha egyáltalán előállítanak belőle bármennyit is.

Ha ezek az egyszerű összefüggések szélesebb körben ismertek lennének, akkor talán kevesebb szakújságíró tekintené az ún. "ár-bér spirált" az infláció okának. Önmagában ui. a bérek növekedése (az "egyensúlyi bér" fölé) nem inflációt okoz, hanem munkanélküliséget. A bérek növekedése (főként a jelenlegi politikai környezetben) persze vezethet inflációhoz, de csakis indirekt módon, azaz a pénzkínálat olyan növelésével, ami lehetővé tesz a magasabb bérek kifizetését. Vagyis a pénzkínálat növekedése az, ami ténylegesen az inflációt okozza. Ám amíg ezt nem leszünk képesek tisztán fölismerni, addig nem fogjuk tudni az inflációt sem megfékezni.

(Eredeti kiemelések. Saját fordítás.)

Jane Campion (r.): Szentek és álszentek (Holy Smoke) (1999)
Shekhar Kapur (r.): A gyávaság tollai (The Four Feathers) (2002)
Steve McQueen (r.): Éhség (Hunger) (2008)
Oliver Stone (r.): Tőzsdecápák 2. (Wall Street: Money Never Sleeps) (2010)

Azzal, hogy a modern gépi berendezés kicsavarja a szerszámot a munkás kezéből, egyúttal az irányítást is átveszi a termelés felett, állítja Karl Marx A tőke I. kötetében. Míg a manufaktúrában a munkás még egy eleven mechanizmus tagja, addig a gyárban már csak egy tőle független holt mechanizmus eleven függeléke. Élő csavar a gépben. És a világ a visszájára fordul: míg a kézművességben és a manufaktúrában a szerszám szolgálja a munkást, addig a gyárban már a munkás szolgálja a gépet. Az ember idomul az automata géprendszerhez. Jóllehet, vélekedik Marx, a tőkés termelés lényegi alapvonása éppen az, hogy nem a munkás alkalmazza a munkafeltételt, hanem a munkafeltétel a munkást, csak a gépi berendezés teszi ezt a megfordítást nyilvánvaló és technikailag is kézzelfogható nyers valósággá.

Az olasz marxista teoretikus, Antonio Gramsci az Amerikanizmus és fordizmus címet viselő esszéjében úgy véli, a termelés és a munka ésszerűsítése mindaddig nem fejlődhet ki, amíg a munkások maguk hozzá nem idomulnak a munka szükségleteihez. És nem csak a gyár falain belül, hanem azokon kívül is. A termelés racionalizálása épp úgy megköveteli a nemi ösztönök racionalizálását, miként a rekreáció racionalizálását, vagy éppen a fogyasztás racionalizálását. Lényegében az egész társadalmi élet szabályozott irányítását és üzemszerű működését. Vagy ahogy Történelem és osztálytudat című művében Lukács György ennek kapcsán fogalmaz: "A munkás sorsa az egész társadalom sorsa lesz".  A termelés taylorista bürokratizálódása és elgépiesítése a teljes emberi életvilág hasonló bürokratizálását és elgépiesítését követeli. A nagyipari tömegtermelés fordista szervezése lényegében egy új embertípust igényel, illetve egy olyan életvilágot, ami képes megteremteni ennek az új embertípusnak a termelés kívánalmainak megfelelő pszichofizikai alkatát. Gramsci szerint a fordizmus logikusan vezet a tervgazdaság felé.

Aldous Huxley a Visszatérés a szép új világhoz című esszékötetében úgy látja, a népességrobbanás, valamint a technikai fejlődés következtében egyre olajozottabban működő tömegtermelés egy, a Big Business és a Big Government által ellenőrzött totalitárius társadalom kialakulásához vezet. Egy olyan túlszervezett termesztársadalomhoz, melyben minden ember apró fogaskerék a hatalmas önjáró gépezetben. Amolyan szorgos kis termesz a termeszvárban.

Huxley klasszikus regénye, a Ford után 632-ben játszódó Szép új világ egy ilyen tökéletesen megszervezett hangyatársadalomba vezeti az olvasót. A szín London. A társadalmi tervezés már az ember fogantatásával megkezdődik: lombikbébi és központi szaporodásirányítás, genetikai tipizálás, tudományos kasztrendszer; az egyénnek a bölcsőtől a sírig tartó folyamatos pszichofizikai kondicionálása (manipulálása). Ebben a visszájára fordult világban minden és mindenki a termelés öncélú rendjét hivatott szolgálni. Marxnál a gyári munkás a munkafolyamatban úgy jelenik meg, mint aki pusztán mechanizált részként illeszkedik bele egy mechanikus rendszerbe, amit már eleve készen talál, mint tőle teljesen függetlenül funkcionálót, és aminek törvényszerűségeibe akaratának teljes feladásával kell beleilleszkednie. Huxley szép új világában az egész társadalom egy hatalmas gyár, és az egyének pszichofizikai kondicionálása a racionális rendbe történő zökkenőmentes beilleszkedést célozza az egyéniség és a személyes vágyak felszámolásával.

(Elhatárolódom magamtól.)

Szeretek bliccelni, mulasztani, nem ott lenni, lelépni, és mivelhogy kaptam belőlük rendesen, igyekeztem hiányozni számos fogadásról és ünnepségről. Ha odamegyek, teszem, amit kell, örvendek a találkozásoknak, kezeket szorongatok, köszönöm az elismerő szavakat, és lesem, hogy merre van a mosdó. Rálelek a megfelelő útirányra, de akkor egy édes öregúr hangoztatja, milyen pompás, hogy itt voltam. Elismerően bólintok, valóban szép, hogy itt lehettem. A helyi bölcselő elkapja a könyökömet: egyetértek-e vele abban, hogy a modern ember nem tud az előrehaladás, a hódítás szenvedélyéről lemondani, sőt azt tartja természetesnek, hogy a körforgás a növekedésnek adja át a helyét. Eltévelyedés, nemde? De, persze, hogyne, végül azonban eljutok élvezetes megkönnyebbülést nyújtó úticélomhoz.

Iannis Xenakis: Mists (1980) (Claude Helffer)

Giada Colagrande (r.): Érzelmek sűrűjében (Before It Had a Name) (2005)
Thomas McCarthy (r.): A látogató (The Visitor) (2007)
John Hillcoat (r.): Az út (The Road) (2009)

„A Rend utáni vágy igazán csak a társadalmi szférában, a politika és gazdaság terén válik veszélyessé. E téren az irányíthatatlan sokféleség érthető egységgé való elméleti lefokozása, az emberi sokszínűség emberi egyformasággá, a szabadságnak szolgasággá történő gyakorlati lezüllesztése. A politikában a totális diktatúra egy teljesen kifejlődött tudományos elméletnek vagy filozófiai rendszernek felel meg. A közgazdaságtudományban egy csodálatosan megkomponált művészeti alkotásnak egy olajozottan működő gyár felel meg, amelyben a munkások tökéletesen alkalmazkodnak a gépekhez. A Rend iránti vágy zsarnokká teszi azokat, akik csupán a rendetlenség felszámolására törekednek. A rend szépségével indokolják az önkényuralmat.” Aldous Huxley: Visszatérés a szép új világhoz (1958)

Murray Rothbard
Tíz közgazdasági mítosz
(A cikk eredetileg a The Free Market 1984. áprilisi számában jelent meg)

Számtalan közgazdasági mítosz sújtja hazánkban a közgondolkodást. Mítoszok, amelyek torzítólag hatnak fontos problémák megítélésében, és amelyek megalapozatlan, veszélyes kormányzati intézkedésekhez vezetnek. Íme a tíz legveszélyesebb mítosz, illetve az azokban rejlő tévedés.

No.1. A költségvetési deficit inflációt okoz; a költségvetési deficitnek semmi köze az inflációhoz

Az utóbbi néhány évtizedben folyamatos volt a költségvetési deficit. A mindenkori ellenzék, függetlenül attól, hogy éppen melyik párt volt ellenzékben, a költségvetési deficitet okolta a szűnni nem akaró infláció miatt, amire a mindenkori kormánypárt részéről, szintén függetlenül attól, hogy éppen melyik párt volt hatalmon, az volt a válasz, hogy a deficitnek semmi köze az inflációhoz. Mindkét állítás mítosz.

A költségvetési deficit azt jelenti, hogy a kormány többet költ annál, mint amennyi adót beszed. Ezt a deficitet pedig kétféleképpen lehet finanszírozni. Ha a kormány a hiányt államkötvények lakossági értékesítésével finanszírozza, akkor az nem inflációs hatású. Ebben az esetben ui. nem keletkezik új pénz. Az emberek és a különféle szervezetek egyszerűen megterhelik a bankbetétjüket, amikor fizetnek az államkötvényekért, a kincstár pedig elköti a kapott pénzt. Vagyis a meglévő pénz pusztán gazdát cserél, azaz valaki más költheti el.

Másfelől, a költségvetési hiány finanszírozása történhet oly módon is, hogy a kormány kötvényeket ad el a bankoknak. Ebben az esetben a bankok új pénzt teremtenek azáltal, hogy a kötvények árát jóváírják a kincstár számláján. Magyarán, a bankok bankszámla pénz létrehozásával fizetnek a kötvényekért. Az új számlapénzt, azaz az új pénzt, aztán a kormány elkölti, ami így bekerül a pénzforgalmába. Ez viszont az áremelkedést, azaz inflációt okoz.

A bankok e számlapénz teremtését valójában a FED teszi lehetővé azáltal, hogy az új számlapénzhez szükséges banki tartalékot megteremti. Amikor a bankok vásárolnak pl. 100 milliárd dollár értékű új kötvényt, hogy finanszírozzák a költségvetési deficitet, a FED megvesz a bankoktól kb. 10 milliárd dollár régi államkötvényt, ami ezzel az összeggel megnöveli a bankok pénztartalékait. Ez a jegybanki többlettartalék az, ami aztán lehetővé teszi, hogy a bankok 100 milliárd dollárral növeljék a betétállományukat. A kormány és az irányítása alatt álló bankrendszer lényegében új pénz „nyomtatásával” finanszírozza a deficitet.

Vagyis a költségvetési deficit annyiban inflációs hatású, amennyiben a bankrendszer finanszírozza, illetve nincs inflációs hatása, amennyiben azt a lakosság finanszírozza eredeti megtakarításokból.

Az 1982-83-as években egyidejűleg volt növekvő deficit és mérséklődő infláció, így néhány politikus erre az időszakra hivatkozva „bizonyítja statisztikailag”, hogy a költségvetési hiánynak és az inflációnak nincs közük egymáshoz. Ami persze fals okoskodás. Az általános árszínvonalat ui. két tényező határozza meg: a pénzkereslet és a pénzkínálat. 1982-ben és ’83-ban a FED jelentős mértékben növelte a pénzkínálatot, kb. 15%-os éves ütemben. Az új pénz nagy része a költségvetési deficit finanszírozására ment. Másfelől, a nevezett két év súlyos gazdasági visszaesése következtében a pénzkereslet megnőtt, azaz csökkent a fogyasztási hajlandóság. Ugyanakkor ez az átmeneti kompenzáló jellegű pénzkereslet növekedés távolról sem tette a deficitfinanszírozást kevésbé inflatorikussá. Ahogy a gazdaság kezdett egyenesbe jönni, és a fogyasztás megindult, a pénzkereslet visszaesett, az új pénz pedig felpörgette az inflációt.

No.2. A költségvetési deficit nem szorít ki a magánbefektetéseket

Az utóbbi években komoly aggodalmak merültek fel az Egyesült Államokban tapasztalható alacsony megtakarítási és beruházási ráta miatt, és teljes joggal. Az egyik ilyen aggodalom, hogy a hatalmas költségvetési deficit a kormányzat improduktív kiadásai felé tereli a gazdaság megtakarításait elvonva így azokat a produktív beruházásoktól, ami viszont megakadályozza a lakosság életszínvonalának hosszú távú növekedését, vagy akárcsak annak egyszerű szinten tartását.

Egyes politikusok persze ezt is „statisztikával” próbálják cáfolni, mondván, hogy 1982-83-ban a költségvetési deficit magas volt, illetve a deficit még növekedett is, miközben a kamatlábak csökkentek, ami úgymond annak jele, hogy a deficitnek nincs kiszorító hatása.

Ez az érvelés természetesen újfent abba a tévedésbe esik, hogy „statisztikával” próbálja cáfolni a logikát. A kamatlábak ui. a recesszió okozta hitelkereslet csökkenés hatására estek. Mindazonáltal a reálkamatlábak (a nominális kamatlábak mínusz az infláció) még így is példátlanul magasak maradtak, részben mert az emberek többsége az infláció újbóli emelkedését várta, részben pedig a kiszorítási hatás miatt.

Mindenesetre a statisztika nem cáfolja a logikát, a logika pedig azt mondja, hogy ha a megtakarítások egy része államkötvényekre megy, akkor kevesebb jut termelő beruházásokra, és a kamatlábak is magasabbak lesznek ahhoz képest, mintha egyáltalán nem volna költségvetési deficit. Ha a deficitet a lakosság finanszírozza, akkor a megtakarításoknak az állami kiadások felé történő elterelése meglehetősen közvetlen és kézzelfogható. Ha viszont a deficitet a bankok inflációs pénzteremtéssel finanszírozzák, akkor ez az elterelés közvetett. Ilyenkor a kiszorító hatás úgy működik, hogy az újonnan „nyomtatott” pénz versenyre kél a gazdaság erőforrásaiért a lakosság eredetileg megtakarított pénzével.

Milton Friedman szerint minden állami költekezés végső soron magánmegtakarításokat és beruházásokat szorít ki, és nem csak a deficit, így aztán nincs is különösképpen értelme a deficit kiszorító hatásáról beszélni. Ebből mindenesetre annyi igaz, hogy mindazon pénz, amit az állam az adók által elvon, ezen adók híján valóban magánmegtakarítások és beruházások lennének. Mindazonáltal a deficitnek sokkal nagyobb kiszorító hatása van, mint általában a költségvetési kiadásoknak, mert amíg az adók a lakosság megtakarításain kívül épp úgy csökkentik a fogyasztást is, addig a deficit, miközben nyilvánvalóan megcsapolja a rendelkezésre álló megtakarításokat, csakis a megtakarításokat csapolja meg, de a fogyasztást nem fogja vissza.

Bárhogy nézzük is, a költségvetési hiány súlyos gazdasági problémát okoz. Ha a bankok finanszírozzák, akkor inflációhoz vezet, ha a lakosság eredeti megtakarításai finanszírozzák, akkor viszont a kiszorítási hatás miatt a deficit létfontosságú megtakarításokat von el a produktív magánberuházásoktól a pazarló kormányzati kiadások javára. Emellett az sem mellékes, hogy mennél nagyobb a deficit, annál nagyobb jövedelemadó nehezedik az amerikai polgárokra, hogy az állam fizetni tudja a hatalmas kamatterheket. A problémát tovább súlyosbítja, hogy a hitelkamatok az infláció miatt magasak, miközben az inflációt részben maga a „pénznyomtatással” finanszírozott deficit okozza.

Bëlga: Királyok a házban

Pataky találkozott egy gömbvillámmal ("How do you do?"). Azóta történnek vele dolgok. (Erre a hírre, asszem, most kicsit rá kell pihennem.)

Neil Jordan (r.): Michael Collins (1996) (5*)
Gregory Martin (r.): Biliárd életre-halálra (Poolhall Junkies) (2002)
Spike Lee (r.): A belső ember (Inside Man)
Michael Winterbottom (r.): Genova (2008) (5*)

>>Segítsetek! Segítsetek! Segítsetek!<< Így szólt a Szabad Kossuth Rádió utolsó felhívása 1956. november 4.-én, amit a Magyar Írószövetség tett közzé a föld minden civilizált nyelvén. Ez a kétségbeesett segélykiáltás visszhangzik Faludy György, felesége Faludy Zsuzsa (eredetileg Tatár Mária álnéven), valamint Palóczi-Horváth György Egy nép tragédiája: A magyar szabadságharc évszázadai című kötetének minden egyes lapjáról. A rendhagyó történelemkönyv 1957. februárjában jelent meg német nyelven Bécsben az Europa Verlagnál. A kötet szerzői, nyolcvan-ezer egykori honfitársunkhoz hasonlóan, 1956. novemberében menekült Ausztriába Szerov elvtárs tankjai, a Kádár-Münnich-féle Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány és az ÁVO elől. A könyv ötven évvel később, 2007-ben jelent meg idehaza magyarul.

A három fejezetből álló könyv középső, A vasfüggöny mögött címet viselő fejezetét Faludy felesége írta. Faludy Zsuzsa rendkívül érzékletesen jeleníti meg a rákosista diktatúra mérhetetlen primitívségét és bestialitását, illetve az ahhoz vezető utat. Ötven oldalban nem is lehetne nálánál kifejezőbben megragadni a kommunizmus lényegét.

Két részlet a műből:

Tolle, lege!

Chopin: E-dúr etűd, Op.10 No.3 (Murray Perahia)

"Az idealista fanatikus nyomába szegődik a gazember, a csőcselék és a képmutató - ez a sorsa minden forradalomnak. Ezért nem túl érdekes a csőcselék - mindig ott bukkan fel, ahol a zavarosban halászhat, spicliskedéssel gyarapodhat, intrikával juthat előre, és azzal szerezhet hírnevet, ha belerúg a legyőzöttbe. Érdekesebb az eszmék embere - hajlandó életét áldozni az ideáljaiért, bár szívesen gyilkol másokat ugyanezen ideálok nevében. Mielőtt vérpadra küldi, kivégzi őket szavakkal. A fanatikus idealista előbb nyúl a sárhoz, mint a tőrhöz. Mielőtt megsemmisíti ellenfelét, le kell alacsonyítania, be kell mocskolnia. (...)
Az erény és a szabadság nevében indított forradalom hitszegő hazugok diktatúrájává vált; a hatalomban ülő jakobinusok a legteljesebb közönnyel nézték az egyes emberek megalázását és megszomorítását. Ezeket az embereket most már minden lelkiismeretfurdalás nélkül fel lehetett áldozni a forradalmi megtisztulás nevében. Az öntisztulás tisztogatás lett." Adam Michnik: Az erkölcsi megújhodás bajnokai

"A sportban, a különböző vizsgákon vagy állami megrendelések odaítélésekor vagy költők vetélkedésében értelmetlen lenne versenyt szervezni, ha előre tudnánk, ki lesz a legjobb." (Friedrich A. von Hayek)

Közhely, hogy rendes ember homo oeconomicushoz nem adja a lányát. Manapság egyenesen illik elhúzni a szánkat, ha szóba jön még olykor e fogalom. Az elmúlt két évtizedben egymás után születtek azok az úgymond tabudöntögető behavioral economics kötetek, melyek minden kétséget kizáróan bebizonyították: olyan, hogy homo oeconomicus egyszerűen nincs is. Földiekkel játszó égi tünemény, nettó fantazmagória az egész, ami bár istenségnek látszik, valójában ódivatú, korlátolt közgazdászok teremtik csak maguknak, hogy aztán mint védangyaluknak bókolhassanak untalan, pedig ha tudnák...

...hogy ez már egyáltalán nem is olyan cool.

Nem úgy, mint a Richard H. Thaler és Cass R. Sunstein által közösen írt könyv, a Nudge (kb. Nógatás), ami az említett tabudöntögető kasszasikerek egyike, az intellektuális jófejség legújabb netovábbja, ami most Kárpátoktól ölelt kis hazánkban is megjelent, jóllehet pár év késéssel. 

Thaler és Sunstein szerint, ha ekonok (azaz homo oeconomicusok) volnánk, és nem mezei járókelők (homo sapiensek), akkor mindig mindenben jól választanánk. Döntéseink racionálisan lennének meg haszonmaximalizálók. Fejünkben állandóan ott zakatolna az Excel Solver és nem mellesleg az apró betűk olvasása lenne a hobbink. Az ekonok utópikus világában - véli a két chicagói közgazdászprofesszor - nem lennének bedőlő lakáshitelek, rosszul megválasztott értékpapír portfoliók, az emberek kalóriatáblázatokkal járnának menzára, és a fejünkben futó Solver azonnal úgy válogatná össze az aznapi kínálatból az ebédet, hogy az éppen az egészségesnek tekinthető 60 gramm szénhidrátra jöjjön ki. Ámde a helyzet az, hogy nem vagyunk ekonok, csak mezei járókelők, ami így nem elhanyagolható következményekkel jár. Pl. azzal, hogy döntéseink nem teljesen racionálisak. Mert a választásainkat mindenféle nagyon is emberi tényező eltorzítja: a sima szájjal kecsegtető, kétes kedvet csepegtető csalfa, vak remények, avagy az optimizmus és túlzott önbizalom, a csordaszellem, a status quo fenntartására hajló intellektuális konformizmus és egyéb torzító heurisztikák, a kísértések és meggondolatlanságok, az önuralom hiánya stb.

De van megoldás! - állítja Thaler és Sunstein. A neve tervezés. Választástervezés.

A szerzők úgy vélik, az emberi döntésekben tetten érhető szisztematikus torzításokat tkp. remekül fel lehet használni arra, hogy kedvezőbb döntések felé tereljük az emberek választását. Pl. ősrégi tapasztalat, hogy az önkiszolgáló éttermekben az emberek sokkal gyakrabban veszik el azokat az ételeket, amelyek szemmagasságban vannak kitéve, mint a többit. Vagyis ha a besamel mártásban sütött karfiolt tennék a menzán szemmagasságba és nem brassói aprópecsenyét, akkor ezzel finoman lehetne terelni (nógatni) az embereket az egészségesebb táplálkozás felé. Mondjuk az iskolai menzán a skacokat. Vagy köztudomású, hogy az emberek hajlamosak az előre felkínált alapértelmezett beállításokat elfogadni. Pl. azokban az országokban, ahol az állami szervdonor programban való részvétel az alapértelmezett, és az embereknek arról kell külön írásban nyilatkozniuk, hogy nem kívánnak donorok lenni, sokkal több donor van, mint azokban az országokban, ahol viszont arról kell az írásos nyilatkozat, hogy ha valaki szeretné a szerveit eladományozni. Ergo, ha a kormány azt szeretné, hogy több legyen a donor, akkor finoman a szervadományozás felé terelheti az embereket úgy, hogy a szervprogramban való részvételt teszi alapértelmezetté.

Thaler és Sunstein a választástervezést valójában egyfajta libertárius paternalizmusnak tekinti: az okosan megtervezett választási alternatívákkal az emberek a helyes döntések felé terelhetők, ugyanakkor mégis megmarad a választás szabadsága. Ui. attól még, hogy a menzán a besamel mártásban sütött karfiolt teszik szemmagasságba és nem brassói aprópecsenyét, a brassói aprópecsenye is épp úgy ki van téve, és a világon senki sem kényszeríti az embereket arra, hogy ne azt válasszák. Vagy attól még, hogy a szervdonor programban való részvétel az alapértelmezett, bárki írásban nyilatkozhat arról, hogy nem kíván donor lenni. A választástervezés így tkp. nem egyéb, mint egy enyhe, ámde szándékos pszichológiai manipuláció annak érdekében, hogy az embereket jobb döntésekre ösztönözzék. Az ekonok és az emberek között pedig az az eredendő különbség, hogy az ekonokat nem lehet választástervezéssel manipulálni, de az esetükben erre nincs is szükség, hiszen ők eleve mindig racionálisan döntenek. Homo sapiensek esetében viszont helyenként nem árt a nógatás.

(Nota bene, ezt a fajta választástervezést igen csak régóta ismerik pl. az értékesítési szakemberek. Szintén klasszikus választási torzítás, hogy az emberek ösztönösen kerülik a szélsőségeket, azaz nagy előszeretettel a középső kategóriát választják mindenben, legyen szó akár három különböző kockázatú értékpapír portfolióról vagy éppen három széles sávú internet előfizetési csomagról. Gipsz Jakabnak többnyire fogalma nincs, hogy az 5 Mbit/s, 15 Mbit/s vagy a 25 Mbit/s mit jelent, viszont erősen hajlik rá, hogy a 15 Mbit/s csomagra fizessen elő. Ez a szisztematikusan középre húzó választási hajlandóság viszont lehetővé teszi, hogy az emberek választását egy előre meghatározott csomag felé tereljék. Nevezetesen úgy, hogy azt a csomagot teszik középkategóriássá.) 

Mindazonáltal van egy alapvető probléma ezzel választástervezéssel (amire Glen Whitman is felhívja a figyelmet). A választás szabadságának általában az a lényege, hogy feltárja, egyáltalán mi számít jó vagy rossz választásnak. Ha ui. előre tudjuk, hogy mi a dolgok legjobb megoldása, akkor eleve nincs szükség választásra sem. Akkor csak azt kell tenni, ami tudvalévőleg a legjobb. A Thaler-Sunstein-féle libertárius paternalizmus viszont éppen ezt feltételezi. Vagyis azt, hogy már eleve ismert a helyes döntés. A választástervezés így lényegében arra való, hogy kijátssza a választás szabadságát, ahol a választás szabadsága is csak pusztán azért van meghagyva, hogy éppenséggel lehessen a tudvalévően rosszat is választani, ha valaki éppenséggel nagyon azt akarja.

De ettől még persze jó ötlet a férfi mosdók piszoárjainak közepébe előre egy műlegyet gravírozni. Drasztikusan csökken tőle a mellévizelések gyakorisága.

Erik Satie: Gnossienne nº 4 (Reinbert de Leeuw)

"Ég és föld különbség van aközött, hogy az embereket egyenlőkként kezeljük, és hogy megpróbáljuk egyenlővé tenni őket. Míg az előbbi a szabad társadalom feltétele, az utóbbi - mint azt De Tocqueville megfogalmazta - >>a szolgaság új formáját<< jelenti." Friedrich A. von Hayek: Igaz és hamis individualizmus

Bizonyára nem tévedek, ha azt állítom, Alan Greenspan kötetével, A zűrzavar kora című opusszal új egyéni rekordot állítottam be. [Persze abszurd, hogy saját magamat illetően bocsátkozzak feltételezésbe, de mindegy.] Még az életben nem tartott ui. ilyen hosszú ideig egy könyvet elolvasnom. Az eddigi csúcsot egyébiránt Sütő András Anyám könnyű álmot ígér című regényével tartottam, amit kötelező olvasmányként adott föl M. Károlyné, azaz Klári néni a hetediket követő nyárra. Emlékszem, Sütő regénye - a méltán híres szovjet író, Valentyin Katajev Távolban egy fehér vitorla című regényével egyetemben - a szülői munkaközösségben is kivágta a biztosítékot, mondván, hogy 13 éves gyerekeknek ez a mű mission impossible. Ámde Klári néni hajlíthatatlan vasladyként viselkedett, így a project maradt. És hát be kell valljam töredelmesen, néhány oldal elolvasása után anno nekem is meg kellett magamban állapítanom, hogy iszonyat kemény fába vágtam a fejszémet, és hogy ezzel művel bizonyosan le fog zárulni életem egyik nagyon fontos szakasza, az ártatlan gyermekkor. Mondanom sem kell, az is rögvest világossá vált, hogy ennek a feladatnak a megoldása egyben komoly stratégiát is igényel. Így aztán az oldalak számát elosztottam a szünidei napok számával, hogy megkapjam a napi penzumot. Két és fél hónap alatt (hosszú forró nyár) valahogy aztán csak a végére jutottam a dolognak, amit így utólag talán nem túlzás a hétköznapok csendes hőstettei közé sorolnom. (Nota bene, a Katajev opus is lement.) Nos, a Greenspan könyvvel három egész hónapig csatáztam. (Mondjuk az igazsághoz tartozik, hogy a Greenspan könyv sokkal hosszabb, mint a Sütő regény, viszont én meg nem vagyok már 13.)

Én az intoleranciával szembeni intolarencia híve vagyok.

(The Ramones Ayaan Hirsi Ali)

Seres László radikálisan szabadelvű újságíró. A minimális állam és maximális szabadverseny, a liberális demokrácia, a Davosi- és McWord-kultúra (Berger/Barber), a Reagan-doktrína, valamint Milton Friedman, Robert Nozick és Ayn Rand elkötelezett híve. (További kútfők: Charles Krauthammer, Leonard Peikoff, Daniel Pipes). Cikkeit ebben a szemérmetlen >>neoliberális<< szellemben írja, helyenként nem kevés nyelvi leleménnyel (humorral). A Kapitalizmus vagy halál címet viselő kötete a 2003-2009 között, zömében a Hírszerzőn és az Élet és Irodalomban megjelent írásaiból válogat. (Találóbb cím lett volna a Kapitalizmus vagy barbárság (vö. Rosa Luxemburg (aki Seres szerint a >>világon élt összesen két intelligens marxista gondolkodó egyike<< (a másik állítólag: Rudi Dutschke), de azért kellőképpen provokatív a Kapitalizmus vagy halál cím is).
Publicisztikáiban Seres ádáz >>Rambo-háborút folytat a civilizáció és globalizáció ellenségeivel szemben<<, ahol civilizáció alatt szigorúan az észak-atlanti értendő. (Bár a többi inkább civilizálatlanság. Avagy Seres szerint itten nem civilizációk harcolnak egymással, hanem a nyugati civilizáció a barbársággal.) Node. Node kik is lennének ezek az állítólagos ellenségek? Sorolom: a baloldaliak, hardcore zöldek (>>ökofasiszták<<) és alterglobok, + a populista politikusok, Kádár népe, a palesztin terroristák, az Európába bevándorló muzulmánok meg persze a muzulmán öngyilkos merénylők. Sőt. És hogy mindezek a népek miben közösek? Hát abban, hogy nem tisztelik az egyén szabadságát, a szekuláris képviseleti demokráciát, illetve az ezzel egyedül kompatibilis termelési módot (hogy egy marxista frázissal éljek), a kapitalizmust (ami meg egyenesen Marx nyelvújítása) (>>a kapitalizmusban a morálja a legjobb<<, mondja Seres (Ayn Rand után szabadon (értik, szabadon) (The moral justification for capitalism lies in the fact that it is the only system consonant with man’s rational nature, that it protects man’s survival qua men, and that its ruling principle is: justice.)) (Vagyis nem tisztelik a nyugati civilizációt.) És persze masszív utálatot éreznek az USA iránt is, éppen mert a leginkább szabad, individualista és piacbarát köztársaság, tehát a leginkább morális társadalom. (Szintén Ayn Randtől tudjuk ugye: The United States was the first moral society in history. Valamint: The most profoundly revolutionary achievement of the United States of America was the subordination of society to moral law.) (Vagyis minimálisan sem szeretik a nyugati civilizáció első számú reprezentánsát, az Amerikai Egyesült Államokat (és ebben hasonlítanak az amerikai anarcho-kapitalistákra (értik, minimálisan se) (dehogy értik). (Ha a kedves olvasó mostanra elvesztette volna az alanyt, a baloldaliak, hardcore zöldek (>>ökofasiszták<<), Kádár népe stb.))   
(...és itten most egy hangyafasznyit beleuntam az írásba... (tudom na, hamar, de ha egyszer kisütött közben a nap))
Tolle, lege! Tolle, lege! Allah Akbar!