Igor Sztravinszkij: Duo Concertant (1932) (Itzhak Perlman/Bruno Canino) (I. & II.)

Francis Poulenc: Suite française (1936) (Gabriel Tacchino) (I.-IV. és V.-VII.). (A Pavane (II. tétel) gyermekien egyszerű melódiája mindig megindít.)  

Ron Howard (r.): Apollo 13 (1995). Egy film az Apollo 13 űrhajó kalandos útjáról.

Rendre jelennek meg cikkek (most éppen a HVG e heti számában) arról, hogy a magyar diákok nem tudnak olvasni. Vagy ha tudnak is, hát nem értik, amit olvasnak. És bevallom, engemet ez a hír mindannyiszor elképeszt. Az, hogy a magyar gyerekek jelentős része úgy kerül(het) ki az általános iskolából, hogy effektíve nem tud olvasni. Ismétlem, olvasni. És én ilyenkor látom magam előtt Kerpen Gábort, a PDSZ elnökét, amint éppen arról nyíg, hogy milyen kevés a pedagógusok bére. Hát szerintem meg sok. Kedves tanár nénik és tanár bácsik, tessenek először szépen megtanítani a gyerekeket olvasni meg írni, mert hogy ez amolyan elemi elvárás vagy miféle lenne Önökkel szemben! Állampolgárilag, meg egyáltalán. Ezért tartjuk fenn az iskolákat, és nem a tanári bérek miatt. Tudniillik olvasni illik tudni állampolgárilag. Meg egyáltalán. Szóval, addig nincs is értelme pedagógusi bérekről beszélni, amíg a gyerekek nem tudnak olvasni. Az informatikusoknak sem alacsony a bérük, amíg bekapcsolni sem tudják a számítógépet.   

Hayek elvetette a közgazdaságtan hagyományos, walrasiánus ihletésű általános egyensúlyi elméletét. Miért? A választ leginkább Hayek '37-es Economics and Knowledge című esszéjében kell keresnünk.  Hayek szerint a hagyományos egyensúlyi elmélet úgy képzeli el a piaci egyensúly létrejöttét, mintha volna valamilyen rendező értelem, amely rendező értelem ismervén minden piaci körülményt úgy hozza összhangba az egyes piaci szereplők tevékenységét, hogy ezáltal létrejön egy, az egész gazdaságra kiterjedő általános egyensúlyi állapot. Vagyis a hagyományos elmélet teleologikus: az egyensúlyi helyzetben a részek, vagyis az egyes piaci szereplők, úgy nyerik el a helyüket az egészben, vagyis a piac egészében, hogy előtte már hallgatólagosan létezik az egész rendnek a kész ideája. Mintha legalábbis egy tervező terve lenne az egyensúly, amikor is minden piaci szereplő csak mintegy része a tervszerű elrendezésnek, és minden szimultán, vagyis egyszerre rendeződik el. Mint egy mátrix-egyenlet megoldása. Hayek szerint pedig, miként azt '45-ös esszéje, a The Use of Knowledge in Society is megerősíti, mindez azért történhet, mert a hagyományos egyensúlyi elmélet naivan (vagy még inkább öntudatlanul) azt feltételezi, hogy a gazdaság egyes szereplői számára az információk úgy vannak adva, mintha e szereplők egy minden körülményt ismerő ideális külső megfigyelők lennének. Más szóval, a tudós (az elmélet) összekeveri a saját kvázi sub specie aeternitatis szemléletét a gazdasági szereplők tényleges tudásával. És mert a tudós elvben mindenkor meg tud oldani egy egyenletrendszert, amennyiben ahhoz minden szükséges adatot ismer, ezért a tudós (az elmélet) öntudatlanul azt feltételezi, hogy akkor a gazdaságban is van valamiféle (makro-)szubjektum, ami egyszerre ismeri ezeket az adatokat és egyenleteket, és ami maga rögvest meg is oldja azokat, és persze el is rendezi ennek megfelelően a gazdaság egyes szereplőit. Ám ez nyilvánvalóan nonszenesz. Nonszensz, mert a dolgok tényleges rendje helyére titkon a gondolkodás rendje lép, illetve ennek megfelelően a dolgok tényleges hatásmechanizmusa helyére az egyéni cselekvésnek a sokfélét integráló célracionalizmusa (innen az elmélet burkolt teleologikus jellege). Így az igazi kérdés, mondja Hayek, valójában épp a fordított: hogyan jöhet létre piaci egyensúly (vagy legalábbis egyensúly közeli állapot), azaz az egyes piaci szereplők összhangja úgy, hogy egyébként senki nem ismeri az egészet? Hogyan találhatja meg minden egyes szereplő az egészben az egyetlen lehetséges egyensúlyi helyét úgy, hogy csak egy kis területre kiterjedő korlátolt résztudása van? Hogyan lehet az egészben rend, miközben ezt a rendet valójában külön-külön senki nem ismeri? Hayek szerint a hagyományos egyensúlyi elmélet azt feltételezi, amit éppenséggel meg kellene magyaráznia. A gazdaságelmélet feladata valójában éppen azoknak a koordinációs mechanizmusoknak a feltárása és magyarázata lenne, amelyek lehetővé teszik, hogy az elkülönült gazdasági szereplők a szétszórt és részleges tudásuk ellenére mégis összehangolják a tevékenységüket. Mert a gazdasági egyensúly mechanizmusa a valóságban nem az egyenletrendszer ismeretleneinek szimultán megoldása, és a gazdaság sem azért viselkedik egységes piacként, mert a papíron együtt vannak egymás alatt az egyenletek, hanem mert léteznek olyan intézmények (legfőképpen persze maga az árrendszer ilyen, de pl. a reklám is), amelyek személytelen működési mechanizmusa képes információkat közvetíteni a korlátolt tudású egyéni szereplők között, akik így a próbák és tévedések, az állandóan változó körülményekhez való folyamatos igazodás által képesek összhangba hozni a tevékenységüket. Hayek a '46-hos tanulmányában, a The Meaning of Competitionben azt írja a verseny kapcsán, hogy amikor a hagyományos elmélet a versenyről beszél, akkor valójában nem a verseny folyamatáról beszél, hanem már csak arról a végállapotról, amit a versenyfolyamat maga létrehoz, és így végső soron semmit nem mond a versenyről. És épp így, amikor a hagyományos elmélet a piaci egyensúlyról beszél, akkor nem magáról az egyensúlyi folyamatról beszél, annak intézményi feltételeivel és sajátos mechanizmusaival, hanem már csak magáról az egyensúlyról mint végeredményről, amihez így akár mátrix-egyenletek által is eljuthatunk.

Alekszandr Szkrjabin: f-moll prelűd Op.17, No.5 (Evgeny Zarafiants) 

(Önöknek is felsejlik Chopin F-dúr etűdje az Op.10-es sorozatból?)

Amos Gitai (r.): Kivonulás (Disengagement) (2007) Film a Gázai övezetben élő zsidó telepesek 2005. augusztusi evakuálásáról, családtörténettel. (Az egyik jelenetben a gyönyörű Juliette Binoche meztelenkedik egy kicsit, ami számomra nagymértékben emeli a film művészi értékét.)

John Curran (r.): Színes fátyol (The Painted Veil) (2006) Szerelem, Kína, kolera.

John Frusciante: Fallout

Egy éve írtam: [E]gy kis gazdasági válság még jót is tesz az elméleti közgazdászoknak, - belengeti a libidójukat. Felkavarja az elmélet lábvizét, lehet okosnak lenni megint. (Persze szigorúan utólag.) Vagy ahogy Mankiw írta 2006-ban: ‘There is nothing like a crisis to focus the mind.’. Plusz ilyenkor sokkal könnyebben lehet új, merész teóriákkal előállni. Ahogy Röpke írta 1933-ban: ‘When big banks collapse overnight, and whole countries become insolvent, everything becomes possible in the realm of ideas as well.’. És valóban, válságteóriával tele lett a padlás. (Egy-két teória eleve a padlásról került elő, épp csak le lett porolva.) Valamelyik merészebb, valamelyik kevésbé. Mark Jickling pedig csokorba szedte ezeket a teóriákat (állítólagos válság okokat) (via eltecon.blog). Szóval, már csak egy kérdés marad: szigorú tudomány-e a közgazdaságtan?

Killing Me Softly    (Prűdek ide kattintsanak!)

(bónusz)

Max Borders szenvedélyes kirohanása a modellek és aggregátumok ellen, à la Hayek. Csak röviden idézném: '[E]conomies are not pumps to be primed, but economic ecosystems. Economists are thus notoriously bad at predicting, much less planning, economies. That’s why next-generation economics must focus on the fundamentals — namely, the rules that give rise to successful entrepreneurship and sustainable growth. Not aggregates. Not models. Rules.' (Magam ehhez még annyit tennék: a közgazdaságtan közgazdaságtan.)

bikicsunáj Killing Me Softly

Kis interaktív játék a WSJ jóvoltából. 

(Igazán nem szeretnék a ténylegesnél okosabbnak tűnni, de azt hiszem, erre szokás mondani: ehhez nem kellett túl sok ész (FED has financed these programs mostly by creating money).)

Terry George (r.): Hotel Ruanda (Hotel Rwanda) (2004) Egy film az 1994-es ruandai népirtásról, melynek során néhány hónap alatt hutu milíciák kb. 1 millió tuszit (illetve a népirtásnak ellenszegülő hutut) öltek meg. A világ pedig tétlenül nézte.

Kérdezi Fritz Machlup 1937-ben egy, a Minnesotai Egyetemen tartott konferencián. Válasza pedig az, hogy igen. Machlup ui. Mises tanítvány, aki tudni véli, hogy a gazdasági boomokat a hitelexpanzió okozza. Ergo, a boomokat a hitelexpanzió fékezésével lehet kontrollálni. Miként? Amikor a hitelállomány kezdene elszabadulni, a FEDnek korlátoznia kell a kereskedelmi bankok tartalékait a tartalékráta emelésével, valamint államkötvények saját portfolióból való eladásával. Machlup szerint viszont a FED inkább veszi, mintsem eladja az államkötvényeket, hogy ezáltal megtámogassa azok piaci árfolyamát, azaz indirekte a költségvetési deficitet. Ezzel viszont a hitelexpanziót is megtámogatja, illetve az azzal járó inflációt.

Faithless: Muhammad Ali

Dióhéjban az Ecostattól.

Miután a szépirodalommal mostanság igencsak csehül állok, így fogtam magam és elolvastam Kunderának a Nemtudás című kisregényét (apám, micsoda frappáns szójáték). Nemtetszett. Megjegyzem, egykoron – kamaszként – két Kundera regényt is olvastam, A lét elviselhetetlen könnyűségét meg a Tréfát (egy cimborám ajánlotta nekem ezeket anno). Na, azok viszont tetszettek. Ellenben semmire nem emlékszem belőlük (csak arra ugye, hogy tetszettek (nota bene, lehet, hogy máma már ezek sem tetszenének)). És erre a mostani kisregényre sem fogok emlékezni úgy jó egy hónap múlva (pláne nem évek múltán). De ez nálam nem Kundera specifikus. Én ugyanis minden regényt, novellát és filmet (a szerző korára, nemére és származására való tekintet nélkül abszolúte korrekten) kb. 3-4 hét után elfelejtek. Szereplők, cselekmény – huss! (Mondjuk, egynémely filmet többször is láttam, azok jobban megvannak.) Ami azért is különös, mármint a nemtudás, mert az értekező szövegekre meg annál inkább emlékszem. Meg egyáltalán, elég jó az emlékezetem. Persze gyanítom az okot. Az értekező szövegek ui. igénylik a tartalmi rekonstrukciót, avagy az exegézist, míg a szépirodalom meg nem. Más szóval, csak hogy én is értsem, egy regény olvasása közben viszonylag ritkán kell megállnom megkérdezni magamtól, hogy >>akkor most mi a bánatos jó édesanyja van?<<. Nem így pl. Hirofumi Uzawa Neutral Inventions and the Stability of Growth Equilibrium című helyes kis tanulmánya esetén. És akkor ugye az én szeretett bölcselőimet pl. Heideggert (pfuj, náci!) ne is említsem. Azaz, ha az ember gyermeke kellően sokat vesződik egy szöveggel, akkor az megmarad (ergo, igaz a mondás: aki, mindent rögtön megért, az semmit nem tanul).  

François Truffaut (r.): A Mississippi szirénje (La Sirène du Mississippi) (1969) (Jelenet. A nő és a férfi beszélget. Férfi: Hallottam, hogy építettek egy dohánygyárat Grenoble mellett, ott talán kaphatok munkát. Nő: Munkát? Munkából akarsz megélni?! Ki nem állhatom az ilyen férfiakat!)

Narayana Kocherlakota, a Federal Reserve Bank of Minneapolis elnöke esszéjében a modern makromodellek rövid fenomenológiáját nyújtja.  Kocherlakota szerint az elmúlt három évtizedben igenis sokat fejlődtek a makromodellek. Ilyen sikernek tekinti K. a ragadós árakat feltételező új-keynesiánus modellek megjelenését úgy általában, valamint a pénz- és tőkepiaci súrlódások felvételét a makromodellekbe, továbbá a kereslet- és kínálatorientált makromodellek egymáshoz való közeledését. Ugyanakkor Kocherlakota rámutat a hiányosságokra: I. a modellekben a piaci súrlódások jellemzően egyik vagy másik piacra korlátozódnak csak (vagy csak a munkaerőpiacra vagy csak a pénzpiacra stb.), II. a pénz- és tőkepiacok modellezése többnyire elnagyolt (pl. egy vagy két pénzügyi eszköz van csak), III. a modellezett sokkok valószerűtlenek és elvontak (K. szerint pl. nagyobb figyelmet kellene fordítani az önbeteljesítő jóslatok mechanizmusa szerint működő eszközbuborékokra). 

Martha & The Vandellas: Dancing In The Streets

Régi adósságot törlesztve elolvastam Immanuel Kantnak Az örök békéről írt opuszát (nagy hódolója vagyok a mesternek). És találék benne egy kiemelkedő passzust: ’Fölismerjük mi a gondviselést a természetnek ezekben a művészi elrendezéseiben? Tulajdonképpen nem. Még csak nem is következtetünk rá azokból. Csak odagondoljuk – mint általában a dolgok formájának célokra való minden vonatkozásában. S oda is kell gondolnunk, hogy lehetőségéről magunknak az emberi szándékos cselekedetek analógiája szerint fogalmat alkossunk.’. (Eredeti kiemelés.) Nos, ez a szakasz a szóban forgó írás szempontjából gyakorlatilag teljesen mellékes. Amolyan odavetett kis kitérő. Ámde annál fontosabb a kanti életmű egésze tekintetében! Hohó! Ez a kis passzus ui. kristálytisztán világít rá a három Kritika legbelsőbb kapcsolatára. Amennyire én tudom, sehol az életműben nincs máshol ilyen tömören megfogalmazva a kanti >>ismeretelmélet<< lényege.

A napokban céloztam rá: meglehet, a gazdaság statisztikai tanulmányozása kormányzati intervencióra ösztönöz. És tessék, a mises.org tegnap közölt Murray Rothbardtól egy 1960-as cikket a tárgyban. Egy képben csak talán, s csupán a lényegét idézném: ’Suffice it then to say that a leading cause of the proliferation of governmental statistics is the need for statistical data in government economic planning. But the relationship works also in reverse: the growth of statistics, often developed originally for its own sake, ends by multiplying the avenues of government intervention and planning. In short, statistics do not have to be developed originally for politicoeconomic ends; their own autonomous development, directly or indirectly, opens up new fields for interventionists to exploit.’. (Nota bene, a Rothbard által hivatkozott Stigler cikket is érdemes elolvasni.)

J. S. Bach: Gottes Zeit ist die allerbeste Zeit: Sonatina, BWV 106 (Actus tragicus) (Kurtág György átirata)

(Kurtág György és Kurtág Márta)