Alapvetően kétféle igazságosság lehetséges: normatív és disztributív. Normatívan értjük az igazságosságot, amennyiben a szabályokat tekintjük igazságosnak. A normatív igazságosság értelmében az ember igazságosan jár el, amennyiben az igazságosnak tekintett szabályok szerint cselekszik. Egy sportoló pl. igazságosan játszik, ha tartja magát az igazságosnak tekintett játékszabályokhoz. Vagy általában, egy ember igazságosan cselekszik, amennyiben betartja az együttélésnek a közösség által igazságosnak tekintett játékszabályait, avagy normáit. A normatív szabályok igazságosságát illetően többnyire az az elvárás fogalmazódik meg, hogy azok mindenkire egyformán vonatkozzanak, azaz ne kedvezzenek eleve egyeseknek, vagy ami ugyanaz, ne legyenek eleve hátrányosak mások számára. Vagyis nem tekintendők igazságosnak azok a játékszabályok, amelyek eleve kedvezményben részesítenek egyes játékosokat, illetve másokat eleve hátrányosan megkülönböztetnek.
Disztributívan értjük az igazságosságot, amennyiben valamilyen meghatározott állapotot, azaz a dolgok valamilyen meghatározott állását, elrendezését tekintjük igazságosnak. A disztributív igazságosság értelmében mindaddig igazságtalanok az állapotok, ameddig nem áll fenn a dolgok igazságosnak tekintett elrendezése. A disztributív igazságosság szerint tehát valamilyen kívánatos állapotban, mint elérendő végcélban van az igazságosság. A disztributív igazságosság értelmében egy játék pl. nem akkor igazságos, ha a játékosok igazságosan játszanak, hanem ha a játék végeredménye megfelel valamilyen igazságosnak tekintett állapotnak. Mondjuk döntetlen. A disztributív igazságosságot illetően többnyire az az elvárás fogalmazódik meg, hogy az elérendő végállapotban mindenki azonos helyzetben legyen, azaz senki állapota ne legyen másokénál kedvezőbb, vagy ami ugyanaz, egyesek ne legyenek kedvezőtlenebb állapotban.
A normatív igazságosság értelmében egy fennálló állapot önmagában soha nem igazságos vagy igazságtalan. Illetve a dolgok bármilyen állása, ami az igazságosnak tekintett szabályok eredményeként jön létre lényegében maga is igazságosnak tekintendő. Amennyiben valaki helyzete igazságtalanságára panaszkodik, úgy annak meg kell neveznie azt a szabályt, amelyik eleve hátrányosan megkülönbözteti, és amiből az általa hátrányosnak ítélt helyzet szerinte fakad. Ha az illető nem tud olyan szabályt mondani, amelyik nem egyformán vonatkoznék mindenkire, akkor nincs alapja a saját helyzetét illető panasznak. Ha pl. egy sportoló panaszkodik az elért helyezésére, akkor tudnia kell megneveznie azt a játékszabályt, ami eleve hátrányosan megkülönböztette őt, vagy ami ugyanaz, eleve kedvezett más játékosoknak, vagyis igazságtalan szabály. Konkrétan melyik játékszabály igazságtalan? Melyik nem vonatkozik egyformán mindenkire? - kérdezhetné a bíró a helyezése miatt panaszkodó játékostól. Természetesen lehetséges, hogy egy norma valóban igazságtalan legyen, amennyiben nem egyformán mér. Ebben az esetben a közösség megváltoztathatja a játékszabályokat. Ám onnantól fogva újra csak fennáll, hogy a dolgok bármilyen állása, ami az igazságosnak tekintett szabályok eredményeként jött létre az maga is igazságosnak tekintendő. Röviden, a szabályok által létrejövő állapotokat illetően nincs értelme igazságosságról beszélni, hanem csakis a normákat illetően.
A disztributív igazságosság értelmében egy szabály önmagában soha nem igazságos vagy igazságtalan. Egy norma igazságos, ha az igazságosnak tekintett állapothoz vezet, illetve igazságtalan, ha valamilyen, az igazságosnak tekintett állapottól eltérő állapothoz. Amennyiben valaki egy szabály igazságtalanságára panaszkodik, úgy azt kell bizonyítania, hogy az nem a kívánatosnak tekintett állapothoz vezet. Amennyiben a panaszos ezt nem tudja bizonyítani, úgy az igazságtalan szabályra vonatkozó panasza nem áll meg. Ha pl. egy sportoló arra panaszkodik, hogy a szabályok eleve kedveznek bizonyos játékosoknak, akkor a bíró visszakérdezhet: Talán nem így lesz döntetlen a végeredmény? Talán nem az az igazságos, hogy döntetlen legyen az eredmény? Természetesen lehetséges, hogy egy szabály abban az értelemben legyen igazságtalan, hogy bebizonyosodik róla, hogy az nem a kívánt eredményhez vezet, és így megfelelőképpen módosítható vagy eltörölhető. Sőt magáról az igazságos végállapot mibenlétéről való elképzelés is megváltozhat. Ebben az esetben egy új állapot válik kívánatossá, ám onnantól fogva újra csak fennáll, hogy egy szabály önmagában soha nem igazságos vagy igazságtalan, hanem csakis az elérendő állapot. Vagyis a normák mindig a szerint lesznek úgymond igazságosak vagy igazságtalanok, valójában eredményesek vagy eredménytelenek, hogy éppen miben áll az elérendő igazságosnak vélt végállapot.
Az igazságosság normatív szemléletével szemben az szokott lenni a vád, hogy az ilyen megközelítés igazságtalan állapotokhoz vezet. Természetesen a szigorú értelemben vett normatív igazságosság számára nem létezik igazságtalan állapot, mint olyan, így ez a vád csakis az igazságosság disztributív szemléletéből fakadhat. Az igazságosság disztributív szemléletével szemben viszont többnyire az a vád, hogy igazságtalan normákat eredményez, azaz nem egyformán méri az embereket, hanem egyesek felé részrehajló. Mivel a szigorú értelemben vett disztributív igazságosság számára értelmezhetetlen egy norma önmagában vett igazságtalansága, így ez a vád természetesen az igazságosság normatív szemléletéből fakad.
A kollektivista-szocialista gondolkodás a disztributív igazságosság felé hajlik. Az ilyen gondolkodás valamilyen állapotot tekint igazságosnak, illetve mindaddig igazságtalannak tekinti a fennálló állapotokat, amíg azok nem felelnek meg az általa igazságosnak tekintett valamilyen állapotnak. A kollektivista-szocialista gondolkodás hajlik arra, hogy az elérendő úgymond igazságos állapot érdekében olyan úgymond igazságos szabályokat hozzon, amelyek az egyes embereket illetően viszont már távolról sem olyan igazságosak, amennyiben valakiket kedvezményeznek, illetve másokat hátrányosan érintenek. Pl. minden állami jövedelem redisztribúció ilyen. A jövedelmek állami redisztribúciójának szükségessége eleve az igazságosság disztributív szemléletéből fakad, amennyiben az valamilyen igazságos állapotból, mint elérendő végeredményből indul ki. Az állami jövedelem redisztribúció ui. egyeseket kedvezményez mások kárára. A kollektivista-szocialista gondolkodás szélsőséges esete a nácizmus és a kommunizmus, amelyek lényegében minden egyéni normatív igazságosságot felszámolnak egy ideálisnak és igazságosnak vélt cél érdekében. Itt az egyén teljességgel alá van rendelve a kollektív célnak. Ha végső állapotként igazságos, hogy ne legyenek zsidók, cigányok, melegek, tőkések, kulákok, osztályidegenek stb., akkor a "végső megoldások" is igazságosak, azaz nincs szabály, amit ne igazolna a cél.
Az individualista-liberális gondolkodás a normatív igazságosság felé hajlik. A kollektivista célkövető gondolkodással szemben a liberális gondolkodás normakövető. Az individualista-liberális ember a szabályokat tekinti igazságosnak, és nem a szabályok eredményeképpen kialakuló állapotokat. Az ilyen gondolkodás hajlik a normatívan igazságos, azaz semleges szabályokra még akkor is, ha ennek az emberek eltérő helyzete lesz az eredménye. Az individualista-liberális gondolkodás számára pl. nem a jövedelmek végső eloszlása, mint egy meghatározott állapot az igazságos, hanem azok a normák, amelyekkel az emberek a jövedelmüket szerzik. Ennek értelmében minden megszerzett jövedelem igazságos, amit az igazságosság szabályai szerint kerestek. Ha igazságosak a jövedelem szerzés játékszabályai, tehát nem részrehajlóak valakik felé, akkor igazságos az a jövedelem-eloszlás is, ami ezeknek a játékszabályoknak az eredményekképpen kialakul. Egy liberális szerint valójában éppen az az igazságtalan, ha valakinek az igazságosan szerzett jövedelmét erővel elveszik azért, hogy valaki másnak aztán odaadják, mondván hogy az igazságtalan helyzetben van. Az individualista-liberális gondolkodás szélsőséges esete az a fajta libertianizmus, ami egyáltalán nem ismer el semmilyen kollektív célt, és semmilyen kialakult állapotot nem tekint jogalapnak ahhoz, hogy az egyén normatív jogait korlátozzák. A fennálló állapotok bármely kényszerrel történő átalakítását igazságtalannak tekinti, azaz bármilyen változtatáshoz minden egyes szóba jöhető érintettnek a kivétel nélküli önkéntes beleegyezését szükségesnek tartja.
A szélsőségesen kollektivista-szocialista rendszereknek az okozza a vesztét, hogy az emberek fellázadnak a normatív igazságtalanságok ellen. Amikor mindenki egyenlő, de vannak az egyenlőbbek. A szélsőségesen individualista-liberális rendszerek ellen pedig akkor fordul a népharag, amikor mindenkinek egyformán joga van a híd alatt aludni. Mindazonáltal történetileg nem léteztek szélsőségesen libertárius rezsimek.
Az igazságosság kétféle szemlélete számos politika-gazdaságpolitikai vitában tetten érhető. Négy példa. 1. A kollektivista-szocialista gondolkodás üdvözli a progresszív jövedelemadózást, mert abban a jövedelmek nivellálásának, vagyis egy általa kívánatosnak, igazságosnak tekintett állapot elérésének eszközét látja. Mindenkinek jog van legkényelmesebb ágyban aludni! Az individualista-liberális gondolkodás ellenzi a progresszív jövedelemadózást, mert az nem méri egyformán az emberek szabályosan megszerzett jövedelmét. Minden ember egyenlő, csak egyesek többet adóznak! 2. A kollektivista-szocialista gondolkodás üdvözli, hogy kvóta határozza meg a hölgy képviselők számát. Ez a gondolkodás ui. egy állapotot tart jónak. Ha több nő képviselő van, jobb. A nőknek joguk van a nagyobb érdekképviseletre! Az individualista-liberális gondolkodás ellenzi a női kvótát. Egy nőknek semmivel sincs kevesebb joga a választásokon indulni, mint egy férfinak. Ugyanazok a választási szabályok vonatkoznak a nőkre, mint a férfiakra. Minden ember egyenlő, de a nők kicsit egyenlőbbek, ha a képviselői helyekről van szó! 3. A kollektivista-szocialista gondolkodás üdvözli az államilag diktált kultúrpolitikát. Mindenkinek joga van megismerni az úgymond valódi kulturális értékeket! Beethovent a népnek, Balzacot! Ez a gondolkodás egy állapotot tekint jónak. Amikor lehetőség szerint mindenki Beethovent hallgat vagy épp Wass Albertet olvas. Az individualista-liberális gondolkodás ellenzi a diktált kultúrpolitikát, a preferált kulturális mintákat. Egy liberális számára nem létezik jobb vagy rosszabb kultúrállapot, csak szabad vagy diktált. Minden kultúrállapot, ami az emberek szabad választásából fakad egyaránt jó. Mert nem önmagában az a jó, ha mindenki Beethovent hallgat, vagyis egy ideálisnak vélt állapot, hanem az, ha mindenki maga döntheti el a saját ízlése szerint, hogy mit szeretne hallgatni, olvasni stb. Vagyis a választás szabálya igazságos. Minden ember egyenlő, de akik szeretik Beethovent, azok állami dotációt kapnak a hanglemezükre meg az operajegyükre azoknak az embereknek az adójából, akik nem szeretik! 4. A kollektivista-szocialista gondolkodás üdvözli a gyerekek utáni járó adókedvezményt. Több gyereknek kell születnie! Ez a gondolkodás egy állapotot tart jónak, nevezetesen azt, amikor több gyerek van. Az individualista-liberális gondolkodás ellenzi a gyerekek után járó adókedvezményt. A liberális úgy véli, minden ember maga szépen eldönti, hogy mennyi gyermeket szeretne, és vállalja annak minden következményét, beleértve ebbe az időskori ellátását is. Nincs valamilyen ideális születési ráta. Minden állapot egyaránt jó, ami az emberek szabad megfontolásából fakad. Nem lehet az emberektől elvárni bizonyos gyerekszámot, és aztán jól megbüntetni őket, ha nem teljesítik. Minden ember egyenlő, de akinek gyereke van az egyenlőbb, és esetleg még plusz egy szavazati jog is jár neki!
Vannak jelenségek, amelyekre nincs magyarázat, és vannak olyanok is, amelyekre viszont egyszerre több is akad. Ez utóbbira eset a közép- és kelet-európai posztszocialista országok termelésének kivétel nélküli drasztikus visszaesése a ’89/90-es rendszerváltásokat követő 2-3 évben, amelyet aztán a ’90-es évek közepétől szintén mindenhol a gyors gazdasági növekedés időszaka váltott fel. Miközben a nemzetközi közgazdász szakma többsége egyetértésben van afelől, hogy az érintett országok mindegyikében az átmenettel együtt járó gazdasági válság a recesszió mértékét tekintve vetekszik a ’29/33-as nagy gazdasági világválság kibocsátás visszaesésével, addig a kiváltó okok megítélését illetően már távolról sem ilyen teljes az összhang. Egyes közgazdászok a KGST-kereskedelem megszűntében, a szovjet piac >>összeomlásában<<, mások az átmenet országaiban többnyire egységesen követett és a Nemzetközi Valutaalap által szorgalmazott forráselvonó restriktív fiskális és monetáris gazdaságpolitikában, megint mások valamilyen egyéb körülményben vélik felismerni a válságok lényegi okát. Idehaza Kornai János professzor >>transzformációs visszaesésként<< emlegetett akadémikusan nagy ívű nézete tekinthető a leginkább elfogadott álláspontnak, ami alapvetően a szocialista kínálatkorlátos hiánygazdaságból a kapitalista keresletkorlátos piacgazdaságába történő hirtelen áttéréssel indokolja az átalakuló posztkommunista országok válságát.