Ligeti György: Artikulation (1958)

I.

Marx A filozófia nyomorúságában nevetség tárgyává teszi Proudhon ún. konstituált értékét. Határozottan fellép a ricardói értékelmélet proudhoni meghamisításával szemben. Marx hangsúlyozza, az áruk csereértékének az áruk előállításához szükséges munka mennyiségével, illetve a munkaidővel történő meghatározása nem valamiféle elvont flogiszton-elmélet. A proudhoni ún. >>arányossági viszony<<, >>viszonylagos érték<< és >>kereskedelmi érték<<, amit a munkaidő úgymond a priori >>konstituál<< szimpla metafizikai koholmány. Marx leszögezi: Ricardo érdeme, hogy megmutatta az ún. polgári termelés valóságos mozgását, míg vele szemben a vulgáris Proudhon elvonatkoztat ettől a konkrét mozgástól, minek következtében az érték kategóriája, ami valójában a konkrét és valóságos tőkés termelés mozgásának eredménye, Proudhonnál metafizikai alapelvvé lesz. Marx így figurázza Proudhont, idézem: „Kezdjétek el a termék viszonylagos értékét a benne foglalt munkamennyiséggel mérni, és akkor a kínálat és a kereslet múlhatatlanul kiegyensúlyozza egymást. A termelés meg fog felelni a fogyasztásnak, a termék mindig kicserélhető lesz, s piaci ára pontosan a valóságos értéket fogja kifejezni. Ahelyett hogy, mint mindenki más azt mondaná: ha szép az idő, sok embert látunk sétálni, Proudhon úr sétálni küldi az embereit, hogy szép időt biztosíthasson nekik.”. Az áruk, állítja Marx, ártatlanul kerülnek a piacra, semmilyen önmagukban vett, belsőleg rögzített, elvont értékük nincs. Nem >>tudják<< eleve csereértéküket, keresletüket, az ún. természetes árukat stb., meglehet eladhatatlanok. Tehát azt, hogy az áruk csereértéke általában - ex post - folyvást a bennük tárgyiasult társadalmilag szükséges munkaidő szerint alakul, valójában épp a piaci konkurencia törvényei kényszerítik ki mindújra, mintegy egyszerű eredőjeként az egyébként bonyolult és összetett tőkés társadalmi termelés mozgásának. Vagyis Marx félreérthetetlenül, expressis verbis világossá teszi, idézem: „nem egy eleve „konstituáló” érték van, hanem egy „konstituáló” mozgás”. Azt a proudhoni elgondolást, mely szerint az áruk csereértékét az előállításukra fordított munkaidő már mindenek előtt és önmagában a priori meghatározná, Marx azzal a felette egyszerű ellenvetéssel tesz nevetségessé, hogy ily módon a lusta termelő árujának nagyobb volna a csereértéke, mint szorgalmasabb társai hasonló portékáinak. Valójában, és ez Marx mondandójának lényege, az értéktörvényt a tőkés termelés esetében éppen a piaci konkurencia érvényesíti (vö. pl. Bérmunka és tőke vagy Bér, ár és haszon). Más szóval, tőkés termelésnél, amennyiben a konkurencia törvényei szabadon érvényesülhetnek, úgy az áruk csereértékét ex post a társadalmilag szükséges munka mennyisége határozza meg. Megint más szóval, az áruk csereértéket a konkurencia törvényei határozzák meg, de kifejlett tőkés árutermelés, szabad verseny, szabad tőkeáramlás stb. esetén, hosszú távon, mindez végső soron azt eredményezi, hogy az áruk csereértékét vagy cserearányát éppen az áruk termeléséhez társadalmilag szükséges, átlagos stb. munkaráfordítások aránya határozza meg. Röviden, nem az értéktörvény az, ami valamiféle elvont a priori törvényként ex ante meghatározza a konkurencia mozgását, a kínálatot, a keresletet, ezek egyensúlyát, a piaci árat stb., hanem ellenkezőleg, a konkurencia mindenkori mozgása az, ami önmagát éppen ezen egyszerű törvényre redukálja ex post. Vagyis az értéktörvény a tőkés termelés konkrét formája, ami csak és kizárólag a piaci konkurencia konkrét mozgása révén, általa áll fenn. A társadalmi termelés mozgásának van törvénye, és nem az elvont értéktörvénynek valamiféle misztikus tárgyiasulása; nem a séta >>konstituálja<< a szép időt. A filozófia nyomorúságában Marx természetesen egyetért a ricardói tétellel, mely szerint kifejlett tőkés termelés esetében az áruk értékét a termelésükhöz társadalmilag szükséges átlagos munka mennyisége határozza meg, ám ugyanakkor, ismételve az előzőeket (mert ebben rejlik a lényegi tézis), Marx számára az értéktörvény nem valamiféle proudhoni eleve fennálló örök természeti törvény, ami maga igazgatná a piacot, határozná meg a kínálatot, a keresletet, a piaci árat stb. ex ante, hanem épp ellenkezőleg, a csereérték, mint a munkaidővel meghatározott, már a tőkés termelési viszonyok között közvetített társadalmi termelésnek, mint mozgásnak a mindenkori eredménye, amely tőkés társadalmi termelés a maga állandó folytonossága által körvonalazza ki saját összetett mozgásának ezen ex post egyszerű lényegre redukált eredőjét, így kristályosítva ki egyúttal a maga általában érvényes törvényszerűségét. Proudhonnál a valóság fejtetőn áll, amennyiben Proudhon úgy véli, akkor is van társadalmi-gazdasági törvény, ha nincs társadalmi-gazdasági mozgás, illetve az elvont törvény határozza meg e mozgást. Valójában: ha nincs társadalmi-gazdasági mozgás, akkor nincs törvény sem, mert a törvény mindenkor a konkrét társadalmi-gazdasági mozgásnak a reflexiója vagy törvénye. Azaz, az áru konkrét csereértékét a piac logikája határozz meg, ám a piac logikája ex post többnyire az értéktörvénynél köt ki, illetve amennyiben megváltozik a társadalmi termelést közvetítő mozgás, úgy természetesen változik annak törvénye is, hiszen nincs valamilyen a valóságos mozgáson kívüli önmagában vett törvény.

II.

A tőke III. kötetében a dolgok fordulatot vesznek. A filozófia nyomorúságával ellentétben a III. kötetben a piaci konkurencia mozgása már a költségárra redukálja magát, nem pedig az értékre, illetve éppen a piaci konkurencia mozgása volna az, ami az áruk értékének költségárukra történő redukcióját úgymond véghezvinni hivatott (oly módon, hogy a társadalmi értéktöbbletet a befektetett tőkék aranyában elosztja a társadalom egyes tőkései között, így alakítva ki az átlagprofit rátát). Kérdésként felmerül: mi hát a piaci konkurencia mozgásának a törvénye? A piaci konkurencia mozgása ui. vagy az értéket vagy a költségárat hozza létre eredményül, mert ugyanaz a mozgás ugye ex post nem redukálhatja magát két különböző eredőre. Ezért aztán egyfelől, ha a piaci konkurencia mozgásának ex post eredője az érték, miként A filozófia nyomorúságában, akkor az kínálatóstól-keresletestől, átlagprofit rátástól, piaciárastól az (vagy egyáltalán nem az), amit ugyanaz a mozgás, tehát a konkurencia mozgása mégegyszer nem redukálhat aztán megintcsak valami más eredőre, nevezetesen a költségárra. Így láthatóan A tőke III. kötetében a konkurencia által költségárra redukálódó áruérték elvileg nem lehet A filozófia nyomorúságából megismert érték. Másfelől, ha a piaci konkurencia mozgásának ex post eredője a költségár, miként A tőke III. kötetében, akkor a konkurencia mozgása mindig is csak ezt a költségárat hozza létre, így kérdésként merül fel, hogy akkor pontosan miféle értéket is redukál költségárra a konkurencia. Vagy mindez más megközelítésben: mi határozza meg A tőke III. kötetében az áruk értékét? Azt az áru értéket, amit a piaci konkurencia mozgása költségárra redukál. A tőke I. kötetéből egyértelműen megtudjuk a választ: az áruk értékét az áruk előállításához társadalmilag szükséges munkaidő határozza meg. Tehát A tőke I. kötetében az áruk értékét Marx számára épp úgy az áruk előállításához társadalmilag szükséges munkaidő határozza meg miként A filozófia nyomorúságában. Érezzük az ellentmondást. Kérdés tehát, hogy A tőkében szereplő érték kategóriát akkor vajon miféle társadalmi-termelési mozgás „konstituálja”?

Egy rövid, ám lényegretörő poszt John B. Taylortól.

Milos Forman (r.): Száll a kakukk fészkére (One Flew Over the Cuckoo's Nest) (1975)
David Lynch (r.): Dűne (Dune) (1984)
Curtis Hanson (r.): A kéz, amely a bölcsőt ringatja (The Hand that Rocks the Cradle) (1992)
Paul Haggis (r.): Elah völgyében (In the Valley of Elah) (2007)
Gerald McMorrow (r.): Franklyn (2008)

Micsoda fotó! És a Rajan cikk sem rossz. (via eltecon.blog)

Silló Sándor (r.): Bartók Béla: A Kékszakállú herceg vára (részlet) (2005)
(Kolonits/Kovács/MR Szimfonikusok/Selmeci)

 [A profit felszámolása]

Részlet Ludwig von Mises Profit and Loss című 1951-es esszéjéből

A profit megszűntetésének következményei

A profitnak a fogyasztók állítólagos előnyére történő megszűntetése azt jelentené, hogy a vállalkozókat kényszeríteni kellene, hogy a termékeiket olyan árakon adják el, amely árak nem haladhatnák meg a termelési költségeiket. Ám ilyen árak mellett az egyébként profitot hozó termékek árai a potenciális piaci áruk alatt lenne, így kínálatuk elégtelennek bizonyulna. Vagyis lennének olyanok, akik bár szívesen vásárolnának ezeken az árakon, mégsem jutnának hozzá a kívánt termékekhez. A hatósági árplafon ui. lebénítja a piacot, és felszámolja a termékek hatékony allokációját, illetve valamilyen kvóta-rendszer bevezetését teszi szükségessé.

Mindazonáltal a vállalkozói profit eltörlésének javaslata valójában nem is annyira magának a profitnak a megszűntetését célozná, mintsem inkább a profitnak a vállalkozóktól való elvételét, és a munkavállalók kezére játszását.

Egy ilyen rendszerben a profitok a munkavállalókhoz kerülnének, a felmerülő veszteségek viszont a vállalkozókat sújtanák, ami valószínűleg a profitok folyamatos csökkenéséhez és a veszteségek növekedéséhez vezetne. Mindenesetre a profitnak nagyobb része kerülne fogyasztásra, és kisebb része lenne a vállalkozásokba fektetve. Így aztán nem lenne rendelkezésre álló tőke az új termelőágazatok megteremtésére. Emellett nem lenne tőketranszfer sem a különféle - a fogyasztói kereslet változásának hatására - hanyatló és növekvő ágazatok között, mert ez sértené mindazoknak a munkavállalóknak az érdekeit, akik olyan vállalkozásokban vagy ágazatokban dolgoznak, amelyektől tőkét kellene elvonni más vállalkozások vagy ágazatok számára. Ha fél évszázaddal ezelőtt egy ilyen rendszer bevezetésre került volna, akkor az azóta eltelt időszak minden újítása lehetetlenné vált volna. Még ha az egyszerűség kedvéért el is tekintünk a tőkefelhalmozás problémájától, akkor is be kell látnunk, hogy a profit felosztása a munkavállalók között szükségképpen a termelésnek egy adott állapotban való megrekedését eredményezné, és kizárna bármiféle gazdasági igazodást, javulást és haladást.

Egy ilyen rendszer valójában a munkavállalók kezébe adná a befektetett tőke tulajdonjogát, ami végső soron a szindikalista rendszer létrehozását jelentené, annak minden sajátosságával együtt. Még egyetlen szerző vagy reformer sem vette ez idáig a bátorságot, hogy egy ilyen rendszert nyíltan propagáljon.
    
Újabb megoldás lehetne, ha az állam kisajátítaná a vállalkozók által megkeresett teljes profitot egy erre alkalmas módszer, a nyereség száz százalékos megadóztatásával. Ez a vállalkozókat végeredményben a gyárak és műhelyek felelőtlen ügyintézőivé változtatná, akik többé nem lennének alávetve a fogyasztók fennhatóságának, és akik úgy irányítanák a termelést, ahogyan azt éppen jónak látják.

Mindazonáltal manapság a (nyíltan még nem szocialista) kormányok mindhárom módszert egyidejűleg alkalmazzák: egyrészt a fogyasztók állítólagos érdekeire hivatkozva különféle árszabályozással megfosztják a vállalkozókat a potenciális profittól, másrészt támogatják a szakszervezetek azon törekvéseit, hogy a profit egy része a munkavállalókhoz kerüljön, harmadrészt megfosztják a vállalkozókat a profittól a különféle jövedelemadók, nyereségadók, és „extrapofit” adók formájában, amelyek így egy egyre növekvő állami elvonást jelentenek a nyereségből. Jól látható, hogy amennyiben ez a politika tovább folytatódik, akkor az hamarosan minden haszontól sikeresen megfosztja majd a vállalkozókat.

E módszereknek az együttes alkalmazása ui. már jelenleg is csak a káoszt növeli, ami a vállalkozók kifüstölésével végezetül a szocializmus teljes magvalósításához vezet. A kapitalizmus egyszerűen nem életképes profit nélkül. A profit és a veszteség léte az, ami a vállalkozókat arra kényszeríti, hogy a tőkéjükkel a fogyasztókat a lehető legjobban szolgálják. A profit és a veszteség az, ami lehetővé teszi, hogy azok az emberek irányítsák az üzletet, akik a leginkább képesek kielégíteni a közösség igényeit. Ha a profit megszűnik, pusztán a káosz marad vissza.  

A profit elleni érvek

Mindazok az érvek, amelyekkel a profitellenes politikát megpróbálják igazolni, a piacgazdaság működésének félreértéséből fakadnak.

Az iparmágnások túl hatalmasok, túl gazdagok, túl nagyok, amolyan felelőtlen zsarnokok, akik az erejüket pusztán saját gazdagságuk gyarapítására használják. Már az is az ördögtől való, ha egy vállalkozás nagy. Egyébként sincs semmilyen ésszerű ok arra, hogy egyeseknek milliói legyenek, miközben mások meg szegények. A kevesek gazdagsága okozza a tömegek szegénységét. Valahogy így szólnak a profitellenes vádak.

Mindazonáltal az ilyesfajta szenvedélyes vádak mindegyike téves. Az üzletemberek távolról sem felelőtlen zsarnokok. Valójában épp a profitéhség, illetve a veszteségek elkerülésének szorító kényszere által képesek a fogyasztók markukban tartani a vállalkozásokat, hogy azok ne a saját, hanem az emberek kívánságainak tegyenek eleget. Egy céget az tesz naggyá, hogy a legsikeresebben találja el és szolgálja ki a vásárlók igényeit, és ha egy nagyobb cég nem szolgálná jobban az embereket, mint a kisebb, akkor épp úgy kicsinységre lenne ítélve. Valójában nincs semmi rossz abban a törekvésben, ha egy üzletember a profitja növelésével akar gazdag lenni. Egy üzletembernek ui. üzletemberként csak egyetlen feladata van: küzdeni a lehető legnagyobb profitért. A hatalmas profit azt bizonyítja, hogy a fogyasztóknak kínált szolgáltatás jó. Ezzel szemben a veszteség csak a vállalkozó által elkövetett hibákra bizonyíték, vagyis arra, hogy a vállalkozó nem volt képes kielégítően elvégezni a rámért feladatokat. A sikeres vállalkozók gazdagsága továbbá nem oka senki szegénységének, hiszen a fogyasztókat épp a vállalkozók látják el, és nélkülük nem lennének. Az elmaradott országokban élők nyomorúságát sem valakik fényűzése okozza. Ez a nyomorúság sokkal inkább azzal a ténnyel van összefüggésben, hogy ezekben a szegény országokban nincsenek vállalkozók, akik gazdagok lennének. Az átlagembereknek azokban az országokban a legmagasabb az életszínvonala, ahol a legtöbb a gazdag vállalkozó. Mindenkinek elsőrendű érdeke, hogy a termelési tényezők felügyelete azok kezébe összpontosuljon, akik tudják, hogy miként kell azokat a leghatékonyabb módon hasznosítani. 

Dacára ennek, manapság minden kormánynak és politikai pártnak bevallott célja, hogy megakadályozza az új milliomosok születését. Ha az Egyesült Államok ötven évvel ezelőtt magáévá tette volna ezt a profitellenes politikát, akkor az új termékek ipari termelése mára elsatnyult volna. Az autók, hűtőszekrények, rádiókészülékek, és vagy száz más egyéb kevésbé látványos, ámde annál hasznosabb innováció nem válhatott volna a legtöbb amerikai háztartást alapvető részévé.

Az átlagos bérből élők mindazonáltal úgy vélik, hogy a termelés társadalmi apparátusának működtetése, a fejlesztés, és a növekvő kibocsátás valójában semmi mást nem igényel, mint egy olyan relatíve egyszerű rutinmunkát, mint ami számukra is adatott. Az ilyen emberek nem látják, hogy pusztán a kemény munka nem elég. Ui. szorgalom és szakértelem mit sem ér, ha nincsenek olyan vállalkozók, akik ezt a szorgalmat és szakértelmet az előrelátásukkal a legfontosabb célok félé fordítják, és ha nincs a tőkések által felhalmozott tőke, ami ezeknek a céloknak a megvalósulását elősegíti. Az amerikai munkás nagyot téved, amikor azt hiszi, hogy magas életszínvonalát saját kiválóságának köszönheti. Az amerikai munkás ui. nem szorgalmasabb, és nem is szakképzettebb, mint a nyugat-európai munkás. Az, hogy az amerikai munkás mégis többet keres, mint európai társai, annak köszönhető, hogy országa, az Egyesült Államok sokkal tovább ragaszkodott a „nyers individualizmushoz”, mint Európa. Az amerikai munkásnak ui. megadatott az a szerencse, hogy az Egyesült Államok csak negyven-ötven évvel később tért rá arra az antikapitalista politikára, amire előtte Németország. Az amerikai munkás bére valójában azért magasabb a világ többi részén élő munkásokéhoz képest, mert Amerikában a legnagyobb az egy munkavállalóra jutó tőke. Köszönhetően annak, hogy az amerikai vállalkozó nincs annyi sanyargató diktátummal korlátozva, mint más országok vállalkozói. Az Egyesült Államok relatíve nagyobb prosperitása valójában annak a ténynek az eredménye, hogy a New Deal csak 1933-ban jött, és nem 1900-ban vagy 1910-ben.

Így ha valaki tanulmányozni akarja Európa lemaradásának az okait, akkor szükségképpen meg kell vizsgálnia azt a sokféle törvényt és szabályozást, amelyek meggátolták, hogy Európában olyan intézmények jöhessenek létre, mint amilyen az amerikai háztartási és vegyescikk boltok, és amely szabályozás elnyomta a bevásárlóláncok, áruházak, és szupermarketek kialakulását. Fontos lenne továbbá vizsgálnia a német állam azon törekvését, hogy megvédje a kézműipart a kapitalista üzleti versenytől. Még relevatívabbnak ígérkezne az osztrák Gewerbepolitik vizsgálata, vagyis annak az állami politikának a vizsgálata, ami az osztrák gazdasági szerkezetnek az ipari forradalmat megelőző állapotát kívánta megőrizni.

Mindazonáltal a legnagyobb veszélyt a prosperitásra, a civilizációra, és a bérből élők anyagi jólétére a szakszervezeti vezetők tehetségtelensége jelenti, valamint a „szakszervezeti közgazdászok”, illetve nem utolsósorban a munkásoknak azon kevéssé értelmes rétege, amelyik nem képes tisztán felfogni a vállalkozóknak a termelésben betöltött szerepét. A belátásnak ugyanezen hiánya ölt testet Lenin írásaiban is. Lenin ti. úgy látta, hogy a mérnökök tervező munkáján, és a munkások kétkezi munkáján túl a termelés pusztán a „termelés és elosztás ellenőrzését” igényli, azaz egy olyan feladatot, amit úgymond még a "felfegyverzett munkások” is el tudnak látni. Mert a termelés "számbavételét, ellenőrzését a kapitalizmus rendkívül leegyszerűsítette minden írni-olvasni tudó ember által elvégezhető felügyeleti és feljegyzési műveletekre, a négy számtani alapművelet ismeretére". (Lenin: Állam és forradalom) Ez talán nem igényel kommentárt.

(Saját fordítás. A szöveg nem feltétlenül tükrözi a véleményemet.)

Giuseppe Tornatore (r.): Malena (2000)
Martin Scorsese (r.): Aviátor (The Aviator) (2004)
James Ivory (r.): A fehér grófnő (The White Countess) (2005)
Szomjas György (r.): A Nap utcai fiúk (2007)
Mark Herman (r.): A csíkos pizsamás fiú (The Boy in the Striped Pyjamas) (2008)

Egy Kornai kötet kapcsán Is nevű kommentelő nemrég aggódva érdeklődött nálam a kapitalizmus és a demokrácia jelen állapota felől. Kornai maga így látja.

Carlos Santana: Mirage

[Az osztrák iskola cikluselmélete]

Részlet Murray Rothbard 1969-es Economic Depressions: Their Cause and Cure című esszéjéből

A ricardói és az osztrák közgazdasági iskola hagyományaira építve dolgozta ki Mises az üzleti ciklusok alábbi elméletét:

Banki hitelexpanzió nélkül nem alakulnak ki gazdasági fellendülések és válságok, mert a szabad árak rendszere egyensúlyba hozza az áruk keresletét és a kínálatát. Ám a jegybanki források bővítésével a kormány növeli a kereskedelmi bankok pénztartalékait, ami hitelexpanzióra ösztönzi a bankokat. A hitelexpanzió pedig, növekvő folyószámla betétek formájában, növeli a pénzkínálatot. A folyószámla pénz növekedése viszont, miként azt már a ricardiánusok is helyesen megfigyelték, a javak árának emelkedéséhez vezet. Vagyis inflációhoz. Ám ezen túl, ahogyan azt Mises megmutatta, valami sokkal vészjóslóbb dolog is történik. A hitelexpanzió új pénzzel árasztja el az üzleti világot, ami mesterségesen a szabadpiaci szint alá szorítja a kamatrátát.

Egy szabad, megkötésektől mentes gazdaságban a kamatrátát egyedül a gazdaságot alkotó egyének időpreferenciája határozza meg. A kölcsön lényege ui. az, hogy az emberek a jelenbeli fogyasztásukat (a jelenlegi pénzt) elcserélik egy jövőbeni fogyasztásra (egy olyan követelésre, ami egy jövőbeli időpontban esedékes). Ám miután az emberek a jelenlegi pénzt mindenkor többre értékelik, mint ugyanazt a pénzt egy későbbi időpontban, így a jelenbeli fogyasztásról csak prémium fejében hajlanók lemondani. Ez a prémium a kamat, melynek értéke attól függően változik, hogy az emberek épp mennyire preferálják a jelenlegi fogyasztást a jövőbelihez képest. Azaz, az emberek időpreferenciájának alakulásától függ.

Az időpreferencia egyúttal azt is meghatározza, hogy az emberek fogyasztása hogyan viszonyul megtakarításaikhoz és befektetéseikhez. Ha ui. az emberek időpreferenciája csökken, azaz a jövőbeni fogyasztáshoz viszonyítva a jelenlegi fogyasztási igényük lecsökken, akkor kevesebbet fogyasztanak, minek következtében többet takarékoskodnak, illetve többet fektetnek be. Ezzel egyidejűleg, és ugyanezen okból a kamatráta is csökken. A gazdasági növekedés jelentős részben tehát az időpreferencia csökkenésének az eredménye, ami megnöveli a megtakarítások és beruházások arányát a fogyasztással szemben, és csökkenti a kamatrátát.

De vajon mi történik akkor, ha a kamatráta nem az alacsonyabb időpreferencia és a nagyobb megtakarítások miatt csökken, hanem a kormányzati beavatkozás okozta hitelexpanzió végett? Más szóval, mi történik, ha a kamatráta mesterséges okból, azaz a kormányzati intervenció miatt esik, és nem természetes okból, azaz a vásárlóközönség preferenciájának és értékítéletének változása miatt?

Baj történik. Mert látva a kamatráta csökkenését, az üzletemberek úgy reagálnak, ahogyan mindenkor reagálniuk kell, és ahogyan valóban reagálnak is az ilyen piaci jelzésre: többet fektetnek be tőkejavakba és termelési eszközökbe. Ui. azok a beruházások, különösen a hosszú és időigényes projektek, amelyek előzőleg nem tűntek jövedelmezőnek, a lecsökkent kamat ráfordítások miatt immáron profitábilisnak mutatkoznak. Vagyis az üzletemberek úgy reagálnak, mintha a megtakarítások valóban megnőttek volna: a tartós javakba, tőkejavakba, ipari nyersanyagokba és építményekbe történő beruházások aránya növekszik a fogyasztási javakba történő beruházáshoz képest.

Magyarán, a vállalkozások örömmel kölcsönöznek alacsony kamatra az olcsó pénzből, amit aztán tőkejavakba fektetnek, és ami végső soron a magasabb bérleti díjakra és a tőkejavakat előállító ágazatokban alkalmazott munkások magasabb béreinek kifizetésére fordítódik. Bár a vállalkozások növekvő kereslete felviszi ugyan a bérköltségeket, ám a vállalkozások úgy vélik, e magasabb költségeket is képesek fizetni, mert a pénzügyi intervenció által eltorzított kamatráta felülteti őket.

Ám a gondok nyomban megjelennek, amint a munkások és járadékosok - főként persze az előbbiek, hiszen a kiadások döntő része munkabér - kezdik elkölteni az új pénzből finanszírozott magasabb jövedelmüket. Mert az emberek időpreferenciája valójában nem lett alacsonyabb, és nem akarnak annyit megtakarítani, mint amennyi a beruházás. A munkások elkezdik fogyasztásra költeni az új jövedelmük nagyrészét, ami így visszaállítja a gazdaságban a fogyasztás és a megtakarítás régi arányát. A pénz újra a fogyasztási javak felé kezd áramlani, és nem képződik annyi megtakarítás, ami lehetővé tenné az újólag gyártott gépek, tőkejavak, nyersanyagok stb. megvételét. Mindez pedig hirtelen tör rá a termelési eszközök iparára, és depressziót okoz. Vagyis amint a fogyasztók visszaállítják az általuk kívánatosnak talált fogyasztás/beruházás arányt, rögvest megmutatkozik, hogy a vállalkozások túl sokat fektettek tőkejavakba, miközben fogyasztási javakba meg keveset. A termelést valójában félrevitte a kormányzati beavatkozás és a mesterségesen alacsony kamatráta, azaz a vállalkozók úgy viselkedtek, mintha nagyobb megtakarítások állnának rendelkezésre a ténylegesnél. Mihelyst az új banki számlapénz átszivárog az egész gazdaságba, és a fogyasztók visszaállítják a régi fogyasztási arányokat, világossá válik, hogy nem volt elegendő megtakarítás az összes termelőeszköz megvételéhez, az üzleti világ pedig tévesen fektette be a rendelkezésre álló véges megtakarításokat. A tőkejavakba történő beruházás túlzott volt, míg a fogyasztási javakra nem került elég.

Az inflációs fellendülés az árrendszer és a termelés szerkezetének eltorzításához vezet. A boom során a munkaerő és a nyersanyagok árai a termelési javakat gyártó ágazatokban túl magasra emelkedik ahhoz, hogy az nyereséges maradhasson az után is, hogy a fogyasztók visszaállították az eredeti fogyasztás/beruházás preferenciájukat. A "depresszió" ennek megfelelően egy szükséges és egészséges állapot, melynek során a piac lenyesegeti és felszámolja a fellendülési időszak azon beruházásait, amelyek valójában nem voltak kellően megalapozottak és nem gazdaságosak, illetve visszaállítja a fogyasztásnak és a beruházásnak azt az arányát, amit a fogyasztók ténylegesen igényelnek. Így a depresszió egy fájdalmas, de szükséges folyamat, ami által a szabad piac kigyomlálja a gazdasági boom túlzásait és tévedéseit, valamint visszaállítja a piacgazdaság azon funkcióját, hogy hatékonyan szolgálja a fogyasztók tömegeit. Mivel a termelési tényezők ára a boom során túl magasra kúszott, engedni kell, hogy munkaerő és a termelőeszközök ára a tőkejavakat előállító ágazatokban addig csökkenjen, amíg vissza nem áll a normál piaci állapot.

Minthogy az új pénzt, a magasabb bérek formájában, a munkások viszonylag gyorsan megkapják, így felmerül a kérdés, hogy miként is húzódhat el a boom évekig anélkül, hogy lelepleződnének azok a téves beruházások, amiket a piaci jelzések manipulálása okozott. Miért is nem kezdődik el hamarabb a depresszió általi regenerálódási folyamat? A válasz az, hogy a boom valóban nagyon rövid éltű lenne, ha a banki hitelexpanzió, és a kamatráta azt követő természetes szintje alá csökkenése, egyszeri alkalom lenne. Ám a lényeg éppen az, hogy a hitelexpanzió nem egy egyszeri alkalom, hanem folyamatos, minek következtében nincs lehetőség, hogy a fogyasztók helyreállíthassák az általuk preferált fogyasztás/megtakarítás arányt. A folyamatos hitelexpanzió nem engedi, hogy a költségek növekedése utolérje az árak inflációs növekedését a tőkejavakat gyártó ágazatokban. Olyan ez, mint a folyamatos doppingolás. A hitelexpanzió újabb és újabb dózisa úgy stimulálja a gazdaságot, hogy az mindig egy karhosszal az elkerülhetetlen összeomlás előtt haladjon. Csak amikor a hitelexpanzió végleg abba marad, vagy mert a bankok kezdenek meginogni, vagy mert az emberek kezdenek megijedni a folyamatos inflációtól, jön a feketeleves. A pincér benyújtja a számlát, és az elkerülhetetlen kiigazítási folyamatban sorra csődbe mennek a boom időszak megalapozatlan, túlzott beruházásai, miközben nagyobb súly helyeződik a fogyasztási javak előállítására.

Az üzleti ciklusok misesi elmélete így képes megmagyarázni minden talányt: a ciklusok ismétlődő és visszatérő természetét, a vállalkozások tömeges csődjét, valamint azt a tényt, hogy a boomok és válságok elsősorban a termelési eszközöket gyártó ágazatokat érintik intenzíven.   

Mises tehát rámutat, hogy a válságok felelőse a kormányzati és jegybanki intervenció által ösztönzött banki hitelexpanzió. De vajon mit javasol, mit kellene a kormánynak tennie, ha a depresszió egyszer beköszönt. Mi a kormány szerepe a válságból való kilábalás során? Mindenek előtt, amint lehet, a kormánynak fel kell hagynia az inflációs politikával. Igaz, ezáltal hirtelen megszakad az inflációs boom, és elkerülhetetlenül kezdetét veszi a depresszió vagy a recesszió. Ámde mennél tovább vár a kormány, csak annál fájdalmasabb lesz a szükséges kiigazítási folyamat. Mennél előbb elkezdődik tehát a recessziós kiigazítás, annál jobb. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy a kormánynak nem szabad megtámogatnia a kialakult egészségtelen gazdasági helyzetet, nem szabad kimentenie vagy pénzt kölcsönöznie a bajba jutott üzleti vállalkozásoknak. Ezzel pusztán elhúzódó agóniába, krónikus pangásba fordítaná át az egyébként hirtelen jelentkező, de gyors lefolyású depressziót. A kormánynak nem szabad próbálkoznia ár- és bértámogatással sem a termelő eszközöket gyártó ágazatokban, mert ezzel szintén csak prolongálná a bajt, és a végtelenségig késleltetné, hogy a depressziós kiigazítási folyamat végre megtörténjék. Bármi ilyen kísérlet csak elnyúló depressziót és tömeges munkanélküliséget okoz. Mindemellett a kormánynak nem szabad újra inflációs politikát alkalmaznia, hogy a gazdaságot kijuttassa a válságból. Mert még ha sikerrel járna is a kormány re-inflációs politikája, ezzel csak egy későbbi, még nagyobb bajnak vetné el a magvait. A kormánynak éppen így nem szabad bátorítania a fogyasztást sem, illetve növelnie saját költekezését, hiszen ezzel pusztán még tovább emelné a gazdaságban a fogyasztás/beruházás arányt. A kormánynak valójában csökkenteni kell a kiadásait, hogy ezzel javítson az arányon. A gazdaságnak ui. nem több fogyasztási kiadásra van szüksége, hanem több megtakarításra, hogy ezáltal is igazolja a boom túlzott beruházásainak legalább egy részét.

A depresszió misesi elemzésének fényében a kormánynak tehát mindössze egyetlen dolga van: nem csinálni a világon semmit. Az egészséges gazdasági működéshez, valamint a depresszióból való minél előbbi kilábaláshoz a kormánynak valójában egy szigorúan önmegtartóztató, "laissez-faire" politikát kell folytatnia. Mert mindaz, amit a kormány tehet, csak hátráltatja és gátolja a piac önkorrekciós működését. Azaz, mennél kevesebbet próbál a kormány tenni, annál gyorsabban működik a piaci önkorrekció, és annál hamarabb jön el a tartós gazdasági felépülés.   

(Eredeti kurziválás. Saját fordítás, a szöveg nem feltétlenül tükrözi a véleményemet.)

"Ez a felvétel szokatlan kísérletnek engedett teret: Bach-zene szólal meg szaxofonon. (...) A CD-t hallgatva különös érzés kerít hatalmába, meglehet, némi beleérzés jóvoltából: mintha Bach zenéje is egyfajta jazzé alakulna át. Nem New Orleansra, vagy a swingre, netán a bebopra gondolok, hanem a jazz modern, alternatív nyelvezetére. A Vázsonyi felvétel innen hallgatva Bach-féle hangokból építkező alternatív jazz, amonnan viszont jazzes asszociációkkal átfestett Bach-interpretáció. Döntse el a hallgató, hogy a híd melyik oldaláról közelít felé. Egy biztos: a túlsó partra nem jutunk át. Az élmény valahol középen lebeg."

Batta András

Carlos Santana: Everything's Coming Our Way

"Hirtelen megértettem, hogy nem csak magamért játszom, hanem életem minden útitársáért: a föld alatt élő emberekért, a Javelot utcai pince lakóiért, az emigránsokért, akikkel egy hajón érkeztem, s akik velem kapaszkodtak felfelé a Valle de Aran kanyargó útjain, de éppúgy a Szuikha és a Tabriké nyomornegyed lakóiért is, akik ott várakoznak a folyótorkolatnál, s a láthatárt bámulják szüntelenül, mintha várnának valamit, ami megváltoztatja a sorsukat." 
 Jean-Marie Gustave Le Clézio regényében, az Aranyhalacskában, egy marokkói arab kamaszlány útját követhetjük nyomon Mellahból Párizsba, majd Nizzába, onnan Bostonba és Chicagóba, majd végül vissza Afrikába, a Hilálok földjére. Az igézően szép fiatal lány útja egy öreg zsidó nevelőasszony házából indul, majd egy bordélyon át vezet a külvárosi nyomortelepre, egy párizsi pincelakásba, leszbikus doktornő előkelő házába, nizzai cigánytáborba, dzsesszfesztiválra, egy öregasszony sima és kemény kézfejéhez. Számos helyszínen játszódik a regény, és általa bepillanthatunk a nagyvárosok román, haiti, szaúdi, szenegáli stb. menekültjeinek nomád világába, a számkivetettek szubkultúrájába, a menekülttáborok világába, avagy a >>föld rabjainak<< (F.F.) sorsába.

Dorian Electra: I'm in Love with Friedrich Hayek

A profit funkciója

(Henry Hazlitt 1946-os népszerű írásának, az Economics in One Lesson kötetnek 21. fejezete)

Az a felháborodás, ami az emberek részéről a "profit" szó említésekor tapasztalható, jól jelzi, hogy valójában mennyire kevéssé értjük a profitnak a gazdaságunkban betöltött alapvető szerepét. A jobb megértés végett ezért újra számot vetünk a XV. fejezetben az árrendszerrel kapcsolatban mondottakkal, csak épp egy másfajta szemszögből.

A teljes gazdaságon belül a profitok súlya valójában nem túl nagy. Az 1929 és 1943 közötti tizenöt évben pl. a legálisan működő cégek profitjának a teljes nemzeti jövedelmen belüli aránya évente átlagban öt százalék alatt maradt. Mégis a profit az a jövedelemforma, amit a legnagyobb ellenségesség övez. Figyelemre méltó, hogy miközben létezik a "nyerészkedő" kifejezés, megbélyegzendő mindazokat, akik állítólag túlzott nyereségre tesznek szert, addig a kimagasló béreket keresőkre, vagy épp a veszteségeket elszenvedőkre nincs ilyesfajta pejoratív kifejezés. Pedig egy fodrászat tulajdonosának profitja meglehet nem csak a filmcsillagok és az acélvállalatok fizetett igazgatóinak a fizetéséhez mérten kisebb, de még a szakképzett munkások átlagbéréhez mérten is.

A tisztánlátást mindenféle ténybeli tévedés akadályozza. Például az olyan cégek profitját, mint a General Motors, amely a világ legnagyobb iparvállalata, az emberek inkább tipikusnak vélik, mintsem kivételesnek. Csak kevesen vannak tisztában a csődbe ment üzleti vállalkozások arányával. Az emberek nem tudják (a TNEC tanulmányát idézve), hogy "az elmúlt ötven év tapasztalatai alapján a ma megnyíló tíz élelmiszerboltból átlagosan hét fogja csak megérni a második évet, illetve a tízből várhatóan csak négy fogja megérni a negyediket". Az emberek nem tudják, hogy a jövedelemadó statisztikák szerint 1930 és 1938 között minden évben több vállalat volt veszteséges, mint ahány nyereséges.

Mennyi átlagban a profitok összértéke? Ezidáig nem született még olyan megbízható becslés, amely minden vállalkozási formát, legálist épp úgy, mint illegálist, egyaránt számításba vett volna, és amely kellően hosszú időszakot ölelt volna föl ahhoz, hogy a gazdaságilag kedvező és kevésbe kedvező periódusokat is magába foglalja. Mindazonáltal néhány jeles közgazdász úgy véli, hogy egy hosszabb időszakot átfogó periódus esetében, ha az összes profitot diszkontáljuk az adott időszak kockázatmenetes kamatlábaival, majd abból kivonjuk az időszak összes veszteségének az értékét, valamint egyfajta "ésszerű" nagyságú bértömeget, mint a saját vállalkozásukat működtető emberek méltányos jövedelmét, akkor nettó profit nem is igazán marad vissza, vagy még inkább nettó veszteséget kapunk eredményül. Ami persze nem azért van, mintha a vállalkozók emberbarát humanisták lennének, hiszen alapvetően a saját érdekükben vágtak bele az üzletbe, hanem mert az optimizmusuk és a magabiztosságuk olyan kockázatos vállalkozásokra sarkallta őket, melyek aztán nem jártak végül sikerrel.

Mindenesetre világos, hogy bárki, aki valamilyen vállalkozásba kezd, az nem egyszerűen csak a hozamok elmaradásának kockázatát vállalja, hanem azt is, hogy a teljes befektetett tőkéjét elveszti. A múltban épp a nagy vállalati és ágazati profitok biztosították, hogy az emberek ennek dacára is vállalkozzanak. Ám ha a profitok nagysága limitálva van, pl. egy tíz százalék vagy akörüli értékben, miközben továbbra is fennáll annak kockázata, hogy valaki a teljes tőkéjét elveszítse, úgy ez vajon mekkora ösztönzést jelent a vállalkozásra, és ezáltal a termelésre és a foglalkoztatásra? A fokozott háborús nyereségadó kellőképpen megmutatta, hogy az ilyen korlátozás már rövidtávon is milyen mértékben képes aláásni a termelés hatékonyságát.

Mindazonáltal manapság a kormányzati politika csaknem mindenhol hajlamos azt feltételezni, hogy hozzon egyébként bármilyen ellenösztönző intézkedéseket, a termelés töretlenül folyik majd ugyanúgy tovább. Napjainkban a legnagyobb fenyegetést e tekintetben a kormányzati árrögzítés jelenti. Az árrögzítés nem csak azáltal jelent veszélyt, hogy kellő ösztönző hiányában egymás után számolja fel az egyes áruk kínálatát, hanem hosszú távon meggátolja a termelésnek a valós fogyasztói kereslethez igazodó egyensúlyát. Ha a gazdaság szabadon működhetne, akkor a kereslet hatására egyes ágazatok profitja valóban "túlzott" és "elfogadhatatlanul magas" lenne, legalábbis a kormányzati tisztségviselők szemében. Ámde éppen ez ösztönözné a szóban forgó ágazatban tevékenykedő cégeket, hogy a hasznot további munkaerő és gépek alkalmazásába fektetve a végsőkig növeljék kínálatukat, valamint ez vonzaná a gazdaság más részeiből a vállalkozókat és a befektetőket e területekre, mígnem aztán a termelés végül elérné a kereslet kielégítéséhez szükséges megfelelő volument, és a profitok lesüllyednének az átlagos szintjükre.
 
Egy szabad gazdaságban, ahol a bérek, költségek és árak szabadon alakulnak a versengő piacon, a profitkilátások határozzák meg, hogy mely termékből mennyit gyártanak, illetve azt, hogy mely terméket nem gyártanak egyáltalán. Amennyiben egy termék nem hoz profitot, úgy az jelzés arra, hogy a termék előállítására fordított tőke és munka téves felhasználásra került: a termeléshez felhasznált források ui. értékesebbek, mint maga az előállított termék.

A profit egyik funkciója valójában éppen az, hogy a termelési tényezők felhasználását úgy irányítja, és osztja szét a több ezer különféle áru termeléséhez, hogy az megfeleljen az áruk keresletének. Nincs az a bürokrata, legyen az egyébként bármilyen zseniális, aki ezt a problémát képes lenne maga megoldani. A szabadon alakuló árak és profitok rendszere biztosítja a lehető legnagyobb kibocsátást, és a hiány leggyorsabb enyhítését. Az önkényesen meghatározott árak és profitráták csak prolongálják a hiányt, valamint csökkentik a termelést és a foglalkoztatást.

A profit további funkciója, hogy szűnni nem akaró állandó nyomást gyakorol a versenyben résztvevőkre, hogy azok tovább javítsanak vállalkozásuk hatékonyságán és gazdaságosságán, függetlenül az e téren már addig elért eredményektől. A hatékonyság növelése elkerülhetetlen: prosperitás idején azért, hogy a vállalkozók növelni tudják hasznukat, normál időkben azért, hogy tartani tudják a versenyben való pozíciójukat, válságos időkben azért, hogy egyáltalán fennmaradjanak. Mert a profitok nem csak gyorsan apadnak, de hamar veszteségbe is fordulnak. Már pusztán a csőd elkerülése is jelentős erőfeszítést igényel a vállalkozásoktól, nagyobbat, mint a piaci pozíció javítása. 

A költségek és árak relációjából származó profitok így nem csak arra nézvést jelentenek útmutatást, hogy egy gazdaságban milyen javakat termeljenek, hanem arra nézvést is, hogy melyek a leghatékonyabb módok e javak előállítására. Márpedig olyan kérdések ezek, amire a szocialista rendszernek is választ kell adnia. Nem kevésbé minden egyéb elképzelhető gazdasági rendszernek. És a profitok és veszteségek által adott szabadpiaci válasz, összehasonlítva más gazdaságszervezési módszerekkel, biztosítja a javak és szolgáltatások lehető legnagyobb bőségét.

(saját fordítás)

Michael Mann (r.): Szemtől szemben (Heat) (1995)
(A filmben van egy rablási jelenet, ami alatt végig Ligeti Gordonkaversenye szól.)
Michael Mann (r.): Ali (2001)
Florent Emilio Siri (r.): Túszdráma (Hostage) (2005)
Uli Edel (r.): A Baader Meinhof csoport (Der Baader Meinhof Komplex) (2008)

Carlos Santana: Európa (Amigos album 1976)

Alberto Alesia és Francesco Giavazzi, a két olasz származású, de évtizedek óta az USA-ban élő neves közgazdász professzor közös könyvükben ébresztőt fúj az öreg kontinensnek. Reform vagy hanyatlás, szól sokatmondóan az alcím. A szerzők úgy vélik, hogy bár Európa gazdag kontinens, de lemaradóban: mi, európaiak még jól élünk, ám nem kizárt, hogy húsz év múlva a koreai turisták majd többet engedhetnek meg maguknak Párizsban, mint maguk a párizsiak. És ennek megfelelően alakul majd a kontinens politikai-hatalmi súlya is. Feltéve, hogy Európa nem változtat. Alesia és Giavazzi alapvetően az Egyesült Államokkal szembeállítva vizsgálja az európai gazdaságokat, nem titkolva, hogy a liberális piacpárti Amerikát tekintik Európa számára követendő mintának. A kötet külön fejezetekben veszi sorra a munkaerőpiac, az oktatás, a kutatás-fejlesztés, a verseny és innováció, a bevándorlás, az igazságszolgáltatás stb. területeit. És a konklúzió egyértelmű: Európa számára nem a kevesebb munka, még csak nem is az állami protekcionizmus, nem a bennfentes érdekcsoportok privilegizálása, nem a túlszabályozás, vagy a központi költségvetés egyre növekvő forrásai, a még-több-és-több állami pénz, az egyre kiterjedtebb érdekvédelem jelentik a felemelkedés útját, hanem a tiszta verseny, a teljesítményre ható kínálati ösztönzők, a rugalmasság, és a kevés számú világos, jól betartott keretszabályok. Ennek megfelelően a szerzők olyan kiterjedt reformlépéseket szorgalmaznak az európai országok számára, melyek a jóléti kontinentális állam modellt egy piacbarát angolszász modell felé vinnék. A szerzők persze tudják, hogy ezek a javaslatok ellenszenvesen hangoznak az európaiak számára. Nekünk európaiaknak ui. minden felmerülő problémára reflexszerűen a >>még-több-állami-pénz-kell, még-több-védelem-és-állami-beavatkozás<< megoldás jut az eszünkbe, és még véletlenül sem az, hogy esetleg épp a túlzott érdekvédelem, szabályozás, és állami költekezés jelentik a problémák forrását. Mind e mögött pedig egy jellemző európai mentalitás húzódik: a piactól való idegenkedés, a kockázatvállalás kerülése, a felelősség elhárítás ösztöne, illetve az, hogy mi, európaiak az égadta világon mindent igazságtalannak gondolunk, leszámítva talán azt, hogy egy 30 éves, az aktív életét éppen csak megkezdő, irodai munkát végző, gyermek nélküli munkavállalónak is már 5 hét fizetett szabadság jár egy évben, minek következtében az Egyesült Államokban a 15-64 éves korosztályba tartozó munkavállalók 30%-al több órát dolgoznak egy évben, mint az európai munkavállalók. A szerzők meglehetősen kritikus hangot ütnek meg az Európai Unió működését illetően is. Alesia és Giavazzi nem átallja a sztalinista ötéves tervekhez hasonlítani a lisszaboni ágendát, illetve a különféle "EU-projektek" célkitűzéseit, melyekben a francia etatizmus, és dirigista állam modell egész Európára történő kiterjesztését látják leginkább. Ugyanakkor üdvözlik az uniót, mint egységes piacot, ami lehetőséget teremt a kiterjedtebb verseny, és a nagyobb skálahozadékból származó előnyök kihasználására. A két szerző a kötet utolsó oldalain 6 pontba szedve ad iránymutatást az általuk szükségesnek vélt változtatásokhoz. Akit érdekel, olvassa el.

[A piac szerepe és természete]
Részlet Ludwig von Mises A gazdasági válságok okai című 1931-es esszéjéből

A "termelés anarchiájának" marxista mítosza

A marxista kritika rendre bírálja a kapitalista társadalmat a termelés anarchizmusa, avagy tervezetlensége végett. Mondják, minden tőkés vállalkozó merőben vakon termel, nyers profitvágytól vezérelve, nem törődve azzal, hogy működése valamilyen társadalmi szükségletet elégítsen ki. A marxisták számára így az sem különösképpen meglepő, ha gazdasági válságok formájában időről időre súlyos zavarok mutatkoznak a termelésben. Állításuk szerint ugyanakkor teljességgel hiábavaló ezekkel a válságokkal szemben magán a kapitalista rendszeren belül harcolni, mert azokra egyedül a szocializmus jelenthet csak ellenszert, azaz a profitérdekelt termelésnek egy olyan tervgazdasággal történő helyettesítése, ami a szükségletek kielégítését célozza.

Ám az igazat megvallva, e marxista szemrehányás, mely szerint tehát a piacgazdaság "anarchisztikus" lenne, valójában nem mond többet annál, mint hogy a piacgazdaság éppenséggel nem szocializmus. Vagyis a piacgazdaságban a termelés ügyvitele nincs alávetve egy központi hivatalnak, melynek legfőbb dolga lenne irányítani a termelési tényezők felhasználását, hanem e feladat a vállalkozókra és a termelőeszközök tulajdonosaira marad. Így aztán a kapitalista gazdaságot "anarchisztikusnak" bélyegezni épp csak annyit tesz, hogy a kapitalista termelés nem az állami intézmények függvénye.

Az "anarchia" kifejezés mindazonáltal egy másfajta jelentést is hordoz. Az "anarchia" szót ui. általában arra a társadalmi állapotra használjuk, amikor a kormányzat - megfelelő rendfenntartó apparátus hiányában - nem képes biztosítani a köznyugalmat és a törvények tiszteletét, így a folyamatos konfliktusok végül káoszhoz vezetnek. Következésképp az "anarchia" szó összekapcsolódik valamilyen fenntarthatatlan és elfogadhatatlan állapot jelenségével, minek okán a marxista teoretikusok nagy előszeretettel használják. A marxi elméletnek ui. szüksége van az ilyesfajta fogalmakra, hogy emocionális alapon rokonszenvet vagy ellenszenvet gerjesszen, ami aztán meggátolja a racionális kritikai elemzést. A "termelés anarchiája" szlogen e tekintetben tökéletesen betöltötte ezt a fajta szerepét, egész generációkat zavarva össze, illetve befolyásolva a jelenleg is működő pártok gazdasági és politikai gondolkodását, beleértve ebbe azon pártokat is, melyek egyébként hangosan hirdetik a maguk anti-marxizmusát.

A fogyasztók szerepe, és a piac törvénye

Még ha igaz is az, hogy a kapitalista gazdaság "anarchikus", azaz nélkülöz bármiféle központi irányítást, illetve az, hogy az egyes tőkések és vállalkozók a profit reményében egymástól függetlenül végzik a termelést, akkor is teljességgel téves az a feltételezés, hogy a tőkések és vállalkozók ne rendelkeznének útmutatással a termelés megszervezésére a fogyasztói igények kielégítéséhez. Ellenkezőleg, a kapitalista gazdaság legbelsőbb természetéhez tartozik, hogy a termelési tényezők felhasználása végeredményben a fogyasztói igények kielégítésére fordítódik.

A vállalkozók és a tőkések ui. nem menekülhetnek a piac erői elől, azaz a tőkejavakat és a munkaerőt oly módon kell elosztaniuk, hogy ezzel - az adott gazdasági fejlettség és technológiai színvonal mellett - a lehető legnagyobb megelégedésére legyenek a fogyasztóknak. Ebből következően teljesen félrevezető az a szembeállítás, hogy míg a kapitalista termelés pusztán a profitért folyik, addig a szocialista termelés a használati értékért. A kapitalista gazdaságban a fogyasztók kereslete határozza meg a társadalmi termelés irányát és szerkezetét, méghozzá éppen azért, mert a tőkéseknek és vállalkozóknak muszáj tekintettel lenniük a vállalkozásuk nyereségességére.

A termelési tényezők magántulajdonlásán alapuló gazdaság a piac által nyeri el értelmét. A piac úgy működik, hogy az árak változásán keresztül a kereslet és a kínálat újra és újra összhangba kerül. Ha egy áru iránti kereslet növekszik, akkor annak az árunak megnő az ára, ami a kínálat növekedéséhez vezet. A vállalkozók ui. olyan termékeket próbálnak előállítani, ami a lehető legnagyobb nyereséget ígéri számukra, illetve bármely termék gyártását addig fokozzák, amíg az nyereséget hoz. Ámde az a tény, hogy a vállalkozók csak olyan árukat termelnek, melyek eladása nyereséget ígér, egyúttal azt jelenti, hogy nem használnak el tőkejavakat és munkaerőt olyan áruk termelésére, amire a fogyasztóknak nincs sürgető igényük.

Végső soron a fogyasztók azok, akik eldöntik, hogy mit kell termelni és hogyan. A piac törvénye rákényszeríti a vállalkozókat és a kapitalistákat, hogy engedelmeskedjenek a fogyasztók utasításainak, és teljesítsék kívánságaikat, méghozzá a legkevesebb idő, munka és tőkeráfordítással. A piaci verseny ui. gondoskodik róla, hogy azok a tőkések és vállalkozók, melyek nem felelnek meg e feladatra elveszítsék a termelési folyamat fölötti irányításukat. Mert amennyiben nem képesek állni a versenyt, azaz a fogyasztói igények mennél jobb és olcsóbb kielégítését, úgy veszteséget szenvednek el, ami csökkenti a társadalom termelési folyamatában betöltött jelentőségüket. Ha tehát nem változtatnak rövid időn belül tőkebefektetéseik és vállalkozásaik irányításán, úgy veszteségeik révén teljesen megszűnnek, és elveszítik vállalkozói létüket, illetve a továbbiakban meg kell elégedniük egy szerényebb és kisebb jövedelmet biztosító alkalmazotti szereppel. 

A termelés célja a fogyasztás

A piac törvénye a munkaerőre is vonatkozik. Miként a többi termelési tényező esetén, a munkaerő értékét is az határozza meg, hogy mennyire alkalmas az emberek igényét kielégíteni. Ennek okán a munkaerő ára, a munkabér, éppen olyan piaci jelenség, mint bármely más piaci jelenség, melyet a kereslet és a kínálat határoz meg. A munkaerő annyit ér, mint amennyit annak terméke a vásárlók szemében. A bérek alakulása a munkaerőt azokba a termelési ágazatokba tereli, ahol arra a legnagyobb igény van, így a piac a különféle minőségű és mennyiségű munkaerőt olyan formán osztja el, hogy ezáltal a leghatékonyabban szolgálja a vevői igényeket.

A feudális társadalomban az ember háborúk és hódítások, valamint az uralkodó adományai által gazdagodott meg, illetve szegényedett el, amennyiben csatát vesztett vagy épp kegyvesztett lett az uralkodónál. A kapitalista társadalomban az ember azáltal gazdagodik meg, hogy a fogyasztók tömegeit szolgálja, közvetlenül fogyasztási javak, vagy közvetve, nyersanyagok és félkész termékek gyártásával. Más szóval, a kapitalizmusban valaki azáltal lehet gazdag, hogy más embereket szolgál. A kapitalista piacgazdaság egy olyan demokrácia, ahol minden egyes penny egy-egy voksot jelent. A sikeres üzletember gazdagsága a fogyasztók népszavazásának az eredménye. Ugyanakkor a már megszerzett gazdagságot csak azok őrizhetik meg, akik folyamatosan fenntartják a vevői elégedettséget.  

A kapitalista társadalmi rend a szó legszorosabb értelmében egy gazdasági demokrácia, ahol minden döntés végső soron a népnek, mint fogyasztónak az akaratán múlik. Mindannyiszor amikor véleménykülönbség alakul ki az üzletemberek és a fogyasztók között, a piac nyomása garantálja, hogy végül a fogyasztók kerüljenek ki győztesen. És ez a demokrácia bizonyosan másmilyen, mint az a fajta gazdasági pszeudo-demokrácia, amit a szakszervezetek képzelnek el. Egy olyan társadalmi rendszerben, mint amilyet a szakszervezetek javasolnak, az emberek nem mint fogyasztók, hanem mint termelők irányítanák a termelést. Más szóval, a termelés irányára nem mint a termékek vásárlói gyakorolnának befolyást, hanem mint a munkaerő eladói, azaz mint az egyik termelési tényezőnek a birtokosai. Ha egy ilyen rendszer megvalósulna, az teljesen elzüllesztené a termelést, ami viszont elpusztítaná civilizációnkat. A szakszervezetek céljának abszurditása teljesen nyilvánvalóvá válik, ha belátjuk, hogy a termelés nem önmagában vett cél. A termelés célja a fogyasztás.

A "termelési politika" veszedelmessége

A piac nyomására a tőkéseknek és vállalkozásoknak úgy kell megszervezniük a termelést, hogy ezáltal a fogyasztók vágyait teljesítsék. A termelés és a munka társadalmi elosztása mindenkor a fogyasztók legsürgetőbb vágyainak kielégítéséhez igazodik. És pontosan ez az, ami garantálja, hogy a fogyasztó legyen az egyedül irányadó a business számára. Dacára ennek, mégis azzal szokás a kapitalista rendszert leginkább vádolni, hogy az a haszon és a számítás logikáját az érzelmek fölé helyezi, és szenvtelenül, személytelenül, pusztán a pénzügyi profit érdekében működteti a gazdaságot.

Ám a vállalkozók valójában azért a lehető legnagyobb profit érdekében rendezik be a gazdaságot, mert a piac arra készteti őket, hogy a fogyasztók legolcsóbb és legjobb szolgálata érdekében vezessék üzletüket. Ha a vállalkozók nem vehetnék számításba a haszon lehetőségét, hanem ehelyett a munkások kívánságát tartanák szem előtt, és a termelést a munkások legnagyobb kényelme érdekében szerveznék meg, akkor ezzel a fogyasztók érdeke sérülne. Ellenben amikor egy vállalkozó a legnagyobb profit céljából vezeti a maga vállalkozását, akkor valójában a közösséget szolgálja. Mindazok pedig akik megakadályozzák ebben azáltal, hogy az üzleti haszon elé helyeznek más szempontokat, valójában a közösség érdeke ellen cselekszenek, és veszélyeztetik a fogyasztói igények kielégítését.

A munkások és a fogyasztók, természetesen, azonosak, és ha különbséget is teszünk köztük, úgy az csak egy gazdasági alapvetés keretén belüli elméleti elkülönítés. Ám ebből nem szabad arra a hibás gondolatra jutni, hogy az emberek két különböző csoportjával lenne dolgunk. Az, hogy a tőkések és a vállalkozók is fogyasztanak a volument illetően nem túl érdekes. Egy piacgazdaságban ui. a fogyasztást a széles tömegek fogyasztása jelenti.

Közvetve vagy közvetlenül, a kapitalista termelés elsődlegesen a tömegek fogyasztását szolgálja. Ezért az egyetlen mód a fogyasztók helyzetének javítására az, ha a vállalkozók egyre produktívabbakká válnak, vagy ahogyan azt az emberek manapság mondják, egyre gazdaságosabban termelnek. Így ha valaki csökkenteni kívánja a tömegek jólétét, úgy az mindenképp sürgessen különféle "termelési politikákat". Kivált olyan kormányzati intézkedéseket, melyek a termelők érdekeit a fogyasztók érdekei elé kívánja helyezni.

A termelés piaci törvényeivel szembeszegülni minden esetben csak a fogyasztás terhére lehet. Ezt az igazságot kell mindenkor szem előtt tartani, ha egyesek olyan kormányzati intervenciókat javasolnak, melyek mentesítenék a termelőket a piacnak való engedelmesség alól.

A piaci folyamatokban rejlik ti. a kapitalista gazdaság értelme. A piaci folyamatok teszik, hogy a tőkések és vállalkozók a fogyasztók szükségleteinek kielégítésén munkálkodnak. Ha beleavatkozunk a piac összetett folyamatainak működésébe, úgy az csak zavart visz a rendszerbe, ami meggátolja a kereslet és kínálat egymáshoz való alkalmazkodását, és tévútra viszi a termelést, megakadályozva ezáltal, hogy a gazdasági tevékenység elérje a célját. Azaz, a szükségletek kielégítését.

Ezek a zavarok jelentik a gazdasági krízist.

(saját fordítás)

Rob Marshall (r.): Chicago (2002)
Noah Baumbach (r.): A tintahal és a bálna (The Squid and the Whale) (2005)
Neil Burger (r.): A mágus (The Illusionist) (2006)
Danny Boyle (r.): Napfény (Sunshine) (2007)

Pink Floyd: Hey You

Szemben a mennyiségi pénzelmélet hagyományos szemléletével, a pénz nem semleges. Az új pénz nem szökőárként önti el a gazdaságot, hogy az összes jószág árát egyidejűleg és arányosan növelje, hanem egy meghatározott helyen lép be a gazdaságba, és meghatározott terjedési iránya van. Vagyis csak fokozatosan növeli az általános árszínvonalat. E folyamat nyertesei azok a gazdasági szereplők, akikhez a legkorábban ér el az új pénz, mert ezek a szereplők még döntően a régi árszínvonalon vásárolhatnak vele. Ez egyúttal azt jelenti, hogy terjedés közben az új pénz eltorzítja a relatív árakat, és ennek következtében a termelés szerkezetét. Más szóval, az új pénz birtokosai képesek erőforrásokat elvonni a gazdaság többi szereplőitől saját céljaikra. A folyamat vesztesei természetesen azok, akikhez legutoljára ér el az új pénz, miközben az árszínvonal fokozatosan növekszik. Miután gazdagságot nem lehet nyomtatni, így a nyertesek pusztán a vesztesek kárára nyernek. Azaz, az új pénz szétterjedése - túl a termelés szerkezetének torzításán, illetve azzal összefüggésben - egy meglehetősen igazságtalan jövedelem-redisztribúcióval jár, amennyiben egyes szereplőket kiszorít a termelésből, valamint kényszer-megtakarításokra kárhoztat. És Richard Cantillon mindezt javarészt már jól tudta (az a Cantillon, akit egyesek, Adam Smith ellenében, a közgazdaságtan tkp.-i atyjának tekintenek). Miként azzal is tisztában volt, hogy a pénzkínálat manipulálása előbb-utóbb hazavágja a gazdaságot.