Időnként hallani politikusok, közgazdászok és publicisták szájából a >>szociális piacgazdaság<< fogalmát emlegetni. Magyarországon szociális piacgazdaságra van szükség, mondják. De mit is jelent a szociális piacgazdaság? Nos, a választ egyáltalán nem kell magunknak kitalálnunk, hiszen Ludwig Erhard, a szociális piacgazdaság atyja - nem mellesleg az ún. (nyugat-) német gazdasági csoda karmestere - a Jólétet mindenkinek című könyvében kellő részletességgel válaszolt már helyettünk. Íme az alapvetés, idézem: ’…csak a szabad verseny hívja életre azokat az erőket, amelyek elérik, hogy a gazdasági haladás és a munkamódszerek javítása ne magasabb nyereségekben, járadékokban vagy javadalmakban csapódjon le, hanem az eredmények eljussanak a fogyasztókhoz.’. Illetve más helyen: ’A gazdaságpolitika csak akkor nevezhető szociálisnak, ha a gazdasági haladást, a magasabb hatásfokú teljesítményt és a növekvő termelékenységet egyenesen a fogyasztó javára fordítja. A verseny volt és lesz a legjobb eszköz arra, hogy ezt a célt egy szabad társadalmi rendben elérjük; a verseny a rendszer tartópillére.’. (Minden kiemelés az eredeti szövegben.) A szociális piacgazdaság lényege tehát két szóban: növekvő termelékenység és verseny (a kettő egymástól nyilván nem függetlenül). A jó foglalkoztatás- és szociálpolitikát tehát versenypolitikának hívják: ui. nem a kormányzati szociálpolitika csinálja az alacsony árakat, hanem a verseny, és nem a kormányzati szociálpolitika növeli a jólétet, hanem a termelékenység növekedése, miként nem a foglalkoztatáspolitika teremt munkahelyeket, hanem a növekvő termelékenységű versenyképes vállalkozások. (Nota bene, Hayek egyszer megkérdezte Erhardot, hogy miért beszél >>szociális<< piacgazdaságról, amikor az olyan megtévesztő. Erhard pedig azt válaszolta: azért, mert a piac már önmagában is szociális, így azt nem kell még külön szociálissá tenni.)

Nemrég Gustav Cassel okán felvetettem, hogy a makromutatók, a statisztikai aggregátumok arra csábítanak, hogy ne csak mérni, de tervezni is akarjuk - mármint az állam - ezeket a számokat, azaz a gazdaságot. Mintha az legalábbis olyan egyszerű lenne. És mintha a Nobel-díjas James M. Buchanan is valami hasonlót mondana, idézem: ’Unfortunately, economists, generally, failed to understand that aggregate variables that may be measured with tolerable accuracy ex post may not be variables subject to control, directly or even indirectly....What remains missing, however, is a general recognition by economists themselves that their mind-set, when confronted with challenge, has not escaped from the engineering mentality.’. (Persze nem szabad, hogy ez végzetes önhittségre csábítson. :)) 

Újra beleolvastam Márai Röpiratába. Ez a nagyesszé a II. világháború alatt (egészen pontosan 1942-ben) született. Márai szerint a háború után, mert egyszer minden háború véget ér, egy új Európa születik majd, és ezért a magyaroknak idejekorán fel kell készülniük erre az új világra. Milyen útra lép majd Magyarország? Márai figyelmeztet: a háborút követően valószínűleg megjelennek a populista politikai szólamok. A populista politikus olyan, mint a cigányprímás, azt húzza a nép fülébe, amit az hallani akar. És hát mit szeret hallani a nép? Bizony nincs annál megejtőbb és szívet melengetőbb nóta, mint hogy a magyar az első: a magyar nők a világon a legszebbek, a magyar föld a legtermékenyebb, a magyar emberek a legszorgalmasabbak, legtalpraesettebbek, szürkeállományban Magyarország nagyhatalom stb. Nincs annál igézőbb melódia, mint hogy a magyar egy különleges és egyedülálló nép semmihez sem fogható egyedi kultúrával, ami sajátosságai okán semmiféle más kultúrához, berendezkedéshez nem mérhető, máshoz nem igazodhat vagy hasonulhat, de ilyesmire nem is szorul, hiszen önmagában is nagyszerű, önmagának elégséges stb. És hát a politikusok számára nagy a kísértés, mert aki ilyen nótát húz a nép fülébe, az bizton számíthat a sikerre. Márai szerint ugyanakkor óvakodni kell a nemzeti hiúságnak hízelgő politikusoktól és a nemzeti hiúságra alapozott populista politikától. Merthogy az nagy valószínűséggel önigézetbe, hamis nemzeti romantikába és téves illúziókba vezet, rosszabb esetben pedig árvalányhajas, nemzeti mezbe öltözetett giccsbe és igénytelenségbe, nívótlan provincializmusba. Nem az az ember erős, vélekedik Márai, aki hamis illúziókban él a saját képességeit illetően, hanem az, amelyik képes megméretni magát a többi emberrel való versenyben, hogy ily módon derüljön fény a valós erősségeire és gyengeségeire. És igaz ez az egyes népekre is. Márai szerint Magyarország felemelkedésének útja sem lehet a nemzeti sajátosságokra hivatkozva elzárkózó hiú nemzeti önigézet, a világtól magát függetleníteni vágyó magyar különutasság, hanem a többi európai országgal való verseny és nyitottság. Márai teljesen világossá teszi: Magyarországot a háború után nem a nemzeti kollektivizmus és a hazafias révület fogja tudni felemelni, hanem a verseny, a vállalkozó szellem, az individualizmus és a demokratikus köztársasági államrend. De legfőképpen a valósággal számoló realizmus. Azaz, nem az önámításra kell felkészülni, hanem a versenyre és a munkára. Mindazonáltal Márai úgy látja, hogy a háború utáni új világban az a nemzet fogja tudni állni a versenyt, amely nemzet polgárai magasan képzettek (erre utal az esszé címe is: Röpirat a nemzetnevelés ügyében), azaz a szaktudás lesz az új Európa, illetve általában az új világ legfontosabb versenytényezője. Ugyanakkor, teszi hozzá Márai, nem várható, hogy magas lesz az emberek szaktudása egy olyan országban, ahol még az általános műveltség is hanyatlik, és ahol a racionális, nyitott és világias polgári gondolkodás és tájékozottság alapjaiban hiányzik, sőt majdhogynem lenézett és elutasított. 

"Kezemet a billentyűkre helyezem és zenét képzelek el." (Ligeti György)

Szinte látom, ahogy egy kellemes nyárestén áll a sportkocsi a pirosban. Lehúzott ablakok, baseball sapkás srácok. Zúg a motor, dübörög a kasztni, és persze bömböl az autómagnó:

Demand, supply (x2)
Listen up, learn this, and you’ll know why
We work, we buy (x2)
The price is right when the competition’s alive
 

A srácok pedig ütemre bólogatnak.

Miközben a modern makromodellek felszínén lágy fodrok hullámoztak, addig a valóságban igencsak készülődött a súlyos pénzügyi válság. És hát lehet-e ennél ékesebb bizonyíték arra, hogy valami nem stimmel a tudománnyal?! William White, a BIS egykori vezető közgazdásza szerint (sok más neves közgazdásszal egyetemben) újra kell gondolni a makroökonómiát. Mit javasol a tudós? Röviden összefoglalva: több Misest és Minskyt.

Antonio Banderast nem Tarantino Desperadojában kell látni meg Donner Bérgyilkosokjában. Dehogy. Azok ócska kacat filmek. Banderast Christopher Hampton Álmaimban Argentína (Imagining Argentina) (2003) című filmjében kell megnézni. És nem csak Banderas miatt.

Repül a pontos labda. (Tibi bácsi, Tibi bácsi, kérnék, jó?) The Chemical Brothers: Close Your Eyes. Meg a bónusz.

Egy 1947-es előadásában L. Albert Hahn a keynesiánus gazdaságpolitikát az illúzió gazdaságpolitikájának nevezi. Miért? Idézem: ’For it presupposes an economy whose members do not see through the changes brought about by monetary or fiscal manipulation — or, as some might say, the swindle. Above all, it presupposes that people are blinded by the idea that the value of money is stable — by the "money illusion," as Irving Fisher called it.’. Persze a gazdaságpolitika, vélekedik Hahn, ideig-óráig alapozhat erre az illúzióra. De csak ideig-óráig. Illúzió ugyanis azt gondolni, hogy a gazdaság szereplőit tartósan illúzióban lehet tartani. ’However, to assume that when the value of money is consciously and willfully manipulated, the members of the economy will be bluffed for any length of time and will allow dupes to be made of themselves is an illusion.’. Az emberek ugyanis racionálisak, és egy idő után elkezdenek alkalmazkodni: a kormányzati illúziókeltés része lesz a gazdasági szereplők várakozásainak. Például: ’In our inflation-conscious times, however, when everyone — certainly every union leader — seems to carry a living-standard index curve in his pocket, the money illusion can hardly fool anyone for long.’. De vehetünk másik példát is, ami kellően figyelemre méltó, így érdemes kicsit hosszabban idézni: ’A community that takes into account governmental investment but not the resulting debt would be just as short-sighted as is a community that regards an increase of war loans in the hands of individuals as an increase of wealth for the community, or a private enterprise that enters its assets but not its liabilities on its books. The businessman, especially the investor, is well aware of these matters, as is evident from his attitude toward an increasing public debt — his fear of declining profit margins because of the threat of higher taxes. In the long run the entrepreneur responds to deficit spending by compensating reactions; with the result that private investment in general declines as government investment increases. As soon as prospective taxes are calculated as present costs, private enterprise becomes unprofitable and is given up.'. Úgy tűnik, Hahn ebben az 1947-es előadásában a keynesiánus gazdaságpolitikának a racionális várakozásokon alapuló kritikáját nyújtja, ricardói-ekvivalenciástól mindenestől. 

Robin Davis (r.): A sokk (Le Choc). Egy igazi krimi 1982-ből. Tudják, Alain Delon magyar hangja Lukács Sándor, Catherine Deneuve magyar hangja Fehér Anna. Jaj, imádom!  

Az antikapitalista mentalitás Mises-féle magyarázata fölvet egy kérdést. Nem lehet, hogy Mises tulajdonképpen nem az antikapitalista mentalitás gyökerét fedi fel, hanem a piacbarát mentalitásét? Nem lehet, hogy Mises okfejtése lényegében semmi egyéb, mint öntudatlan elszólása a piacpárti lelkület titkos fiziológiájának? Annak, hogy a piacpárti mentalitás háttere valójában magával a >>nehezteléssel<< szembeni ellenérzés. A nehézség szelleme nehéznek láttatja a földet és az életet, mondja Nietzsche. És vajon nem ettől menekül-e minden piacbarát liberális, a nehézség e nyomasztó és fojtogató szellemétől, ami felhősnek akarja mutatni számára az élet szikrázóan kék egét? Az antikapitalizmus ui. bűzlik. Bűzlik az elfojtott neheztelés rossz levegőjétől, bűzlik az örökös zsörtölődéstől, szűköléstől és fanyalgástól, a bosszúszomjas rossznyelvűség áporodott leheletétől. A ressentiment mindig ezt az izzadtságszagot árasztja. És bizony szabadságszerető, friss levegőhöz szokott öntevékeny ember messziről megérzi ezt a bűzt, a tehetetlen kaparásnak e nyomasztó bukéját. Nem lehet-e hát, hogy ez a bűz űzi el a szabadságszerető embereket az antikapitalizmustól, teljesen függetlenül attól, hogy a kapitalizmus egyébként kizsákmányoló-e vagy sem, igazságos-e vagy sem stb.? Vajon nem lehet-e, hogy a túl heveny piacpártiság voltaképpen csak azért affirmálja a fennállót, hogy ne kelljen neheztelnie rá? Meglehet, a piacpárti egyszerűen csak nem akar beállni a bűzbe, a szűkölők és fanyalgok táborába. A piac tán jobb levegőt áraszt, kékebb eget kínál. Nem arról van szó, hogy Mises valójában csak fejetetejére állítja saját piacbarát mentalitásának fiziológiáját, amikor az antikapitalista mentalitásról beszél?

Hátradőlök, lazítok. Élvezem új zsákmányomat.

20:13 Lazítás folyt. David von Ancken (r.): Seraphim Falls - A múlt szökevénye (2006). Nem egy Bergman film, ok. A Bergman filmek ui. szarok. Ez viszont szuper.

Richard Lester (r.): Kuba (Cuba) (1979). Film. 1959. Az egykori brit katona, Robert Dapes Havannába érkezik, hogy segítsen (jópénzért) Batista katonáinak. Igen, Fidel Castro gerilla csapatai ellen. Ám a véletlen, hogy úgy mondjam a sors (valójában a hollywoodi forgatókönyvíró) közbeszól: hősünk ui. Havannában rábukkan egykori szerelmére, Alexandra Pulidora, aki immáron egy gazdag kubai felesége. Ettől kezdve maguktól peregnek az események. Jóllehet kissé vontatottan. Végül Dapes kudarcot vall Fidel katonáival szemben, ami nem is csoda, hiszen nem oda koncentrál. Egyáltalán nem. A forradalom meg győz, és a brit szépen visszatér az USA-ba, ahova egykori szerelme nem követi. Pulidora asszonynak ugyanis Kuba a szíve választottja, illetve a férje, aki egyébként rendre félrelép meg aztán iszik is, de rendesen.

Egy Joni Mitchell nóta Herbie Hancock és zenésztársai előadásában. Mikrofonnál az örök rocknagyi, Tina Turner. És bár kicsit lecsípve a vége, egy kicsit zajos a hangzás, de azért a lényeg átjön így is. Kérjük.

Feltéve, hogy valódiak.

Vajon miért viseltet az emberek többsége ellenérzéssel a kapitalizmus iránt? – teszi fel a kérdést Ludwig von Mises. Miből ered az antikapitalista mentalitás, ami a leggazdagabb tőkés államok polgárait is nagymértékben jellemzi? Misesnek van válasza. A rangi társadalomban, így Mises, az emberek társadalmi helyzete lényegében a születésükkel eldől, társadalmi mobilitás – néhány elenyésző kivételtől eltekintve - nincs. Ebből következően senki nem érez megalázottságot a tekintetben, hogy esetleg a saját eredménytelensége miatt tartana ott, ahol. Egy rangi társadalomban az emberek szemében saját társadalmi helyzetük függetlennek mutatkozik érdemeiktől, képességeiktől, szorgalmuktól stb. Ezzel szemben, állítja Mises, egy kapitalista társadalomban mindenki saját érdemei szerint viszi valamire. Mindenki számára nyitva áll a lehetőség, hogy megcsinálja a szerencséjét. Mindazonáltal, miközben mindenki számára adva van a lehetőség, hogy a legmagasabbra jusson, csak kevesen juthatnak föl ténylegesen is a csúcsra. Mert a csúcsok már csak ilyenek, nem lehet mindenki ott. Az embereknek menthetetlenül szembesülniük kell a saját helyzetükkel: mindenki látja, hogy bizony van valaki, aki nálánál többre vitte. Az egyszerű melós látja az üzemvezetőt, az üzemvezető a cégvezetőt, a cégvezető a vezérigazgatót. Aki havi bruttó száztíz-ezret keres az azt, aki százhatvan-ezret, aki havi kétszáz-ezret az azt, aki félmilliót, aki félmilliót az azt, aki kétmilliót, az meg azt, aki a százmilliót stb. És persze mindenki többre értékeli magát, mint ami a reális teljesítménye; nincs ember, aki ne gondolná, hogy objektíve többet érdemelne. Így bizonyos tekintetben mindenki megalázottnak érezheti magát, mondhatni, időnként mindenki látni véli a felesége szemében, hogy többre is vihette volna, ha. Ergo, bizonyos fokig mindenki próbálja meggyőzni magát, hogy a helyzete nem a saját teljesítményéből fakad, és hogy nem a saját hibájából tart ott, ahol tart. Függetlenül attól, hogy ténylegesen mit tett le az asztalra, vagyis függetlenül a valós eredményétől, nincs ember, aki ne érezné: van olyan bátor, vállalkozó kedvű, okos, szorgalmas, és szép, mint azok, akik nálánál jóval többre vitték. A piac ugyanakkor nem kedvez az egyéni önáltatásnak és a hamis illúzióknak, a kapitalizmus valóban kegyetlen ott, ahol komoly szakadék van aközött, amit az egyes ember magáról képzel, a vállalkozó kedvéről, a kivételességéről, az eszéről, a képességeiről, a szorgalmáról stb. és aközött, amit a teljesítménye egy kompetitív piacon valóban ér. Egyszóval, ahol döntően a teljesítmény számít, ott elkerülhetetlenül igény támad valamilyen bűnbakra. A csalódott emberek pedig hamar felismerni vélik a bűnöst: a kapitalizmus maga a hibás, mert nem az arra érdemeseket jutalmazza, vagyis nem az erényeseket és becsületeseket, hanem a svindlereket, a kizsákmányolókat, a nyers törtetőket, és szívtelen individualistákat. A csalódott ember, vagyis az, aki nem jutott fel a csúcsra, azaz - a csúcsok sajátos természetéből adódóan – az átlagember, így aztán hamar felismerni véli: ha tévedett, akkor csakis egy dologban - túl becsületes volt, azért nem vitte sokra. És működésbe lép a ressentiment önigazoló logikája: mi, a jók túl gerincesek, nemes lelkűek, túl szolidárisak vagyunk, nem hanyagoljuk el a családunkat, mint a karrieristák stb., és közben persze megy a neheztelés mindazokkal szemben, akik megcsinálták a szerencséjüket, és akik értelemszerűen csakis rossz emberek lehetnek. És ez a neheztelés jelenik meg szublimált alakban - hol nyers, hol finoman szofisztikált - antikapitalizmusként: ez a rendszer nem a ’jó embereknek’ kedvez. Ezt az antikapitalista mentalitást pedig látszólag igazolja az a tény, hogy valóban vannak olyanok, aki csalásból, korrupcióból stb. gazdagodtak meg. Szinte minden nagyobb napvilágra kerülő korrupciós botrány antikapitalista indulatokat gerjeszt a népben. Lehet mondani: csak azoknak megy jól, akik tisztességtelenek. Így aztán, Mises szerint, egy igazságosabb világról való ábránd valójában az emberek túlzott önértékelése és a valóság közötti árok okozta ressentiment eredménye, amit ráadásul igazolni látszik az a tény, hogy vannak valódi gazemberek.  (De vajon nem fordítható-e meg a misesi okoskodás? Régi gyanúm, hogy igen. De ezt inkább máskor.)

Mennyi globalizációt bír el az ember? – kérdezi Rüdiger Safranski kis könyvében. A globalizáció, így Safranski, a határokon átívelő horizontok lenyűgöző erejű távlataiba helyezte az egyént. A telekommunikáció, a közlekedés döbbenetes mértékű fejlődése sohasem látott mértékben tágította ki a nyilvánosság sugarát: az individuum látóköre lényegében az egész világra kinyílt. A tőke, az áruk, és az emberek szabad áramlása következtében az egyén jószerével úgy és ott él, ahol akar. Alapvető meggyőződéssé vált, hogy az ember szinte korlátlanul képes bármit csinálni magával és magából. Mintha a világ nagy egészével került volna hirtelenjében közvetlen párbeszédbe. Mindazonáltal kérdés: kibírja-e az egyén mindezt? Hiszen azáltal, hogy az ember számára a távlatok globálissá váltak, a lehetőségek, ingerek és információk globálissá vált tömege összemérhetetlen, és ezáltal zsibbasztó túlsúlyba került az emberi cselekvés lényegileg változatlan hatókörével szemben, azaz drámaian távolodni kezdett egymástól a globálisról való tudás hatósugara és az egyén emberileg lehetséges cselekvésének hatósugara. Az ember nem élhet egyszerre több helyen, és nem lehet számtalan életformája vagy identitása, miként érdemben nem léphet fel egyformán a helyi óvoda rossz ellátásával meg a Kelet-Timori gyermekmunkával szemben. Nem fogadhatja be a globálist a maga egészében. Safranski a német romantika alapvető meglátásához tér vissza: attól, hogy az individuum bármivé lehet, még nem válhat egyúttal egyszerre mindenné. Azaz, az egyén csak azáltal válhat meghatározottá, ha korlátozza magát. A globalizáció pedig ennek igazságán mit sem változtat. Azzal, hogy a globalizáció az embert egyre inkább a határokon átívelő horizontok lenyűgöző erejű távlataiba helyezi pusztán csak kiélezi az egyre inkább végtelenné váló horizont és az egyéni meghatározottság végessége között feszülő ellentétet. A lehetőségek és az információk globálissá vált rengetegébe taszítva az egyén számára egyre inkább imperatívusszá lesz a végessé válás. Az embereknek mintegy meg kell tanulniuk a lehetőségek, az adatok és információk újonnan támadt szent vadonjában saját tisztást találni, vagy még inkább saját tisztást vágni. Kell a jó immunrendszer. A globális horizont vadonját ui. nem bírja el az ember: az egyénileg befogadhatatlan vadonban a kis elkülönülő terrénumok jelentik az igazi szabadságot és individualitást. A globális világban az embernek meg kell csinálnia a maga egyéni helyét, és a történetek nyüzsgésében fel kell fedeznie a saját történetét, a saját horizontját. Mert bár a globalizáció az egyént a határokon átívelő horizont lenyűgöző erejű távlatába helyezi, mindazonáltal naiv illúzió lenne mégis azt hinni, hogy e horizont az egyén saját tisztása lehet. Meg kell békülni a végessel. Mint mindig.   

Hm. Találtam a jutyubon egy Roxette nótát, ami egészen jó. Hajrá Roxette! :) 

Ahogyan azt Robert Higgs látja.

 Villányi László

A tanú

Bele-nyugodtam. Már nem kerestem a zöldre várók
   tömegében: megjelent úgyis, az írás szerint.
És elutaztam egy másik földre, hogy a kirakatban
   álljon: a testére illő ruha.
Vagy elfogadtam idegenek meghívását, mert va-
   laki ismerte közülük.
Figyeltem a mit sem sejtő asszonyt, mintha mozdu-
   latában, tekintetében hozta volna az üzenetet.

(1994)

 Prágai történet

Akkor már hét esztendeje éltem Prágában, de egyszer
   sem nyílt hasonló seb arcomon. (Valaki a városba
   érkezett.)
Mire delet harangoztak, íróasztalomból ámbra illata
   szivárgott. Elindultam. Valószerűtlen szögben ért
   utol az eső. Egyre izgatottabban folyt a Moldva.
   Mit kellett volna tennem? Élni csupán? Üzenetet
   írni egy söralátétre? (Ismertem mozdulatát: miként
   törli le szájáról a habot. Még azt is tudtam: mell-
   tartót visel, életében először.)

(1994)

Önök kérték.

Az értelmiségiek sohasem viseltettek túlontúl gyengéd érzelmekkel a piac iránt. Mondhatni, számukra a piac mindenkor alantas emberek alantas motivációinak a gyűlhelye volt csak, és persze maradt mindmáig. Az értelmiség, és különösen a humánértelmiség számára a piac leginkább egy infernális valami, afféle szükséges (némely értelmiségi számára szükségtelen) rossz, amit nem illik érteni, csak némi fölényes megvetéssel tekinteni rá. Legalábbis George Stigler szerint. Így aztán rögtön adódik is a kérdés: miért e megvetés és lesajnálás, honnan e permanens ellenszenv? A válasz pedig viszonylag egyszerűen megadható: a piac nyíltan és egyértelműen az egyéni önérdekek alapján működik, vagyis az egyéni önérdek adja minden piaci viselkedés lényegi motivációját. (Amihez azonnal hozzá is tehetjük: ettől működik a piac olyan jól.) Ugyanakkor egy magára valamit is adó értelmiségi aligha lelkesedhet olyasmiért, ami nyíltan az egyéni önérdek alapján működik. Annak ui. minimum nemtelennek, önzőnek és csúfnak kell lennie. Mert ha valakinek, akkor mindenek előtt az értelmiséginek kell az egész közösség felé elkötelezettséget és felelősséget mutatnia. És ha az altruista érzelemvilág és világlátás valakinél igazán morális alapállás kell legyen, akkor az csakis az értelmiségi lehet. És persze ha van valami, ami ezzel az altruista morális alapállással - látszólag - gyökereiben ellentétes, akkor az csakis az önérdek lehet. Mindazonáltal nem vagyunk-e hajlamosak arra, hogy az önérdeket túlzottan is a piaci viselkedésre korlátozzuk? – kérdezi Stigler. Végtére az ember csak ritkán mond ilyesmit: „Pusztán azért tértem ki a vonat elől, mert nem akartam fájdalmat okozni azoknak, akikkel vasárnaponként együtt járok hittanra.”. Tán nem úgy van-e, hogy az önérdek valójában minden cselekvésünket mélységesen áthatja? Vagy talán a társadalom nagyobb dicsősége végett járunk csak iskolába, talán a közösség javára tanulunk csak idegen nyelveket, a világ jobbá tétele végett leszünk szerelmesek? Talán csak a demográfiai helyzetet javítandó lesznek gyermekeink, és pusztán a közösség nagyobb jóléte miatt vállalunk állást? Talán könyvet is csak azért olvasunk, filmet is csak azért nézünk, hogy műveltebb legyen a nemzet? Kocogni is csak a népegészséget javítandó járunk el? Talán még a Balaton parton is csak azért barnulunk, hogy kipihentebb legyen a haza? Értelmiségiek is pusztán az emberiség javára vagyunk? És egyébként is: van egyáltalán valami, amit másvalakiért teszünk (mármint a szeretteinken kívül)? Persze ne legyünk cinikusak, biztosan van, és persze az altruizmus is fontos. No de azért hipokriták se legyünk! A piac az önérdek alapján működik, de tálán nem kizárólag csak a piac. Épp csak a piaci viselkedésen szeretjük ezt a motivációt a leginkább észrevenni, és nem pl. azon, amikor magunknak akarjuk a legszebb értelmiségi lányt az évfolyamon. Vagy akkor ez utóbbi is önző dolog lenne? A világ kárára vagyunk mohók és kapzsik, amikor mi kérjük meg a kezét?  

Kérjük. Sőt! Követeljük!

(A HVG e heti számához a lap hozzá csomagolt (felárért) egy helyes kis könyvecskét, abban olvasom.) 1989. októberében egy P-132-386 számítógép ('háromnyolcvanhatos pécé', 25 MHz órajel, 4 Mb RAM, 80 Mb winchester, monochrom monitor) ára 349 000 Ft + ÁFA. Ez az ár, a kis könyv tanúsága szerint, akkor egy átlagpolgár 4 és fél évnek megfelelő keresetével volt egyenlő. Ma egy átlagpolgár átlagkeresetének a feléből lehet venni notebookot. 2009-ben hárommillió magyar háztartásban volt számítógép.

Kislány a zongoránál. (Prűdek, sznobok ide kattintsanak!) 

(bónusz)