Nem emlékszem, hogyan jutottam Michael Parkin 1990-ben megjelent Economics tankönyvéhez, de nyilván úgy vettem. A 12 fő fejezetből álló tankönyv egyes fejezeteit, némiképp rendhagyó módon, egy-egy rövid interjú vezeti fel olyan világklasszis közgazdászokkal, mint Milton Friedman, Gary Becker, James Tobin, Robert Lucas, Oliver Williamson vagy épp Paul Volcker. Az interjúkat Parkin készítette. A záró fejezet (Growth and Comparative Systems) a hétfőn elhunyt Kornai Jánossal készült interjúval indul. Tudomásom szerint ez — az immáron több, mint harminc évvel ezelőtti — kis interjú magyarul nem jelent meg, ezért lefordítottam. Itt olvasható.

Megkaptam a harmadik oltást. Pfizert a két AstraZeneca után. Állítólag erős mix.

Befejezem Alain Badiou Szent Pál: Az egyetemesség apostola című opuszát. Az esemény, az alany, az igazság fogalmai köré épülő badioui filozófiát eleddig másodkézből ismertem, és semmi kétség afelől, hogy Pálról írt művét ezek a fogalmak vezetik. (Szóval a kötet nem ideális bevezető Badiou filozófiájába.)

A szöveg végig rendkívül obskúrus. Egy megfejtési kísérlet (ami könnyen lehet téves).

Pál Jézus Krisztus halálból való feltámadásának apostola. Miféle halálról van szó? Badiou talányosan azt írja: „Abban a halálban, amiről Pál beszél, a Krisztuséban és a miénkben, nincs semmi biológiai, ahogy egyébként az életben sincs” (130. o.). Illetve máshol: „mert a halál nem biológiai tény” (134. o.) A megfejtést Pál korinthosziakhoz írt második levele adja: „a betű megöl, a lélek pedig megelevenít”, „a halálnak betűkkel kőbe vésett szolgálata”. Mit jelent ez esetben a betű? A Törvényt, vagyis az uralom, a jog, a legalitás, a szokások és rítusok, a fennálló rend világát általában; a pozitivitást. Badiou szavaival: a „totalitást, amely kiosztja a helyeket, és elvárja a gondolkodástól, hogy elfogadja ezeket a helyeket” (137. o.). Az, aki a „törvény alatt” él, halott, amennyiben nem alany, hanem a fennálló rend viszonyainak megszemélyesítése. „A betű halált hoz az alanyra, amennyiben minden hatalmától elválasztja a gondolkodást” (160. o.).

Mi mozdíthatja ki az embert a fennálló rend viszonyaiból? Egy olyan tiszta esemény, amelynek semmilyen vonatkozása nincs a természet vagy a társadalom rendjére. „A tiszta esemény nem illeszkedik se a természeti Mindenhez, se a betű felszólításához” (109. o.), ahogy Badiou fogalmaz. Illetve: „A gondolkodást csak olyasmi szabadíthatja meg tehetetlenségétől, ami a rendjén túlmutat” (162. o.). Azáltal, hogy a tiszta esemény levezethetetlen a fennálló rendből, és „kimutatható ok nélkül megtörténik” (146. o.), a vele való találkozás túllendíti az embert a fennálló horizontján, hogy megnyíljék általa egy olyan igazság, ami egy radikálisan más alternatíváját mutatja fel a létezésnek. Krisztus feltámadása éppen egy ilyen tiszta Krisztus-esemény; egy olyan sokk, ami kizökkenti az embert a Törvény uralma alól, és hatályon kívül helyezi számára a fennálló világot. „Pál szerint a Krisztus-esemény nem egynemű a törvénnyel, minden előírás tiszta áthágása” (109. o.). Pál levele a galatákhoz: „Krisztus megváltott minket a törvény átkától”. És mert a világ pozitivitása (a „betű”, a „törvény”) alatt élni halál, azáltal, hogy a tiszta esemény túllendít e halálon, vissza visz az életbe, azaz feltámaszt (a „lélek” pedig megelevenedik). Badiou ezért írja: „A feltámadás Pál számára az, aminél fogva az élet súlypontja az életben van, mert előzőleg a Törvényben volt, ami az élet halál alá rendelését szervezte” (119. o.).

A feltámadás kettős jelentése: Krisztus feltámadása, mint tiszta esemény, valamint az ember találkozása e tiszta eseménnyel, ami „feltámasztja” a Törvény alóli életből, ami a halál. Miről van szó? A tiszta eseménnyel való találkozás kipenderíti az embert a fennálló uralom, a jog, a legalitás, a szokások és rítusok világából, épp mert azokhoz nem illeszkedik, mert „minden előírás tiszta áthágásának” mutatkozik. Az ember ezáltal leszakad a fennálló rendről, és arról az életről, ami alig volt több, mint e rend rögzített viszonyainak puszta megszemélyesítése, azaz halál, és megnyílik számára az alannyá válás lehetősége, egy igaz élet, amennyiben hűséges marad a tiszta eseményben feltárulkozó igazsághoz.

Pál a Krisztus-esemény apostola, ami elhozza az ember feltámadását, ami Badiou számára azt jelenti, hogy Pál mindenekelőtt a pálfordulás apostola: a damaszkuszi úton Saul egy esemény hatására elvágólagosan kivonja magát a fennálló világ hatalma alól, hogy aztán az eseményben feltáruló igazsághoz ragaszkodva belépjen egy radikálisan új életbe. Vagyis Pál tkp. saját „feltámadásnak” apostola: annak, hogy mindenki számára minden pillanatban nyitva áll a pálfordulás lehetősége. Ezért a feltámadás, az újjászületés, az új élet apostola.

Mi tehát Badiou számára a páli „feltámadás” jelentése általában? Az ember találkozása egy olyan eseménnyel, ami radikális áthágása a fennálló rendnek, és általa egy olyan új igazság megjelenése, amely igazsághoz való hűséges ragaszkodás lehetővé teszi, hogy a fennálló rendben élt életét, a pszeudo-életet, ami a halál, hátrahagyva egy új igazságban kezdjen el élni, ami egy radikálisan alternatív élet, mert kivonja magát a fennálló világ hatalma alól. E „feltámadás” teszi lehetővé, hogy az ember „ismét aktívvá váljon” (161. o.). Pál maga e „feltámadás” paradigmatikus alakja. Általában: egy radikális esemény igazságához való hűség apostola.

Nem nehéz megfejteni: Badiou számára 1968 májusa volt a tiszta esemény.

1.) Orbán Viktor megérdemli, hogy többet legyen a családjával. 2.) Márki-Zay Péterrel szemben a FiDeSznek nehezebb lesz fogást találni a jövő évi országgyűlési választás kampányában. Márki-Zay nem tűnik a nemzeti szuverenitást épp feladni készülő woke-balos posztkommunista sorosistának. Illetve gyanítom, hogy Hódmezővásárhelyen nincsenek komolyabb forgalmi dugók, talán még nyelvvizsgája is van. Márpedig a jövő évi választási kampányt a FiDeSz feltehetően a globalista vs. szuverenista („európai birodalom vs. nemzetállam”), identitáspolitika vs. keresztény-konzervativizmus („LMBTQ-barát vs. családbarát”), muszlim bevándorlók vs. születő magyar gyerekek, Soros-bérencek vs. hazafiak stb. közötti választásra kívánja majd kiélezni. Mindezekre a FiDeSznek kész narratívája van, amit évek óta tol. Ehhez a FiDeSznek Dobrev Klára, a „moszkovitából vedlett migránssimogató brüsszelita”, plusz szemkilövető Gyurcsényné, Apró-villa stb. a tökéletes kihívó. Úgy vélem, Orbán Viktor Dobrev Klárára szavazna.

„Ez a mű remek bevezető Mises gondolataiba”, írja Bettina Bien Greaves, Ludwig von Mises egykori tanítványa és asszisztense, Mises Gazdaságpolitika: Gondolatok a jelennek és az utókornak című kis könyvének Bevezetőjében. A mű egy hat előadásból álló egyetemi előadás-sorozat leirata, amit Mises özvegye rendezett sajtó alá. Az előadások a Centro de Difusión Economía Libre meghívására Buenos Airesben hangzottak el 1959-ben.

A kis könyv valóban rendkívül könnyen érthető bevezetést ad az olyan állandó misesi témákba, mint a gazdasági kalkuláció lehetetlensége a szocializmusban, a fogyasztói szuverenitás jelentősége a termelési tényezők elosztásában, a gazdasági és politikai szabadság szétválaszthatatlansága vagy épp a kapitalizmus és a szocializmus közötti arany középút lehetetlensége. A szöveg olvasása tényleg nem igényel semmilyen előképzettséget. A hatósági árak alkalmazásának példáján keresztül Mises különösen szemléletesen mutatja be azt, hogy egy, a piaci folyamatokba történő kezdeti kormányzati intervenció miként indíthat el egyre növekvő intervenciós spirált, vagy azt, hogy az infláció miként vezet a gazdasági szereplők jövedelmének egymás közötti átcsoportosításához.

Ha valaki egyetlen könyvet olvasna Misestől, ezt válassza. Viszont ezt minél előbb!

Egy-két cikket és interjút leszámítva egyáltalán nem ismerem Eric Hobsbawm történész (állandó eposzi jelzőjével: marxista történész) — egyébként nagyszabású — munkásságát, mégis kísértést éreztem rá, hogy elolvassam Mozgalmas évek: Egy huszadik századi életút című 2002-es vaskos önéletrajzát. A témákban és részletekben rendkívül gazdag művet képtelenség volna röviden bemutatni. Mindössze egyetlen témát pendítenék meg.

Hobsbawm nem egyszerűen marxista történész volt, hanem elszánt kommunista, aki 1936-ban lépett be a Brit Kommunista Pártba. Az 1917-es születésű Hobsbawm a kommunisták első nemzedékének utolsó hullámát képviselte, a mozgalom azon generációját, amely eszmeileg az antifasiszta egység és a Népfront korszakához tartozott. Számára az „októberi forradalom” jelentette a „politikai világegyetem centrális igazodási pontját”. A kötet érzékletesen mutatja be a hithű kommunista azon típusát, akinek a Párt jelentette élete értelmét; az egyetemes kommunista anyaszentegyházat, melynek szabályait, hierarchiáját, mindenkori irányvonalát elfogadta, és amelyért mártírhalált halt volna. Ha a Párt azt követelte, hogy hagyja el a házastársát vagy a szerelmét, a kommunista megtette; ha azt követelte tőle, hogy tagadja meg az apját, megtette; ha a szentszék Moszkvába hívta, indult, pedig tudta, hogy kivégezni hívják. Könyvében Hobsbawm elmesél egy tipikusnak mondható esetet. Ana Pauker, a Komintern és a romániai kommunista párt tagja teljes őszinteséggel zokogott, amikor Sztalin haláláról értesült, pedig tudta, hogy Sztalin burzsoá nacionalistát és cionista ügynököt akart belőle épp faragni („Ne sírjon! Ha Sztalin élne, maga már halott lenne”, szólt a vigasz.) A Párt akarata abszolút elsőbbséget élvezett — a teljes irracionalizmusig. A hithű kommunista akkor is elfogadta a Párt ítéletét, ha nem értett azzal egyet. Mert a Pártnak akkor is igaza van, ha nincs igaza. Hithű kommunista elfogadta, sőt nyíltan hirdette, hogy Tito az imperialisták láncos kutyája, még ha tudta is, hogy nincs így. A legképtelenebb vádakat bevallotta, amit a Párt ráfogott, és tűrte a siralomházat, mint valami isteni próbatételt.

Egészen 1956-ig Hobsbawm elvtárs maga is szilárdan együtt ingadozott a Párttal. Miért tette? Tito kiátkozása és Jugoszlávia esete jellemző példa. A kommunisták ’48-ban szerte a glóbuszon úgy vélték: a világforradalom nélkülözheti egy kicsi, de hősies és csodált ország és vezetője támogatását, de nem nélkülözheti a sztálini szuperhatalmat. Voltak bármilyen kritikusak a moszkvai vonallal, a diehard kommunisták végül mindenhol beálltak mögé. Mert a Szovjetunió volt az egyetemes kommunista anyaszentegyház reális bázisa, és akármilyen is volt, nem volt helyette másik. A Szovjetunió nélkül a világforradalom — amire a kommunista mozgalmárok az egész életüket feltették — aligha lett volna több nevetséges ábrándnál. Sztalin volt az egyedüli valóságos hatalom, aki elhozhatta a világszocializmust. Azt, amire a hithű kommunisták szerte a glóbuszon vágytak.

Azok a kommunisták, köztük Hobsbawm, akik 1956-ban elpártoltak Moszkvától, többnyire nem a magyar forradalom leverése miatt pártoltak el. Vagy nem elsősorban amiatt. Hobsbawm nyelt volna egy nagyot, és szilárdan beleállt volna a Párt álláspontjába: a Vörös Hadsereg fasiszta ellenforradalmat vert le Magyarországon, akkor is, ha nem. A világforradalom nélkülözhette Magyarországot. Hobsbawmot az SZKP XX. kongresszusa tántorította el. Állítása szerint Hruscsov kíméletlen Sztalin-kritikája szétzúzta a kommunisták Moszkvához kötődő globális szolidaritását, és mert a Szovjetunió volt a kommunista anyaszentegyház reális bázisa, ezért a világméretű kommunista mozgalomnak befellegzett. Ahogy Hobsbawm mondja: az októberi forradalom megteremtette a világméretű kommunista mozgalmat, az SZKP XX. kongresszusa pedig megszüntette. De ami azt illeti, én itten mást olvasok ki a sorok között, meglehet persze, tévedek. Az SZKP XX. kongresszusa azért zaklatta fel a Hobsbawm-féle kommunisták lelkivilágát, mert a Párt iránti hűség ultima ratioját kérdőjelezte meg. Azt, hogy a Pártnak akkor is igaza van, ha nincs. Kiderült: van úgy, hogy a Pártnak nincs igaza, és olyankor szimplán nincs igaza; minden egyéb pedig öncsalás. Akkor viszont mindazt az irracionális áldozatot, amit a hithű kommunisták szerte a világon a Pártért hoztak, nem valamilyen magasabb igazságért hozták; mártíromságuk hamis volt; a szent ügy helyett egy véreskezű diktátort szolgáltak, akit a pápának hittek. Egyáltalán: létezik igazság a Párton és a mozgalom kívül. Mindez kés volt a hátba.

Hobsbawm keményvonalas aktivizmusa tehát 1956-ban véget ért, de egészen 1991-ig, azaz megszűnéséig tagja maradt a BKP-nak. A világforradalomhoz egy életen át hűséges maradt, jóllehet tudta, hogy az a habokban van. Kommunistául: „lekerült a politikai napirendről”, legalábbis az „első világban”. Persze tiltakozott még az atomfegyverek, az imperializmus, a fajgyűlölet, Thatcher meg a hasonlók ellen, eljárt a tüntetésekre, hogy együtt skandálhassa a tömeggel: „Ho Si Minh”, hiszen rendes baloldalinak a tömegdemonstráció olyan, mint hívő katolikus számára a pápai mise, ám mindezt egyre inkább a partvonalról tette. Idővel véleményformáló értelmiségiként szolgálta az ügyet, eszmei társutasként. Hobsbawm bevallja: a 20. századról szívesen írt politikai cikkeket és egyéb publikációkat, de egészen a Szovjetunió megszűnéséig számára történészként a történelem 1914-ben Szarajevóban véget ért, mert nem akart a pártortodoxiával szembemenni a század eseményeinek értelmezésében. Hobsbawm, ez önéletrajzának minden lapjáról kiderül, gazdag és színes életet élt. De nem volt szabad ember.

David Julius és Ardem Patapoutian kapták megosztva az orvosi Nobel-díjat „a hő- és érintőreceptorok felfedezéséért”. Jóllehet, szikrányit sem értek a dologhoz, számomra nem kérdéses, hogy jól megérdemelten kapták a díjat. Bokáig emelem a kalapom. Mondjuk, én idén másoknak ítéltem volna oda. Még szerencse, hogy nem rajtam állt.

Olvasom, hogy 15 év után újra lesz Tool koncert Budapesten. Nem ismerem a bandát, viszont éppen a napokban futottam bele Pneuma című nótájuk koncertfelvételébe. Nagyon ütős, de tényleg.

Kezemben Ayn Rand Az önzés erénye című művének hazai kiadása. Az Előszót bizonyos Nova Eszter írta. Rögtön a második bekezdésben a következőt olvasom: „Képzeljük el, hogy mi lenne, ha külön szavunk lenne arra, ha valamit belső késztetésből akarunk, és arra, hogy csak azért akarjuk, mert azt várják el tőlünk!” Valahonnan ismerős.

Sári József Főnix ébredése (1995)
Vékony/Szeverényi/Czimer/Sóvágó

Felteszek egy lemezt, és olvasni kezdem Alphonso Lingis könyvének Mi, halandók című nyitó esszéjét. Néhány oldal után konstatálom: ennél jobb Heidegger interpretációval még nem találkoztam.

*

Felfedezem, hogy Seres László blogot indított az individualista névvel. A Rand-posztot olvasva aztán újabb felfedezést teszek: Az önzés erénye megjelent itthon Táborszki Bálint és társai fordításában.

1981-ben Scruton és Derrida (a "futóbolond szélhámos") közösen hozták létre a cseh értelmiségieket támogató Jan Hus Educational Association nevű alapítványt. Abban az évben Derrida Prágába utazik, hogy „tiltott szemináriumot” tartson. Hazafelé indulva aztán a repülőtéren letartóztatják kábítószer-előállítás vádjával, ám Mitterrand és a francia kormány közbenjárásának köszönhetően három nap után szabadon engedik a börtönből, és elhagyhatja az országot. Derrida letartóztatását Scruton utólag következőképpen értékeli: „Ez azért volt nagyszerű (sic!), mert ez után nem nagyon mertek zaklatni minket”. Mármint a helyi hatóságok a Kelet-európai diktatúrákban jóemberkedő nyugat-európai értelmiségieket (a teljesen retardáltaknak: "jóeNberkedő"). Roger Scruton Magyarország és Lengyelország számára szintén létrehoz egy alapítványt, a Jagiellonian Trustot. Aztán jött a nagy átalakulás. És akkor idézném Scrutont: „Nagyon szerettem volna hasznot húzni az új helyzetből. A nyugati befektetőknek szükségük volt kapcsolatokra a kormányzati körökhöz, a sajtóban és a törvényhozók körében, hogy a saját érdekeik ügyében lobbizzanak. Mi pedig ismertük az új elitet, a kormány tagjait és azokat, akik a földalatti mozgalomból kerültek pozícióba; sőt, sokan közülük személyes pártfogoltjaim is voltak”. És Scruton alapított egy tanácsadó céget.

Stephanie Kelton weboldala hírleveleket küld az e-mailemre. A legújabb hírlevél épp TED előadását ajánlja. Ami azt illeti, nem rémlik, hogy feliratkoztam volna. (Nota bene: úgy tűnik, "A deficit-mítosz" hazai megjelenése előkészületben van.)

Mondjuk ahhoz kell bátorság, hogy valaki 2021 késő nyarán beleszálljon Kis Jánosba.

Schmidt Mária asszonyból előbújt a punk. Isten óvja a királynőt meg a fasiszta rezsimet. A kis széteső országot, ahol nincs jövő, és ahol egykettőre a múltat is végképp eltörlik. Vagy hatháromra. Vagy amit akartok.

Olvasom: „komoly éhínség sújtja Észak-Korea népét”. Nota bene gyakorta sújtja. A tavalyi tájfun meg a klímaváltozás, állítólag. Leveszem a polcról a közgazdasági Nobel-díjas Amartya Sen 1999-es A fejlődés mint szabadság című kötetét, belelapozok.

Oasis Hey Now! (1995)

Könyvében Branko Milanovic érdekes észrevételt tesz. Tudjuk, a különböző országok közötti jövedelmi egyenlőtlenség számottevően magasabb lehet, mint az egyes országokon belüli. Az, hogy egy embernek életében milyen életszínvonal adatik, (szó szerint) attól függ, hova születik: Bangladesbe, Burkina Fasoba, Kanadába vagy Luxemburgba. A hely, ahova születünk szintén örökség. Egy ország korábbi nemzedékei által felhalmozott közvagyon (ahogy technikai fejlettsége, intézményei, infrastruktúrája, geopolitikai helyzete stb.) az újabb nemzedékekre száll. Azok, aki Bangladesbe születnek, egy szegény országot kapnak örökül; azok, aki Kanadába, egy gazdagot. Az életszínvonal szempontjából e "nemzeti örökség" — az imént említetten — meghatározóbb lehet, mint a családi. És itten jön az észrevétel: miközben a családi örökséget sokan igazságtalannak és visszatetszőnek tartják, addig a nemzeti örökség esetében az ilyesmi nem merül fel. Azt többnyire nem tartjuk igazságtalannak, ha valaki véletlen folytán gazdag országba születik, annál inkább ha gazdag családba. A globális esélyegyenlőtlenséget nem érezzük akkora igazságtalanságnak, mint a nemzetállamon belülit. Szociális igazságérzetünket áthatja a nacionalizmus. Miért? Milanovic szerint ennek nincsen semmilyen elvi oka. Az emberek egyszerűen a szomszédjukhoz mérik magukat, és nem a Föld túlfelén élőkhöz, azaz nem globálisan; pl. a legtöbb magyar az életszínvonalát nem az ugandaiak életszínvonalához viszonyítja, hanem a többi magyar emberéhez. Már Arisztotelész megállapította, a távolság közömbössé tesz bennünket mások sorsa iránt. De talán van egy másik ok is: míg a családi örökség egyéni, addig a nemzeti örökség valamiképp kollektív, jóllehet az abból fakadó előnyöket szintén az egyének élvezik. Az örökösödési adót (illetéket) sok ember igazságosnak tartja, épp mert az egyéni örökséget részben kollektív örökséggé teszi. De csakis nemzetállami szinten. Nehéz ui. elképzelni, hogy a kanadaiak vagy a magyarok többsége elfogadjon valamiféle „nemzeti örökösödési adót", amiből mondjuk Csád vagy Mozambik lenne támogatva, mondván, hogy a kanadaik vagy a magyarok igazságtalanul gazdag országot örököltek.

Domenico Scarlatti f-moll szonáta K466, L118
Emil Gilels

Elolvastam Robert Lekachman 1966-os The Age of Keynes c. könyvét. Egyetlen dolgot emelnék ki, ami Lekachman művéből teljes világossággal kiderül: szemben a közkeletű vélekedéssel, a New Dealnek valójában nem sok köze volt Keyneshez. Jóllehet Keynes The Means to Prosperity c. pamfletjében már 1933-ban megfogalmazza válságkezelő elképzeléseit, az Általános Elmélet eleve 1936-ban jelenik csak meg. Roosevelt és Keynes ugyan 1934 júniusában találkoznak Washingtonban, de ennek a világon semmi következménye nem lesz. A találkozó után Roosevelt azt mondja munkaügyi miniszterének, Frances Perkinsnek Keynesről: „Inkább matematikus, mint közgazdász”. Keynes véleménye még lesújtóbb Rooseveltról, amit maga szintén Perkinsszel oszt meg: „Röviden szólva, azt hittem, az Elnök műveltebb”. Ami azt illeti, Roosevelt meglehetősen konzervatív volt gazdasági kérdésekben. 1932-es(!) elnökválasztási kampánybeszédeiben a republikánus elnök Hoovert, akinek demokrata kihívója volt, egyenesen a költségvetési deficit miatt kárhoztatta. Kampányában Roosevelt olyanokat mond, idézem: „A szövetségi kormányzat kiadásainak csökkentését tekintem a választás egyik legfontosabb témájának. Meggyőződésem, hogy ez a legközvetlenebb és leghatékonyabb módja annak, amit a kormány az üzleti életért tehet”. Valójában semmi bizonyíték nincs arra, hogy Roosevelt valaha is szimpatizált volna Keynes elképzeléseivel. Hovatovább 1938-ig Rooseveltnek egyetlen olyan gazdasági tanácsadója sem volt, akire Keynes nézetei bármiféle érdemi hatást gyakoroltak volna. Az Általános Elmélet megjelenését követően Alvin Hansen, a későbbi vezető amerikai keynesiánus is azt írta még könyvrecenziójában: „A recenzált könyv nem minősül mérföldkőnek abban az értelemben, hogy az egy ’új közgazdaságtan’ alapjait fektetné le. (…) A könyv inkább szimptómája a gazdasági trendeknek, mintsem olyan alapkő, amire tudományt lehet építeni”. (Nota bene 1953-ban Útmutató Keyneshez címmel Hansen egy teljes kötetnyi kommentárt írt az Általános Elmélethez, amiben fejezetről fejezetre ismerteti Keynes művét.) Lekachman szerint mindazok az intézkedések, amiket a Roosevelt-adminisztráció a New Deal keretében csinált, sokkal inkább tekinthetők a gazdasági válsághelyzetre adott ad hoc kormányzati válaszlépéseknek, mintsem koncepcionális gazdaságpolitikának. Vagyis főleg improvizálás volt. Nevezett Hansen 1941-ben szintén úgy látta: „Amit a szövetségi kormány művelt, az javarészt mentőakció volt, és nem egy pozitív expanziós politika”. Roy Harrod szintén úgy vélte, nem egyértelmű, hogy a New Deal mögött milyen princípiumok húzódnak meg, ha egyáltalán meghúzódik bármilyen. Ha Roosevelt csinált is költségvetési deficitet, azt nem feltétlenül a deficit végett tette. Ha a New Deal intézkedései utólag talán emlékeztetnek is valamiféle keynesiánus gazdaságpolitikára, a szándék ettől még nem az volt. Keynes nézeteit nem a válságkezelés tette népszerűvé, hanem a II. világháború alatti hadigazdálkodás. Keynes kora, vélekedik Lekachman, a Kennedy-Johnson évek alatt köszöntött be ténylegesen, vagyis könyvének megjelenésekor (és tényleg: a kötet, amit a fenti képen tartok, Lyndon Johnson elnöksége alatt jelent meg). Ekkorra válik ugyanis a keynesi elmélet széles körben elfogadott gazdaságelméletté, ami többé „nem konzervatív, nem liberális vagy radikális”, ahogy Lekachman állítja, hanem úgymond tudomány. Valamint válik a keynesi gazdaságpolitika az állami keresletszabályozás „semleges adminisztratív eszközévé”, ami a kormányzati rutin része.

(Kis színes. Lekachman könyvéből megtudom, hogy az idősödő Keynes egyetlen dolgot bánt meg utólag életében. Több pezsgőt kellett volna innia! És én ezt azóta "el is lőttem". A hétvégén a bátyámnál voltam vacsorára. Renáta, bátyám élettársa, sütött-főzött. Kérdezte tőlem, mit igyunk, és büszkén mutatta a házi kínálatot. Van sör, bor, rum, vodka, pezsgő. Mire én: Reni, szerintem igyunk pezsgőt, nehogy idős korunkra aztán megbánjuk, hogy nem ittunk eleget. Reninek tetszett a felvetés. Így ittunk végül pezsgőt, Keynes miatt.)

Szép feladat lenne Felcsuti Péternek.