Obama elnök volt gazdasági főtanácsadója, Christina Romer a következőt írja: "Az empirikus elemzés azt mutatja, hogy az infláció legfőbb meghatározója a múltbéli infláció és a munkanélküliség". Ezek szerint az infláció legfőbb oka az infláció. (via eltecon blog)

Pénteki WSJ cikkében Kopits György úgy véli, ha Orbán Viktornak 22 évvel ezelőtt, 1989-ben volt bátorsága szabad választásokat és a megszálló szovjet csapatok kivonulását követelnie, akkor annak a bátorságnak sem lehet híján, ami ahhoz szükséges, hogy szakítson a hazai >>gulyáspopulizmus<< két évtizedes örökségével (ami Kopits szerint Gyurcsány Ferenc kormányzása alatt tetőződött). Vagyis azzal a politikai gyakorlattal, hogy a kormányok a Kádár-diktatúrában gyökerező ún. koraszülött jóléti állam fenntartásával, illetve annak további kiterjesztésével kívánják megnyerni a választókat. Magyarország ui. nem Venezuela, amit pl. az is alátámaszt, hogy nekünk nincs olajunk. Kopits szerint munkára, megtakarításra és beruházásra ösztönző kormányzati intézkedésre, kiegyensúlyozott központi költségvetésre és célzottabb szociális juttatásokra van szükség, mert ezek jelentik egy ország gazdasági növekedésének a zálogát, és nem a drága hitelekből finanszírozott túlméretes állam. Orbánnak az utóbbi időszakban tett kijelentései arra engednek következtetni, véli a cikk írója, hogy a kormányfő maga is tisztában van mindezzel.

Pierre Boulez: Dérive I (Ensemble Intercontemporain/Eötvös Péter)

A populizmus védelmében című kis esszékötetben a szerző, David van Reybrouck belgiumi flamand író amellett érvel, hogy mára a fejlett nyugati demokráciákban a legmarkánsabb politikai törésvonalat a képzetlenek és a képzettek között húzódó növekvő kulturális szakadék jelenti.

Vannak egyfelől a pocakos munkanélküli férfiak, akik délelőtt tízkor a TV előtt ülve a Tescoban vásárolt dobozos sör oldalán nyomják el a cigarettájukat, a karjukra kínai jeleket tetováltató autószerelő izompacsirták, a hátsójuk fölé "agancsot" tetováltató szolárium barna videotékás nők, a festett szőke eladók, akiknek fejtetőn fekete a hajtövük, és vannak másfelől azok, akik... 

(a folytatást itt olvashatja)

Van, aki szerint működik a QE2. Pl. Martin Feldstein szerint.

James Gray (r.): A bűn állomásai (The Yards) (2000)
Ki-duk Kim (r.): Az íj (Hwal) (2005)
Ron Howard (r.): A remény bajnoka (Cinderella Man) (2005) (5*) 
Ridley Scott (r.): Amerikai gengszter (American Gangster) (2007)

(Részlet Milton Friedman The Cause and Cure of Inflation című esszéjéből)

Öt egyszerű alapigazságban megfogalmazhatjuk mindazt, amit az inflációról tudunk:

1. Az infláció pénzügyi jelenség. Az infláció oka az, hogy a pénzmennyiség gyorsabban növekszik, mint a javak termelése. (Természetesen, a pénzmennyiség növekedésének oka változhat.)
2. Korunkban a kormányok határozzák meg (illetve határozhatják meg) a pénz mennyiségét.
3. Egyetlen módon lehet csökkenteni az inflációt: a pénzmennyiség növekedési ütemének csökkentésével.
4. Időbe telik, mire az infláció kialakul (ez az idő inkább években mérhető, mintsem hónapokban). Az infláció leszorítása szintén időbe telik.
5. Az infláció leszorításának kellemetlen hatásait nem lehet megúszni.

1960 és 1990 között az Egyesült Államok ötször fogott monetáris expanzióba, amit minden alkalommal a gazdaság növekedése követett. Ezt később minden alkalommal infláció követte. A hatóságok természetesen minden alkalommal a pénzmennyiség csökkentésébe kezdtek, hogy lefékezzék az inflációt. A pénzmennyiség növekedésének visszafogása minden alkalommal a gazdaság visszaesését eredményezte. Ám ahogy az infláció visszaszorult, a gazdaság mind újra fejlődésnek indult.

(saját fordítás)

Az infláció mibenléte

(Henry Hazlitt The Inflation Crisis and How to Resolve It című 1978-as népszerű könyvének első fejezete)

Manapság nincs még egy téma, amit oly sokat vitatnának, és amit ugyanakkor oly kevéssé értenének, mint az infláció. A politikusok Washintonban úgy beszélnek az inflációról, mintha az legalábbis valamiféle istencsapás lenne, ami fölött éppen úgy nincsen hatalmuk, mint pl. az árvíz, az idegenek támadása vagy mint a dögvész fölött. Az infláció afféle idegen erő, ami ellen "harcolni” kell, és amit a politikusok persze rendre meg is ígérnek, feltéve, hogy a kongresszus és a nép megadja nekik az ehhez „szükséges eszközöket”.

Ám az igazság az, hogy az inflációról a politikusok monetáris és fiskális politikája tehet. Így aztán a politikusok mindazon ígérete, mely szerint harcolni fognak az infláció ellen, lényegében azt jelenti, hogy a jobb kezükkel harcolni fognak az ellen, amit a bal kezük tesz.

Azt, amit rendesen inflációnak szokás nevezni, mindig és mindenhol elsősorban a pénzmennyiségnek és a hitelállománynak a növekedése okozza. A pénz- és hitelkínálat növekedése valójában maga az infláció. Ha fellapozzuk pl. az American College Dictionary-t, akkor abban az infláció első definíciójaként a következőt olvashatjuk: "Egy ország pénzének indokolatlan bővítése vagy növelése, kivált fémpénzre be nem váltható papírpénz kibocsátásával" (kiemelés tőlem).

Mindazonáltal az utóbbi években az inflációnak egy ettől alapvetően különböző meghatározása is használatossá vált, amit az American College Dictionary mint második definíciót a következőképpen ismertet: "Az árak jelentős emelkedése, amit a papírpénz és a bankhitel indokolatlan bővítése okoz" (kiemelés tőlem). Nos, talán nyilvánvaló, hogy az árak emelkedése, amit a pénzkínálat növekedése okoz, nem ugyanaz, mint önmagában a pénzkínálat növekedése. Ahogy az ok nyilvánvalóan nem azonos annak következményeivel.

Az infláció kifejezés e két eltérő jelentésben történő használata állandó zavarok forrása.

Az infláció szót eredetileg kizárólag a pénzmennyiségre használták: a pénz volumen felduzzasztását, felfújását, túlzott kiterjesztését jelentette. Nem pedantéria a szónak ehhez az eredeti jelentéséhez ragaszkodni, az árnövekedés jelentés helyett. Az „árak növekedése” ui. csak eltereli a figyelmet az infláció valódi okáról, illetve az infláció valódi kezelésének módjáról.
 
De nézzük meg, mi történik az infláció során, és hogy miért történik! Amikor a pénzkínálat növekszik, az emberek több pénzt tudnak kínálni az árukért. Ha az áruk kínálata közben nem növekszik, vagy nem növekszik olyan mértékben, mint a pénzkínálat, akkor a javak ára emelkedik. Minden egyes dollár kevesebbet ér, mint előtte, mert egyszerűen több van belőle. És mert több van belőle, többet is fognak ajánlani mondjuk egy pár cipőért, vagy épp száz véka búzáért. Az "ár" ui. a dollár és az egy egységnyi áru cserearánya. Amikor az embereknek több dollárja van, akkor a dollárok kevesebbet érnek. Más szóval, a javak ára nem azért emelkedik, mert a kínálatuk szűkösebb lett, hanem mert a dollár lett több. Épp ezért kevésbé értékes.

Régen a kormányok a pénzérmék megrövidítésével vagy meghamisításával inflálták a pénzt, de aztán rájöttek, hogy van egy ennél sokkal olcsóbb és gyorsabb módszer is. Nevezetesen, ha papírpénzt nyomtatnak. Pontosan ez történt 1789-ben a francia assignátákkal, vagy a mi pénzünkkel a függetlenségi háború alatt. Ugyanez a módszer viszont manapság már nem ilyen direkt. A kormány e helyett kötvényeket vagy egyéb adós elismervényeket ad el a bankoknak, amelyek fizetés gyanánt betétszámlákat hoznak létre, amiket a kormány lehívhat. A bankok ezeket az államkötvényeket és egyéb adósleveleket aztán eladhatják a FEDnek, ami viszont szintén számlapénz létrehozásával, vagy új bankjegyek nyomtatásával fizet. Így készül a pénz.

Az ország „pénzkínálatának” nagy részét ui. nem a kézről kézre járó papírpénz képviseli, hanem a csekkel lehívható bankbetétek. Ezért amikor a közgazdászok a pénzkínálatot mérik, akkor a forgalomban lévő készpénzhez hozzászámolják a látra szóló betétek (és mostanában egyre gyakrabban a lekötött betétek) összegét is. Az így mért teljes pénz- és hitelállomány értéke, beleértve a lekötött betéteket is, 1939. december végén 63,3 milliárd dollár volt, 1963. december végén 308,8 milliárd dollár, 1977. december végén 806,6 milliárd dollár. Ez az 1174 százalékos pénzkínálat növekedés a döntő oka a nagykereskedelmi árak időközbeni 398 százalékos emelkedésének.

Néhány kiegészítő megfontolás

Gyakorta elhangzó vélemény, hogy az inflációt teljességgel a pénzmennyiség növekedésével magyarázni a dolgok túlzott leegyszerűsítését jelenti. És ez így igaz. Éppen ezért érdemes számos kiegészítő megfontolást is fejben tartani.

Például a pénzkínálatba bele kell érteni a banki hiteleket, és nem csak a kézről kézre járó készpénzt. Kivált az Egyesült Államok esetében, ahol a legtöbb kifizetés csekkel történik.

Az is a dolgok leegyszerűsítését jelenti, ha azt mondjuk, hogy az egyes dollárok értékét pusztán a jelenlegi pénzkínálat határozza meg. Az egyes dollárok értéke ui. függ a dollár jövőben várt kínálatától is. Ha pl. az emberek többsége attól tart, hogy a jövő évben nagyobb lesz a pénzkínálat, mint a jelenlegi, akkor a dollár vásárlóértéke alacsonyabb lesz, mint amekkora e nélkül a várakozás nélkül egyébként lenne.

Vagyis a pénz értéke, pl. a dollár értéke nem kizárólag a mennyiségén, hanem éppúgy a minőségén is múlik. Amikor pl. egy ország felhagy az aranystandard rendszerrel, az lényegében azt jelenti, hogy az egészen addig aranyra szóló pénze hirtelen puszta papírrá változik át. Emiatt a pénz értéke csökkenésnek indul, még akkor is, ha egyébként ténylegesen nem nőtt a pénzkínálat. Ennek pedig az az oka, hogy az emberek jobban hisznek az aranyban, mint a kormányzat pénzügyi vezetőinek ígéreteiben és tudásában. És valóban nincs rá túl sok példa, hogy amikor egy ország eltért az aranystandardtól, akkor azt hamarosan ne a bankhitelek és a papírpénz volumenének a növekedése követte volna.

Röviden, a pénz értékét alapvetően ugyanazok az okok határozzák meg, mint bármely egyéb jószágét. Ahogy egy véka búza ára sem kizárólag a búza jelenlegi kínálatától függ, hanem a jövőbeni várt kínálatától, illetve a búza minőségétől, úgy a dollár értékét is hasonló tényezők alakítják. Miként az áruk esetében, a pénz értékét sem pusztán mechanisztikus vagy materiális összefüggések határozzák meg, hanem olyan lelki tényezők, amelyek gyakran nagyon bonyolultak lehetnek.

Ám amikor az infláció okait és gyógymódját kutatjuk, az ilyesfajta bonyodalmak észben tartása nem jelenti azt, hogy a kérdést fölöslegesen bonyolítanunk kellene nem létező problémákkal. Gyakran állítják például, hogy a dollár értéke nem egyszerűen annak mennyiségétől, de a „forgási sebességtől” is függ. A pénz növekvő forgási sebessége mindazonáltal nem oka a dollár értékében beállt csökkenésnek, hanem éppenséggel az egyik következménye annak a félelemnek, hogy a dollár értéke a jövőben esni fog, vagy másképp kifejezve, az attól való félelemnek, hogy az árak emelkedni fognak. Valójában a növekvő áraktól való félelem az, ami az embereket arra készteti, hogy buzgón költsenek. Az pedig, hogy néhány szerző a pénz forgási sebességére helyezi a hangsúlyt, csak újabb példája annak, amikor kétes mechanisztikus magyarázatokkal helyettesítik a valóságos lelki tényezőket. 

De essék szó egy másik tévedésről is. Azzal a nézettel szemben, miszerint az árinflációt döntően a pénzmennyiség és a hitelállomány növekedése okozza, gyakran hangzik el ellenérvként, hogy az árak emelkedése sokszor megelőzi a pénzkínálat növekedését. És ez valóban így van. Ez történt pl. a koreai háború kitörését követően. A stratégiai fontosságú nyersanyagok árai azonnal emelkedni kezdtek az attól való félelem miatt, hogy a későbbiekben ezekből a nyersanyagokból hiány lesz. A spekulánsok és a gyártók elkezdték felvásárolni a nyersanyagokat, hogy később aztán magasabb áron eladhassák, illetve azért, hogy biztonsági készleteket halmozzanak fel. Ám ehhez pénzt kellett kölcsönözniük a bankoktól. A nyersanyag árak növekedése együtt járt a bankkölcsönök és betétek hasonló mértékű növekedésével. Az 1950. május vége és 1951. május vége közötti egy évben a bankhitelek állománya országszerte 12 milliárd dollárral növekedett. Ezek nélkül a hitelek nélkül, és az 1951. januárjáig kibocsátott 6 milliárd dollárnyi új pénz nélkül, az árak növekedése nem lehetett volna tartós. Magyarán, a nyersanyag árak növekedését egyedül a pénzkínálat növekedése tette lehetővé.

Néhány közkeletű tévedés

Az egyik legmakacsabb tévedés, hogy az inflációt nem a pénzmennyiség növekedése, hanem a "javak szűkössége" okozza. Az persze igaz, hogy az árak növekedését (ami, miként azt láttuk, nem azonos az inflációval) okozhatja vagy a pénzmennyiség növekedése vagy a javak szűkössége, vagy részben mindkettő. A búza árát emelheti mind a pénzmennyiség növekedése, mind a rossz búzatermés. Olyat viszont csak ritkán tapasztalhatunk, még háborús körülmények között sem, hogy egy általános áremelkedést a javaknak az általános hiánya okozná. Az inflációnak az áruhiányon alapuló magyarázata mindazonáltal olyannyira makacs téveszme, hogy az 1923-as német hiperinfláció során, amikor az árak a több százmilliárdszorosára nőttek, magas rangú hivatalnokok, illetve a német polgárok milliói egyaránt az általános áruhiányt hibáztatták az inflációért, miközben a külföldiek aranyért vagy a saját valutájukért olcsóbban vásárolhattak Németországban, mint odahaza.

Az Egyesült Államokban 1939 óta az áruhiánnyal magyarázzák az árak emelkedését, jóllehet a hivatalos statisztikák szerint is hatszorosára nőtt az ipari termelés 1939 és 1977 között. Hasonlóan téves magyarázat, hogy a háborús időszakok áremelkedését a polgári javak hiánya okozná. Ui. még ha el is fogadjuk, hogy háborús időkben csökken a polgári javak termelése, ez önmagában még nem lenne ok az árak semmilyen számottevő emelkedésére, ha ezzel egyidejűleg az adók olyan mértékben vonnának el jövedelmet az emberektől, amilyen mértékben a fegyverkezés forrásokat von el a polgári célú termeléstől.

És ez egy újabb közkeletű tévedéshez vezet bennünket. Az emberek gyakran képzelik, hogy a költségvetési hiány önmagában is elégséges oka az inflációnak. Mindazonáltal a költségvetési hiány államkötvényekkel való finanszírozása nem okoz inflációt, amennyiben a kötvényvásárlás valódi megtakarításokból történik. És fordítva is igaz, a költségvetési többlet önmagában még nem garancia az inflációval szemben, amit jól bizonyít, hogy 1951. június végén a 3,5 milliárd dollárnyi költségvetési többlet ellenére is jelentős infláció volt. De ugyanez történt 1956-ban és 1957-ben is. (1957 óta viszont állandóan költségvetési deficitünk van, kivéve az 1969-es évet, amikor az árak szintén növekedtek.)

Röviden, a költségvetési hiány csak abban az esetben inflációs hatású, ha a pénzkínálat növekedését okozza. Illetve a költségvetési többlet ellenére is lehet infláció, ha a pénzkínálat egyébként növekszik.

De ugyanez az ok-okozati összefüggés vonatkozik minden ún. "inflációs nyomást" okozó jelenségre. Kivált az ún. "ár-bér spirálra". A béreknek az "egyensúlyi szintjük" fölé emelkedése ui. egyáltalán nem járna inflációval, ha azt nem előzné meg, vagy járna vele együtt a pénzkínálat növekedése. A bérek növekedése ui. önmagában pusztán a munkanélküliség növekedését okozza. Miként az árak minden olyan emelkedése, amit nem kísér az emberek pénztárcájában lapuló pénz hasonló növekedése, pusztán az eladások visszaesését eredményezi. Egyszóval, a bérek és árak növekedése általában puszta következménye az inflációnak, illetve maguk csak annyiban okoznak inflációt, amennyiben kikényszerítik a pénzkínálat növekedését.

(Eredeti kiemelések. Saját fordítás. A szöveg nem feltétlenül tükrözi a véleményemet.)

Lady Gaga: Paparazzi (átirat) (Lynzie Kent and Rich G)

(Tudjuk, az IBM PC-től az Adidas cipőkig az ázsiaiak a világon bármit képesek leutánozni. Miért épp a Lady Gaga ne menne nekik! És figyeljük meg, mennyivel olcsóbban megcsinálják! Vagy ahogy az egyik komment mondja: everything we do, asians do better.)

Gregory Hoblit (r.): Letaszítva (Fallen) (1998)
Sara Sugarman (r.): Ízig-vérig Annie Mary (Very Annie Mary) (2000)
Chatrichalerm Yukol (r.): Suriyothai legendája (Suriyothai) (2001)
Guy Ritchie (r.): Spíler (RocknRolla) (2008)

Pár hete idehaza is napvilágot látott a Nobel-díjas George A. Akerlof és a szintén nagynevű, Robert J. Shiller szerzőpáros 2009-ben megjelent könyve, az Animal Spirits. A kötet címe J. M. Keynes 1936-os Általános elméletének egy, a vállalkozók beruházási döntésre vonatkozó híres passzusára utal (12. fejezet VII.), idézem:

Valószínű, hogy amikor valamilyen pozitív tettre határozzuk el magunkat, amelynek hosszabb időn keresztül ható következményei lehetnek: inkább testünk egészséges életerejét (animal spirits - én) követjük, amely a cselekvést jobban kívánja a tétlenségnél, mintsem a kvantitatív valószínűséggel szorzott kvantitatív előnyök súlyozott átlagát figyelembe véve döntünk. (KJK., Budapest 1965.)

Az animal spirits kifejezés lényegében egy gyűjtőfogalom, ami a gazdasági cselekvésnek mindazon emocionális mozgatórugóit jelenti, mint pl. a bizalom, a pánik, a rosszhiszeműség és illúzió stb., és amely emocionális mozgatórugókat a gazdasági döntések lelki tényezőinek is nevezhetünk. A könyv alcíme valójában mindent elmond a mű tartalmáról: A lelki tényezők szerepe a gazdaságban és a globális kapitalizmusban.

A kötet két részből áll. Az első rész tkp. Robert J. Shiller korábbi, Irrational Exuberance (Tőzsdemámor. Alinea, Budapest 2007.) című könyvének egyfajta tömör elméleti lepárlása. A szerzők öt lelki tényezőt neveznek meg, mint a gazdaság működése szempontjából döntő jelentőségűt: I. bizalom (illetve bizalomhiány), II. méltányosság, III. korrupció és rosszhiszeműség, IV. monetáris illúzió, V. történetek.

A kötet második része nyolc fejezetben nyolc eltérő témájú esettanulmányt tartalmaz. Lényegében nyolc kutatási terület eredményeit összegzi népszerű formában. A pénzügyi válságok természetétől, a nem szándékos munkanélküliségen át, az ingatlanpiac ciklikus viselkedéséig, a fejezetek mindegyike a lelki tényezőnek a gazdasági életben betöltött kulcsszerepét kívánja demonstrálni, elsősorban persze az első részben ismertetett lelki tényezőkre kihegyezve az összefüggéseket.

Konkrét példa. A szerzők az eszközbuborékok kialakulásában döntő jelentőséget tulajdonítanak a >>történetek<< (stories) nevű jelenségnek. A >>történetek<< olyan értelmezési sémák, melyek segítségével az emberek értelmezik a világ történéseit. A buborékok kialakulása pl. szinte mindig együtt jár valamilyen új korszak történettel (az örökké olcsó nyersanyagok, a soha nem csökkenő ingatlanárak, vagy épp a mindent forradalmasító internet történetével). De a buborékok kialakulásában ugyanígy lényeges szerepet játszik a >>bizalom<< is. Az ár-ár és/vagy ár-profit-ár visszacsatolási-körökön (feedback loop) alapuló, a könyvben ismertetett shilleri buborék-elmélet hátterében is végső soron a bizalom és magabiztosság lelki jelensége áll, miként a buborék kipukkanásában e bizalomnak az elillanása.  

A könyv a makroökomómia olyan megújítását szorgalmazza, ami a lelki jelenségeket az elmélet középpontjába állítja. Ahogyan a szerzők fogalmaznak, idézem:

Ahhoz, hogy megértsük, hogyan működik a gazdaság valójában, a lelki tényezőt be kell építenünk a makroökonómia elméletébe. Ebben az értelemben a makroökonómia az utolsó harminc évben rossz irányba fejlődött. A hagyományos makroközgazdászok, hogy megtisztítsák és tudományosabbá tegyék a makroökonómiát, olyan kutatási kereteket és előfeltevéseket állítottak fel, amelyek alapján a gazdaság viselkedését úgy vizsgálták, mintha az embereknek kizárólag gazdasági motivációi lennének, és teljesen racionálisan viselkednének. (eredeti kurziválás)

Talán nem meglepő a könyv tengerentúli sikere. Ennek a kötetnek kapóra jött a válság. Ahogy Clive Crook megjegyzi, bár a könyv nagy része a válság előtt íródott, ugyanakkor csupa olyan elméleti témát feszeget, amit a válság is felvet, mint a hagyományos közgazdaságtan korlátját. Louis Uchitelle szerint egyenesen mérföldkő a mű, amennyiben egy olyan új gazdaságelméleti paradigma alapvonalainak felvázolására tesz kísérletet, amiben központi szerepet kapna az emóció, a rosszul informáltság, az irracionális viselkedés stb. Ugyanakkor Benjamin M. Friedman recenziójában fölveti, hogy miközben Akerlof és Shiller számos példát sorakoztat föl a lelki tényezők gazdaságban betöltött döntő szerepére, semmilyen útmutatást nem kapunk arra nézvést, hogy konkrétan milyen is lenne ez az új makroökonómia. Az animal spiritsre hozott példák önmagukban még nem alkotnak semmilyen koherens makroelméletet.

A műnek van ugyanakkor egy további lényeges aspektusa, amire mind Crook, mind Uchitelle recenziója rámutat: ha a lelki tényezőnek, az irracionális viselkedésnek ilyen nagy szerepe van a gazdaság működésében, akkor az állam részéről fokozott gazdasági szerepvállalásra van szükség. És valóban, Akerlof és Shiller szerint az államnak amolyan jó szülőként boldog otthont kell biztosítania a polgárainak, vagyis a paternalizmus képe közvetlenül is megjelenik. A könyv sikerét valószínűleg nem kis mértékben ennek köszönheti: a válság kiváltotta piacellenesség és a paternalizmus animal spirits alakban új elméleti fedőnevet kapott. Ez az új kiskapu, amin megint be lehet csempészni az állami intervenció szellemét a gazdaságelméletbe.

A könyv kifejezetten közérthető és olvasmányos. Akik szeretik a behavioral economics tárgykörében írt népszerűsítő munkákat azok bizonyosan élveznék, de azok se hagyják ki, akik szeretik az antikapitalista kiszólásokat Nobel-díjas közgazdászok tollából. Meg egyébként is, olvassuk el! 

Allan Meltzer szerint a FED tévúton jár: kár a Phillips-görbében bízni, mert az nem működik. A pénzkínálat növekedése egyetlen dolgot okoz biztosan, inflációt. A munkanélküliséggel szemben sokkal inkább a pénzstabilitás biztosítása volna a megfelelő ellenszer, miként azt a Volcker vezette FED példája is mutatja. Meltzer szerint a QE2 teljességgel káros. Az amerikai gazdaság nem likviditáshiányban szenved, hanem a tervezhető gazdasági környezet hiányában. 

Újabb ingatlanbuborék? Most egy ideig valószínűleg nem. De ettől még persze nem árt résen lenni. Vélekedik Robert J. Shiller.

 "Ez a 23 vonóshangszerre (10 hegedű, 5 brácsa, 5 cselló, 3 nagybőgő) komponált metamorfózis 1944-45 telén született, a kései "abszolút zenék" legjelentősebbjeként.

Ebben a hatalmas gyászdarabban siratja el Strauss Németország sorsát, s a zokogás mögül motívumok bukkanak elő az Eroica szimfónia gyászindulójából. Strauss utolsó átváltozásvariációja ez, mely változatlanul Goethe tanítását követi, de ezúttal sem szövegre, sem színpadra nincs szüksége. Hosszabb-rövidebb dallamok kapcsolódnak össze, húnynak ki és születnek újjá egy végtelen formaív vonalán. Harminc percig zeng e polifon folyamat, de az óriási koncentrációval felépített nagyforma ezúttal - a Beethoven-idézetek ellenére - inkább Wagnerre emlékeztet.

De nem csak rá. A véget nem érő vonóspanasz Mahler utolsó szimfóniáinak, a kilencediknek és a befejezetlen tizediknek lassú tételeit juttatja eszünkbe. Meglepő, hogy Strauss öregkorára mennyire közel kerül Mahler transzcendens világához, a "szférák zenéjéhez", anélkül, hogy tudatosan számolna ezekkel a művekkel. Strauss jóval később retten meg a világ poklától, mint a nála sokkal érzékenyebb, sok mindent látnokian megérző Mahler. A Metamorfózisok a kultúra pótolhatatlan kincseinek, a német városok, műemlékek és színházak pusztulása felett érzett határtalan fájdalom kifejeződése.

Gyász Münchenért: ez a címe a műhöz készült egyik vázlatnak, egy másikon pedig egy Goethe-idézetet találunk. "Lesújt a kétségbeesés! A Goethe-ház, az emberiség legértékesebb szentélye elpusztult! Szépséges Drezdám, Weimar, München, minden lerombolva!" - a sebzett lelkű idős mester kiáltása ez. Ám ezt a művet nem a kétségbeesés jellemzi. Még a legsötétebb lelki fájdalom pillanatában is, Strauss zenéje az egyetemes szépség, a tökély, a transzfiguráció gyöngéd megnyilvánulása - a múlt élő reflexe."

Batta András (forrás)

Amos Kollek (r.): Happy End (Nowhere to Go But Up) (2003)
Todd Field (r.): Apró titkok (Little Children) (2006)
Clint Eastwood (r.): A dicsőség zászlaja (Flags of Our Fathers) (2006)
Jon Avnet (r.): 88 perc (88 Minutes) (2007)
Darren Aronofsky (r.): A pankrátor (The Wrestler) (2008)

Pierre Boulez: Notation VII (Berlini Filharmonikus Zenekar/Pierre Boulez)

Ezt a címet viseli Robert B. Reich könyve. Művében Reich az 1945-től 1975-ig tartó ún. gazdasági aranykort veti össze az azóta eltelt időszakkal, amit szuperkapitalizmusnak keresztel el. Figyelme elsősorban az USA-ra irányul. A II. világháborút követő három évtizedet Reich a Galbraith-féle új ipari államként írja le: a termelést a legtöbb ágazatban két-három nagyvállalat uralja (három autógyártó, három légitársaság, három televíziós hálózat stb.), az oligopol vállalatok olcsó tömegtermelést végeznek, a big business szoros szimbiózisban működik az állammal, a munkavállalói szakszervezetek pedig erősek, és jelentős politikai befolyással bírnak. A nagyvállalatok, az állam és a szakszervezetek együtt tkp. egyfajta kvázi tervgazdaságot képeznek. Az olyan ágazati nagyvállalatok, mint pl. a General Motors, General Electric, DuPont, CBS vagy az AT&T amolyan minisztériumi ágazati alosztályként működnek, ahol a cégvezetők is inkább hivatalnokok (>>vállalati államférfiak<<), akiknek sokkal inkább a vállalati, munkavállalói és az állami érdekek egyeztetése a feladata, mintsem a business. Mert ez a fajta technokratikus-bürokratikus oligopol-rendszer sokkal inkább az érdekek egyeztetéséről szól, avagy a tömegtermelésből származó vállalati hasznok széleskörű terítéséből, mintsem a piacról, a versenyről, és az innovációról. A vállalatvezetők jól aludhatnak, mert piaci helyzetüket és profitjukat igazán nem veszélyeztet semmi, másfelől a munkavállalók munkahelyei is stabilak, illetve az olyan cégeknél, mint pl. a Chrysler vagy a General Mills egy egyszerű kétkezi állás is biztos belépő a középosztályi jólétbe. Reich ezt a korszakot >>nem egészen aranykornak<< nevezi, ahol a rendszer egyetlen szépséghibáját a színesbőrű lakosság diszkriminácója jelenti (erre utal a >>nem egészen<< kitétel). És hogy mi vet véget ennek a korszaknak? Reich szerint nem az ún. neoliberális gazdaságfilozófia előretörése, nem a szakszervezetek súlyának hirtelen csökkenése, vagy a piaci dereguláció, de még csak nem is az ipari termelés kiszervezése Ázsiába, vagy az ún. globalizáció (jelentsen az egyébként bármit is). Mindezek legfeljebb következmények. Ha Galbraithnál a >>technika imperatívuszai<< vezetnek az új ipari államhoz, akkor Reichnél a technikai fejlődés vezet ennek az aranykori ipari államnak a felbomlásához, illetve vezet át a szuperkapitalizmusba. Régi igazság, hogy technikai fejlődés, innováció ott van, ahol verseny van. A merev oligopol-rendszerben ugyanakkor egyetlen területen van csak igazán verseny: a fegyverkezésben. Ne feledjük ui., hogy az ún. gazdasági aranykor a hidegháború korszaka! Reich szerint az aranykor felbomlását valójában a hadiipari kutatásokból származó új technológiák és technikai eszközök indítják el: a Pentagon és a NASA, akarva-akaratlan, egy új korszak eljövetelén munkálkodik. A távközlési műholdak, a műanyagok, az optikai kábelek, a különféle elektronikai mütyürök, az ARPANET, a konténeres szállítás stb., stb. mind-mind olyan állami pénzen hadászati célokra kifejlesztett eszközök, amelyek fokozatosan átszivárognak a szinte korlátlan felhasználási területet biztosító polgári alkalmazásokba, és ez aztán teljesen felborítja a termelés addigi menetét. A konténeres áruszállítás szabványosítása például, amit eredetileg a Vietnamban harcoló amerikai hadállások olcsó és gyors utánpótlására fejlesztenek ki, hamarosan az olcsó Japán termékek importjának is primus motorja lesz. Nem az IMF vagy a Bilderberg-csoport ármánykodása, hanem az olcsó konténeres szállítás lesz valójában a termelés kiszervezésének is az alapja, illetve annak, hogy az amerikai cégek beszállítói hálózata globálissá válik. Többé nem csak az oligopol tömegtermelés lesz jóáras. Új technológiákat alkalmazó kis cégek jelennek meg a piacon konkurenciát támasztva ezzel az ipari állam elkényelmesedett, lassan reagáló mamutvállalataival szemben. A technokratikus oligopol-rendszerben újra megjelenik a verseny. Az MCI Communications előáll egy új mikrohullámú hálózattal, ami olcsó, és az AT&T vevőinek egy része máris integet a kezével, hogy adieu. Mert a vevők, szintén régi igazság, oda mennek, ahol olcsóbb. És Reich éppen ebben látja az új korszak, az általa szuperkapitalizmusnak hívott elmúlt húsz-harminc év legfőbb nóvumát: a II. világháborút követő három évtizednyi bürokratikus-korporatív gazdaságszervezés után, ami a termelők érdekeit tartotta proritásnak, újra megjelenik a heves piaci verseny, ami viszont a fogyasztókat és a befektetőket tekinti prioritásnak, miközben ez a verseny, köszönhetően az olcsó új szállítási és hírközlési technológiáknak, egyre globálisabb lesz. Az emberek mint fogyasztók és beruházok folyamatosan nyernek és nyernek, mert újabb és újabb áruk jelennek meg, amelyeket egyre olcsóbban és olcsóbban vehetnek meg (Szőke kapitány mindent jóárasít, nem csak a tányéros tévét). A szuperkapitalizmus korában az emberek a számítógépük előtt ülve egyetlen kattintással jószerével azt vesznek, amit akarnak, akármilyen színben, szagban és árfekvésben, miközben egy másik kattintással olyan értékpapír-portfolióba teszik át a megtakarításainkat, amilyenbe a kockázatvállalási kedvük, vagy épp a hóbortjuk kívánja. Reich szerint tévedés a globalizáció kapcsán a nagyvállalatok mérhetetlen hatalmáról beszélni: valójában a bürokratikus-korporatív ipari állam alapult a nagyvállalatok teljhatalmán, és soha nem volt még a vevő akkora úr, mint épp a szuperkapitalizmusban. A cégek hatalma, szemben az ún. aranykori gazdasággal, ma valóban a vevőktől származik. Szokás pl. a Wal-Martot (Tescot) szidni. Ámde Reich hangsúlyozza: egyedül a sok millió olcsón bevásárolni akaró vevő jelenti a Wal-Mart kezében azt az adut, amivel aztán minden beszállítót, szakszervezetet és fogyasztóvédelmi hatóságot üt. És amikor az emberek bemennek hétvégén a Wal-Martba, hogy ott olcsón bevásároljanak, akkor annak a Wal-Mart alkalmazottaknak fizetett alacsony bérek, és a Wal-Mart beszállítóknak fizetett alacsony árak vannak a másik végén. És ugyanígy, az amerikai vállalatok nem azért szervezik ki Indiába a termelést, mert szeretik Indiát, hanem mert akkor olcsóbban tudják eladni a portékáikat. Az emberek pedig alig várják, hogy olcsóbban vásárolhassanak. És ennek van valóban egy másik vége: nincsenek többé nyugdíjas állások és garantált hozamok. A szuperkapitalizmus nem a mamutcégeket (és így közvetve az alkalmazottakat is) védő félpiaci-félfeudális ipari állam, hanem a fogyasztók demokráciája. Ludwig von Misest idézve: "A piacgazdaság (a valódi - én) a vevők demokráciája, ahol minden egyes elköltött penny egy-egy leadott szavazatot jelent, és a nép mint valami nagy törvényszék mindenkinek kiutalja azt az összeget, amit neki a terméke vagy munkája után jár. Ebben a folyamatban minden résztvevő egyfelől vevő, vagyis a jövedelmeket kiutaló törvényszéki tag, másfelől kenyérkereső, vagyis egyike azoknak, akinek e törvényszék a jövedelmét kiutalja." Ez a vevői demokrácia ugyanakkor valóban nem életbiztosítás, amennyiben bárkit bármikor semmi perc alatt leszavaz, és akinek így nem lesz jövedelem kiutalva. És akkor demokrácia. Reich szerint a szuperkapitalizmus legnagyobb rákfenéje, hogy a politikát megszállja a business. Ám ez a megszállás már egészen más természetű, mint az, amikor az aranykorban a big business és az állam eleve közösen kormányoz. Szemben a közkeletű vélekedéssel, az elmúlt harminc évben egyáltalán nem történt dereguláció, sőt inkább nőtt a szabályozás. És ez épp a szuperkapitalizmusban érvényesülő kiélezett verseny miatt történt így. A vevőkért és a befektetőkért folyó ádáz harcban ugyanis minden vállalkozás a szabályozás befolyásolásával próbál magának versenyelőnyt kiharcolni, ami azzal jár, hogy a vállalati lobbycsoportok pénze mára sokkal többet nyom a politikai latba, mint a választási ígéretek és politikai meggyőződések. Persze Reich teljesen helyénvalónak tekinti, hogy a vállalkozások a fogyasztókért és a befektetőkért versenyeznek, és így nincsenek tekintettel a közérdekre. A vállalkozások ui. az olcsó és jó árukkal szolgálják a közt, és teljes ostobaság valamiféle >>vállalati társadalmi felelősséget<< várni a cégektől (ami oly nagy divat). Ez pusztán képmutatásra kárhoztatja a vállalkozásokat, és semmilyen valóságos közérdeket nem szolgál, inkább csak eltereli a figyelmet a politika feladatairól. Reich szerint ui. épp az a baj, hogy miközben az emberek, mint fogyasztók nyernek a versennyel, a globalizációval stb., addig állampolgárként egyre kevéssé tudnak csak érvényt szerezni nem-fogyasztói érdekeiknek, vagy éppenséggel az olyan érdekeiknek és igényeiknek, amelyek közvetve vagy közvetlenül, részben vagy egészben szembe mennek saját fogyasztói elvárásaikkal. Mert az emberek fogyasztóként csak az árát nézik pl. a tonhal konzervnek, és olyankor nem gondolnak arra, hogy az olcsó konzerv hány delfin életébe kerül; az emberek szeretnék, ha pl. a befektetési jegyeik árfolyama emelkedne, de azt nem szeretnék, ha a jövőbeni piaci előnyök érdekében a Google együttműködne a Kínai kormánnyal a kínai >>másként gondolkodók<< kézrekerítésében; az emberek szeretnének pl. olcsón bevásárolni a Wal-Martban (Tescoban), de városlakóként szeretnék, ha a főutcáról nem tűnnének el a kisboltok, amik olyan hangulatosak. És így tovább. Viszont azáltal, hogy a fogyasztókért és befektetőkért versengő vállalatok lobbycsoportjai megszállják a politikát, az emberek egyre kevéssé tudják a demokratikus rendszeren keresztül érvényesíteni a >>közérdekeiket<< - lényegében saját fogyasztói és befektetői érdekeikkel szemben. Az embereknek ui., vélekedik Reich, egyszerre vannak fogyasztói és befektetői érdekei (pl. legyen olcsóbb az internet hozzáférés), és vannak állampolgárként >>közérdekei<< (pl. ne legyen orrvérzésig pornó a neten). Az emberek a fogyasztói/befektetői érdekeiket a piacon tudják érvényesíteni, a >>közérdekeiket<< pedig állampolgárként a szavazófülkében, a közhivatalokban, civil fórumokon stb. És ez nagyjából rendjén is van így. Viszont ha állampolgárként egyre csökken az emberek érdekérvényesítő képessége, akkor ez szükségképpen azzal jár, hogy a fogyasztói érdekeik kerekednek felül. És Reich lényegi tézise éppen ez: a szuperkapitalizmusban az emberek fogyasztói és befektetői érdekei dominálnak, mert az állampolgári érdekeiket érvényesítő politikai rendszert is elsősorban a fogyasztói és befektetői érdekek uralják. Mi a megoldás? Reich szerint erre csak egyfajta orvosság van: a businesst szigorúan le kell választani a politikáról. A business csinálja azt, ami a business dolga, és csak azt. A politikusok viszont ne a zsebeiket meg a pártkasszát tömjék, hanem csinálják azt, amire a szavazóktól felhatalmazást kaptak, és csak azt.

"For many economists, defending free trade isn’t just about gross domestic product; it’s fighting for core values of freedom and human interdependence" - írja Glaeser. Ehhez egy Hicks idézet: "A klasszikus (smithi vagy ricardói) közgazdászok liberális avagy beavatkozásellenes elvei elsősorban nem is közgazdaságtani elvek voltak, hanem olyan elvek alkalmazása a közgazdaságtanra, amelyeket egy sokkal tágabb területre véltek alkalmazhatónak. Az az állítás, hogy a gazdasági szabadság a gazdasági hatékonyságot szolgálja, másodlagos jelentőségű..." Vagy ahogy Amartya Sen mondja: a választás szabadsága önmagában érték. Azaz, a választás szabadsága nem egyszerűen a jólét eszköze, hanem maga a jólét. (via eltecon.blog)

Kinopuskin: Hétfő (1994)

Paul Schrader (r.): Idegenek Velencében (The Comfort of Strangers) (1990)
Spike Lee (r.): Egy sorozatgyilkos nyara (Summer of Sam) (1999) (5*)
Gérard Jugnot (r.): Bomlott Boudu beköltözött (Boudu) (2005)
Mark Pellington (r.): Itt járt Henry Poole (Henry Poole Is Here) (2008)

Az amerikai kereskedelmi bankok lényegében kamatmentesen jutnak a FEDtől pénzhez, amiből hosszú lejáratú 3-4% százalékos kamatozású állampapírokat vesznek. Axel Leijonhufvud szerint ez tkp. a bankok indirekt kimentése, ahol a számlát - magasabb állami kamatszolgálat formájában - természetesen az adófizetők állják majd.

Lemegy ez a film, de aztán újra jön a reklám.

Ha egy téli vasárnap korán ébrednénk, és épp nem akad egyéb dolgunk, úgy bátran olvassuk el Ljudmila Ulickaja Szonyecska című kisregényét (vagy inkább hosszabb elbeszélését).

Acemoglu és Glaeser nem osztja Rajan elképzeléseit.