Steven Soderbergh (r.): Szemből telibe (Full Frontal) (2002)
Szabó István (r.): Csodálatos Júlia (Being Julia) (2004)
Robert Towne (r.): Kárhozott szeretők (Ask the Dust) (2006)
Kevin Macdonald (r.): A dolgok állása (State of Play) (2009)
James Cameron (r.): Avatar (2009)
Villányi László
A zápor dicsérete
Lila ruhában jött. (Épp olyan színű tintával írtam
annakidején.)
Futni kezdtünk a záporban, átugráltuk a tócsákat.
Még az étterem rossz fényei sem rejthették: hajában
kedvtelve időztek a cseppek. Mert arcára szállt,
gyönyörűvé változott egy légy.
Később szürkék világítottak. Fölöttünk egyetlen lomb-
bá sűrűsödtek a fák zöldjei. Bizonytalannak tűnt:
voltam-e addig.
(1994)
Szökésben
csak szökni át az életen, poggyászok nélkül, a harmadik
sípszó után rövid üzeneteket hagyva, kikönyökölve
induló vonatokból, rendhagyó levélváltásokkal kisérve,
"kedves Borkám, huszár lép c6-ról d4-re, és sakk",
no meg persze mindújra megkönnyebbülten véve tudomásul,
ma már a kisvárosoknak is kiváló hangversenytermük van
(a helyi szimfonikusokat is egyre sűrűbben szokás idegenbe hívni,
nota bene, a szólista hölgyek szépsége az igaz ráadás),
nyáréjjelen, holdtöltekor mártózva meg a környék könnyű
sodrású folyójában
(saját költemény, 2004)
[messze]
messze ringó hűvös éjen
zuhanok pupillád sötétjében
(saját költemény, 2004)
Paul Thomas Anderson (r.): Vérző olaj (There Will Be Blood) (2007) (5*) (filmzene)
Ang Lee (r.): Ellenséges vágyak (Se, jie) (2007) (5*)
Baz Luhrmann (r.): Ausztrália (Australia) (2008)
Stephen Frears (r.): Chéri - Egy kurtizán szerelme (Chéri) (2009)
Dyga Zsombor (r.): Köntörfalak (2009)
Mit csinálunk, ha elégedetlenek vagyunk a mosogatószerünkkel? Áttérünk egy másikra. És ha az internet szolgáltatónkkal? Ugyanezt. Ha nem tetszik egy áru, elpártolunk tőle, vagyis kivonulunk a kérdéses áru piacáról. És ha csak egyetlen internet szolgáltató van? Vagy ha a többi szolgáltató éppenséggel még annyira sem jó? Mi van, ha a város egyetlen mozijában állandóan rossz az akusztika? Vagy ha a város egyetlen iskolájában rossz a képzés? Ilyenkor nem olyan egyszerű faképnél hagyni a szolgáltatót. Ezért tiltakozunk. Panasszal fordulunk az internet szolgáltatóhoz, a mozi vezetéséhez, az iskolavezetéshez. Ha nem lehet kivonulni, tiltakozással adjuk tudtul elégedetlenségünket. Vajon jót tesz egy iskolának, ha éppen azok a szülők viszik át a szomszéd városba a gyereket tanulni, akik egyébként a legérzékenyebbek az oktatás minőségére? És hosszabb távon vajon jó az ilyen szülőknek, hogy a város többi gyereke továbbra is egy rossz iskolába jár? Vajon egy romló szolgáltatást nyújtó állami vállalat számára az vezet jobb belátásra, ha a fogyasztók átpártolnak egy magánvállalat szolgáltatásához, vagy az, ha inkább tiltakoznak? Mi fogja inkább belátásra bírni a rossz pártvezetést, az, ha tiltakozunk, vagy az, ha kilépünk? Jó az egy pártnak, ha épp azok lépnek ki, akik leginkább hajlamosak tiltakozni? Ha romlik a házasságunk, akkor is tiltakozunk. Legalábbis egy darabig, majd végül kivonulunk, ha úgy érezzük, tiltakozásunkkal már nem tudunk a dolgokon változtatni. Vajon jó taktika kivonulással fenyegetőzve tiltakozni? Mikor fordul át a tiltakozás kivonulással fenyegető tiltakozásba? És az tényleges kivonulásba? És a hűség? Mi van akkor, ha egy olyan szervezetnek vagyunk tagja, ahonnét gyakorlatilag nem lehet kivonulni? Pl. a maffiának? Vagy egy totalitárius pártnak? Érdemes ez esetben tiltakozni, pláne kivonulással fenyegetőzve? Ki lehet vonulni az országból, ha nem tetszik a rendszer? És ha a legjobbak elmennek, vajon nem lesz még rosszabb a maradóknak? És számít ez bármit is annak, aki már kivonult? Van olyan, hogy csak azért nem vonulunk ki, hogy ne folytatódjék a további minőség romlás? Nem elvtelenség ez? Minderről többet olvashat itt.
Laurence H. Meyer szerint a FEDnek nem feltétlenül szükséges reagálnia a jelenleg növekvő amerikai gáz és élelmiszer árakra, mert az nincs hatással az inflációs várakozásra. A FEDnek a maginflációt kell szem előtt tartania, ami pontosabban jelzi a jövőbeli inflációt, mint a pillanatnyi inflációs ráta. A maginfláció viszont az USA-ban jelenleg 1% körüli. Meyer nem aggódik a QE2 miatt sem: a FED éppenséggel bármikor kamatot emelhet, ha meg akarja fékezni az inflációt, illetve a megvásárolt államkötvényeit is eladhatja.
Central banks have repeatedly cut or held down interest rates over the past 25 years in an attempt to boost bank profits and prop up asset prices. With this subsidy in place, is it surprising that earnings in finance have outpaced wages for other technologically skilled jobs?
The Economist
Samuel Barber: Sure on this shining night Op.13 No.3
(Christine Powers/Michael Clement)
Richard Standeven (r.): Al Capone bandája (Al's Lads) (2001)
Marc Rothemund (r.): Sophie Scholl (2005)
Christine Jeffs (r.): Tiszta napfény (Sunshine Cleaning) (2008)
Hajdu Szabolcs (r.): Bibliothéque Pascal (2010)
Mint az élet oly sok területén, a közgazdaságtan tudományban is hasznos a szakosodás. Feltéve persze, hogy a tudósok nem válnak szemellenzős, korlátolt professzorokká, akik nem látják a fától az erdőt. Robert J. Shiller szerint az olyan óriásokat, mint Smith, Malthus, John Stuart Mill, Marx, Henry George, Marshall vagy éppen Keynes legfőképp az tesz kiemelkedő tudománytörténeti alakká, hogy nem egyszerűen tudósok voltak, hanem olyan közgazdasági gondolkodók, akik a gazdaság egészének működéséről kívántak képet alkotni, és akik a közgazdaságtanra, mint egyfajta normatív társadalombölcseletre tekintettek. Ez a szemlélet ugyanis, véli Shiller, sokkal gyümölcsözőbb a tudomány számára, mint professzorosan deriválgatni a semmit (miközben a cunami hullámtaraja épp lezúdulni készül (képzavar)).
Lázár János, a FiDeSz országgyűlési frakciójának vezetője, Hódmezővásárhely polgármestere a város közgyűlésén a következőt mondta, idézem:
Én soha nem szégyelltem, hogy mim van, dolgozom keményen, abban a miliőben nőttem fel, hogy a munka nem szégyen, a munka eredményét se kell szégyellni, az ember kaparjon, gyűjtsön, építkezzen kockáról kockára. Aki erre nem képes, akinek nincs semmije, az annyit is ér. Aki nem vitte semmire az életben, az annyit is ér, ezt tudom mondani. Annak annyi az élete. Ez az én véleményem. youtube
A beszédről készült felvétel nyilvánosságra kerülése után az ellenzéki pártok vezetői (lényegében azonnal) mélységes felháborodásuknak adtak hangot, és arra szólították fel Lázárt, hogy kérjen bocsánatot az emberektől, illetve arra, hogy távozzék a politikai életből. Én magam, bevallom, semmi különösebb kivetnivalót nem találok ezekben a mondatokban, sőt egyetértek a bennük foglaltakkal, jóllehet a megfogalmazás talán valóban sarkosabb a kelleténél. Mindazonáltal ismerni vélem az ellenzéki felháborodás forrását.
Tegnap is írhatta volna, de 1989-ben írta Kornai János a következőt:
Fordulatra van szükség az emberek gondolkodásában. A gazdagodás sokáig restellni való folyamatnak minősült. Az emberek csontja velejéig elhatolt az a téveszme, amely szerint ha neki több jut, akkor ezt mástól vette el. Mindenki, akinek jól megy, az mást zsákmányol ki. Tulajdonképpen szégyenletes, hogy nem osztja azonnal szét. Ha meg önként nem teszi, el kell venni tőle. Súlyosan elítélő kicsengése van az olyan szólásnak: "kaparj kurta, neked is jut".
Az ország súlyos gazdasági válságban van. Nem annak jár tisztelet, aki minél hangosabban együtt nyög a többiekkel. A legnagyobb tisztelet annak jár, aki siránkozás helyett és az állami segítségért való kilincselést mellőzve, hozzálát saját anyagi helyzetének javításához. Ne sírjon, hanem vállaljon túlórát, termesszen valamit a saját kertjében, fektesse be a pénzét saját vállalkozásba, társuljon másokkal és alakítson egy vállalatot, hozzon be külföldről valami terméket, amire itthon szükség van és adja el, és így tovább és így tovább. Ezerféle lehetőség van arra, hogy pénzt csináljon mindenki. Tisztelet annak, aki örökös panaszkodás helyett nekilát és pénzt csinál. Soha nem volt még időszerűbb a régi mondás: "segíts magadon, az Isten is megsegít". Állami segítséget az kapjon, aki valóban képtelen magán segíteni. Aki képes lenne magán segíteni, de passzivitásból, tunyaságból, gyávaságból nem teszi, azt nem kell szidni, de nem kell különösebben sajnálni sem. Az csak annyiban az állam áldozata, hogy évtizedek alatt le is szoktatták az egyéni cselekvésről. A változás nem annyira újfajta erkölcsi nevelésen fog múlni, bár persze erre is szükség van. Maguk a társadalmi változások hozzák majd létre a közgondolkodás átalakulását. Előbb-utóbb rájönnek az emberek, hogy kinek-kinek a saját kezébe van letéve saját boldogulásának ügye. (eredeti kiemelés) Indulatos röpirat
Lázár szavai Kornai mondataira rímelnek, és számomra egy szókimondó konzervatív álláspontot képviselnek, ami vállalható (ha nem is ebben a kissé nyers, kivagyi formájában), és aminek kell, hogy legyen helye a politikai vélemények palettáján. Attól tartok, Lázár szavai egyszerűen azért keltenek felháborodást, mert azt merte mondani, hogy az egyének boldogulása legfőképp saját magukon múlik. Ha paternalizmusról van szó, akkor a MaSzoP és a Jobbik is egy platformon van.
***
Nem az az osztály, nem az az iskola, nem az az szerelem, a többi stimmelt - szól a régi Bikini nóta. Avagy Lázár János mást mondott. Vagy legalábbis nem így. Az értelmezésem következésképp téves. De élve a feltételezéssel, hogy a posztnak talán így is marad mondandója, meghagyom.
A Concorde Értékpapír Zrt. szakmai blogja vélhetőleg reklám célból született. De ígéretesnek tűnik.
Nem déjà vu, hanem a valóság. Raghu Rajan már a Világgazdaság Onlineba is ír.
Federico Fellini (r.): És a hajó megy (E la nave va) (1983)
Christopher McQuarrie (r.): Hullahegyek, fenegyerek (The Way of the Gun) (1999)
Roberto Faenza (r.): A magány börtöne (I giorni dell' abbandono) (2005)
Steven Shainberg (r.): A Szépség és a szőr: Diane Arbus képzeletbeli portréja (Fur: An Imaginary Portrait of Diane Arbus) (2006)
Ezt olvasom egy mai origo.hu cikkben:
Még egy összetevő van a cukor világpiaci árának emelkedése mögött, a spekuláció - mondta az [origo]-nak Fórián Zoltán, az Agrár Európa Kft. üzletág-igazgatója. (Spekulálni sokféleképpen lehet, például úgy, hogy a termelő visszatartja a cukorkészletét, arra várva, hogy szűkösebb legyen a kínálat, és így felhajtsa az árakat) (saját kiemelés).
A félelem hajtja a cukor árát
Köztudott, hogy a spekuláns hasznos társadalmi funkciót tölt be. Ha ui. a jövőbeni cukor kínálat valóban alacsonyabb lesz, mint a jelenlegi, akkor lényegében az történik, hogy a spekuláns a jelenlegi bőségesebb kínálatból von el a jövőbeni gyérebb kínálat javára, azaz kisimítja a cukor kínálat szélsőséges ingadozását, és megóvja a fogyasztókat a jövőbeni drasztikus cukor hiánytól. Természetesen azzal, hogy a spekuláns visszatartja a jelenlegi kínálatot, megemeli a cukor jelenlegi árát. Viszont amikor a spekuláns a jövőbeni gyér kínálat okozta magas ár mellett piacra viszi a cukrát, a kínálat növelésével leszorítja az árat, és megóvja a fogyasztót a drasztikus áremelkedéstől. Azaz, a spekuláns nem csak a cukor kínálat ingadozását simítja ki, hanem a cukor árának ingadozását is. A jelenlegi cukor kínálat visszatartásával a spekuláns várhat arra, hogy szűkösebb legyen a jövőbeni kínálat, és így felhajtsa a jövőbeni árat, miként azt a cikk állítja, de nem felhajtani fogja az árat, hanem leszorítani. (Persze egy spekuláns nem olyan tudatlan, mint egy újságíró.) A spekuláns valójában az időben elsimítja, és egyenletessé teszi a szűkös javak fogyasztását és árát.
Gyakran vádolják a spekulánsokat, hogy pusztán azért tartják vissza egy-egy áru kínálatát, hogy ezáltal mesterségesen felvigyék azok árát, és ezen aztán nagyot kaszáljanak. Ám az ilyesfajta >>spekuláció<< valójában nem érdeke a spekulánsoknak. George Reismant idézve:
...in a free market the speculative withholding of supplies is not a means by which sellers can arbitrarily enrich themselves. It is not possible, as widely believed, for sellers arbitrarily to raise prices by withholding supplies and then to sell the supplies they have withheld at the higher prices they themselves have caused. Any attempt to do this would necessarily cause losses to the sellers who tried it. First of all, when these sellers put their supplies back on the market, they would push prices back down by as much as they had first increased them, and in the meanwhile they would have incurred additional costs of storage and have had to forgo the profits or interest they could have earned by selling sooner. In addition, so long as the high prices lasted, other sellers would be encouraged to place on the market whatever stocks they could spare, so that when the first set of sellers returned to the market they would find their normal market already partly supplied, and thus would end up having to sell at prices lower than they could have received had they not attempted to raise prices in the first place. The only way the speculative withholding of supplies can be profitable in a free market is when it takes advantage of a prospective rise in price that is independently caused, i.e., not caused by the speculators themselves.
The Government Against the Economy
Arról nem is beszélve, hogy a legnagyobb spekulánsok jelen esetben a fogyasztók. Újra Reismant idézve:
In the same way, every consumer engages in commodity speculation when he decides to buy more or less than his normal requirements on the basis of a comparison of present prices with the prices he anticipates in the future.
uo.
Eszembe jutott egy közel két évvel ezelőtti Gregory Mankiw cikk, ami – bár nem tűnik nyilvánvalónak – valójában jó példa a Mancur Olson-féle kollektív cselekvés logikájára.
Idehaza köztudottan rossz az adómorál. Az adócsalás amolyan nemzeti sport. Mindazonáltal a vállalkozások és magánszemélyek kivétel nélkül állítják: az lenne jó, ha mindenki rendesen fizetne adót, mert akkor az adóalap kiszélesedne, és csökkenhetnének az adókulcsok. Mindenki szívesen adózna, ha egyébként mások is rendesen adóznának, és így alacsonyabb adóteher jutna az egyesre. Más szóval, mindenki közös érdeke volna, hogy javuljon az adómorál, amit mindenki készséggel el is ismer.
De akkor miért nem történik mégis változás; miért nem javul ténylegesen az adómorál? Mert az egyes vállalkozó vagy magánszemély ekképp gondolkodik: >>Ugyan mit tehetnék én egymagam?! Ha becsülettel adózom, attól még a világon semmi nem fog megváltozik. Pusztán én leszek a balek, aki mások helyett is fizet.<< És mert egyénileg a vállalkozók és magánszemélyek így gondolkodnak, így aztán valóban nem is történik semmi változás. Vagyis létezik egy olyan közösségi érdek, ami a közösség minden egyes tagjának érdeke, ugyanakkor ez a közösségi érdek mégsem realizálódik, mert a közösség tagjai egyénileg ellenösztönözve vannak, hogy egyébként maguk tegyenek valamit e közösségi érdek megvalósításáért. Ellenösztönzöttek: vagy mert az adózók túl kevésnek érzik magukat ahhoz, hogy egyénileg bármit érdemben tegyenek a dolog érdekében, vagy mert úgy vannak vele, hogy ha majd mindenki rendesen adózik, és alacsonyabbak lesznek az adók, akkor majd ők is rendesen fognak adózni, de előbb nem (magyarán, az adózók potyázni akarnak: vívják ki inkább mások a becsületükkel a jó adómorált, és ezáltal az alacsonyabb adókat; más szóval, az adózók a kivívott kedvezőbb állapot hasznából már szívesen részesednének, de ők maguk nem akarnak áldozatot hozni ennek a kedvezőbb állapotnak a megvalósulásáért).
Mancur Olson 1965-ös klasszikus opuszában, A kollektív cselekvés logikája című kötetben egy provokatív tézist fogalmaz meg: az, hogy egy csoportnak van valamilyen közös érdeke, még egyáltalán nem jelenti azt, hogy a csoport tagjai egyénileg ösztönözve lennének e közös érdek realizálására. Sőt paradox módon, mennél nagyobb a csoport, annál nagyobb a valószínűsége, hogy a csoportérdek nem valósul meg. Leginkább az iménti példában szereplő két okból: 1.) Ha a csoportérdek egy olyan jószágnak a biztosítása, melynek fogyasztásából (hasznából) a csoport egyetlen tagját sem lehet utólag már kizárni (pl. kedvezőbb törvényi szabályozás, jobb adómorál, illetve mind az ún. kollektív javak), akkor ez a csoport tagjait egyénileg potyautas viselkedésre ösztönzi. És mennél nagyobb a csoport, annál inkább. De épp, mert mindenki potyázni akar, így aztán nem is tesz senki semmit a dolog érdekében. Magyarán, ha mindenki azt várja, hogy valaki más kaparja ki a gesztenyét, akkor végül senki nem fogja. 2.) Mennél nagyobb egy csoport, annál reménytelenebbnek érzik a csoport tagjai, hogy egyénileg képesek lennének érdemben bármit is tenni a közös érdek realizálásáért. Illetve mennél nagyobb egy csoport, annál inkább érzik úgy a csoport tagjai, hogy nem az ő egyéni részvételükön múlik a dolog, így aztán a maguk részéről inkább a kényelmes passzivitást választják (ami szintén egyfajta potyautas viselkedés). De ha senki sem érez magában erőt a csoportérdek realizálásához, illetve ha mindenki inkább a kényelmes passzivitást választja, mondván, hogy igazán nem az ő kis hozzájárulásán áll vagy bukik a dolog, akkor nem történik semmi a közös érdek realizálásáért.
Olson tézise tehát még egyszer így szól: mennél nagyobb egy csoport, annál kisebb a valószínűsége, hogy magát megszervezve egységesen lépjen föl valamilyen közös érdek megvalósításában. És megfordítva: mennél kisebb egy csoport, annál könnyebben szerveződik, illetve annál nagyobb annak valószínűsége, hogy a csoporttagok kooperálni fognak a közös érdek megvalósításáért. Vagyis miközben a kis csoportok érdekei megjelennek, addig a nagy csoportok érdekei gyakran látensek maradnak. Így amennyiben azt feltételezzük, hogy a kis csoportok érdekei - épp a kis méret miatt - valamilyen >>különérdeket<< képvisel, akkor ez egyúttal azt is jelenti, hogy a kis csoportok különérdekei jobban képesek érvényesülni, mint a nagy látens csoportok érdekei. Az, hogy pl. az állami szabályozásban az egyes ágazatok termelőinek lobbyérdekei jobban érvényesülnek, mint a fogyasztók érdekei, leginkább abból az egyszerű tényből fakad, hogy a termelők kevesebben vannak, és így könnyebben szerveződnek, mint a fogyasztók.
Mivel pusztán a közös érdek realizálásából fakadó haszon a látens csoport tagjait egyénileg nem ösztönzi közvetlenül a csoportérdek megvalósítására, így Olson szerint ahhoz, hogy egy nagy csoport tagjai csoportra irányuló tevékenységet folytassanak, az kell, hogy a közös érdeken túl valamilyen magánérdek is ösztönözze őket. Vagyis valamilyen szelektív ösztönzésre is szükség van, ami lehet pozitív (jutalmazó), vagy negatív (bűntető). (Szeresse bármennyire is valaki a hazáját, és legyen bármennyire is híve a kollektivizmusnak, ha arról lenne szó, hogy nem muszáj többé adót fizetnie, akkor magától bizony nem fizetne. Ezért kötelező az adófizetés, és ezért kell szelektív ösztönzés gyanánt a büntetés. (Ha ma gyenge az adómorál Magyarországon, akkor ez csak azért lehetséges, mert nem kellően hatékony az a negatív ösztönző, ami a közösség tagjait csoportra irányuló tevékenységre ösztönözi.))
Olson úgy látja, hogy az olyan nagy csoportokat képviselő létező érdekképviseleti szervezetek, mint a munkavállalói szakszervezetek vagy épp a farmerszövetkezetek, valójában olyan érdekszervezetekből alakultak ki, amelyek kezdetben magánjavakat kínáltak. A szakszervezetek pl. betegbiztosítást a tagjaiknak. Vagyis Olson szerint a nagy csoportokat képviselő létező érdekképviseletek valójában >>melléktermékei<< csak a magánérdekeket szolgáló társulásoknak.
David Lynch (r.): Útvesztőben (Lost Highway) (1997)
Curtis Hanson (r.): Szigorúan bizalmas (L. A. Confidential) (1997)
Anne Fontaine (r.): Coco Chanel (Coco avant Chanel) (2009)
Mátyássy Áron (r.): Utolsó idők (2009)
