Barry Eichengreen és Kris Mitchener egy 2003-as tanulmányukban (The Great Depression as a credit boom gone wrong) úgy vélik, hogy a Nagy Válságot az 1920-as évek hitelexpanziója eredményezte, ami persze önmagában nem túl eredeti felvetés. A szerzők ugyanakkor állítják, a válság leginkább azokban az országokban vált súlyossá, ahol a pénzügyi közvetítőrendszer fejlettsége erős versenyt eredményezett a hitelezésben. Az 1920-as években az olcsó hitel hatására a lakóingatlan beruházások volumene jelentősen megnőtt mind az Amerikai Egyesült Államokban, mind Kanadában, Svédországban, Finnországban, Nagy-Britanniában, Norvégiában stb. Az Amerikai Egyesült Államokban pl. 1919-1929 között háromszorosára nőtt a jelzáloghitelek állománya. A tömeges gépjármű gyártás pedig magával hozta a fogyasztási hitelek állományának számottevő növekedését. A ’20-as évektől kezdődően a fejlett világ lakossága jelentős részben hitelből vásárolt tartós fogyasztási javakat. A tőzsdéket az olcsó pénzen túl a high-tech mámor is fűtötte. A rádió feltalálása, valamint az egyéb elektromos készülékek megjelenése a ’20-as évek második felében duplájára emelte az olyan cégek  részvényeinek árfolyamát, mint a Dupont, GE, GM, Chrysler stb. Persze a hitelexpanzió, mint a gazdasági válságok oka nem új gondolat. A Mises-Hayek-féle cikluselméletnek éppen ez volna a veleje: az olcsó pénz fokozza a beruházási kedvet, főként az olyan kamatérzékeny beruházásoknál, mint a lakóingatlanok építése, illetve más egyéb hosszú élettartamú állótőke beruházás esetében. És a spekulációs étvágy is jelentősen növekszik, az olcsó pénz pedig nagyrészt a tőkepiacra vándorol. De mert a hitelexpanzió folyamatos inflációs nyomás alatt tartja a gazdaságot, a jegybank végül kamatot emel, a kereskedelmi bankok pedig elzárják a hitelcsapot, minek okán kezdetét veszi a recesszió. A tanulmány szerzői nem is mulasztják el felemlegetni az osztrák közgazdászokat.

Roland Joffé (r.): Gyilkos mezők (The Killing Fields) (1984) Egy film Kambodzsa 1973-1979 közötti történelméről: a vietnami háborúról, a Vörös Khmerek hatalomra jutásáról, a Pol Pot diktatúráról, a haláltáborokról, és persze nem utolsósorban egy amerikai és egy kambodzsai újságíró testvéri barátságáról. Megrázó képek, megrázó valóság. Ezt a filmet mindenkinek érdemes megnéznie.

Olvasom, hogy búcsúzik a Kispál és a Borz tánczenekar (leteszik a lantot). No nem mintha annyira megsiratnám. Inkább saját kamaszkoromat. Hah! Emlékszem, abszolút kamaszként ott voltam Győrben egy Kispál koncerten. A koncert végén harmadmagammal beszélgettem Kispállal és Lovasival. Szimpatikusak lehettünk nekik, mert tán egy óra hosszát is beszéltünk. Kispál egy vörösborral teli műanyagflakont szorongatott, amit egyszer csak odanyújtott, hogy igyak. És a flakon elkezdett körbejárni. Valami fertelmes lőre volt, de nem bántam. (Közkívánatomra.)

Joseph Losey (r.): Trockij meggyilkolása (The Assassination of Trotsky) (1972) Lenin létrehozta az apparátust, az apparátus pedig létrehozta Sztalint. Sztalin meg a sztalini diktatúrát. Na így kerül Trockij 1940-ben Mexikóvárosba. Ahol is éli laza nyugdíjas éveit, száműzetésben, egy amolyan erődszerű villában (hasznos idióták állandó őrző-védő felügyelete alatt). Igazán meghitten telnek az öreg Lev Davidovics napjai. Kapirgál a konyhakertben, cikkeket ír a Szovjetunió ellen, az imperialisták ellen, a fasiszták ellen, Allen Ginsberg ellen, Woody Allen. Afféle légynek sem ártani tudó joviális bácsika az öreg, jóllehet szívében megmarad hivatásos forradalmárnak, aki a lemenő nap sugarait nézve a IV. Internacionáléról ábrándozik, és a világ proletariátusának végső győzelméről. Aztán egy szép augusztusi napon kap egy csákányt. Méghozzá közvetlenül a fejébe. Hát erről szól ez a film. A szépséges Romy Schneiderrel, Richard Burtonnel, és Alain Delonnal. Ez utóbbinak a sok pomádétól úgy csillog a haja, mint a tücsök valaga. 

Jean-Luc Godard (r.): Kifulladásig (A bout de souffle) (1959) (A nő és a férfi az ágyban beszélget. Nő: Ismered William Faulknert? Férfi: Nem. Miért? Ki az? Lefeküdtél vele?)

A fasizmus minden megjelenése egy elbukott forradalomról tanúskodik, idézi Walter Benjamint a pop-leninista bölcselő, Slavoj Žižek nemrégiben megjelent ’Egyszer mint tragédia, másszor mint bohózat’ címet viselő kis kötetében (az Eszmélet folyóirat 84. számának mellékleteként). (…) És hogy miről van szó? A populista-fasisztoid eszmék előretörése, így Žižek, valójában azt jelzi, hogy a társadalomban jelen van egyfajta lappangó forradalmi potenciál, amit a baloldal mindazonáltal - Žižek legnagyobb sajnálatára - nem képes megragadni. Lám, a 2008-ban kirobbant világgazdasági válság sem a kommunista eszme reneszánszát hozta magával, hanem a populista hangok erősödését. Mindazonáltal e bebarnulás, véli bölcselőnk, a marxizmus-leninizmus trendi ikonja, a tekintetben mégis csak pozitív fejlemény, amennyiben annak jele, hogy a tömegek úgymond ráébredtek (vagy inkább ráéreztek átmenetileg) a kapitalizmus kibékíthetetlen belső ellentéteire, rothadására stb., azaz a rendszer tarthatatlanságára. Ugyanakkor e populista-fasisztoid düh célt téveszt. Mert a populista düh fétise a zsidó. Vagyis osztályharc helyett antiszemitizmus lesz: a kizsákmányoltak haragja nem a kapitalizmus, hanem inkább a zsidó összeesküvők (+ a melegek, romák, sőt a baloldaliak) ellen fordul. Pedig amikor a kispolgár azt mondja, hogy >a zsidók tehetnek a nyomorúságunkról<, akkor valójában azt akarja mondani, hogy >a nagytőke tehet a nyomorúságunkról<. Más szóval, az antiszemitizmus úgymond valójában egy rosszul artikulált antikapitalizmus. Így, Žižek szerint, egy paradox helyzet áll fenn: a populista-fasisztoid haragban az explicit rossz tartalom, az antiszemitizmus eltakarja az implicit jó tartalmat, a kizsákmányolás gyűlöletét. (Nota bene, amennyiben elfogadjuk Žižek gondolatát, úgy az antiszemitizmusnak bizonyos értelemben egyszerre örülhetnek kapitalisták és kommunisták. A kommunisták azért, miként Žižek, mert az antiszemita düh föllángolása valójában egy látens antikapitalista düh, ami a kapitalizmus ellenségei számára tkp. egy potenciális forradalmi düh, amennyiben ezt a populista-fasisztoid népharagot sikerül az állítólagos valódi ellenség felé terelni. És örülhetnek a kapitalisták is. Ugyanezért. Vagyis azért, mert az antikapitalista düh nem mint antikapitalista düh jelenik meg, hanem mint antiszemita düh. Az implicit antikapitalista indulatok viszont a maguk explicit populista-fasisztoid formájukban teljesen szalonképtelenek, és könnyen leszerelhetők. Annak meg ugye kicsi az esélye, hogy a kommunisták ténylegesen is proletárdiktatúrát csináljanak a fasisztákkal.)

Az emberek többsége a profitban semmi egyebet nem lát, mint pusztán annak eszközét, hogy egyesek többet fogyasszanak másoknál. Ludwig von Mises viszont mást lát. Mises szerint a profit és a veszteség valójában a közösség szűkös erőforrásainak hatékony elosztását szolgáló eszköz. Piacgazdaságban, így Mises, a vevők döntenek a vállalkozások sorsáról. Az emberek pénztárcája teszi nyereségessé, vagy épp veszteségessé a cégeket. A nyereség valójában arra bizonyíték, hogy a vállalkozó jól szolgálja az embereket. Mennél jobban képes a vállalkozó eltalálni a közösség új igényeit, vagy mennél hatékonyabban képes kielégíteni a már meglévő igényeket, annál nagyobb profitra tesz szert. Azaz, a nyereséges vállalkozó jól használja fel a társadalom szűkös erőforrásait, mert vagy az emberek sürgető, új igényeit szolgálja velük, vagy nagy hatékonysággal szolgálja ki a már meglévő igényeket. Ezzel szemben a veszteséges vállalkozó elpocsékolja a szűkös erőforrásokat, mert vagy olyasmit állít elő, amire az embereknek nincs igénye, vagy épp nagyon rossz hatékonysággal próbálja kielégíteni az emberek tényleges vágyait. Azaz, a veszteséges vállalkozó nem szolgálja jól az embereket. Más szóval, a nyereséges vállalkozó javára van a közösségnek, és jól használja fel a közösség szűkös forrásait, a veszteséges vállalkozó ellenben nem. Így Mises szerint a profit tulajdonképpeni funkciója az, hogy azokra a vállalkozókra ruházza a termelési tényezők felügyeletét, akik a leginkább képesek az embereket szolgálni. A Kornai-féle puha költségvetési korlát valójában a szűkös erőforrások e profitok és veszteségek általi elosztásának, azaz a tényleges vevői igények szerint elosztásának a mechanizmusát szűnteti meg. A veszteség elkerülésének kényszere (azaz a profit kényszere) által képesek ui. a fogyasztók a cégeket a markukban tartani, hogy azok végső soron ne a maguk vágyainak tegyenek eleget, hanem nekik, vagyis a fogyasztóknak. Ha viszont egy cég költségvetése puha, azaz ha van egy külső támogatója, egy örökös megmentője, ami rendre kihúzza e céget a bajból, tehát a veszteségeiből, akkor a cég idővel a saját vágyainak kezd el eleget tenni, és nem az emberek vágyainak, i.e. nem a fogyasztókat fogja szolgálni, hanem saját magát, illetve nem az embereknél akar jó lenni, hanem a külső támogatónál. Az ilyen cég szinte bizonyosan pocsékolni fogja a közösség szűkös erőforrásait, és mert megmaradása nem a vevők pénztárcájától függ, a terméke vagy szolgáltatása is gyenge lesz. És pontosan így működött a szocialista rendszer, illetve nagyrészt ma is így működnek az állami vállalatok.

Jóllehet erről ritkán esik szó, mindazonáltal a szegénység megszűntetésének egy lehetséges (már-már kézenfekvő) módja maguknak a szegényeknek a megszűntetése. Erről szól a The Dead Kennedys gondolatébresztő dala. (Az iróniát kéretik érteni!)

Faithlesst akarunk! Faithlesst akarunk! Gyerekek, talán inkább kérünk. Faithlesst kérünk! Faithlesst kérünk! Hurrááá!

Gustav Cassel egy 1928-as újságcikkében arról ír, hogy a népboldogító reformer, a haladár társadalom-mérnök, a politikus legtöbbször a számok bűvöletében él: nézi a jövedelem-eloszlási statisztikát, a munkanélküliségi statisztikát, a népesedési statisztikát, a mindenféle statisztikákat, és közben méltatlankodva csóválja a fejét, hogy ez bizony nagyon nem jól van így. Ez a szám túl alacsony, ezt meg kell növelni, az a szám viszont ott túl magas, azt tehát csökkenteni kell, ez a szám itt megint csak alacsony, ezt szintén növelni kellene stb. A reformer tkp. szép számokat akar látni. E számmisztika okán viszont a reformer úgy kíván hatni a számokra, hogy magukat a számokat kívánja kiigazítani. Végtére is a számok a nem jók. A számokon viszont a legegyszerűbben hozzáadással és kivonással lehet változtatni. Túl sok pénzt költenek pl. a kórházak? Nem kell nekik annyit adni! Végtére is, ha valami túl sok, akkor abból ki kell vonni. Vagy csak az ágyszám magas? Le kell belőle vonni! Egyszerű, csak le kell szerelni az ágyak harmadát! Hiszen nyilván attól van olyan sok kórházi ágy, mert magas a számuk. Vagy magas a gáz ára? Mert magas összeg van a számlán, azért. Kézenfekvő hát a megoldás is, csökkenteni kell a számlán lévő összeget, és máris olcsóbb lesz a gáz. Vagy épp alacsony a nyugdíj? Van megoldás! Legyen magasabb a nyugdíjkorhatár, azaz legyen kevesebb a nyugdíjasok száma. Így aztán mindenre van biztos megoldás. Nagy a hőség? Le kell hűteni a hőmérőt, akkor majd nem mutat annyit! Mert leszerelni a kórházi ágyakat, alacsonyan tartani a gáz árát, vagy épp másként definiálni a nyugdíjat olyan, mint hőségben lehűteni a hőmérőt. A népboldogító reformer pedig kedvére álmodozhat: végtére, annyira hűti le a hőmérőt, amennyire csak jónak látja. Minden csak akarat kérdése. Azaz, vélekedik Cassel, miközben a reformer magasan fenn jár a számok világában nincs kellően tisztában e számok tulajdonképpeni jelentőségével, vagyis azokkal a rendszabályokkal, amelyek ezeket a számokat produkálják. A reformer számára minden pusztán összeadás és kivonás kérdése; ezért is gondolhatja azt, hogy amúgy deus ex machina módján felülről meg lehet egy-kettőre változtatni a dolgokat. Hiszen nem maguk a dolgok mennek rosszul, nem lent, kicsiben van a baj, hanem a számok nem jók, illetve a felsőbb akarat hiányzik. Így aztán elég akarni a számokra hatni. Még 2 millió munkahely kellene? Legyen! Másrészről felmerül a gyanú: nem lehet, hogy az okok és okozatok ilyetén összekeverése, illetve a számmisztika bizonyos mértékig magának a tudománynak eredménye? Nem lehet, hogy a különféle statisztikai aggregátumok arra csábítanak, hogy bizonyos mértékig tervezni akarjuk ezeket a számokat, mintha az olyan egyszerű lenne? A tudomány ui. felülről látja a világot, és ezáltal arra csábít, hogy felülről avatkozzunk be a világba, azaz inkább a végeredményt manipuláljuk, mintsem a gondok tényleges okán változtassunk.

Sydney Pollack (r.): Havanna (1990). Adva van Havanna, a szerencsejáték paradicsoma. 1958-at mutat a naptár. A Batista rezsim végnapjai, az osztályharc éleződik, a nemzetközi helyzet fokozódik. Egyszóval forradalmi a kedély, Fidel már a spájzban (pontosabban a hegyekben). Adva van még egy amerikai férfi, akinek élete a póker meg a szép nők, és aki történetesen épp Havannában nagyban veri a blattot nagyban. Adva van továbbá egy vonzó svéd nő, aki történetesen épp az egyik forradalmár vezér felesége, és akinek élete a forradalom. Minden egyéb már csak következmény.

Nézd eleven mappa a táj a napba, minden útja tiszta rajz!

Tangó és rap. Gotan Project: Mi Confesión.

Íme egy rap nóta, ami nem a nőkről, a sittről meg a szomorú gettósorsról szól. Hanem John Maynard Keynesről és Friedrich August von Hayekről, illetve a gazdasági válságok okáról. És zseniális. A szöveg metszően pontos, profi munka. Ha valaki nem szeret olyan fárasztó könyveket olvasni, mint Joan Robinsontól az Introduction to the Theory of Employment, vagy Friedrich Hayektől a Prices and Production, akkor ez a videóklipp egy sokkal kisebb áldozatot igénylő közeli helyettesítője a nevezett műveknek. Mindazonáltal a videóklipp cselekménye is 100 percent. Már rögtön a kezdés telitalálat. Keynes mint nagyvilági sármőr jelenik meg, akár egy filmsztár, akit tíz mérföldről ellenszélben is bárki képes felismerni. Igen, még a szállodai recepciós hölgy is. Ennek magyarázata pedig rögvest el is hangzik Keynes szájából: ’I am the agenda.’. Vele szemben Hayek egy szürke kis könyvelőnek tűnik, akinek rendesen le kell betűznie a nevét olyannyira no name. Aztán Hayek a hotelszobában: Keynes Általános elmélete úgy lapul a fiókban, mintha csak a Biblia lenne. És már jön is a telefon Hayeknek. Persze Keynes az: Buli van a FEDnél. Tökéletes sztori. Keynes bort prédikál, és bizony bort is iszik - bemutatja, hogyan kell költeni a pénzt: limuzin, nők, pia. Végtére most kell élni, hosszú távon úgyis mindahányan halottak vagyunk! Après moi le déluge. És kik öntik a bólét? A bárpult mögött két derék embert látunk: ’Ben’ és ’Tim’. Azaz, Ben Bernanke és Timothy Geithner. Tiszta sor, a FED és a kormány öntik a bólét. Keynes pedig lerészegedik. Bezzeg Hayek! Szívószállal issza a vizet. Avagy egy ember, aki a legtúlfűtöttebb helyzetben is képes józan maradni. Keynes persze piával gyógyítaná a másnaposságot is. Jó is az, kutyaharapást szőrével. És jönnek Hayek pillanatai: kb. két percben megismerhetjük az osztrák monetáris cikluselméletet. Node, itt is a sztori! Milton Friedman gyakran élt a hasonlattal: a jegybanki bankóprés, a kormányzati költekezés olyan, mint az alkoholizmus, az állam nem bír róla leszokni, illetve folyvást ezzel kívánja gyógyítani azt a válságot, amit előzőleg saját maga okozott az inflációs politikájával. Mind újra a pohárhoz nyúl. A gazdasági válság, így Hayek, éppen az a nagy kijózanodás, ami a hitelből való lerészegedést követi. Vagy ahogy Paul Krugman találóan elnevezte az osztrák cikluselméletet: másnapossági elmélet.

Többszörösen kiváló cucialista brigád vagyunk. Mink is nagyon szeressük a kultúrálist. A komolyzenét aztat meg kurvául. Ezért szeretnénk meghallgatni Iannis Xenakis Metastasis című zenekari művét. Osztán meg küggyük is ugye a vállalat dógozóinak.

Olvasom Vajda Mihály írását az ÉS-ben. És felmerül a kérdés: van-e az értelemnek primátusa a megismerésben? Nietzsche szerint a görög nyelvben a ’bölcs’ szó etimológiailag a ’sapió’ szóhoz tartozik, ami ’ízlelést’ jelent. Hm. ’Sapiens’: az ízlelő. Homo sapiens, az ízlelő ember. Más szóval, bölcs az, aki képes ráérezni a dolgokra. Mert jó érzékkel rátapintani valamire, hirtelen szimatot kapni, jó szemmel kiszúrni valamit – minden tudásnak eredendően ez a forrása. A puszta okosság, az analitikus értelem önmagában terméketlen, az embernek ízlelőnek kell lennie. Üres szillogizmusokkal nehéz fején találni a szöget, telibe találni a valóságot. Hogy ne mondjam, a létet. Az írók, költők, művészek, és filozófusok az igazi ízlelők, akik elsőként éreznek rá a világra. Van-e az értelemnek primátusa a megismerésben? A megismerés nem fogalmakkal kezdődik, hanem fogalmakkal ér véget. Ez a különbség Heidegger és Carnap között! Carnap egyáltalán nem képes megpillantani azt a hatalmas terrénumot, ami a fogalmak előtt fekszik, és amelyből az explicit fogalmak kiválnak. Ehhez kellenek a művészek és bölcselők. Az olyanok, mint Heidegger. Azok, akik elsőként juttatják szóhoz ezt a terrénumot. És csak ha már meg vannak a szavak, jön az értelem.

A gazdasági válság okát illető magyarázatokat tekintve egyszerre állunk jól és rosszul. Legalábbis Robert J. Shiller szerint. Magyarázatokban ui. nincs hiány (sőt, túlkínálat van), épp csak azt nem tudni, hogy melyik magyarázat a biztos. Pilátust idézve: Mi az igazság? Mindazonáltal van egy privát véleményem a lehetséges válság magyarázatok számát, illetve szilárdságát illetően. John K. Galbraith az új ipari államról írt híres opuszában egy helyütt, mintegy mellékesen, arról ír, hogy amikor amerikában valamilyen oknál fogva meglódul az infláció a nagyvállalatok rögvest a szakszervezetek túlzott bérköveteléseit kezdik kárhoztatni, a szakszervezetek meg persze a nagyvállalatok monopolisztikus árképzését, a kormány ilyenkor a FEDre mutogat, a FED meg a kormányra, a republikánusok szerint természetesen a demokraták tehetnek az inflációról, a demokraták szerint meg a republikánusok, mások szerint viszont nyilvánvalóan a kommunista összeesküvők, míg Smith tiszteletes szerint a zsidók. Azaz, lefordítva a galbraithi iróniát, mindenkinek meg vannak a maga régtől fogva való magyarázatai arra nézvést, hogy kicsoda-micsoda tehet mindenkor mindenről. És ez sok tekintetben vonatkozik a tudós társadalomra is. A keynesiánusok pl. tudni vélik, hogy az aggregát kereslet esett vissza, ezért a válság, a marxisták szerint viszont a tőke szerves összetétele nőtt meg, az osztrákisták szerint a hitelexpanzió, a pénzbőség okozta a válságot, de az is lehet, hogy fordítva, valójában szűkült a pénzkínálat. Magyarán szólva, ilyenkor mindenki felmondja a maga kedvenc leckéjét.

Ma 1373 napja, hogy Ligeti György, a XX. század második felének legnagyobb magyar zeneszerzője meghalt. Hallgassuk kegyelettel Atmosphères című zenekari művét!

Kis endogén növekedéselmélet olvasmányosan a Nobel-díjas Robert E. Lucastól. Csak röviden. Az egy főre jutó jövedelemnek az elmúlt 200-300 évben történt robbanásszerű, világtörténelmileg egyedülálló növekedése - Lucas szerint - nem önmagában a technikai fejlődés eredménye, hanem sokkal inkább annak, hogy a technikai fejlődés nyújtotta termelékenység növekedés, szemben a megelőző történelmi korokkal, nem a tömegek eredeti életszínvonalát visszaállító népszaporulat növekedéshez vezetett (vö. Thomas Malthus), hanem a népesség csökkenő növekedési üteméhez, és ezáltal az egy főre jutó jövedelem növekedéséhez (vö. Robert Solow). Lucas úgy véli, az ipari forradalom leginkább azáltal okozta a népesség növekedési ütemének csökkenését, hogy tudásintenzív munkahelyek tömegét hozta létre (szemben a mezőgazdasági munkák képzést alig igénylő jellegével). Azaz, az ipari fellendülés során olyan szakmák és foglalkozások jöttek létre tömegével, amelyek az emberek képzését, humán tőke felhalmozását igényelték, és ami a családok részéről egyre inkább a vállalt gyermekek számának csökkenést eredményezte (azaz, a quantity of children helyett quality of children (vö. Gary Becker)). Mindez egy önmagát erősítő folyamatban: a technikai fejlődés növelte a tudásintenzív szakmákban a béreket, ami további ösztönzést jelentett a képzésre, iskolai tanulmányok folytatására, ami viszont további technikai újításokat eredményezett, ami még további tudásintenzív munkahelyeket teremtett így növelve tovább a szakképzés, illetve a képzett munkaerő iránti igényt é.í.t. (a tudás extermális hatása, növekvő hozama (vö. Paul Romer)).        

François Truffaut (r.): A férfi, aki szerette a nőket (L'Homme qui aimait les Femmes) (1977). Egy film a női lábakról. Is. És jó. (Jelenet. A nő és a férfi búcsúzkodik. A nő elköszön: - Viszont látásra! Legyen jó! Mire a férfi: Az biztos nem.) (Apropó, miért nem hordanak a magyar nők mostanság szoknyát? Queritur.)

Kérném a The Smithstől a Stop Me If You Think You've Heard This One Before című dalt, és küldeném mindenkinek, aki szereti. Köszönöm. 

Ámosz Oz szerint (Hogyan gyógyítsuk a fanatikust) a fanatizmus magva az ember megalkuvást nem ismerő önhittsége, és a kompromisszumra való képtelensége. A fanatikus ember ráadásul küldetéses: változásra akarja bírni embertársait, sőt e célból akár az erőszak alkalmazását sem tartja elfogadhatatlannak (legalábbis valamirevaló fanatikus). Más szóval a fanatikus igazi emberbarát, aki mindig csak jót akar. Ahogyan azt a nagy J.-J. Rousseau mondá: ha az emberek maguktól nem akarnak boldogok lenni, akkor kényszeríteni kell őket, hogy boldogok legyenek. (Tulajdonképpen, vélekedik Oz, Bin Laden is csak jót akart 2001. szeptember 11-én: meg kívánta menteni a nyugati ember lelkét. Megmenteni az anyagi jóléttől, az individualizmustól, a demokráciától, a szekuláris államtól, a piacgazdaságtól stb., stb. Mindezek ui. fölötte károsak az emberre. Mármint az iszlám fundamentalizmus szerint. (Ergo inkább egy bomba pusztítsa el a hitetlent, mint a Coca-Cola, ugye.)) Hogyan gyógyítsuk hát a fanatizmust? Ámosz Oz szerint leginkább humorral és empátiával. Jó humorú ember csak elvétve fanatikus. A humor ui. képessé tesz az öniróniára, vagyis arra, hogy az ember lehetőség szerint ne vegye görcsösen komolyan magát, i. e. tudjon távolságot tartani saját magától, sőt hogy akár nevetni is tudjon magán, és megalkuvást nem ismerő önhittségén. Másfelől az empátia képessé teszi az embert mások helyébe gondolni magát. Főként, hogy világ (többnyire) nem westernfilm, ahol csakis jófiúk és rosszfiúk vannak. (Azaz, a fanatikus által változásra bírni vágyott emberek döntően jófiúk.)

Mises szerint (Middle-of-the-Road Policy Leads to Socialism) kapitalizmus és szocializmus dolgában nincs arany középút. Az ún. középpárti politika, a piac állami szabályozása, és kontrollja, az intervencionizmus (interventionism) (ahogy Mises nevezi) valójában út a szocializmusba. Az intervencionizmus ui. nem egy önmagában is megálló gazdasági rend, úgymond. Hanem egy szocialista ágenda. Mises szerint ui. a marxi életműben tkp. kétféle út vezet a szocializmusba: a Kommunista Kiáltvány útja, és A tőke útja. A tőke útja közismert: ez a kapitalizmus önfelszámolásának az útja - a rothadó kapitalizmus olyannyira kielézi a saját belső ellentmondásait, hogy végül eljön az óra, és a munkásosztály egyetlen gyors forradalmi tettel kivívja a szocializmust. Épp csak ki kell nyitni az ajtót, és az elkorhadt ház magától összedől, ahogy Lenin mondotta. Ezzel szemben, a Kommunista Kiáltvány útja a szocializmusba a step-by-step út. A fiatal Marx szerint a kommunistáknak igazából olyan kövteléseket kellene megfogalmazniuk, mint az erős progresszív jövedelemadók, az örökösödési jog korlátozása, vagy a közösségi közlekedés ingyenessé tétele. Mert az ilyen és hasonló lépések szinte visszafordíthatatlanul megindítják a gazdaságot a szocializmus irányába. A kis állam ti. nagyot csinál magából. A piaci intervenció újabb intervenciót eredményez. Azaz, a piac minden szabályozása újabb és újabb szabályozást hív életre, a magántulajdon minden korlátozása további korlátozásokhoz vezet, az elsődleges jövedelmek minden újraelosztása pedig tovább növeli az újraelosztás mértékét stb. Az ún. arany középút, avagy az egyenlő távolságtartás középpárti politikája így lényegében a Kommunista Kiáltvány útja a szocializmusba. Vagy ahogy Mises fogalmaz: The middle-of-the-road policy is not an economic system that can last. It is a method for the realization of socialism by instalments.